Renan Ernőnek szobrot állitottak szülővárosában, Tréguier-ben. Tréguier tartozott ezzel Renan Ernőnek. Nem azért, mert Franciaországnak ez a büszkesége Tréguier falai között látta meg a napvilágot; ebben ő is, a cőtes-du-nordi városka is ártatlanok. Annak a követelésnek, mely terhül rójja rá a városokra, hogy mindannyiszor egy-egy emléket emeljenek, a hányszor egy-egy nagy ember kerül ki a falaik közül, a jogossága bizonyára vitás. De Tréguier adósa volt Renan Ernőnek ezzel a közép minőségü, s a világ elől meglehetősen eldugott szoborral, azon az örök jogcimen, melynek kielégitését közönségesen hálának szokás nevezni. Mert semmiféle helyről, se Veneziáról, se a felkelő nap sugárözönében uszó tündérvárosról, nem irtak soha szebbet annál, amit Renan Ernő irt a Tréguiernek nevezett szomoru kis breton fészekről. Nem irtak soha se szebbet, se melegebbet, a szülőföld iránt való szeretetnek nagyobb mélységével; és nem irtak nagyobb müvészettel se, soha. A „Gyermekkori emlékek“ első részében Tréguier megelevenedik egy másik életre, – kivüle, fölötte a rövidéletü valóságnak, – s azután manet alta mente repostum; megelevenedik több ember számára, mint amennyi Tréguierben él, több szemnek, több szivnek, olyan sziveknek is, amelyek még csak ezután fognak dobogni. Tréguierről Renan előtt soha semmit se jegyzett fel a krónika; Renan óta a Tréguier név olyan ismerős sok nyugateurópai embernek, mint ez a szó: Lakedaemon.
Ha Tréguier nincs hálaérzettel Renan iránt, s ha a breton parasztok nem tudnak arról, hogy a Renan dicsőségéből rájok is esik egy sugár: ez nem csuda; azok előtt, akik Tréguiert Renanból ismerik: természetes. Nem könnyen lelkesedő emberek azok, s dicsőséget csak egyet ismernek el: Isten dicsőségét. Nagyon érthető, hogy a szobor felállitása nehézségekbe ütközött, mihelyt a papság nem akarta, hogy Renannak, otthon, szobra legyen. A papságnak sehol sincs nagyobb hatalma az emberi lélekre, mint a földnek ebben a zugában. S a papok okos emberek. Tudják, hogy amit az öt centime-os ujságok minden eszmeirány szolgálatára kész zsoldosai csaholnak a fekete seregről, az nem hatol el a breton paraszthoz, vagy ha elhatol, a paraszt elereszti a szót a füle mellett. De ha látja a szobrot, mely olyan valakit ábrázol, akiről csak annyit tud, hogy nem hitt Jézus Krisztusnak az istenségében, csak abban, hogy istenember volt: ez bevésődik a paraszt fantáziájába. És Combes Emil doktor, 1902 – 1905-ig a francia kormány elnöke, az ő Prudhomme-ok számára kieszelt, theatrális hatásokra éhes radikálizmusával sok kellemetlenséget szerzett ugyan a papságnak, de ennek századok óta terebélyessé vált hatalmából csak édes-keveset tudott lenyesni. A Côtes-du-Nord vidékén tehát Renan szobra miatt ismét olyan jelenetek játszódtak le, aminők a szerzetes-rendek kiüzése idején, s az állami akarat csak nagynehezen tudott győzedelmeskedni. A szobor leleplezésének ünnepe is csak jókora botrányok elfojtásával eshetett meg. A parasztok kivonultak kaszáikkal, hogy megvédelmezzék az Istent, amint hogy kaszáikkal vonultak ki a nagy forradalomban is, hogy helyreállitsák a királyságot. És a Lantenac márkik egy ivadékának, Kerboisson vicomtenak a felesége, akiről higyjük, hogy éppen olyan csinos, mint amilyen hü szolgálója Istennek, jónak látta revolvert venni elő, hogy megvédje Isten dicsőségét a jó öreg Renan csunya bronz képmásától. De a revolvert elvették tőle a csendőrök, a parasztokat visszaszoritotta a katonaság és Combes miniszterelnök, ez a Numa Roumestan, akit Daudet vonásról-vonásra megjósolt, végre elmondhatta ünnepi beszédét, melynek hallatára az öreg Renan rosszul lett volna. Az állami akarat érvényesült.
S a szobor áll. Jean Boucher müve, és ha hinni lehet a francia képes ujságok reprodukcióinak, nem szolgál sem Istennek, sem Renannak, sem Jean Bouchernak dicsőségére. Jean Boucher ugyanis, ritka tapintattal, nem a Kereszténység eredeté-nek történetiróját elevenitette meg, hanem azt a barátságos öreg urat, aki nyáron Tréguierbe szokott érkezni és sokat üldögélt ama kőpadok egyikén, amelyeket Tréguier községtanácsa, semmi költséget sem kimélve, állittatott Tréguier lakosainak kényelmére.
