Hohenbrunn gróf, altábornagy, a trón lépcsőjén legmagasabban álló főhercegek egyikének főudvarmestere, azzal az irattal együtt, mely tudatta vele, hogy a szokásos legfelsőbb elismerés mellőzésével mentették fel hivatalától, ezt a levelet találta az asztalán:
„Kedves gróf!
Kegyes akarok lenni Önhöz, két okból. Először – mit tagadjam? – jól esik önt lesajnálnom. Másodszor: komolyan sajnálom Önt, mert részvétet érzek a legyőzött ellenféllel szemben, és általában: szánalmat a gyöngék iránt, én már ilyen vagyok, apám.
Tehát kegyes akarok lenni Önhöz, és megirom ezt a levelet, tudván, hogy én vagyok az egyetlen, aki Önnek, mai siralmas helyzetében, némi vigaszt nyujthatok. A barátok vigasztalását – nem tudom, a legutóbb történtek óta maradtak-e még barátai? – a hasonló esetekben nagyon megrontja a mellék-iz: vagy igen sok szemrehányás van benne, vagy tulságos adag néma lenézés. Az alantabb állók vigasza mindig sértő. Ha ment is a kárörömtől, okvetetlenül benne foglaltatik az a boszantó észrevétel, hogy: „Most már közelebb vagyunk egymáshoz.“ Felülről nem fogják Önt vigasztalni. Ön talán azzal áltatja magát, hogy felülről egyszerüen elejtették Önt. Nem. Felülről eldobták Önt, mint egy szennyes zsebkendőt, amelylyel többé a csizmáját se törli meg az ember. Fent ezt igy szokták. Azok közül, akik felül maradtak, én vagyok az egyetlen, aki a vigasztalásra hajlandó is, képes is, mert ezt az én vigasztalásomat nem sózza el semmiféle bántó érzelem.
De nemcsak a jóindulat vezérel Önhöz. Ugy vélem, tartozom Önnek azzal az elégtétellel, amely ezekben a soraimban foglaltatik – s én szivesen teljesitem a kötelességemet.
Ön alul maradt a kettőnk közt lefolyt küzdelemben, s mióta a harc eldőlt, vádakkal illetik Önt, amelyeket nem érdemelt meg. Tartozom Önnek azzal a kijelentéssel, hogy ezeknek a vádaknak legnagyobb része merő igazságtalanság. Azt mondták, hogy Ön indiszkréciókat követett el, hogy paktált gazdájának ellenségeivel, s hogy legutóbb, mikor rendreutasitásban részesült, udvariatlanul felelt a leckére. Én tudom legjobban, hogy mindez nem igaz, s szivesen nyugtatványozom, hogy Önben ártatlant vádolnak. Különösen ami az utolsó pontot illeti, a legszebb bizonyitványt kell kiállitanom Önnek. Ön és udvariatlanság! Mesebeszéd. Mikor volt udvariatlan a leforrázott ember? Soha, se Ön, se más.
Nem, kedves gróf, én jól tudom és hitelesen bizonyitom, hogy Ön nem bünös, Ön csak tragikus hős. Az ön tragikuma abban állott, hogy tulbecsülte erejét, s vakmerően provokálta a világrendet, melyet nekem volt szerencsém Önnel szemben képviselni. Ön semmibe se vett engem; arra se akart méltatni, hogy észrevegyen. És mikor látnia kellett, hogy: igenis, vagyok, makacsul megmaradt oktalansága mellett. Önhittségében nem akarta tudomásul venni az ellenséget, pedig már gyanitotta, hogy ez az ellenség erős és kitartó. Méltóságán alul valónak találta, hogy rendes csatába bocsátkozzék velem s az én sokféle fegyverem ellen csak a lenézést hozta a küzdőtérre. Ugy gondolkozott, mint a felületesen nézők: „Altábornagy és komornyik! Hogyan kerülnek ezek össze?!“ De Önnek okosabbnak kellett volna lennie, mert ismeri a mi világunkat, a szolgaság világát, figyelmeztetésben is volt része, mert én megüzentem a harcot, de Önt vakká tette az elbizakodottság.
Az elbizakodottság volt az Ön tragikuma, derék gróf, amint hogy a legtöbb tragikus hőst ez a végzetes hiba buktatja el, ugy a históriában, mint a szindarabokban. Most már hiába mondanám Önnek, Jago szavait forgatva ki eredeti értelmükből: „Kerüld az elbizakodást! Kékszemü szörny az, nyájas külsejü és mézes szavu, aki orozva, az álom óráiban fojtja meg a legerősebb embert!…“ Most már hiába mondanám. Önnek erre a figyelmeztetésre nincs többé szüksége. Most már lehet elbizakodott, ha kedve van hozzá.
Az elbizakodottság alapjában véve szép dolog s ha Coriolanus elbizakodott, ez nekem esztétikai gyönyört okoz, mert higyje el, az arisztokratikus érzéseket megérti, elképzeli, értékeli a komornyik is. Csakhogy Coriolanus igazán ur volt. De hogy lehetett elbizakodott Ön, kedves altábornagy ur, aki ha grófnak született is, bizony messze esett Coriolanustól?! Mi tette elbizakodottá? Mire volt olyan gőgös?
