VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN

A Galilei-körnek nálamnál ifjabb és tán hivőbb lelkeimnek.

MINDEN RÉM RIOGAT

(Kuruc deák énekli.)

Minden rém riogat,
 Nagy kisértet-lovak
 Száguldnak az Ég boltján.
 Mégse törjük fejünk
 Szegény magyar egünk
 Ostoba, rossz, mai sorsának
 Majd eldőlő mivoltján.
Hát kicsit hallgatunk,
 Csuklódjék ajakunk,
 Bús szitkokat lenyeljünk
 S inkább mint átkaink
 Véres düh szárnyain
 Szálljanak leső elleninkre,
 Harapjuk el a nyelvünk.
Bizony meggyászolunk,
 Iró-deák sorunk,
 De hallgasson a bánat,
 Gyujtó, szent betüink
 Holnap gyujtnak megint,
 De ha így is nőhet a bosszunk,
 Törjük el a pennánkat.
Hallgatunk, hallgatunk,
 Holnapig hallgatunk,
 Gyáva játékba ötlünk,
 De kész legyen nagyon,
 Így-így hallgatagon:
 A szótlan és pennátlan Isten,
 Torló erőnk: az öklünk.

AZ IZGÁGA JÉZUSOK

Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült, rég
 S azóta is hiába várjuk
 Rívó anyától s jámbor csemetétől
 Hozsánnás idők teljesültét.
Soha bizony nem nőtt ily nagyra
 S ilyen gyötrőn feszültre várás:
 Mintha virradni utálna az égbolt
 S mintha mindig csupán virradna.
Néha-ébreszt víg hajnal-ének
 S rá nyögve sóhajt vajudó vágy,
 Megvadulnak a nászbeli bús párok,
 Mintha Krisztust teremtenének.
S az idők mégis állnak, várnak
 Régi Krisztus kis bűvkörében,
 Síró anyáktól vidám megváltója
 Sohse fog jönni a világnak.
Sok-sok Krisztust, de mosolyogva
 Küldjetek el, friss anyák, hozzánk,
 Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell,
 De tűzszekér égig robogva.
Sok-sok harcos s diadal-ének,
 Sok vakmerőség, vér, tűz és hit,
 Ezt hozzátok, elkrisztusodott bús,
 Keresztfás, szikkadt anyaméhek.
Vörös Krisztusoknak izgága,
 Tavaszi hadja várunk, várunk,
 Mert a világ megszenvedett, megérett
 S jussára méltó: a világra.
Kik immár nemcsak harcot hoznak,
 De a harcot végigharcolják,
 Tapsolj, Élet, kikkel régen tartoztál,
 Millió, jövő Jézusodnak.

VENDÉGSÉG BOTTYÁN VEZÉRNÉL

(Két kuruc beszélget.)

Justh Gyulának, egy bomlott korszak bomlasztójának és hősének, a második Bocskaynak.

»Bottyán vezérünkhöz
 Megy sok cifra vendég,
 Tyukodi pajtásom,
 Jó vóna most jó urunknak
 Ha oldalán lennénk.«
»Öreg, hős apánkat
 Nyelved most gyalázza:
 Nem téríti félre
 Soha a mi Bottyánunkat
 Grófok udvarlása.«
»De mégis a grófok
 Sima nyelven tudnak,
 Hátha hallgat rájuk,
 Vén oroszlán is meggyöngül,
 Ha frigyet hazudnak.«
»Rohant elül mindig
 Halálba és tűzbe,
 Ha ellen nem tudta:
 Nem lehet, hogy most udvarlás
 A láncára fűzze.
Bottyán jó urunkat
 Kisértheti grófság,
 Marad ő népének
 Régi hű vezére, sorsa,
 Vitézség és jóság.«

KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK

Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet, s a magyar élet több a poézisnál.

