Három paraszt iszik a korcsmában. A bor pirosra festi képöket; s magas kedvökben megered a szó. Előbb vigadnak és busulnak, azután kötődnek, utoljára ökölre mennek. Aki birja, az marja; a legerősebbik emberségesen – vagy embertelenül? – helyben hagyja a másik kettőt. A két helybenhagyott két különböző temparementum. Az egyik szelid férfiu, aki megnyugszik az istenitéletben, a másik azonban notórius verekedő, aki a szégyent nem hagyja magán száradni. Kijelenti előre, hogy: „Ma emberhalál lesz“, s megy haza a kaszájáért. A győztes is hazafelé indul, békében és dicsőségben, ismét barátkozva a másik legyőzöttel. Otthon (a diadalmas hajlékban) ujra kezdik az ivást, és végkép eláznak. Ekkor megérkezik a harmadik, a kaszával. A háznép, vesztére, csupasz kézzel kisérti meg az ellentállást; a kasza megszabdalja a háziasszonyt, öszevagdossa tehetetlenné vált ellenségét, s egyszerüen levágja a leányt, aki mostoha apjának segitségére sietett. A lánynak menten vége. A kaszást elcsipik, s a dolog biróság elé kerül. A közrend képviselői szakértőket hallgatnak ki, a végből, hogy kétségtelenné váljék: nem volt-e a gyilkos beszámithatatlan állapotban – milyen elmés is ez a jogi kifejezés! – mikor fölöttébb udvariatlan tettét elkövette. A tudomány falusi jelesei aztán mulatságos jelentést adtak be, melyben szép koszoruba füzték a szótárakban elő nem forduló tudós kifejezéseket s megállapitják, hogy voltaképen tudni nem lehet: beszámitható vagy beszámithatatlan állapotban volt-e a vádlott, csak azt tudni, hogy részeg állapotban leledzett. Mert a tett ugyan föltételezi a premeditációt, de másrészt nagyon valószinü, hogy a vádlott az iszákosok egyik betegségében, az ugynevezett mania ebriosá-ban szenved. Amiből következik, hogy a tett elkövetésekor nem lehetett oly bölcs és megfontolt, mint egy pápai nuncius. A birák összeülnek, tanakodnak, s végezetül: a kaszást fölmentik. Mehet haza s kaszálhat békében.
Ez az eset Magyarországon, Gödöllőn történt.
Két gyerek játszik, valamelyik nagy bérház negyedik emeletén, a folyosón. Az egyik ugy tizenkét-tizenhárom éves, a másik kilenc vagy tiz. A kicsinek van szép aranyórája (nagyanyjától kapta a nevenapjára), a nagynak nincs semmije. A bársonybugyogós gyerek minden harmadik percben előszedi arany óráját, a másik, amelyiken rongyos, ex-bugyogó van, kidülledt szemmel nézi. Játékközben a nagynak eszébe jut, hogy a bársony bugyogó alatt csak törékeny porcok és lötyögő husocskák rejtőznek, mig neki kemény csontjai és erősödő izmai vannak; fölfedezi az „erősebb jogát“, s ennek alapján birtokba akarja venni az órát. A kicsi tiltakozik, de hiába. A nagy legyüri a másikat, elveszi az órát, s hogy a dolog ki ne tudódjék, ledobja a szegény kis bársony bugyogóst a negyedik emeletről, ugy hogy a gyerek tüstént palacsintává lesz. Már sötét van, senki se látta. A nagy elbuvik, elrejti az órát, s óvatosan kotlik valami sötét zugban. A gyanu mégis ráesik. Törvényszék elé kerül, ahol tagad és vitatkozik az elnökkel, mint egy védőügyvéd. Mindhiába, a bün rábizonyul. Szerencséjére: jönnek a szakértők. Kisütik, hogy a gyerek moral insanity-ben szenved; következéskép beteges nézetei vannak az erkölcs dolgaiban. Amire aztán a törvényszék re bene gesta hazaküldi az érdekes beteget; vesződjék vele apja, a házmester. Talán sikerül majd neki egy más ujabb pedagógiai rendszer, – s idővel talán alaposabb erkölcsi elveket fog csepegtetni magzatába, aki a nevelésre nem éppen alkalmas agyszövettel talált világra jönni.