Hogy a komornyikokról általában s rólam különösen, nem volt jó véleménynyel, ezt még meg tudom érteni. Bizony, nem szép mesterség ez. Hiába, az ember csak első osztályu lakáj s ha a szabad óráinkban sok kényelemben van részünk, ezt a rövid kényelmet olyan szolgálatokkal kell megfizetnünk, amelyek az emberi méltóságérzettel élénk ellentétben állanak. És tagadhatatlan, hogy a foglalkozás ránk nyomja bélyegét; a szép foglalkozás egy kissé megjavit, a csunya, ha nem is végképpen, egy kevéssé mindenesetre demoralizál. De hát Ön, kedves, Ön Urnak tartotta magát!? Legyünk őszinték, kedves altábornagyom. Ön, mindenekelőtt, nem annyira altábornagy volt, mint inkább főudvarmester. És a szolgálattevő főudvarmester… hogy is mondjam, hogy ne sértsem az ön érzékenységét?… tehát nem mondom, hogy a miképpen a komornyik csak magasabb rendü lakáj, azonképpen a szolgálattevő főudvarmester csak magasabb rendü komornyik, – nem igy mondom. Mondjuk igy: a szolgálattevő főudvarmester egy magas állásu engedelmes közeg, aki alattvalói hüségből, hódolatból, mondjuk: őszinte lelkesedésből olyan funkciókat is végez, amelyek messziről veszedelmesen hasonlitanak a csupasz szolgálathoz s közelről se hasonlitanak az önálló rendelkezéshez. Igaz, Ön altábornagyi rangot is viselt. Igen magas állásu katona volt, aki sok kisebb állásu katonának parancsolhatott, persze csak szolgálati ügyekben. Vallja meg őszintén, sokkal kevesebb alkalma volt parancsolni, mint engedelmeskedni. A függetlenség, az uraság csak igen keveseknek adatott; mi többiek mind szolgálatban vagyunk. Különbözőképpen nevezett szolgálatban, de egyformán szolgálatban. S a szolgálatban is vannak fokozati különbségek, de a szolgálat magasabb foka még nem jelent urat; amint hogy a hő magasabb fokát helytelenül nevezzük melegnek s az alacsonyabbat hidegnek: mert ugyanaz a dolog az, nevezzük bárhogyan. A rideg valóság az, hogy mi, akik a magasban lévők szeszélyétől függünk és – bérért vagy szép tisztességekért, aprópénzért vagy dus javadalmazásért – nem magunknak, hanem másoknak élünk: in ultima analysi mindnyájan komornyikok vagyunk!
Azért nem kellett volna olyan nagyon lenéznie engem, aki sok borsot törhettem az orra alá és törtem is, nem igaz?!… Ki tudja, ha Ön valamivel nyájasabb, nem törődtünk volna-e egymáshoz? Vagy jobban tetszik az Ön büszkeségének ez a másik megoldás? Hogy elcsapták, mert a komornyikkal nem tudott összeférni?
Én is szeretnék büszke lenni, kedves uram, s nem titkolom el, hogy vannak lirai hangulataim, amikor irigylem azokat az éhenkórászokat, akik függetlenek. A nélkülözést azonban nagy árnak tartom a függetlenség luxusáért, azért meghuzom magam és alkalmazkodom a viszonyokhoz. Kár, hogy nem követte a példámat; ha karöltve járunk, a szolgálat mezején többre vihette volna.
De én nem akarom Önt elkésett tanácsokkal traktálni; amint igértem: vigasztalni fogom. Elmondok valamit, ami meg fogja nyugtatni egy kevéssé.
Nos, tudja meg, nyugalmazott altábornagy ur – most már urazhatom – hogy én sajnálom ugyan Önt, de nem csupán sajnálom, hanem egy kissé irigylem is. Én győztem, Ön elbukott, én megerősödtem hatalomban, Ön csufosan távozott. És mégis!… én nem nyertem annyit, amennyit Ön. Huszonnégy óráig nagy kéjt okozott a diadalérzet, de már kiélveztem… Hozzászoktam; nincs többé örömem benne. Az Ön öröme tartósabb lesz, bár meglehet, még nem jött meg. Mert Ön immáron egészen magáé; függetlenné, urrá lett, ha talán egy kissé későn is és nem a legkellemesebb körülmények között… Önt többé nem csöngethetik fel éjjeli három órakor, mint engem, éppen abban a pillanatban… Gondoljon erre és becsülje meg függetlenségét, ha már a szolgálatát nem tudta megbecsülni.
A győztes ellenfél teljes kiengesztelődéssel köszönti Önt, felejtést és igazi nyugalmat kivánva,
és marad, a ki volt
Jean, a komornyik.
Az altábornagy a fölmentését tudató hivatalos iratot elzárta a Wertheim-szekrényébe, a komornyik levelét pedig összetépte és bedobta a papirkosárba.