Dávid! pénzt, pénzt mondom, különben… tudod, titkaidat ismerem.
– Nekem titkaim?
– No hát gazságaidat, ha úgy akarod.
– Hm, tán még ijeszteni akar? bir ellenem tanukkal? azt hiszi ön, hogy Dávidnak olyan kevés esze van?
– Majd meglássuk.
– Csak csendesebben, hisz én nem mondtam, hogy nem akarok önön segiteni, nem mintha félnék, nem, erre semmi okom, csak azért… Tudja már én rég becsületes ember vagyok.
– Hiszen ki kétkedett abban? Hát lesz, lehet? jaj de csak rögtön, mert, oh Dávid, talpam alatt ég a föld.
– De elébb szóljon, – tudakozódék a zsidó, – van-e otthon valamije?
– Minő kérdés?… Hát csak megvallom, minthogy kivánja, nekem semmim sincs, hanem lesz; becsületemre! lesz, mihelyt bátyám meghal, akkor Dávid, majd akkor… csak most…
– Igen jól van, tehát ön nem is akar fizetni?
– Akarok, Dávid, igazán akarok, mihelyt lesz… becsületemre.
– No de tegyük fel, hogy nem lesz?
– Hiszen bátyám csak meg fog halni.
– Ez kétes kilátás. Maradjunk csak annál, hogy ön nem fog fizetni.
– Nos?
– Holnap lesz pénz, de semmi esetre sem kevesebb 2000 pfnál.
– Minél több, annál jobb.
– De fele engem illetend?
– Szivesen.
– Legyen ön itt reggeli 8 órakor.
– Pontban. De addig is, Dávidkám, vagy három huszas kellene.
– Itt van; holnap, ha a pénzt megkapjuk, 6 pft. ád értte.
– Hisz ön megérdemli, isten velünk! Ezzel elrohant. E párbeszéd egy divatos külsejü ifjú, s egy a röstség, dologtalanság miatt szélesre hizott izraelita között történt * kávéházban, mely a fővárosban pár évvel ezelőtt, igen fontos tanya volt. Itt lőn akkoriban határozattá: melyik szinész fütyültetik ki, kit illet taps és koszorú; itt osztogattattak szét az ingyen – jegyek; itt füzék a kedvencz költő homlokára a babérkoszorut, persze csak szóval, a fővárosi ujságok irója gondterhes fejére itt szórták leginkább az indulatok méregszikráját; itt adtak a népnek képviseletet, egyszersmind meg is tagadták azt stb. stb. stb. – Uracsunk érdekes megjelenése, s a különös viselet igényli, hogy kövessük.
Alig csapta be uracsunk az *–kávéház ajtaját, már egy másik sokkal diszesb kávéházba lépett. Ez a város legkeresettebb részén tárja ki üvegszárnyait, oltalma alá fogadandó a naplopókat, ha csakugyan nem tartanák véteknek a naplopást. Itt müvelt közönséggel találkozhatni; tekejáték nagy pénzben, szóbőség és elvvita, elmésség és dohányfüst, gorombaság, fricska, gúny és rágalom apróbb és nagyobb csoportozatokban, s több illynemü kedvtelések foglalják el a halhatlan elméket; ittott hunyászkodó zsidó rágdicsálja körmeit, lesvén az alkalomra, midőn valaki valamicskét olvasztóba (zálogba) küldeni kegyeskedik. De lépjünk ki e kellemetlen gőzfördőből. Künn tisztább a lég, s nem sérti az ember szemét a sok kétségbeesett arcz. De hol van uracsunk? csak nem tévedt el a tömegben? Hollá! hollá! ah! alázatos szolgája, meg van; hisz hogy is lehetne őt eltéveszteni, mikor ezrek közül is kiragyog: ujjai s óraláncza telvék a legdrágább gyürükkel; öltönye párizsi; beszéde gőgös és átható; tartása feszes; tekintete lenéző, hajlongása betanult; taglejtése kimért; megesküdnék rá akárki, hogy bölcsőjében már törvényhozó nagyságos volt, vagy legalább is javából a tekinteteseknek, s mihelyt lábra kapott, a legroszabb esetben öt tigris volt nyomában; pedig… de nem rontom hitelét, – mert gyönyörüen felkopnék az álla, és nem szeretem a szenvedést látni, vagy azért, mivel ismerem, akár pedig jószivüségből, hadd ügessen mig bir. A patvarba! nevét szinte elfeledém emliteni. Viola János ő; állása uracskodás; hivatása járdataposás; foglalkozása nem annyira szerelmi, mint főzési kaland. – Félre ne értsük egymást; ezen szó, „főzés“ őt gyanuba hozhatná, s ha valaki elég merész volna hamis játékkal bélyegezni: kardot kötök mellette, uraim; ő nem kártyával, hanem váltóval főzi, egy részről a világot, más részről pedig – a tőkepénzeseket. E pillanatban Földy Endrével beszélget; ennek semmit jelentő sületlen pofája van, de szája hét országra szól: egyébiránt öltözetéből egy kövér uradalom jut az ember eszébe. Tán birja is? Mindenhol birtokos a széles Magyarországban, ha pénzt vesz fel, de a fizetésnél kereskedhetik az elszomorodott hitelező a holdvilágban. Uracsaink hosszu léptekkel méregetik a keskeny folyosót; – vigan csevegnek, sem jelen – sem jövőről nem gondolkozva, mert az elmét fárasztani szokásuk ellen van. Bizony csak felséges ez a fővárosi élet!
