Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment a szükmellü apja után.

Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy bariton hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése méla. Az asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s élet-halálra czimbora volt.

Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás elevenedett meg benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes szája az urára emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a nagy leányára. Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében volt minden reménysége.

Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis szinésznőcskét szerzett magának, akit Pepinek hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki az életet nagy bálteremnek nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni kell. Gyönyörü nyaka volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a szoknyái pedig úgy röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke, de oly bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna. Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott természetesen eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami bús nótát fujtak legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«, mely akkorácska volt, mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen énekeltek, hogy az ablakuk alatt megállottak az ácsorgók s nagy lélekzetet vettek, mielőtt tovább ballagtak volna.

Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok, később az ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és éjjel énekeltek ott, mulattak s erős borokat ittak.

Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb részét Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban mehetett. Az anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.

Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva) a Pepi ablaka alá.

Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly szivettépő kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül mégis egy gitár mellett:

Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát haza, hogy rávegye: ne énekelje többé e nótát.

Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s mily lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!

Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár valami sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a firhangokat. A szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt egy pálczával, nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig Pista urfi pihen. Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a kötényében egy csomó kővel állva, hogy meghajitsa a kakast, ha háborogni találna.

Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü s szótalan volt ilyenkor. A kényeztetés is terhére volt.

Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna állani az anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy beszélni, mint annakelőtte.

Ha igy szólt Anna-Mária:

– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire czélzott.

Pista igy felelt:

– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult tőle.

Igy szólván, ő is Pepire gondolt.

– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette) utasitod vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?

– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes, mint valami kefe.

Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően kérdezte:

– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?

De Pista befordult s haragosan mondta:

– Nem kell semmi magától.

Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte a tisztátlan szőkét, aki miatt elhült az édesanyjától. Aki elcsalta tőle, elbabonázta fehér szoknyáival, fedetlen vállával, boszorkányos mesterségével. Fekély reá… Megtelt a szeme és ő is elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván egyet, fölkelt, aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett, félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.

Igy meghidegültek egymás iránt.

A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi bálból jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a hitvány, a prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza; reszkető ajakán egy semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve, ledőlt. Az anyja forró herbateákkal, puha dunyhákkal melengette, ölelgetéssel, forró könynyel, de tavaszra mégis csak meghidegedett Pista vépképen. Ugy kiszaladt az életből, mint az aszu-mezőn a láng, amely végigtánczol a száraz füvön, – fellobban végül s aztán puh! csak a hire se maradt.

Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál muzsikájával volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában tán a táncz forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár hitvány testére holnap – tra-la, tra-la, beleforgott a halál karjába, nem is érezve a rettenetes hidegségét…

Semmi…

Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány jön és elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla cseng fel hüvös bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny fakad fel elborult szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány kel ki elszorult szivből, mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny annyi és mosolygás, lám! elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és a nap égi utján csak áll fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld forog hiába, zökkenés nélkül. Kell-e hát egy szegény fiu elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment és semmi hiányság nem marad utána?

Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem! akinek egy egész világ volt.

A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja, amelynek karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az udvar, ahol játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a levegő, az egész levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott – az mind itt van, él és eleven, bárha senki se látja, de az anyja, az édesanyja, ő látja, érzi. Minden a világon arravaló, hogy ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám, kedves fiura, akit az anyja dajkált; Pistára, ki maga volt a szeretetreméltóság, szelidség és jóság. És ha semmi se emlékeztette volna is, mi az? Élt benne. Akármi közönyös dologról beszélt – róla szólott; s ha idegen hangot hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott; álmában és ébren és lélekzette… a fiát.

A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován ácsorgott s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A lebegő fehér szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon gyülölte. Elfordult tőle.

A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid, makulátlan lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni. Menjen. Anna-Mária nem ismeri őt.

A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai, hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu kasztenjébe.

És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia maradt mindig egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó fiu.

Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen, mellette; a vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska, mily sárga viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi divánig visz, amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu asztalkán, a horgolt fehér takarón mindenfelé szakadozott, gyermeknek való képes könyvek. Valaki rég… rég… mennyit forgatta… És képek az asztalon, szinésznők, igen kivágott ruhája, borzas fejü, merész arczu hölgyek. A parányi ebédlő mellette. Oda ki se jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis ételét, (ülve a vastag ablak mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi magában. Az aranyos szegélyü régi porczellán csészékben apró csecsebecsék és czifra kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a piros poharakban.

Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga Anna-Mária törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan veresek a szemei.

S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig lehet ott mozogni. A néni bekötött szemmel azonban akár, s egy szemnyi port fel nem fedezhetel.

És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint fájós szemeivel reám néz s igy szól:

– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól vajjon? Ama Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém? Éhséget szenvedne? Hát senkije se lenne körülötte? Bár egy kis cseléd, aki segitgesse? Éhes? és fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket édes öcsém?

Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a ridiküljét megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná meg.

– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és sinylik. Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék, ha elhagynám őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.

Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.

– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle, édes öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta bizonyosan a szegényt. Megsajnálta s azért járt hozzá. Mert, hogy milyen aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én tudom egyedül. Egyszer egy legyet mentett meg a pók hálójából. Ilyen könyörületes szive volt. És mindenki iránt ilyen jó volt. Az utolsó ingét oda adta volna a szegényeknek.

Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a tenyerével, hogy teljék az idő.

– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam volna eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán… bevallom, nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az én édes fiamat. Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az anyjától… Azért ült mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan szilimán leány volt Pepi, hogy a szél elfujhatta. És azért kényeztette a fiam. Megesett a jó szive rajta.

Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:

– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem akartam eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget szenved. Mert ő nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem szenvedne inségben. Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép ábrázatu leány volt. De ő nem volt rossz. Ő jó volt, hü volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki virágozta föl az ő sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam, szivtelen voltam és elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne büntessen érte.

Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.

– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a nyomoruság terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely kezet az én fiam tartott egyszer az ujjai között. És én itt duskáltam a bőségben, mig a szegény, aki az én fiamnak kedves volt, szenvedt…

Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy elővegyen egy táskát.

– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.

Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:

– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én hozzám, aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a nagy jó Isten nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.

És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza – határozott, biztos lépéssel.