AZ ELVESZETT CSALÁDOK

Ady Lajosnak, egyetlen jó és igaz testvéremnek.

AZ ÁRVASÁG KERTJEIBEN

Laczkó Gézának küldöm.

Cimboraság s szerelem kertjei,
 Csatakos, buja kertek,
 Be jó, hogy most vénes útjaikon
 Kissé árván tekergek.
Be szép kertek és be szépek a fák,
 Tán sohse hittem volna,
 Hogy ilyen szép és hivó helyeken
 Csábultam a bokorba.
Kedvnek és vérnek szent oltárai
 És az adakozásnak,
 Be jó, hogy nem lehetnek helyei
 Uj buzdulásnak, másnak.
Jöhet cimboraság és szerelem,
 Virulhatnak a kertek,
 De tábort-ütni az én módomon
 Már-már sohase mernek.
E kertek a csodáknak kertjei
 S reményes árvaságnak
 S csodákba tévedhetnek be ide,
 Kik új útakat vágnak.
S én árvaságom adom majd oda
 Egy-egy áldott ligetben
 S vígan nézem minden új frigy után,
 Hogy egy régi kilebben.

A GYERMEKSÉG ELÉGIÁJA

Szép Ernőnek, az édes, jó poétának.

Ráfogott vigasságú,
 Szegény Krisztus, te, gyermek,
 Kit, jaj, keresztre húznak
 Vén, papi fejedelmek.
Korai templom-járás,
 Ravasz, bús erkölcs-vermek,
 Hajnali diák-biflák,
 Iskolás ijjedelmek.
Könyörtelen tudása
 Sok tannak, rajznak, szernek,
 Éktelen szögek kínja,
 Miket a fejbe vernek.
Gyönyörös, ízes álmok,
 Kik mukkanni se mernek,
 Csak kínnal lent a szívben
 Fonnyadnak és hevernek.
Ifjú bánatok s vágyak,
 Akik hiába kelnek
 S kiket fölnőtt irígység
 Őrségei tepernek.
Téged búval és jókor
 Minden csapással ver meg,
 Te: legszomorúbb ember,
 Ezerszer ember: gyermek.
S vallató kamrájában
 E nagy, iszonyú pernek
 Izzó vas-szűzek állnak:
 Korán-jövő szerelmek.

HAL HELYETT KÍGYÓT

»… És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki?« (Máté evangéliuma VII. 10.)

Seregüket most fölvonultatom,
 Tarkaságos árnyékaikra:
 Csók-emlékekből csiholódik
 Egy-egy íves, szomorú szikra.
Emlék-menetjük néha majd megáll,
 Ha lábam dobbant, hangom mordul
 S egy-egy fehér arc csufolódva
 Pendül vissza a húzó sorbul.
Zászlókkal lépnek és zászlóikat
 Remegő keblükre terítve,
 Egynek zászlója a törlő rongy,
 Másé illatos, régi csipke.
Hajh, zászlók, mosti jó helyeteken
 Hányszor fojtogatott kivánat,
 Mindig egyforma áhítattal
 Sírván esthajnali imámat.
Esengő, szárnyas tálca volt ölem
 S ti néztétek messze tükörbül,
 Mintha nem az én szám lett volna,
 Mikor bolond sírásra görbült.
Erős, de megadó karjaimat,
 Be egyformán hagytátok cserbe,
 Be sokszor sírtam öleletlen
 S be többször sírtam megölelve.
Vonulj, némber-had, kiimádkozott
 Ajkamnak immár nincs parancsa,
 Melletekről egyenlő kincsű
 Zászlótokkal föl-föl, magasra.
Hajdan tüzes, bolondos két karom
 Még megmozdul vágyva, feszítve
 S azután mint két fojtott kígyó
 Mellemre-kulcsoltan esik le.

MONDJAM EL SZÓBAN?