– Nos Jancsi hanyadán van a pimasz sváb? – kérdé Endre.
– Még nehány nap győzi, aztán az ebek harminczadjára jut.
– Ki kell színi addig is zsirját; miért jutna még az is más kezekre, midőn mi vagyunk körötte.
– Hiszen világos.
– Estére lakomát adand egyik külváros vendéglőjében.
– Jó kilátás, ilyenkor jócskán szokott nekünk jutni, csak őt az asztal alá ihassuk.
Ekkor egy harmadik egyén csapott közibök; melegen üdvözlék a csinos, de szögletes ifjút, egymásra szemet hunyoritának s uj fordulatot csavaritának beszédöknek.
– Hát estére? – kérdé nyájasan az ujanérkezett.
– Ott leszünk; – válaszolák egyhangulag.
– A vig czimborákat mind össze kell szedni, Jancsi!
– Gondoskodtam már s fejemmel állok jót, egy sem fog hiányzani.
– Emberem vagy! – fejezé be a társalgást az ifjú, s meleg kézszoritással bucsút vön, s a kettő ördögileg mosolyga utána. Tán észre vették már önök, hogy a harmadik egyén épen az volt, kiről hőseink oly meglepően – barátilag értekeztek. Neve Vilhelmi Vilhelm; atyja dús mészáros az alföldön, ki, miután eleget szerze, hogy fia bőségben éljen, nagy bölcsen elhatárzá, egyetlen Vilhelmjéből urat nevelni, s roppant örömére kitapintá, hogy fiának ehhez igen nagy hajlama van, mert semmit sem tud, tanulni nem szeret, a pénzt szórja – természetesen – semmire, mert czélszerüen sokat költeni nem uriaskodás, hanem minden látszat, s jótevés nélkül, mint mondani szokták „a kutba vele“; nincs szive, nem ismer hazát, szépet és jót; szóval él, mint sok más tömérdek pénzzel. Uralják és hizelegnek körötte; s ez roppant apai és anyai öröm.
– No öcsém! – mond Viola a távozó után ördögi gúnnyal – nehány nap mulva te is körülnézheted magadat.
– És, mint mások, – jegyzé meg Földy, – barátságunkra, ha sirig nem is, de nehány évig bizonyosan emlékezni fogsz.
– Hiszem azt. No, de most mennem kell.
– Hová?
– Brr! a mamihoz.
– Ugyan mikor hagysz fel már vele?
– Dőre te! mihelyt erszényébe nyultam oly mélyen, hogy könyes szemmel néz utánam.
– Hej, czimbora! mikor lesz az?
– Ugyan ostobának nézesz, ha azt hiszed, hogy hét hónapig kilátás nélkül bolonditottam. Ma, holnap, legfölebb holnapután emlékemet fogja siratni. A viszontlátásig.
– Estére?
– Csak betegség gátolhat.
Ezzel elrohant, s pajtása elégülten inte jóváhagyást a távozó után.
Kelendiné a tükör előtt rendezgeté vendégfürtjeit s redős arczán a fehér szinnek pirosbani átvegyitését müvészi gyakorlattal vevé kisérlet alá; szemével egyet kettőt kaczéran hunyoritott; nyakán az angolcsipkét megegyengeté, finom kendőjét kölni vízbe áztatá, s az álló nagy tükör előtt öntetszőleg fordult meg, mint bálba készülő 16 éves leány, pedig erről még emlékezni sem szeretett. Úgy látszik, e nő önmagát törekedett megcsalni, midőn gyermekded könnyüséggel lejte végig szőnyeges teremein a harmadikig. E terem gazdagon, de izlés nélkül vala butorozva. A nő ablakhoz sietett s a vörös függönyöket félig bevoná, mi a terembeni tárgyakra hajnalszint árasztott. Kelendiné kecsesen helyzé magát a ruganyos pamlagra, s a szőnyegre hullámzó drága öltönye redőit kissé megigazgatá, Sand György „Lelia“ czimű regényét kezébe vette; s hogy olvasott-e belőle, azt nehéz volna kimutatni, de mindegy, ha értelem nélkül is, ő a becses mű lapjait forgatá, s a bársony kötés illett egy úrnő kezébe.