A fátyol borult, az asztal terült,
 Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
 Fecerunt magnum áldomás s Buda
 Filoxerátlan hegyei lihegtek.
Piros borával megint itatott
 Vármegye bálján jókedvű alispán,
 Mindenki támadt, élt és szabadult,
 Csak a plebs maradt egyedül a listán.
Cigány is kellett, nótázó diák,
 Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
 S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
 S pihentető, szép énekeket mondtak.
Egy emberöltőn folyt a dáridó
 S ékes meséje Toldi hűségének,
 Soha egy riasztó, becsületes,
 Egy szabadító vagy keserű ének.
Most már orgia és eszeveszett
 Haláltánc már a nemes urak tánca
 S dühbe csapott a béres igricek
 Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.
De künn a dal szabadító s szabad,
 Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
 Most már csakis úgy nem volna remény,
 Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.

ARAT A MAGYAR

Árkokban s délben kuruttyol a béka
 S csüggedt arató,
 Prometheusznak paraszt ivadéka
 Meg-meglopja rohanva a Napot.
Félelmes balsors minden faluvégen
 S Nap-leső paraszt:
 Életet s reményt így aratnak régen
 Magyarországon, rothadás között.
Erről s arról is felhők gomolyognak:
 Senki sem lesi
 És dehogy várja sohasem a jobbat,
 Csak gonoszabbul mindjárt ne legyen.
Rothadunk lábon, még leteperetlen,
 Üldöz, ver az Ég
 S tán jól teszi, ne is hagyja veretlen,
 Mert nemcsak Éggel veretjük magunk.
Veretjük földdel s ránk-táplált haraggal,
 Zsiványos, bolond,
 Dühös és földes, úri here-haddal:
 S mégis Nyár ez s még ez is övék.
Be jó békának s be rossz az embernek
 S szép mégis a Nap
 S learatjuk rothadtan is mi termett
 S tán jön Jövő, mely válogatni fog.
Most áll az ország, kuruttyol a béka
 S minden arató,
 Prometheusznak magyar ivadéka;
 Reszket, búsong, gyülöl s mégis arat.

VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN

Megint Tavasz s én írásom, én lelkem,
 Megint távolból, csattogsz csak haza,
 Soha rosszabbkor, soha így megverten.
 Éjesebb gyászba sohse hullt a szikra,
 Sohse volt még ily szomorú a világ.
 Írásom, lelkem, fitogtasd a derűt
 S ragyogd otthon ifjúi társaidra,
 Kiknek föl kell szíveinket emelnünk,
 Valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz
 S kik, ha ez a vén Föld meg is veszett,
 Tárt karokkal esengünk a Tavaszhoz,
 Mert végtelen és féktelen a szerelmünk.
 S egy borzalmak-nyögette kicsi ország
 Egyedüli jókedve mi vagyunk:
 Szívünk szakad, de mégis vidor orcák.
Kintről: felénk-tátott föld-szakadékok,
 Bent: a régi sötétség, förtelem,
 Ijedősöknek meghalni elég ok:
 Halál kaszál, gazos kertünknek alján,
 Úri sírásók s zsebrákok dúlnak itt bent,
 Kövér papok árúsítják az Istent
 S döglevegő leng a Tavasz fuvalmán,
 S nekünk, ha végítélet jönne is,
 Úgy kell állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk:
 Minden magyar, ki ifjú, döng s dühöng,
 Száz harctérinél nekünk különb hősünk.
Szép szemben állni ezernyi pokolnak
 S kis itthonunkban harcolni ki rendet,
 Mikor körültünk véresen loholnak
 Nép-óriások, századok, világok
 És trónok és ősi álmok remegnek,
 Keresni egy bús kis országnak álmát,
 Mikor az ég piros sátra alatt
 Játszódnak le hóhéros panorámák
 S mikor olyan kis gondja a világnak,
 Hogy nem tisztul Hunnia piszkos ólja.
 E tavaszon, én ifjú társaim,
 Százszor szentebb minden máskorinál
 Lelkünk erős, tavaszi riadója.
A História talán ránk taposhat,
 De mi itt bent tápláljuk a tüzet
 És égetünk mindent, mi régi, poshadt.
 Jöhet akármi romlás, összeomlás,
 Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.
 A Föld mozog én ifjú feleim,
 S mi rátesszük lábunk a magyar rögre
 És esküszünk: mozdulni fog ez is
 S minden mostanit jobbal pótolunk,
 Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.