Mondjam el szóban
 Vagy hazug bókban,
 Amit a csókban
 Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?
Mondjam el dühvel,
 Nagy-keserűvel:
 E földi hüvely,
 Szomorú, amit manapság művel?
Mondjam el sírva,
 Hogy nincs, ki bírja,
 Ki sírján nyírja
 Fáját, kinek még tán nincs is sírja?
Mondjam el talán,
 Hogy kripták falán,
 Fák Dél-oldalán,
 De oda csak kacagni jön a lyány.

KIS NŐI CSUKÁK

Régibb kis lyányoknak.

Most elbocsátlak, kis női csukák.
Falánk szátokkal, hogy bánni nem tudtam,
 Nem leszek most már továbbat az útban:
 Vizek vannak, ússzatok vizeken.
Nehéz halfogás volt ez a pár év itt,
 Mert minden asszony
 Egy szalasztott leányságnyit vénít
 Önmagán és kiszemelt férfián.
 Hajh: női csukák, ússzatok, faljatok.
Nekem már mindegy, elbocsátalak,
 Te utolsó is, legkisebb szívemnek,
 Képzelt arany-hal, kis senki leány.
 Várnak a hozzád-méltó halak
 S falánk szádon talán megpihennek
 Más áldozatok.
Most elbocsátlak, kis női csukák.

AZ ELVESZETT CSALÁDOK

Édes, jó anyámnak – panaszkodón.

Vánkosom hűl s a szívemig rántom
 Fázósan a bölcseség-takarót:
 Be családtalan holnapok futnak rám,
 Száz apa s fiú ki egymaga vót.
Szinehagyott a multi barátság,
 Megszőkültek a szép, fekete nők:
 Hogy simogattak még tegnap is engem
 S én hogy simogattam tegnapelőtt.
Fia vagy apja a szeretetnek,
 Egymaga szivem, száz heves család,
 Nem becéznek és becézni már nem tudsz
 S fattyui nászok szöknek rajtad át.
Hogy tudtam óvni boldog atyásan
 S ölekbe simulni gyermekesen,
 Ijedt szemeket hogy tudtam csókolni
 S csókra, ha rebbent, hogy húnyt a szemem.
Furcsa családi életem így fut,
 Oh, fiúi függés s víg apa-kín:
 Fiuk már keveseknek tudok lenni
 S már nincsenek esküs, jó fiaim.
Friss lyány nem csókol többé anyásan,
 Bátor barát se nekem sír, ha fél:
 Szívemben az elveszett, szép családok
 Tűzhelyeiről pernyét ver a szél.

KÖNYÖRGŐ MÁJUSI LEVÉL

»… Je sais ton coeur, mon coeur…«: a csak-egy-Asszonynak küldöm.

Szívem ütném rá pirosan e virágos,
 Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
 S bágyadt írású, májusi napra.
De levelem, mire elérne, virradna
 És félénk fakulók a mi betűink.
Titkokat küldenék, küldeném magam,
 Ki itt állok, mióta a szemedben
 Sorsom villant és százszor szenvedetten
 Szenvedem a te oldatlan sorsod,
 Titkod és sorsom, sorsod és titkom.
Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,
 Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
 Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
 Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
 Titkunk titok és a pörünk pihen
 És múltjaink dermedik a Napot.
Ha azt mondom: mégis te vagy a Kezdet,
 Látom, ahogy a homlokodon
 Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
 S hogy a szemed távolban is bezárod.
S én künnrekesztve dideregve várok
 És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.
Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
 És könnyeiddel vegyülve megtudom,
 Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
 Félsz még és mért kell neked félned.
Jaj, az a május, ez az Élet,
 Jaj, mi két ember, akik félünk,
 Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.
Olyan csodásan kezesek a titkok,
 Fogózzon a szívembe a szíved
 S ne átkozz semmit, ami elmúlt
 S úgy várd a késő üdvösséget.
Az elfáradt szívek is szépek
 S áldottak az ölelő zokogások.
És meg ne rikkasson a levelem,
 S a május: ne sírj, mert sírok én.