Az emléken két alak van. Renan mögött egy beteg testü, zord arcu női alak látható, akit az első pillanatban Bellonának, vagy a Nemezisnek vélünk s akiről később kiderül, hogy Pallas Athéné. Az istennő haptákban áll; csak éppen a jobbkarját emeli fel s ebben cserágat tart. Renan, előtte, egy kőpadon ül, de egy kicsit hanyatt esve, mintha valaki oda teremtette volna; pocakja és végtelenül fáradt tekintete szánalmat kelt. Botját és kalapját is halhatatlanná tette a müvész; s ezek a legsikerültebb részletei az egész alkotásnak.
Bajos kitalálni, kinek lesz öröme ebben az emlékmüben, ha csak nekünk magyaroknak nem, akiket vigasztalhat, hogy a franciák is tudnak rossz szobrot csinálni. Tréguier parasztjainak mindenesetre igaza volt, hogy kaszával védekeztek ellene és ha nem sok háládatosságra vall is az eset, igazat kell adnunk Tréguier városának abban is, hogy Renan szobrát nem ott kellett volna felállitani.
Nem volt ember, aki kevésbbé áhitozott volna arra a dicsőségre, hogy szobra legyen, mint Renan. A ma is divatos ikonolatriát nem igen tudta megérteni; a régiek ikonolatriáját se nagyon értékelte, csak felhasználta, mert végre is emberi dokumentumokat adott. Egyetlen egyszer tudták rávenni, hogy lefotografáltassa magát… de nem érdemes többet mondani erről, mert senkiről se olyan nyilvánvaló, mint róla, hogy nem volt se a külsőségek, se a hiuság embere. Azonkivül az ő dicsőségének nincs is szüksége emlékmüre; és nincs senki, akinek akár a lelkéhez, akár egykori fizikumához olyan kevéssé illenék az, hogy szobra legyen. Az az érzés, mely megkivánja a szobrokat, – legyenek ezek bármily szépek, – ez az érzés alapjában voltakép naivitás: és az ő lelkében nem voltak gyermekességek. Aztán, végezetül, mennyire fájt volna neki, ha megtudja, hogy az ő szobrának gondolatával feldulják Tréguier békességét! Mennyire értette volna a szegény breton parasztot! És meg is védelmezte volna Combes és elvtársai ellenében.
De ha már mindenáron szobrot akartak emelni Renannak, a szobrot nem Tréguierben kellett volna felállitani, hanem Párisban. Egy Renan-szobornak még itt se akadna méltó helye. Renan nemcsak a francia nemzet dicsősége, hanem az egész világé; az emberi szellemé, mely eddig ismeretlen magasságokba tudott emelkedni. Olyan helyen kellene emelkednie az ő szobrának, aminő a new-yorki Szabadság-szoboré; alant millió küzködő ember, előtte a végtelen, a tenger.
Mert soha se élt nagyobb szellemü ember és mélyebben érző lélek; soha se foszforeszkált az övénél ragyogóbb értelem, és soha se dobogott nemesebb sziv. Nem volt, aki jobban átértette volna az összes földi dolgok egybefüggését, az anyagi és lelki világnak titokzatos és szövevényes láncolatát, a törvények egységességét, az erők egyazonosságát, az embernek az egyetemeshez való viszonyát, az anyagi világ törvényeinek az emberi lélekben, az istennek a földi életben való megnyilvánulását: és nem volt, akinek a gondolkozása, érzésvilága, egész élete tökéletesebben harmonizált volna a nagy mindenséget átfogó örök törvényekkel. Aligha volt nála nagyobb francia irómüvész, s kétségtelen, hogy egyike volt minden idők legnagyobb történetiróinak; de mindenekelőtt filozófus volt, vagy ha ezt a szót lefoglaljuk a részletekben vizsgálódók számára, az uj idők egy „látnok“-a. És bár a bölcsészet kis bogarászai nem ismerik el filozófusnak, aminthogy a filozófiát csak kreálta, de nem gyakorolta s annál kevésbbé üzte iparszerüleg, egy teória kaptafájára ráütve bármi bolondot; bár filozófiája hasonlitott a Pyrrhonéhoz s igy a bölcsészek közül a legszerényebb mellé sorakozott: a hegyi beszéd óta nem hallott a világ magasztosabbat, se nagyobb mélységek fölött járót, se nagyobb magaslatokra szárnyalót, mint aminő az „Ima az Akropoliszon“. Akik csak a magukét tartják hitnek s minden egyéb hitet megtagadnak, az mondják, nem hitt Istenben. Mily tévedés! Ő megtalálta és látta az Istent!