Kelendiné azon szerencsések, vagy inkább szerencsétlenek sorába tartozott, kik sirig vágynak tetszeni, s szép tőkepénzök biztositja, hogy imádók hiányában szükölködni nem fognak, s ábrándos gondolkozásukból csak akkor üdülnek fel, midőn az elhunyt férjeiktől öröklött szép vagyonból kipusztittatván, egy két járdataposóból kész urat teremtettek. – – – Szegény nők!
Kelendiné, – mint mondani szokta – most van élte tavaszában; pedig élte már este felé közelg.
Épen nyilik az ajtó. Hah! ki az, ki oly finom hajlongások közt lépdel Kelendinéhez, kezét ajkihoz szoritja s szivhangon üdvözli a drága nőt? ki az, ki oly fesztelenűl veti magát a pamlagra? mintha már hallottuk volna szavát, mintha ismernők némileg testmozdulatait… tekintsünk szeme közé. Le a kalappal uraim! hisz-e hatalmas egyén: Viola János.
Kelendiné száraz ujját fenyegetőleg emelé lovagjára; Viola esdően tekinte rá.
– Mondhatom, – kezdé a nő gyermekded szendeséggel, – nem szép öntül, szerelmesét csak nem két napig agyon gyötreni.
Viola szivmetszőleg sóhajtott.
– Védje magát, – folytatá Kelendyné Jánoska homlokáról egy rendetlen fürtöt félre simitván, – szóljon csak egy szót is megnyugtatásomra. Viola úr ismét sohajtott, szemeit tenyerével elfedé és… és biz én nem tudom, mit csinált, s még kevésbé, hogy mit gondolt.
– Ah! – jajgata a fülig szerelmes nő – ön hütlen, ön…
– Esküszöm! – kiálta János, s egy zuhanással a nő lábainál volt. – Oh, ne vádoljon, hisz ha ön tudná,… de nem szabad tudnia,… elég magamnak viselni a fájdalmat, s kit szeretek: az egyedül örömimben osztozzék. Egyetlenem! a menny gyönyöreivel árasztanálak körül, ha tehetném; szenvedéseimet mind magamba színám, hogy neked csak öröm jusson, oly angyalilag imádlak, s te hűtlenséggel vádolhatsz? Oh! ha tudnád, miért?… de én nem jöttem panaszkodni.
– Szóljon, kedves, mit ha tudnék, hisz az ön sorsa enyém is.
– Igaz, Hermin, a mi sorsunk, ha külömben nem is, de most egy.
– Ön elrémit.
– Hermin! utószor látsz lábaidnál, utószor mondhatom „imádlak“; e gondolat velőmet égeti.
Hermin elájult, vagy is csak szeretett volna elájulni.
Viola felmosolygott, midőn drága terhét vétkes karjai közt tartá; ajkin e szó lebbent el: – győztem!
– Szóljon, – kezdé a nő szünet után, – most már elég erőt érzek, szóljon mi választ el minket.
– Atyai hatalom, s gazdag házasság.
– Házasság! jajdula fel Hermin és – kérem ne ijedjenek meg, nála ugyan könnyen ment az ájulás, de most az egyszer czélszerűbbnek látta Jánoskát keblére vonni.
– Házasság! – ismétlé – és szerelmünk?
– Emlékezetben élni fog siriglan.
E felelettel egy 16 éves érzelgő leányka tán beérte volna, de Kelendynének több esze, vagy is akarám mondani több követelései voltak. Miért is határozottan mondá.
– Nem fogsz elmenni.
– Daczoljak atyám akaratjával?
– Nem vagy-e független?
– Fájdalom! nem.
– Azzá teszlek én.
– Hermin!
– Maradj.
– Oh de ha elgondolom, a fővárosban minden segély nélkül tengődni; igaz, érted azt is szivesen tenném, de nem pirulnál-e, ha lovagod szegényül, elhagyatva tengődnék?
– Esküszöm, soha! neked nem lehet, nem szabad szükséget szenvedned.
– Hermin!
– Te úr vagy, s az leszesz, ha minden rokonid kitagadnak is!
– Fájdalom! úrnak neveltetém.
– És mi hiányzik hozzá?… pénz? itt szekrényem kulcsa, tiéd mindenem.