A CIGÁNY VONÓJÁVAL

Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni.

Vadászgatnak múltamban a gondok:
 Ki szoknyákért futkostam bolondot?
 Megérte vagy meg nem érte?:
 Késő van már, mit bágyasszak érte.
Minden elmúlt bolondságom drága,
 Magam csúfja, magam bolondsága:
 Nem maradtam szeretetlen
 S ha szerettem, magamat szerettem.
Most vagyok csak szomorúan, furcsán
 Régi-régi bolondságok múltán:
 Szép eszem ha mostan elmén,
 Istenem, be meg nem érdemelném.
Sötét szirma az én violámnak
 S csillog az est, engem sokan látnak
 S vén vagyok bár s nem érdemlem:
 Piros legyen a bokrétás mellem.
Bús violám, akarsz lenni rózsa?
 Rózsa kell most, nem tehetek róla:
 Hogyha eddig nem engedtem,
 Ne kacagjon ki a világ engem.
Felednélek, ha nagyon akarnám,
 Eléldelnék a magam hatalmán
 Boros szívvel kihevülve.
 S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?
»Lement a Nap a maga járásán,
 Sárgarigó szól a Tisza partján,
 Sárgarigó, fülemile,
 Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«

NŐ VAN MELLETTEM

Leszámolok fulasztó nőim
 Kedves, jó kedvvel veletek:
 Mert valakit magamnál is tán jobban,
 Gyalázatosan szeretek.
Drága szép simulásai a Szépnek,
 Hogy körül-fogtok, buzdúlok
 S aztán jönnek, mik mindig jókor jönnek:
 Nő, szép, szeret, de megfúlok.

ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK

Krúdy Gyulának küldöm.

Most tán állnánk meg,
 Nem cél, nem pálya:
 Ez a világ leghülyébb
 Komédiája,
 Jaj, öregszünk, öregszünk, öregszünk.
Óh, voltak jók is
 Erényben, bűnben,
 Kedves, jó kis asszonyok
 Az életünkben,
 De öregszünk, öregszünk, öregszünk.

OH, FURCSA ÉLET

Sándor Lászlóéknak, szeretettel.

Oh, furcsa Élet,
 Hogy fáj minden sokod
 S mégis, hogy sietek
 Ok nélkül,
 Jobban, mint valaha, elébed.
Be jó, hogy valaki majdnem kell,
 Be rossz, hogy én egy tréfa,
 Hiúság, Ady, senki sem vagyok,
 Csak egy ötlet,
 Egy fogás néha.
Oh, furcsa Élet,
 Be jó volna,
 Ha a szeretőm,
 Ha a barátom
 Néha-néha beszélne véled.

JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK

Mintha halkan szólnál:
 Vigyázz, sokan nézik,
 Ne játsszunk csókosdit,
 Játsszunk temetésdit.
Játék, játék, játék,
 Csak vidámabb volna,
 Kergetőbb egymáshoz,
 Éhesebb a sorsra.
De csodától félve,
 Vidámságtól futva
 Föllepi palántánk
 Gyilkos árnyú dudva.
Magam kinálása,
 Magad kelletése:
 Két hamar-vén gyermek
 Tréfás temetése.
Sírnivaló tréfa,
 Unnivaló vágyság,
 Kivánatot űzni
 Kivánó kivánság.
Szórakozott játék,
 Reményadás félve,
 Szomorkás elszánás
 Szánó hittetése.
Ölelkező álmunk
 Csókokba se csattan:
 Föllegek járása
 Hideg magasakban.
Hideg magasakban,
 Szépben, jóban, télben,
 Csak nem engedelmes,
 Nagy teljesülésben.
Nem a csoda útján,
 Nem a rendnek útján,
 De játékot vesztve
 Játékot hazudván.
Ám ad a Tél farkast,
 Fogakat az éhség,
 Vágyakat a közöny,
 Foltokat a szépség.
Buzának őrlődést,
 Őrlődést a vágynak,
 Halál-komolyságot
 Gyáva élet-táncnak.
Virágot nyílásba,
 Valóba a tervet,
 Nevekbe a titkot
 Örök csoda kerget.
Folyót a tengerbe,
 Buzát a malomba,
 Életet Halálba
 S téged a karomba.

