Mikor Turgenyev halálának huszadik évfordulóját Oroszországban meg akarták ünnepelni, a „hivatalos Oroszország“ – azzal a sajátságos okadással, hogy mostanában igen sok jubileumot tartottak orosz földön, s az e fajta mulatságból már éppen elég volt – a holt Turgenyev ünneplését nem engedte meg. Ha a megokolás nem is volt szerencsésnek mondható, s ha Európa boldogabb tájékain bajos elképzelni, hogy arra messze miért szoktak riadozni egy-egy holt költő emlékétől: magát a tilalmat meg lehetett érteni. A nihilisták Turgenyev regényeiben szerepeltek először, jóval előbb, mint hogy a valóságban is bemutatkoztak; tanultak egyetmást Turgenyevtől, bár ez később nem igen látszott meg rajtok; az elnevezésöket is tőle kapták. Turgenyevnek ezt a rovott multját a hivatalos Oroszország még nem felejtette el; ha a holt költők néha, nagyritkán, eszébe jutnak az életben maradt jóbarátoknak, a tisztelőknek: legtovább mindig az ellenség emlékszik.
A kegyelet Oroszországban nem juthatván szóhoz, Turgenyev emlékezetét, halálának huszadik évfordulója alkalmával, csak egy bécsi uriember ünnepelte meg. Ez a bécsi uriember – a nevét igazán nem érdemes följegyezni – élt az alkalommal, s megemlékezvén Turgenyev halálának dátumáról, összehasonlitotta Turgenyevet Tolsztojjal. „Hogyan? – kezdte müvészi álmélkodással – még csak husz éve volna, hogy Turgenyev meghalt?!“ Neki t. i. Turgenyev olyan jól meg van halva, hogy a husz esztendő fölötte kevésnek tetszik. Sokkal jobban meg van halva, mint azok, akik csak husz évvel ezelőtt bucsuztak el ettől a szép világtól; annyira meg van halva, mintha legalább száz évvel ezelőtt halt volna meg. „Csak husz év! – csóválta eszmékkel tulterhelt fejét, – mennyit haladt azóta a világ! S mennyit fejlődött a regény!“ És oda konkludált, hogy Tolsztoj nagyságától Turgenyevet mintha századok választanák el, mert Tolsztojnak nyugodt lélekkel kiutalványozhatja a halhatatlanságot, ellenben Turgenyev már szörnyen elavult, sőt elavult végérvényesen, jogerősen, felebbezhetetlenül, mert ő mondja, a bécsi uriember.
Ezt az esztetikai kirohanást nem érdemes nagyobb figyelemben részesiteni. Elkövetője ugyanis meglehetősen hadilábon áll a komolysággal, ami egyéb cikkeiből is kiviláglik. Kijelenti például – más alkalommal – azt is, hogy Mérimée-nek a nevét ma senki se ismerné, ha Bizet a „Carmen“-t meg nem zenésiti. Szerinte „Carmen“-en kivül még csak „Colombá“-t olvassák, némelyek, kevesen. Szerinte az utolsó száz év francia irodalmából ma már mindössze hét vagy nyolc könyvet olvasnak. Abból, amit ir, nyilvánvaló, hogy ő ezt a hét vagy nyolc könyvet se sok haszonnal olvasta.