Ez a történetke Bécsben esett meg.
Egy ötgyerekes ember özvegyen marad, s hogy a porontyai kellő gondozásban részesüljenek, bonne-t fogad melléjök. A bonne egy megbizható emberének ajánlatával érkezik hozzá. Nincs ideje panaszkodni az ajánlónak, mert egy szép reggelen nem ébred fel, se ő, se az öt gyereke. A bonne kitekeri a nyakukat, magához veszi a pénzt és az értékes dolgokat, melyeket kezeügyében talál, s odább áll. Az igazság gyors lába nyomában. Egy nagyon fekete, szuró szemü ifjuval él boldog mézesheteket, amikor elfogják. Kihallgatják, de nem tud semmit semmiről: se özvegyről, se gyerekekről, se pénzről. Minden ellene vall. Már-már vége; de valahára megérkeznek a szakértők. Ezek a nagytudományu férfiak aztán kideritik, hogy a bonne a legmagasabb foku hisztériában szenved, és mint ilyen, rendkivül könnyen hipnotizálható. Be is bizonyitják a tárgyaláson érdekes produkcióban. Amely produkciókat különben hasonló sikerrel folytathatnák a jelenlevő hölgyközönség egy jelentékeny részén. Mindegy; nyilvánvaló, hogy a vádlott azért nem tud semmiről, mert öntudatlanul, más, rejtelmes akaratnak engedelmeskedve gyilkolt és rabolt, hipnotikus álomban. A bünt talán a szuró szemü ifju szuggerálta, aki különben eltünt az igazságszolgáltatás haragja elől. „Igazán különös“ – mondják a hivatalos személyek. – „Milyen nagy lépésekkel is halad a tudomány!“ – sóhajtják az esküdtek s nem tartozván többé rájok a dolog, elküldik a bonnet oda, ahova neki tetszik. Fölkeresheti a szuró szemü ifjut, akit a rendőrségnek nem sikerült kézre keritenie. Mert amily végtelen a tudomány, olyan véges az igazságszolgáltatás hatalma.
Ez a história Párisban esett meg, ugyanakkor, amikor a másik két eset.
Már jó ideje, hogy a törvényszéki tudósitók sürün irkálnak ilyen vagy efféle apró novellákat, melyek mindegyikében növendék Rocambole-ok és Montepin hősnők, elképzelhetetlen rémtettek, őrangyal-féle szerepet játszó szakértők és meglepő fölmentések fordulnak elő. Valaki elkövet egy csomó szörnyüséget, melyek lassankint rábizonyulnak; fölébred a gyanu, vajjon lehet-e ép észszel, egészséges szervezettel ekkora rémségekre vetemedni; kiderül, hogy a gonosztevő valamely nagy lelki betegségben szenved, mely bénitólag hat akaratára; finále: a tudomány apotheózisa, a vádlottat szélnek eresztik. Az eset kezd mindennapossá válni, ott is, ahol birák, ott is, ahol esküdtek itélnek. A Claretie Jean Mornas-a, melyben először volt szó olyan szerencsétlenről, aki hipnotikus álomban, szuggesztió következtében gyilkol, nem regény többé, hanem csak: „hir a városból“.
Mindig voltak veszedelmes exisztenciák, akik csak azért váltak félelmesekké, mert nem igen volt féltenivalójuk. Veszedelmesek voltak, mert nem volt nadrágjok, mert nem volt fedelök, mert nem volt munkájok. Ezeknek az exisztenciáknak van immár egy uj fajtája: akiknek nincs akaratuk. Azokra nézve, akiknek sok a féltenivalójuk, bizonyára félelmesebbek a régibb nélkülözőknél. Mert azok, ha nem kockáztatták is a nadrágjokat, a fedelöket, a keresetöket, kockáztattak valamit, ami szintén ért egy keveset: az életöket. Az „akarattalan“-ok nem tarthatnak ettől a veszteségtől, életöket biztossá teszi a közfelfogás. Hála korunk humánus gondolkozásmódjának, teljesen és tökéletesen mentek a megtorlás minden veszedelmétől. Lehetnek félelmesek, a nélkül, hogy félniök kellene bármitől is. És mert igy van, bizonyára módjukban lesz, hogy egész az elhatalmasodásig félelmesekké váljanak.