EGY STÁJER DOMBON

Bródy Sándornak, szívére borultan.

Stájer városnak éjjelére látok,
 Lenn csöndes fényben lobognak a lángok
 S fenn őrült lángban fénylik a szivem,
 Szeretnék más lenni, mint amilyen.
Óh, ha vágyaim lépést-hajtni tudnám
 Völgyi erkölcsök tisztes, sima utján,
 Dombon is lassan s lassan a mezőn,
 Kocsi-táborban előgyeledőn.
Még a vad éj is milyen szelid itten,
 Vígak a sorsok vert bilincseikben,
 Okért a jókedv nem kutat sokat,
 S bennem a bánat is már válogat.
A stájer város felüzenget hozzám:
 »Küldd le a lelked, én összefoltoznám,
 Fognám a vágyad, óvnám a szemed.«
 Most már így is jó, nem kell, nem lehet.
Most már a lángom gyúljon pokolpírba,
 Vágyam vágtasson, ameddig csak bírja.
 Ne irigykedj, én rendetlen szívem:
 Minden szív rendes, mikor elpihen.

A HOSSZÚ HÁRSFA-SOR

Emőd Tamásnak küldöm.

Poros a hosszú hársfa-sor,
 Holdfényes a püspöki udvar,
 Simulnak a városi párok,
 Vasúthoz futnak a kocsik.
Egyszer eljöttünk a vasúttal
 S szállásozó csapatja járt
 Előttem ifjú fellegeknek.
 Akkor a hársak épp szerettek
 S eső után szerelem-szag volt.
 A Hold csak később bújt elő,
 Nagyon szép és titkos volt akkor
 E városban a szerelem.
Lelkem fiúk, jösztök velem
 Régi, poros hársak alája:
 Régi ember mindig megáldja
 A régi, boldog sátrakat
 És a világ nem változott.
 Cukorra légy, hárson virág
 És lesz vasúttal érkező
 És csók is lesz, aki várja
 És lehettem valamikor
 Ölelések, hársak királya
 És mintha csak tegnapelőtt.
Poros a hosszú hársfa-sor,
 Holdfényes a püspöki udvar,
 Simulnak a városi párok,
 Vasúthoz futnak a kocsik.

(Nagyvárad.)

ÉLET HELYETT ÓRÁK

1. Énekek éneke így énekellek:

*

Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
 Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
 Időben-siker, pénz, háboru, béke
 S egy teljes asszony szive szivem mellett,
 Legszebb ágyamban szerelmek nem dultak,
 Legjobb köntösim selymei fakultak
 S legjobb vágyaim a szivembe fultak.
2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
 Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
 Hatvan királynő termeit lezártam:
 Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
 És ime, árva Libánus-fa ágyam,
 Ezüst, erős oszlopai remegnek,
 Gyüretlenek a bársony, puha leplek
 S homálya van az arany-mennyezetnek.
3. Kinek az innye olyan édességes,
 Nem jött el az én mátkám s esteleg már,
 A messzi csillag miért olyan fényes?
 Miért fut el a csillag és a mátka?
 A hervadt ajak miért olyan éhes?
 Az én mátkám nem jön, hiába várom,
 Fussatok nők, termeitek kitárom,
 Ha ő nem jött, nem lessz már senki párom.
4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
 Pótlásnak és feledésnek, ha kaptam
 S eláltatott hőse az akarásnak
 Most itt állok akaratlan, dermedtje
 Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
 Futó csillagok fényüket rám-szórták,
 Elkábitottak olcsó mandragórák
 S az Élet helyett nem jöttek csak órák.