A HŐKÖLÉS NÉPE

Biró Lajosnak, kivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom.

Ez a hőkölő harcok népe
 S mosti lapulása is rávall,
 Hogy az úri kiméletlenség
 Rásuhintott szíjostorával.
Mindig ilyen volt: apró khánok
 Révén minden igának barma,
 Sohse harcolt még harcot végig,
 Csak léhán és gyáván kavarta.
Erőt mutattak, erőt látott,
 Vertnek született, nem verőnek.
 Önerejét feledte mindig,
 Sohse szegzett erőt erőnek.
Betyár urai így nevelték,
 Nem rug vissza, csak búsan átkoz,
 S ki egyszer rugott a magyarba,
 Szinte kedvet kap a rugáshoz.
Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
 Fejét, jussát, szívét kobozzák
 S ha nehányan nem kiáltoznánk,
 Azt se tudná, hogy őt pofozzák.
Csak a Csodák-Ura meglátná
 Végre ezt a szánalmas népet,
 Adna neki csak egy dárdányi,
 Úri kis kiméletlenséget.
Hogy nehány maradt sereghajtó
 Törötten, fogyva azt ne vallja:
 Ezért a népért ugyis mindegy,
 Ebsorsot akar, hát – akarja.

VÁLASZ BAJNOKI HIVÁSOKRA

Gerő Ödönnek küldöm.

Csüggedt unszolók, vert, öreg fiuk,
 Tépett hitű szentek.
 Hivásotokat sírva köszönöm:
 Nyakunkon tartja lábát még bakónk
 S ti hörögve is háborut üzentek.
Jön a levél innen is, onnan is:
 A száz színű őszön:
 Mégis csak a legszebb szín vón a vér,
 Még se hagyjuk, hogy a bomlott szemű
 S a bomlott fejű kaján játszva győzzön.
Új Csaba-nép, új, bajnoki merők,
 Én értem a titkot:
 Hivogatjátok önlelkeitek,
 A dacot, az istent és a halált,
 Mikor másokat ti háboruba hivtok.
Hát ott leszek, ha jő gyülekezés,
 Ha törten, ha bénán.
 Ki közénk áll, nem kap finnyás kezet
 S harcolunk, mint egybevert mártirok
 Fenevadakkal cézári arénán.
S ne legyen majd köztünk arc rebbenő,
 Tartsa titkát, tartsa,
 Hogy ez már csak a kétségbeesés,
 A Jövőnek szóló megmutatás
 S a kínpadra vont becsületnek harca.

CSILLAGOS VÉN-CSATALOVAK

Üzenet Nagy Endrének.

Seregtelen vezérek honába
 Ha üzenek, jaj, hazaüzenek
 S ez üzenet
 Érjen utól még, mint az a sors,
 Mely éppen nem volt bánkbáni óra
 S mégis összehozott bennünket
 Megbeszéletlen konspirációra
 Váradon.
Ez is Váradon, no az is mindegy,
 Hímet
 Jó Váradon ebből is varrjanak.
 Szent salak
 Volt az akkor (és talán ma is),
 Hogy tétovázva útrakeltünk.
 S beteltünk
 Mert igéretek valánk.
Ma sem tudom, hogy mit gondolt a kas,
 Mely akkor rajzott
 S mit gondoltunk mi?
 Még akkor nem volt hősi bajnok
 Se Ferencváros, se Makó
 És egyikünk sem odavaló,
 De sehovavaló sem.
Hát úgy kellett, hogy nekikeljünk
 Keresni a csapatainkat
 Varrók és várók (itt illik a szó-vicc),
 De harcolók (s ez több a viccnél).
És amit el se hinnél,
 (Persze én se hiszek),
 Valaminek
 Mégis, mintha jöttünk volna,
 Csak éppen seregünk nincs nekünk sem,
 Csak éppen hogy elfanyarodtunk
 S megártott a kevés
 Kevélykedés.
Ismered a fiatalokat?
 Én sokat
 Várok kedves pietásból tőlük,
 Csak sokan és csapatban legyenek
 És seregek
 Nőjjenek e seregtelen honban.
Úgy gondolom, a többit elmondtam
 Máskor és jelesebbül,
 Ebbül
 Csak a köszöntés csengjen ki
 S egy igéret:
 Ha nem kerül jobb senki
 S ha új vezérek is hiába keresnek
 E keserves honban csapatokat,
 Mi fölhorkanunk, ha élünk
 S visszatérünk
 Szép átkú s csillagos, vén
 Csatalovak.