Az akarattalanok, első szereplésök bevégeztével, néhány érdekes és mulatságos tárgyalási jelenet után, szétmennek a nagy világba, s beteg lélekkel, de nyugodtan várják azt az időt, amikor az idegen akarat uj tettekre készteti egészséges karjokat. Családot alapitanak s kiköltenek néhány csemetét, akik mind hajlandók lesznek a hipnózisra, s talán kereseti forrásul is használják a szuggesztiót, akkor értékesitvén idejöket, amikor éppen beszámithatatlanok. Utoljára többen lesznek, mint azok a halandók, akik csak közönséges módon tudnak aludni, annyival hamarább, mert ezek az utóbbiak ugyancsak meg fognak fogyni a szuggesztió következtében, hacsak addig valami módot nem találnak: ártalmatlanná tenni a szegény lelki betegeket.
Mert egyelőre senki se háborgatja ezeket az érdekes gyilkosokat. Ha akadna, aki azt találná mondani, hogy a társadalomnak védekeznie kellene az ilyen ártatlan, de nem ártalmatlan lényekkel szemben is, amint védi magát a tudatosan ártalmasok ellenében, az erő argumentumaival: ezt a naiv valakit nemes indignációval támadná meg Pickwick ur hatalmas, százezreket számláló iskolája: az a tömérdek filantróp, akikről – ebben a rossz világban – nem is gyanitjuk, hogy milyen nagy számmal vannak és hogy mennyire összetartanak. Azok a fölmentő itéletek, amelyekről az imént volt szó, erős, hozzáférhetetlen közérzületnek a megnyilatkozásai, olyan közérzületé, melyet a Pickwick-féle filozófia fejlesztett ki.
*
Minthogy az Olimpust tulnyomó részben irói halhatatlanságok foglalták el, kétségtelennek látszik, hogy az Olimpus sok kávéházból és olyan Orfeum-féle helyiségekből áll, aminőkből például a párisi Champs-Elysées. Az is valószinü, hogy az irók ott éppugy, mint a földön szokták, külön körbe gyülekeznek össze, óvatosan elkerülve azokat a halhatatlanokat, akikről hajdanta irtak, s akik némi nehezteléssel viseltetvén a csufondáros lángelmék iránt, inkább csak egymáshoz szitanak. Ha mindez igy van: Don Quijote, a derék manchai lovag, aki hajdanában kirántotta nemes pengéjét a rabok védelmére, odafenn alighanem egyazon kávéházi zugba jár Mr. Pickwick-kel, a kitünő gentlemannel, aki Dickens Károly tanusága szerint bebarangolta az utcákat, a várost, a vidéket, egyes-egyedül a végből, hogy embert szeressen. A két nagy filantróp az Olimpusban talán dominó-játékkal szórakozik; de ha ekközben ráérnek elolvasni az olimpusi „Epoca“-t vagy a felvidéki „Morning Post“-ot, ugy néha ilyenforma beszédet hallhatnak asztaluk mellett a magasban sétálók:
– Örül a szivem, ó, elmés nemes caballero – világos, hogy ez Mr. Pickwick hangja, – örül a szivem, olvasván hogyan kel ki a földön a jó mag, melyet ültetgettünk. Régi tanyánkon, ahol az én időmben még gyönge lábon állt a filantrópia, meg kell vallanom, minden idealizmusom ellenére is, bármennyire elnéző voltam az emberi gyöngeségek iránt – eszméim most már olyan elterjedtek, hogy ide s tova a szegény apagyilkosoknak sem lesz bántódása. A földlakók kezdik egymást megérteni és megbocsátnak, tudván, hogy maguk is vétkeznek. Végre is mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Kezdik átlátni, hogy istentelenség bántani a szánandó gyilkosokat, akik csak vérmérsékletük és a körülmények végzetszerüségének engedelmeskednek, öntudatlanul, jobb részük ellenére. Ma még ugyan csak azoknak bocsátanak meg, akikről kiderül, hogy idegen akaratnak engedve cselekedtek; de ettől már csak egy lépés, hogy szemet hunyjanak azoknak a tetteknek a láttára