Viola nem ismételteté az elkábult nő ezen szavait, hanem rablóként ragadá ki kezéből a kulcsot, felnyitá a zárt, s pénzben ugyan nem számolása szerint, de hozzá adván az elzsebelt ékszereket, csinos fogást tőn.
A nő elégülten nyujtá csókra kezét, s Jánoska háladatossan ragadá azt ravasz ajkihoz.
– Szeretsz-e, s megérdemlem-e? – kérdé Kelendyné, ön müvében büszkén.
– Szeretlek véglehelletemig, s megérdemled, mint senki más.
Most egy szenvedélyes „ah“! és egy sulyos „hm“-mel magukhoz hazudták a szerelem édenét.
– Tied vagyok örökre! – mond Jánoska, örvendve az alkalmon, hogy valahára rés nyilik menekülni.
– Örökre! – viszonzá Hermin, vagy is Kelendyné, mi jobban rá illik, s arczát Viola keblére rejté, hihetőleg a szégyen miatt, hogy nem tud pirulni. Ah! minő drágán megfizetett volna e perczben egy pillanatnyi pirulásért.
„Soha nem látom“ fejében, egy drága karpereczet az elcsent ékszerekből kezére kapcsolt, újjait gyémántokkal terhelé, egy alávaló mosoly vonult el ajkain, s szélvészként rohant le a lépcsőkön.
Viola János azonnal egy csinos virágkészitő hölgyhöz rohant. Itt már egészen más alakban látjuk János urat; az alázatos modort pöffeszkedés váltá fel és csak egyetlen vonásban hasonlita az előbbi kalandorhoz: ő itt is, ott is iszonyú nyomorúlt vala.
Mintha legalább is két német herczegségnek volt volna birtokosa, oly gőggel terült az ingékony pamlagra; lábait a szoba közepéig nyujtá; ajkai közé egy szivart bigyeszte s tüzet kért; Róza egész készséggel szolgált.
– Rózám! – mondá Viola – egy csókot!
– Róza nem késedelmeskedett, hanem válasz nélkül elcsattantá a csókot Jánoska ajkain, s szerényen vonult az ablakhoz, dolgozó-asztala mellé ült, és – – és munkához akart fogni.
– Ön megbocsát; sok végzendőim vannak; mi azért beszélgethetünk, habár én dolgozom is – mond Róza nyájas hangulattal.
– Hogy dolgoznál te? – kérdé Viola némi felsőbbséggel.
– Ah! tudom, hogy ez roszúl jő ki; de holnapután szállásbért s más egyebet kell fizetnem: azért elnézésért esedezem.
– Félre az effélékkel, hát nem adott nekem annyit a sors, hogy nehány pillanatot gondtalan együtt élvezhessünk. – Im itt a szállásbér negyed évre, s vásárolj holnap új bútorokat! – ezzel Kelendyné bankjegyeiből nehányat a lányka asztalára vetett. Igy mossa egyik kéz a másikat.
– Uram! ön…
– Semmi hálálkodás; mi enyém, az tied is. Én csak szerelmedet óhajtom birni.
– Az rég öné.
– De egyedül ám!
– Változhatatlanúl csak önt szeretem. – És lőn szerelmi ömlengés egész az áradásig.
Viola egy érzékeny ölelés után, párizsi kalapját félfülére vágta, és ha Földi uramnak beszélgetéséből itélhetünk – hihetőleg a külvárosi vendéglőbe készült. Bocsássuk kissé el, ő úgy is bérkocsin fog oda hatolni, mi pedig gyalogolva is elérünk, hogy neki jó étvágyat kivánjunk. Lássuk addig, mit csinál Róza? Alig lépe ki a küszöbön lovagja, gyermeki örömmel rohant az asztalhoz, felszámlálja a kapott pénzt s terveket kohol. Most kezdődik még a vig élet; egy szilaj kis jogász pattan be az ajtón; Róza karjai közé veti magát, és az új vendég keblén lehelli ki Jánoska iránti szenvedélyét. De most siessünk Viola János után különben…
Gazdagon teritett asztal körül közel 20 ifjú ül; előttök különnemü poharakban, bordeauxi, rhenusi, cziprusi, és champagnei bor habzik, s a hangos beszédet Sárközi Feri hangászkara fojtja el. A társaság, mely az asztalt környezé, még nincs egészen jó kedvében, s itt-ott rikkant egy–egy rekedt hang, az összehangzó zene közé.