A bécsi uriembernek Turgenyevről szóló kis megemlékezése tehát nem érdemelne ennyi szót, ha nem adna alkalmat rámutatni egy nyavalyára, amelyben a bécsi uriemberrel együtt sokan szenvednek világszerte. Ez a sokaság jobbára a fiatalok közül kerül ki. A fiatal olvasók és fiatal irók leghamarább és legszivesebben a legujabb írókat olvassák, nem mintha ezek fölöslegessé tennének minden régi irót, – nem mintha husz év óta annyit haladt volna a világ, s annyit fejlődött volna az irodalom, amennyit amaz nem haladt és emez nem fejlődött kétezer évig, hanem mert a legujabb irókat találják legközelebb, – mert ezek beszélnek az ő nyelvükön, azon, amelyet a legkönnyebben értenek, – s mert ezek foglalkoznak azzal, ami őket leginkább érdekli, a „ma“ ideáival, azokkal az ideákkal, amelyek a levegőben vannak, amelyekkel ők teli szivták magukat, amelyek tehát már részét teszik gondolkozásuknak, énjöknek. A fiatal olvasók és fiatal irók elfelejtik vagy nem akarják tudni, hogy a „ma“ ideái husz év mulva épp oly öreg ideák, „tulhaladt álláspontok“, „elavult holmik“ lesznek, mint aminők a ma huszéves, negyven éves, hatvan éves vagy száz éves ideák; már husz év mulva is tökéletesen öreg és a száz évesekkel egyformán öreg ideák lesznek, – mert a tizenhat éves leány és a harminchat éves asszony közt igen nagy a különbség, de a 86 éves és a 106 éves öreg asszony egyformán öreg asszony; s az ideák még az asszonyoknál is gyorsabban vénülnek. Elfelejtik, vagy nem akarják tudni ezt, mert különben nem volnának olyan nagyra a „ma“ ideáival s jobban megbecsülnék a régi ideákat. Ami egyébként még nem baj, mert hadd foglalkozzanak azzal, ami a levegőben van, ami lelkükkel rokon, ami őket leginkább érdekli. A baj ott kezdődik, hogy ez az előszeretet igen sokszor egyoldaluakká, elfogultakká, igazságtalanokká és hálátlanokká teszi őket. Szaturálva vannak a legujabb irókkal, a tegnap legjobbjait már nem érnek rá elolvasni, vagy ami még rosszabb: felületesen s a teljes megértéshez megkivántató igazi érdeklődés nélkül olvassák őket és könnyelmüen itélnek róluk, anélkül, hogy jól megismernék őket, néha olyan ismeretség után, amelyet legfeljebb „látásból“ való ismeretségnek lehet mondani. Igy aztán megtévesztik az utánuk sorakozókat is, ezeknek a kárára, s nem a lebecsült holt költők rovására, mert ezeknek már mindegy.
Csunya és esztelen igazságtalanság ez, – hogy maradna meg bécsi nyavalyának!
De sajnos, a bécsi uriembernek mindenütt vannak hitrokonai. Még a vitatkozási módja is igen szokásos mostanában. Mindenfelé divatossá lett az az igyekezet, mely az egyik nagyot a másik nagygyal akarja agyonüti. Mert a gyémántot csak gyémánt karcolja.
Bizonyos pedig, hogy Tolsztoj, aki Turgenyevnek barátja volt, s élete végéig igaz tisztelője és csodálója maradt, semmiben se értett egyet bécsi kommentátorával. Abban sem, amit a bécsi ur a halhatatlanságról „tip“-el. Tolsztoj dicsőségének nincs szüksége arra, hogy Turgenyevet elfelejtsék a müveltek, s Tolsztoj mai népszerüsége nem jelenti azt, hogy a maradandóságra Oroszországban monopóliuma van, mig Turgenyevre már csak a teljes felejtés vár.
Tolsztoj élete alkonyán jutott el dicsőségének zenitjére s Turgenyevről ma kevesebb szó esik, mint husz évvel ezelőtt, mert a „ma“ irói többet beszéltetnek magukról: ez igaz. De csakis ennyi igaz a bécsi ur beszédjéből. Nem kell husz évig várnia s látni fogja, hogy mind a két nagy embernek egyformán jut ki a jövendőből.
Ma a Tolsztoj népszerüsége rendkivüli s hatása szinte példátlan. De népszerüségét nem csupán zsenijének köszöni – ennek talán legkevésbbé, – hanem főképpen annak, hogy ennek az apostolnak a kiadói nagyon jól értettek ahhoz, hogy miképpen kell sokat beszéltetni a kiadványaikról és ezek szerzőjéről. D’Annunzión és Gorkij Maximon kivül senki se látta el a világsajtót annyi nefelejcs-bokrétával, mint ennek a prófétának a kiadói. Kivételes hatása pedig főképpen annak tulajdonitható, hogy tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, egyformán érdekli a vallásos érzésü embert, az evolució hivét, a szociálista gondolkozót s ki az, aki e három kategória egyikébe se tartozik? Husz év mulva azonban, amikor a müvei iránt való érdeklődést már nem fogják stimulálni és fokozni a személyével foglalkozó hirek, amikor tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, se a vallásos embert, se az evolució hivét, se a szociálista gondolkodót nem fogja kielégiteni, amikor az uj generáció gondolkozói más ösvényeket törnek s uj, legfrissebb ideáknak fognak örvendezni: mindaz, ami müveiben apostolság, el fog avulni, ellenben megmarad az, ami nem tanitás, „csak“ költészet: azok a gyönyörü alkotások, amelyeknek cimei: „Háboru és béke“, „Anna Karenina“, a „Feltámadás“.
És ugyanakkor csöndesen tovább fognak élni a Turgenyev munkái is, amelyeket csak a bécsi ur sietett elfelejteni: A vadász iratai, Tavaszi hullámok, Füst, Apák és fiuk, Első szerelem, Milics Klára, a Diadalmas szerelem éneke s a Költemények prózában. Egészben, mert csak poémák.