is, amelyek az egyéni akarat kifolyásai. Mert hát mi is ez az akarat, ha nem: titokkal teljes gépezet, melyet az ember, bár belé van rejtve, egy cseppet sem ismer és amelynek nem ura, csak tudatlan kezelője? Ma megbocsátnak annak, aki idegen akaratnak rabja, holnap föl fogják menteni azt is, aki a benne levő, de nem fékezhető rejtelmes erőnek gyönge szolgálója. Rá fognak jönni, hogy az, aki gyilkol, mert leküzdhetetlen gyilkolási hajlandóságot örökölt, épp olyan kevéssé vétkes, mint az, aki gyilkol, mert agyának idegen elme szuggerálta a gyilkosság gondolatát. A jövő századnak nem lesz hóhérja, a következőnek nem lesz ügyésze és birája sem. Érezni fogja az egész világ, hogy az ember-élet drágaság, melyet félteni kell s végül el fogja ismerni azt is, hogy nincs mit büntetni, nem szabad senkit se büntetni, mert hiszen minden önkéntelenül történik és ha sok ember sok szörnyüséget követ el, ez sajnos, de nem ők a bünösök, bünös mindig csak egy van: a körülmények végzetes találkozása, a régebben történt dolgok szükségszerü következése, vagyis olyas valami, amit nem lehet büntetni.
Igy beszélhet Pickwick ur az Olimpusban, föltéve, hogy a modern türelmességi tanok hozzá is elhatoltak és emberszerető világnézetét megtermékenyitették.
És mintha a földön számtalan apró Pickwick visszhangozná ilyetén, talán ezeknél valamivel ékesebb szavait. Vannak azonban, akik másképpen tünődnek.
*
Például igy:
– Mért féltik, őrzik, dédelgetik ezek a filantrópok épp az olyan emberi életet, amely már ugyis haszontalan? Mért takarékoskodnak éppen azzal a vérrel, amelyik már mételyes? Mikor annyi egészséges vér folyik el hiába, mikor annyi jobbravaló élet pusztul el idejekorán? Miért aggodalmaskodnak azért a pár napért, amit az akarattalan nyomorultak élhetnek, mikor az épek és a jóravalók csapatosan pusztulnak el időnek előtte, igy vagy amugy, de csakis azért, mert az emberek egymással való dolgaiban valami rendnek mégis csak kell lennie, mert az embereknek mégis csak szükségük van valamelyes rendre. Mért féltik annak az életét, aki olyan jótehetetlen magával, hogy álomba merül egy szuró tekintetre s gyilkol „megrendelés szerint“? És mért nem féltik az enyémet aki nem gyilkolok s akit kitesznek annak, hogy hogy ezek a féltett lények minden további károsodásuk nélkül leüthetnek, mint egy kutyát? Engem az nem vigasztal, hogy az illetőt hipnotizálni fogják s hogy neki voltaképpen nem volna ellenem semmi kifogása. Annyival kevésbbé, mert nem fogadhatok készpénznek minden szuggesztiót. Ugyan mit szólnának ezek a Pickwickek, ha valamelyik rajta kapná a feleségét… és az asszony térdre omolva igy rebegne: „Hipnotizált!“ (hipnotizált! – fuj, mily csunya szó!) vagy: „Idegen akaratnak engedelmeskedtem!“ Végre is nem lehet vakon bizni a hipnotizáltakban; a szimulálásnak olyan nagy virtuózai vannak, akik képesek volnának egy egész orvostudományi kart ménessé változtatni. Aztán az a „beszámithatóság“! A veszett ebek sem marnak „beszámitható“ állapotban, azért ön mégis védi magát kézzel, lábbal s ha esze van, fegyverrel. S ha már annyira elfogja a világot a pickwickizmus: épitsenek ezeknek a fél-embereknek és fél-szörnyeknek a számára menedékházat vagy menazsériát, ahogy tetszik, de ne bocsássák őket szabadon, amint városokban nem bocsátják szabadon a bengáliai tigrist, amely pedig igen nemes állat.
Akik igy tünődnek, azokat a társadalom-bölcselők uj világa lenézi, pedig a szavaikban talán mégis van egy szemernyi igazság.