A vigadók elnökletét Vilhelmi foglalá el, a társaságot poharainak gyakori üritésével lelkesité s a szerény vendégek az elnök példáját unszolás nélkül követték. Im egy ismerős alak emelkedik fel üléséből; csendet kér; Sárközi Feri hegedüjét kikapta álla alul, s a hangszerek elnémultak; egy általános „halljuk“ viharzott a teremen végig s az ismerős egyén, ki nem más mint Földi Endre – magasra emelvén poharát, igyen szónokolt. – „A mi szeretetreméltó barátunk, a legőszintébb magyar, az alföld legkitünőbb embere, ki az úri teremekben oly igen keresett, s kinek számtalan mágnás örvendne barátja lenni, ki leszáll a magosból hozzánk, hogy őszinte meleg keblekre találjon, megnyitja élvezésinknek erszényét s barátságunkban boldog, – a mi kedves Vilhelmi barátunk éljen!…
– Éljen! – harsogott valamennyi torok, hogy szinte az épület rezgett bele s a roppant orditás zajos zenében veszett el mert Ferko kenyeresei a nagy „éljen“-re ugyan dühösen megragadták hangszereiket.
Vilhelmi is felált, vendégeire mekegé poharát s a társaság perczenkint élénkülni kezdett; végre maguk a poharak neki lelkesülve ugrálni és sulyegyent veszitve dülöngözni kezdtek.
– Egyik felköszöntés másikat érte, s a tisztelt gyülekezet arczán gyanus lángfoltok mutatkozának; szóval a mulató arszlánok felküzdték magokat odáig, hol a józan gondolkozás hanyatlani kezd.
– Egy harsány „éljen“! tört ki valamennyi ajkon, s Viola Jánost, a gyönyörü mákvirágot, az ohajtva várt vendéget, teritett asztalhoz, nyilt karok fogadák. Ez azután az élet! ennyi jó barát egyszerre!!
– Hozott a zivatar, – szól az elnök – hol késtél eddig?
– A szép nők! ah az isteni nők! – viszonzá Viola szemeit gunyos érzelgéssel forgatván s szivét tapogatván.
– Az ám – jegyzé meg Földi – tervet készitgete otthon, mikép lehetne Pesten egy új utczát emelni, hol hitelezőknek tilos a járkálás, igy valahára fényes nappal ő is sétálhatna.
– Ugyan – mond Viola – te veted ezt szememre? hisz magad is elég tékozló vagy.
– Nem az én hibám – felele Földi – hanem a fővárosi életé?
– Éljen a főváros!!! – kiálták egyhangulag.
János helyet foglalt, s két három poharat rögtön fenekéig ürite; ismét poharat ragadott s egy csinos szőke ifjura köszönté. Ez egykedvüleg jóváhagyást inte.
– Mi lelt Ronkoly – csodálkozék Viola – te, a megtestesült jó kedv, most oly komolyan – szomoru vagy; nincs pénzed?
Ronkoli igenlé s pohara tartalmát mohón szíta magába.
– És azon busulsz? jó az isten, hat nap alatt egy egész világot teremte.
– Azt teheté – mond Ronkoly – de nekem 16 nap alatt sem teremthet elegendő pénzt.
Mindenfelől helyeslő zugás.
– Hát te – kérdé Vilhelmi Violától – mit tennél ha 200,000 ft. évi jövedelmed volna?
– Mit? – kissé gondolkozott – hát biz én 400,000 ft. költenék.
– Helyes! Helyes!! – És a talpra esett válaszra nagyot ittanak.
Igy folyt darab ideig a társalgás, s hogy végre minden nyomorult elmésség megfizethetlen ötlet lévén, körömpróbaüritésre nyujta alkalmat: azt emlitenem is felesleg; igy aztán mindnyájan emberül eláztak, ide értve magát a szélesre hizott vendéglőst is.
Vilhelmi nyelve s lábai megtagadák a szolgálatot, oldalzsebébe nyúlt, kivoná tárczáját, s szótlan nyujtá Violának, ki azt elfogadá, Földy Endrét a mellékszobába inté, hol parancsoló hangon számadást kért.
A számadás 350 ftra rugott.
Viola a tárczából egy fillérrel sem vőn ki többet az emlitett összegnél, de azt koránsem a vendéglős kielégitésére forditá, hanem czimborájával osztozott.
– Endre!
– Nos?
– Küld be Ronkolyt.
Endre engedelmeskedék.
– Viola az alatt a vendéglőst vonta hálóba.
– Uram!
– Parancsoljon – viszonzá a vendéglős, teste egész sulyával ereszkedvén egy székre.
– Ismeri Ronkolyt?… Mi vendégei vagyunk, s őszintén megvalva ő mostan tehetségén túl költött, nem lenne ön szives a mai árjegyzék fejében egy általa három hétre kiállitott váltóval beérni?
– Miért nem! – Ezt józanon alig cselekedte volna az embernyuzó – vagy is akarám mondani emberszerető korcsmáros, de most oly szives, oly jó volt, hogy az egész világot megölelte volna.
