Henry Fouquier, a kitünő franczia ujságiró, több, mint harmincz éven át mindennap négy-öt czikket irt a legolvasottabb párisi lapokba. Módjában volt tehát hozzászólni a szenzácziós bünesetekhez, s csakugyan aligha történt nevezetesebb kriminális esemény, amelyről a maga érdekes megjegyzéseit el ne mondta volna. Ezekből a finom konczepczióju, csillogó efemeridákból, melyeknek sokasága és végzete a forró napokban huszonnégy órát élő, gyönyörü alkotásu pillékre emlékeztet, sok emberismeret s egy – talán csakis egyetlen egy – erős meggyőződés sugárzik ki: az a hit, hogy a mi időnk még a legkülönb minden eddig ismert korszak közül; hogy az emberiség erkölcse az idők folyamán valamicskét mégis csak javult, mert az emberi állat ugynevezett lelke abból az embertelen kegyetlenségből, melynek az elmult századok annyi példáját szolgáltatták, hova-tovább kigyógyul…
Ez a tétel egyike azoknak, amelyeket ma a legtöbben vallanak, s akik hisznek az emberi haladásban, mindannyian egyetértenek Fouquier-val. S talán igaza volt. A haladás teóriájának tagadói ugyan azt vethetnék ez ellen a jóleső megfigyelés ellen, hogy mindez csak látszat, s hogy ha a sötét multban olyan gyakori atroczitások a jelenben már csak elvétve fordulnak elő, tisztára a jobban konstituált rendnek s az ezzel kapcsolatos elrettentésnek tulajdonitható. A tagadás álláspontjára helyezkedve, az argumentumot a másik végén is meg lehet ragadni s valaki azt mondhatná: inkább csak lazult a morális érzékünk, s az értelem finomodtával meg a fix alap (a vallás) hijján jobban megértjük, kimagyarázzuk, mentegetjük s mosdatjuk a ma történő atrocitásokat, mig a régieket, a körülmények és mótorok ismerete nélkül lévén, szigorubban itéljük meg, mint a maiakat. Nehéz volna belenyugodni, hogy igy van, s szivesebben maradunk meg amellett a meggyőződés mellelt, melyet a haladás elméletének hivei vallanak. De néha meg kell rendülnünk ebben a hitünkben: az emberi állat koronkint olyan kriminális esetekkel borzaszt el bennünket, amelyek vadul cáfolnak rá arra a megnyugtató elméletre, s a melyeket sehogyan se tudunk összeegyeztetni a mai emberről alkotott fogalmainkkal. Mit szóljunk például a leányirtás eseteihez?
A leányirtó mindenek előtt: tipus, s már magának a tipusnak a létezése is megzavaró. Hogy vannak emberek – ugyszólván minden év produkál néhányat, – akik az exisztencia folytathatását egy szánnivaló nyomorultnak, egy födhözragadt prostituáltnak a meggyilkolásában és kirablásában keresik. Pedig szinte foglalkozásnak tünik fel, olyan gyakori immár az ilyen szerencsétlenek védetlenségének véres kizsákmányolása. Egy pár decennium óta különösen gyakori jelenség az az ember, aki étvágyát a prostituált életének árán iparkodik kielégiteni. És csak az ilyen bünesetek alkalmával vetünk egy-egy pillantást az ilyen, áldozatnak predesztinált kitaszitottak életére. Az ilyen teremtés a legtöbbször családfentartó: keresetét megosztja övéivel; öcscse reggeliért jár hozzá. A hol lakik: szelid, jó leánynak tartják s szivesen társalognak vele: a hozzávalók. Karácsonykor a szülei meg akarják látogatni; egyik leánytestvére ugyanolyan sorsban él, mint ő, a másikat, aki szolgál, segiteni készül, hogy hasonlóképpen rendezkedjék be. Mindenki belenyugodott, hogy igy kell keresnie kenyerét; ezek a nyomorultak nem okoskodnak sokat: élni csak kell!… És mindenki kizsákmányolja ezt a szegény, sovány, büzös keresetet. A szobájáért neki annyit kell fizetnie naponkint, amennyit az „Archiduc Charles“-hotelben nem fizettetnek egy teremért; mert az ő szégyenüket minden „háziur“ kihasználja s valahol lakniok kell. Fizetnie kell az orvost; sokat kell költenie ruhára, mert nagy a konkurrencia, s ugyanez okból: a „vendégek“ olyan követelők!… Milyen siralmas exisztencia, milyen ronda kenyér! A mellett lehetetlen, hogy ne érezze szégyenét és sorsának alacsonyságát. Talán valamelyes szeretetre is vágyódik. És készen kell lennie minden utálatra egész lényével; még csak undort se szabad éreznie, mint mindenki másnak!… Az ember azt képzelné, nem lehet olyan elvetemült, aki ez iránt a kitagadott iránt, ha valami fraternitást nem is, de legalább némi szánalmat nem érez. És jön a XX. századbeli ember, cilinderben, sétapálcával, hogy a zárt ajtó mögött egy késsel levágja, mint a bornyut, a tiz forintjáért!
Nézzük csak meg a cilinderes fenevadat. Még csak nem is a kiéhezett sakál. A tiz forint nem enni: mulatságra kell neki. Életét kávéházakban, chantant-okban tölti; ha pénzhez jut, kiöltözik s dorbézol. Talán uri borravalókat ad, s a cigánynyal elhuzatja a nótáját. A büntény után komfortáblin megy haza; nem is olyan feltünő, hogy kocsin érkezik, tudják róla, hogy: ha van, bőven költi a pénzt. Ruhája, modora az „uri vendég“-é; a lányok körében szimpatiáknak örvend. Azelőtt, amikor nem lopott és nem kártyázott, egy rövid ideig, talán tanitó volt valahol, s ha pofozta a gyermekeket, pályatársai bizonyára megvédelmezték, hogy dehogy is kegyetlenkedik, csak fentartja az iskolai fegyelmet. A törvényt is ismeri valamennyire; legalább az ujságokból. Értelmes, s tudja, hogyan kell védekeznie.
Amit védekezésül előad: abban kevés a valószinüség. Tudja, hogy van előre megfontolt szándék, s tagadja az előre megfontolt szándékot. Nem akart ő rablógyilkosságot; csak kölcsönt kért a leánytól, akinek már sokszor adott pénzt. Ez nem teljesitette a kivánságát; összevesztek, s dühében ölte meg szeretőjét az ott heverő késsel. A tiz forintot aztán magához vette, mert amannak már ugy se kellett. Hát biz ezt nehéz elhinni. A kést tudniillik azelőtt soha se látták a leánynál, s a gyilkos erre azt mondja, hogy igenis: ő vásárolta neki, a lány néha komissiókat bizott rá. Csak rossz drámairók gondolnak ki ilyen szerencsétlen véletleneket.
Mégis, bármilyen ügyetlen mesének tünjék fel ez a vagy hasonló védekezés, mindig szinte szeretnők hinni a valószinüségét. Akkor a rémdrámából nem hiányoznék minden emberi vonás. Mig amikor bebizonyul, hogy a leányirtó csak a nyakát védi, s hogy előadása csak civilizált formába öltöztetése a barlanglakó állatiasságnak, nem üzhetjük el magunktól azt a mélyen megalázó kérdést: vajjon az az igazság, a mely sok mai embernek voltaképpen egyetlen hite, meggyőződése, s amelyet Fouquier, ez a rengeteget dolgozó, fényes elméjü párisi ujságiró annyi ezer meg ezer gyönyörü cikkben ismételt egy életen át, nem tévedés-e?