Elzüllötten, mint egy élhetetlen borbély-legény, hét frankkal a zsebében, koldussá váltan, mint egy leégett játékos, szeretője sirjára bukva, mint egy mindvégig érdeklődést leső komédiás, a minden halálok legcsunyábbikával, disztelen öngyilkossággal mult ki e világból s tünt le a história szinpadáról Boulanger tábornok, a brav’ général, a fekete paripa leventéje, az az ember, aki néhány évig ugy állott Európa előtt, mint aki nemsokára nemzetek sorsát fogja tartani merész kezében.
Régi ellenségei egyszerüen vállat vontak, mikor meghallották halála hirét. Régi szövetségesei megkönnyebbülten lélekzettek fel. És a nép, az a derék nép, mely pár évvel előbb a szavazatok milliomaival választotta meg Páris és számtalan más város képviselőjévé, közönbösen mondta el róla ezt a rövid nekrologot: „A komédiás!“
Pedig hát, nagyon rövid idővel a csúf vége előtt, volt egy pillanat, amikor csak egy hajszálon mult, hogy ez az ember örökébe nem lépett annak a másik illusztris kalandornak, aki egy elszánt, aljas lépéssel egész Európa diktátorává tudta tenni magát. Volt egy pillanat, amikor az egész kontinens tekintete leste ennek az embernek minden lépését, mikor a háboru és a béke kérdése az ő nevéhez tapadott, mikor népének szemefénye, bálványa, a chansonette-ek hőse és a nagyuri szalonok ünnepelt lovagja volt, mikor a nemzeti megváltó ragyogó szereplését várták tőle, legalább a naivak, a nép.
Persze, olyan pillanat nem volt, mikor a teuton félelemnek kedves lett volna. S mi, akik megszoktuk német szócsőből szerezni be az értesüléseinket, minden időben hallhattuk róla a gyülölet szavát.
De igenis volt olyan pillanat, amikor rengeteg számu ellenségeinek, akik mind gyülölték egymást, kénytelen-kelletlen szövetkezniök kellett, hogy uralma alól megszabaduljanak s amikor ez a szövetkezés gyerekármánynak maradt volna félbe, hogy ha segitségükre nem jön ő maga és meg nem buktatja magamagát. Azok a különböző árnyalatu, mindenféle fajta tehetetlenségek, melyek a császárság bukása óta folyton csak ölték és marták egymást a hatalomért, először, legeslegelőször az ő gyülöletében egyesültek „kompakt táborrá.“ És ha egyéb érdeme nem lett volna is, már pusztán ez az érdem, hogy lehetővé tette ezt a lehetetlenséget, fennen dicsérné sokat gunyolt nevét.
De volt még egy érdeme, melyet nem homályosithatott el semmiféle ballépésssel, semmiféle siralmas fiaskóval. Vitéz katona volt. Harcolt az olasz háboruban és megsebesült Turbigónál. Harcolt Cocchinchinában és ujra megsebesült. Harcolt a poroszok ellen és Champignynál félholtan maradt a csatatéren. Harcolt a commune ellen és megint megsebesült. S ki tudja? Hogyha végkép ott maradt Champignynál: ma talán egy szép lovas-szobor magasztalná az emlékét.
Bizonyára tulságosan szerette a pompát, a szép asszonyokat, a fehér és fekete lovakat, a theatrális dolgokat, az élvezeteket; hiu, nagyravágyó volt és önzéssel teli. Kész volt sok esztelenségre s elkövetett az esztelenségeknél nagyobb hibákat is. De a foltok, melyek nevéhez tapadnak, ugyanazok, amelyek elhomályositják a többi illusztris kalandor nevét is, azokét, akiknek a siker, a mindenható siker nevében sokat megbocsátunk. És ha a nagy faux pas-t, amely megbuktatta, el nem követi, könnyen meglehet, hogy temérdek hibájának ma nem volnának kritikusai, csak legyezgetői.
Mi birta rá, hogy azt a ballépést elkövesse? – nem olyan könnyü megállapitani. A szerelem, mely megdöntötte Iliont? A ragaszkodás hüséges szeretőjéhez, kinek olyan csodaszép karja volt? Bátorság-fogyatéka? Vagy belátás-hiánya? Mindez együttvéve?
Mindegy. De hogy ha csakugyan része volt ebben a ballépésben a merészség fogyatékának, bizonyára nincs tragikum nélkül, hogy a legkiválóbbik sajátsága éppen akkor hagyta cserben, amikor a legtöbb szüksége volt rá. Mert bátor ember volt ez, ha azok közül is, akiknek közönségre volt szükségük, hogy hősiesek tudjanak lenni.
Mikor a számüzetés, a fenyegető nyomoruság és a csapások megtörték energiáját: a régi pompázó alakból nem maradt meg egyéb, csak a kiáltó, a rut, a szégyenletes hibák. S már csak ezeknek a megtestesülése volt az a szánalmas alak, aki olyan banális, csuf véggel fejezte be ritka és viszontagságos pályafutását. Mindamellett, mikor siralmas végének hallatára mély és benső meggyőződéssel magasztaltuk a mindenható, a csodákat tevő, az isteneknek parancsoló sikert, mely hütlen szeretője volt, nem lehetett elfelejtenünk, hogy balgatag, de vitéz volt, mint a kardja.