– Tehát ön megelégszik?
– Ronkoly váltójával tökéletesen. –
E pillanatban a szóban lévő közibük lépett, Viola karon ragadá s egy szögletbe vonult vele.
– Mennyi adóságod van?
– Ne kérdezd, atyám főbe lő.
– Haljam tán segithetek.
– Tizenötezer, s nehány nap mulva…
– Teljeskorú leszek! Istenem! előre látom, mint rohanják meg atyámat s én veszve vagyok.
– Gyermekség! – biztatá Viola – Vácz ide nincs messze… egy kis kirándulás, jól szerkezett irat: s hitelezőidet halgatásra s egyezésre kényszerithetjük.
– Nem értelek.
– Mire való a káptalan? mondd, nincs adósságom, és – nem lesz.
– Menj menj aljas terveddel.
– Hisz nem következés meg nem fizetni, csak hatalmukat feletted eltörleni.
– Igaz.
– Tehát?…
– Készen vagyok.
– Ember vagy. Hanem a többi közt még ezen pár forint is elcsuszhatnék; a mai költségekről adj váltót a korcsmárosnak.
– Hisz Vilhelmi vendégei valánk?
– Inkább magam fizetem, de általa vendégeltetni nem akarok.
– S miért?
– Nem sértené e ez méltóságunkat? holnapután uton utfélen dicsekednék, hogy az ő kegyéből…
– Igazad van – esék szavába Ronkoly, mert Viola gyöngéjét eltalálta – én nem leszek senkinek lekötelezettje.
– Ez illik egy magyar úrhoz, igy szeretlek.
– Hol a váltó.
– Itt.
És két percz alatt el lőn fogadva a váltó; Ronkoly aláirá s az elázott vendéglős, mint valódi értéket bankjegyei közé csusztatá.
A társaság zajos kurjongatások közt oszlott el.
Jánoska Rózához sietett. A kecses hölgy szobája még világitva vala, s János az ablakfüggönyökön át két árnyat látott benn; az ajtóhoz közeledék, s férfihang üté meg idomtalan fülét. Láttátok-e Othellót? nem, ez kevés; képzeljetek egy felbőszült arszlánt?! Leirhatlan lőn a kalandor dühe.
Alig kopogtatott az ajtón, a szobában setétség lőn; ez még inkább felizgatá haragját. Hosszas zörgetés után az ajtó fölpattant, s ezen pillanatban János mellett egy sötét alak akart elsurranni; János torkon csipte az iramlót, hangosan parancsolván gyertyát, és mint isten szavára – lőn világosság.
A két férfi egymásra ismert…
A sötétben János csipte fülön az elsurranót, s mihelyt a gyertyafény a tárgyakat különböztetni engedé, a szerepek a nevetségig nagyot változtak. János bocsánatesdések közt engedé szabadon foglyát, de most a jogász állott fölebb, s mellen ragadván Jánost, egyszer kétszer jó a falhoz simitá.
– Hah, gyönyörü mákvirág! – mond a jogász, – nem fohászkodám hiába, balsorsod kezem közé vezetett – s kiáltozásai közben Jánost emberül megrázogatta.
– Kedves barátom! – védé magát a különben országos szájhős, – hisz gondolatom sem volt önt…
– Semmi gondolatom;… én önt megfojtom, – s elébbi műtételét folytatá.
– Hát vétettem ön ellen?
– Egyebet nem csak megraboltál. Azt hiszed nem tudom mit cselekvél délután? Aljas kalandor! rendőrök kezébe adnálak, ha a játékban nem forogna egy nő, kinek neve… – itt látszólag fájdalom ragadta meg az ifjut, – igen, kinek neve az öné által beszennyeződnék. Elégtételre hivnám önt, de arczátlan, – gyávának ismerem, s e szerint tekintélyem alatt áll önnel vívni, hanem boszút állok igy, – s arczon csapá Jánost, hogy a villanyozás által fürtei mind a légbe repültek, – és – folytatá indulatosan az ifjú, – ha még egyszer csak pillantani is mersz házunkra, hitvány ebként lelőlek.
– Nem, esküszöm soha! – mond a nyárfalevélként reszkető János.
És Róza, Róza egykedvüen sülyeszté ölébe kezeit, közönyösen várván a harcz végét.
János örvendett szabadúlhatásán, s oly mohón rohant a lépcsőkön le, hogy Róza gúnykaczaját sem hallá. Egyébiránt kalandorunk annyira megszokta már az efféle bánást, hogy hazaérkeztekor tökéletesen feledvén a vele történteket, fáradt tagjait nyugalomra hajtá.