(Grác.)

KÍN ÉS DAC

(Eötvös József emlékének.)

Imre Sándornak, a nagy tanítónak s nemes barátnak küldöm.

Hogy indult végre egyszer a magyar
 Kivált és bátor férfiaival,
 Szédülten szállt előle a sötétség
 S az emberek egymást oly hittel nézték
 Ez országban, mint soha az-előtte.
 Mindegy:
 Vidámuljunk, ha a bánat
 Fülünk közé vág is néha,
 Kín volt mindig itt a dacnak
 Legízesebb tápláléka.
Selmáskodnak már az igazak is,
 Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is,
 Úgy romlunk, mint az esős nyári körte,
 Volt egy-két hitünk, azt is összetörte
 Alkus úr-had és vert, futó parasztság.
 Mindegy:
 Vidámuljunk, ha a bánat
 Fülünk közé vág is néha,
 Kín volt mindig itt a dacnak
 Legízesebb tápláléka.
Bécs jó, süket fajd s mi jómadarak,
 Szabad minden nép, üdvéért szabad,
 Csak nálunk rothad minden bárgyu kínban.
 Be másként hittük ifju álmainkban,
 Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk.
 Mindegy:
 Vidámuljunk, ha a bánat
 Fülünk közé vág is néha,
 Kín volt mindig itt a dacnak
 Legízesebb tápláléka.
Paraszt leromlott s régi a nagyúr,
 A többi vállat-vonva igazul,
 Kín van már csak itt s egy-két ember távol
 Kitekint daccal s új dacot kovácsol,
 Hogy hátha mégis csoda esik vélünk.
 Mindegy:
 Vidámuljunk, ha a bánat
 Fülünk közé vág is néha,
 Kín volt mindig itt a dacnak
 Legízesebb tápláléka.

LESZ MÁS LAKODALOM

(Kuruc deák levele.)

Kis hugomnak küldöm.

Talján kisasszonyom,
 Nem mehetek hozzád,
 Idegen lovasok
 Portámat tapossák.
Régi vitéz-ruhát
 Öltnöm kell magamra,
 Rá kell fanyalodnom
 A régi haragra.
De ha bitangékat
 Kertemből elűzöm,
 Kertem százszorszépét
 Kebeledre tűzöm.
Lakodalom lesz itt,
 Piros lesz a kertem
 S lesz más lakodalom,
 Várj egy kicsit, lelkem.
A miket is írok
 Szegény magyar honban,
 Régi szerelemben
 S új-új siralomban.

AD AZ ISTEN

Medve Miklóséknak, a régi szeretettel.

Csordulj, kedvem,
 Ezt a kutya, másért síró,
 Szú-megrágta, táblabíró,
 Magyar sorsot nem érdemlem.
Mordulj, kedvem,
 Mert ha százszor módját multa,
 Dühbe, dacba, borba fulva
 Ez a fajtám: nem szégyenlem.
Fordulj, kedvem,
 Ad az Isten jót is holnap
 Minden sírvavigadónak,
 Verd a dobod, verd a mellem.
Fordulj, kedvem,
 És ha leszakad az Ég is,
 Marad magyar mégis-mégis
 Ősi, szép és rémületlen.

ELVESZETT HIT: ELVESZITLEK

Nagy magyar hite a Hitnek,
 Eötvösé és Kemény Zsigmondé,
 S több csodáké, akiket vártam,
 Be jó, hogy már elveszitlek.
Így élni még csak pár évet,
 Alkudni s halkul keseredni,
 Befulni magyar zagyvaságba:
 Talán tovább ne is éljek.
Hiszen csúfolnak a multak,
 Ha a hitem túlságos volna,
 De ereim becsületéért
 Mégis a multak fakulnak.
Idejében mért nem mondták,
 Hogy a mi kuruc-leses éltünk
 S a védekezés magunk ellen
 Bécsből rántott vész-mulatság.
Nagy magyar hite a Hitnek,
 Szilágyi Dezsőé, Grünwaldé,
 Mienké, sokaké és másé,
 Elveszett Hit: elveszitlek.