A nap már kellő fényben ragyog, s Viola úr még is alszik. Ne háborgassuk hát őt. Hisz délbe is elég korán ébred rosszat cselekedni! Nézzük addig nemes czimboráit.
Vilhelmi sohajt szitkozódik, őrjöng, mert erszénye meglapult. Földi Endre Ronkolyval bizonyos irományok kiséretében bérkocsiba ült, mert János szép tanácsa fogott Ronkoly pajtáson s nem késett soká czélszerüen intézkedni.
És most szerencsés utat kivánva a vándoroknak, kövessük Viola János nyomdokait, ki a Dávid zsidó izenetére nagy gyorsan ágyából felkelvén s felöltözvén, szokott feszengések közt egy bérkocsiba veté magát.
Képzeljenek kegyetek egy beesett, fonnyadt arczot, mellynek sürü redői közt két apró szem, üregébe sülyedve élesen villog, az arczon sötét-vörösbe átmenő kék foltokat, egy rezes tompa orrot, torz bajuszt, keskeny sápadt ajkat, s ezalatt sötétlő fekete fogsort, keskeny homlokot, s őszbe vegyülő zilált hajat, s mindezekhez kiaszott hosszú testet vagy csontvázat, – és fogalmuk lehet Uhlrich tőkepénzes külsejéről, ki e pillanatban szennyes szobájában bankjegyei és váltói közt a kamat felrugtatásáról elmélkedik.
Kopogás. Uhlrich roppant zavarban rejté el ezreseit, s szánandó bágyadtsággal mondá – szabad!
Az ajtón egy alacsony, de annál terjedelmesebb kétlábú alak lógatá magát Uhlrich felé; ajkán szemtelen mosoly, és szemeiben aljas bizalom ült. Ismerjenek rá kérem szépen; hisz láttuk már őt, János urfi szerint – a becsületes derék Dávidot, ki sajátságos fejbillentéssel üdvözlé Uhlrichot.
– Nos, jó barátom – megszólamlott Uhlrich – mi hir? – igen közönséges megszólitás, de azért ne botránkozzanak meg rajta, hisz köznapi lélekhez illik.
Dávid összecsapván cserepes kezeit, s kóczos fejét emelkedő vállai közé sülyesztvén, keserü mosollyal lehellé a – semmit.
– Az nem sok – viszonza Uhlrich, s a társalgás rövid időre megszünt.
Dávid burnótszelenczéjébe markolt, s egy éles sohajjal helyet foglalt, a nélkül hogy megkináltatott volna.
– Nincs pénz, – panaszkodék Uhlrich – az emberek nem fizetnek.
– Azt mi szegények érezzük legjobban; pedig nekem most pénzre, sok pénzre volna szükségem, és nincs; arany gescheft van előttem és nem birtam többet beszedni 300 forintnál.
– Sok kellene? – kérdé Uhlrich egyik kezével hervadt ajkait csipdesvén, másikkal pedig fültövét vakarván.
– Mintegy két ezer forint, – lőn a válasz.
Uhlrich gondolkozott, Dávid tenyerét vakarta.
– Én nem idegenkedném az emlitett pénzt kiszoritani, ha a hely biztos.
– Biztos, hiszem azt; ah! ha pénzem volna vagy ha beszedhetném: örökre meg volna alapitva szerencsém.
– És mintegy mennyit irna két ezerért?
– Négy ezeret.
– Neve.
– Nem mondom meg előbb, mig meg nem igéri, hogy háromszáz forintocskámat a kétezer fthoz csatolandja, hadd legyen nekem is utánna hasznom.
Uhlrich örvendett az ajánlatnak, meg lévén győződve, hogy Dávid fukarabb semhogy 300 ftot csak úgy véletlenre kidobna; kétségtelennek tartá tehát a pénznek igen biztos helyre leendő kiadását, s egész készséggel fogadá az ajánlatot.
Dávid elment, s alig félóra mulva Viola Jánossal tért vissza. Uhlrich átjáró pillantást vetett Violára, kezeit görcsös ökölre szoritá s elfojtott epével susogá: – gazemberek!
Dávid Viola Jánost, mint tehetős urat mutatá be; Uhlrich örömet szinlelt. Rövid társalgás s még rövidebb ellenvetés után, a kivánt 2000 ft. ki lőn olvasva, s a betöltött váltó aláirás végett előterjesztetett. János szerelmi tekintetet szórt a pénzre, a nélkül hogy keztyűjét lehuzná, gyönyörü nevét lemázolá s a pénz után akart nyulni.
– Megáljunk, – mond az uzsorás mutató-ujját homlokára illesztvén: – Dávid, ön ezen urat jól ismeri?
– Mint magamat, – viszonzá széles tenyerét mellére terjesztvén; s Uhlrichnak titkon sugá – különben 300 frtot nem adtam volna bele.
– Jó – jegyzé meg az uzsorás, tehát ön nem fog vonakodni a jótállástól.
– É...é..n? – hebegé Dávid, s oly lankadt lőn, mint a légy őszkor.
– Ön, ön, – erősité Uhlrich; Viola pedig az ajtó felé kaczérkodott.
Rövid szünet lön mialatt Uhlrich arczán káröröm, Violáén némi jelei a nyugtalanságnak, s Dávidén tökéletes gondolkozás mutatkozék.
– Azt is megteszem, – szakitá meg Dávid hirtelen a csendet tollat ragadván, Uhlrich jóváhagyást intett fejével Violának, ki Dávid szavaira újra éledett, s a pénzt kezdé átszámlálni. Ez alatt a hajhász gyorsirói ügyességgel recsegteté a tollat, az irást beporozá, s midőn Uhlrichnak sápadtan s remegve átnyujtá a váltót, a porzó teljes kéjében rajta ragyogott „elfogadom“: Wisz Dávid.
Uhlrich elégült mosollyal rejté a váltót szekrényébe, Viola és Dávid pedig iparkodtak minél elébb magukat ajánlani. A friss levegő jótékony hatását nagyobb mértékben tán sohasem élvezték. Félórával később a pénzen barátságosan megosztoztak. Dávidnak természetesen sokkal több jutott.
Miután megkisértém a lehetőségig rövid vázlatban kimutatni a forrást, honnan bizonyos fővárosi uracsok pénzeiket szerzik, a felhozott többi személyzet érdekében nem lesz felesleg a történtek után egy hónappal később körültekinteni.
Kelendyné ujra tükör előtt áll, fényt üz, piperézi magát, sohajt; e pillanatban nincs imádója; Jánost már rég feledé, s fonnyadt szivét az vonja fájdalmas görcsökbe, hogy azóta uj lovagra szert nem tehetett, pedig a napok mulnak s bizonyos korban egy nap is sok idő.
Róza pénzéből pipereboltot nyitott; a kis jogász most is hű imádója, hogy egyedül-e? azt aligha maga is merné álítani.
A külvárosi vendéglős, hol uraink vigan lakomáztak, busúl, a nyakára tolt váltót fele áron kinálgatja; de javaslom, még negyedáron se vegye meg senki. –
Vilhelmi, – kivéve azon egyetlen esetet, ha tömérdek adóság sujt ád, – oly könnyü állapotra jutott, hogy egy léggolyó is haza röpithette volna, de ő még is csak gyorskocsin mászott az alföldre.
Ronkolynak nincs többé adósága, ő ismét ur, új adóságokat csinál, lovagol, kivéve a *–kávéház előtt, mert a minap sok hölgy sétálván ott, ő szokása szerint lóháton arszlánkodván, midőn ajtaja megnyilt, zsidócsapat özönlött ki, s egyhangú felkiáltás volt: – nézzétek a nyomorultat, lovagol, uraskodik a mi pénzünkön! – Ő sarkantyút adott lovának és eltünt.
Kérem a türelmes olvasót, sziveskedjék még egy hosszú lélekzetet venni, s azonnal bevégzem életképemet, de Uhlrichnál kissé mulatnunk kell, hogy bizonyos tényt megfejthessek.
A drága uzsorás váltói között keresgél, rátalál Viola Jánoséra. – Meg van – morgá sajátszerü vigyorgással – ez lejárta, be kell hajtanom. Dávid kezembe kerültél, hahaha! – s kaczaja ördögi volt. A váltót szétbontá; de oh rettenetes! oh, megfoghatatlan!! szédülve rogyott vissza székébe s ha több vér csergedez vala ereiben, tagadhatlanul megütötte volna a guta, mert, – de csodálkozzanak hát önök is – az érdéklett váltóról a jótálló Dávid neve elenyészett. Sokan, valamint Uhlrich is – itt valami bűvöset képzelnek, ámde én megmondom, hogy az ügyes Dávid eltalálta téveszteni, s tollát nem kalamárisban, hanem bünös szájában nedvesíté meg, s a rögtön ráragadt porzó okozá a tévedést. Kell-e emlitenem, hogy a pénzszomjas ur kimerithetlen fájdalmára az összeg örökre veszve lőn.
És Viola János a halhatlan iparlovag? ő él és uralkodik, naponként a Dunasoron és a váczi-utczában teszi Földi Endrével, kenyeres pajtásával sétáját, s néha azon gondolkoznak, kit kellene ismét befonni.