A SZEMEINK UTÓDJAI

Be titkosak ma a gyerek-szemek,
 Mintha nem látnák a bünös, magyar Mát
 Vagy mintha takarnák,
 Húnyón takarnák a magyar Jövőt,
 Mely csöndes szárnnyal eléjük lebeg.
A mi szemeink búsak, bágyadók,
 Düh vérében mind gyérebben fürödnek,
 Alig várva többet,
 Alig várva s csak a becsületért
 Fenyegetők és föl-föllázadók.
Gyermekeink szemébe titkokat,
 El nem döntött harcainkkal, mi adtunk
 És sirni miattunk
 Fognak, sirni, ha a Jövő jajos
 S helyettünk lesznek talán boldogak.
Gyerek-szemek, édes utódjai
 Sokat látott, fájó, vén szemeinknek,
 Óh, vajjon mit intnek,
 Mit intnek a jövendő lusztrumok:
 Érdemes volt lelkünket ontani?
Szemetekben rejtőzik a titok:
 Mi lesz a Tisza-Duna táján majdan,
 Ha mi könnyes jajban,
 Jajban és könnyben hunytuk le szemünk
 S a Föld megindul s háborogni fog.
Rejtő, titkos, mai gyerek-szemek,
 Emlékeztek majd szem-apáitokra?
 Égjetek majd lobogva
 S lobogjatok százszor több kinban is:
 Csókunk, átkunk s harcunk ég bennetek.

ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
 Most gyertek szabad mellü örömök
 S pusztuljatok bilincses iskolák.
De elcsitult a jókedv-förgeteg
 S helyére ült a döbbent némaság:
 Köröttünk már az Élet csörtetett.
Óh ifjui, szent megjózanodás,
 Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
 Emléketek ma is milyen csodás.
Hős harc az Élet és megélni szép,
 Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
 Ifjú vitézlők lengeteg szivét.
Ha élet zengi be az iskolát,
 Az élet is derűs iskola lesz.
 S szent frigyüket igy folytatják tovább.
Én iskolám, köszönöm most neked,
 Hogy az eljött élet-csaták között
 Volt mindig hozzám víg üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az erőt,
 Szeretni az embert és küzdeni
 S hűn állni meg Isten s ember előtt.
Június van s nagyon magam vagyok
 S kisértenek élt éltem árnyai
 S az elbocsátó iskola-padok.
S én, vén diák, szivem fölemelem
 S így üdvözlöm a mindig újakat:
 Föl, föl fiúk, csak semmi félelem.
Bár zord a harc, megérzi a világ,
 Ha az ember az marad, ami volt:
 Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

GYÜLÖLET ÉS HARC

Ének karácsony ünnepén.

Ma a bilincses millióknak
 Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
 S újra megátkoz téged,
 Csalárd legenda, bethlehemi jászol,
 Hazug fölkentség, ál szeretet.
Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
 Sem a prémbundás víg örvendezőknek,
 Sem a vezér-csillagnak,
 Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
 Mely megfeszíttetett igazán.
Ma a sírokat bontogatjuk
 S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
 Melyekbe, hajh, becsalta
 Hazug fénnyel a betlehemi csillag
 A Szeretet hiszékenyeit.
Ma hóhéraink Jézusához
 Hallelujázni nem vihetnek minket,
 Megmutatjuk egymásnak
 Gyülölet-szító, nehéz sebeinket
 S bosszúra hívjuk a szíveink.
Ma bús fejünk álomra hajtván,
 Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
 Kél iszonyú rajban
 S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
 Megfizetni vad századokért.
Ma is Gyülöletet ünneplünk,
 Miként tegnap, holnap és ujra-ujra,
 Gyülöletet és harcot,
 Míg uj Karácsony jelét ki nem gyujtja
 Az egész Földön a mi szivünk.