Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis Engel Eliz, a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a nevenapjára, az édes anyjától mindig kapott egy szál virágot és mennyi édes ölelést! Ah! Az Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap…

Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára, de az utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne essék. Megijedt és segitség után nézett.

– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.

Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.

Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó.

– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.

Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei voltak. Kábultan a segitőhöz simult.

– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a kezemet.

Eliz megsimogatta a homlokát.

– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék menni.

Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal ember kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett volna kikapcsolni.

– Segitsek?

Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De gavallér ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka nyakán babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s vitte.

Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta Szabó), mint akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt vitte, az ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.« Egy kicsike ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga megállott előtte.

Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal. Nevelő volt egy gazdag boltos gyermekei mellett. Az utczáról ismerte Szabó. Amint a gyermekekkel sétált, Szabó szóbaállt az apróságokkal, hogy a kisasszonyhoz szólhasson. A gyermekek anyja (egy házsártos, szájas hölgy) észrevette ezt:

– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék valaki! Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem.

Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a kisasszony.

Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon megállani.

– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.

Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:

– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.

Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már. Mosolygott s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.

– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan voltam.

Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg, aki kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az asszonyom felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt vett magán s kivonta a karját. A falhoz támaszkodva ment be a kapun. Zavartan köszönt Szabónak. Félve lépett be a szobába.

Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.

– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a butorokat.

– Nem, nagysád.

– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak, sem bolond! Nem sétált?

Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:

– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.

– De nagysád…

– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a kisasszony? Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne mondja nekem, hogy ő hol volt…

Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett álló székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:

– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszélek! Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház. Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a katonák, itt nem szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak a kaszárnyából senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.

Eliz fölemelkedett. Remegett.

– De nagysád… nagysád…

– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a becsületes házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret adok, az olyan legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba akar állani velem. Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.

Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az ajtót.

A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye benne.

Mi történt vele?

Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak mondják őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment ismét férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?« kérdezte haragosan. Eliz hány éjszakán látta azt a feldúlt arczot. »Ha nem adtál volna okot reá, észre se vett volna« mondta az anyja. Eliz erre a szóra s arra a tekintetre elfutott a pihés fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében és ime…

Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu hozzá? Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent hoz a tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja magán ezt. Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe álljon az asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni kezdte a sirás s az indulatossága könybe fuladt.

Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott s lerogyott egy székre.

Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:

– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson. Azt hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.

Félig sikoltozva tört ki:

– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért? Megbántottam valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a szeretőmhöz járok? Én? én?

– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél? Cseléddel beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No nézz oda, erre a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az ablakom előtt és még ő áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.

Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány mellé állott.

– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így beszél, annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves személynek helye nincs itt. Érti? Tudja?

Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek még a nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.

Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma. Irma: a gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg nem tür; – aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki selyemben jár a templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy granatéros, hogy döng a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum alatt eligazit mindent s amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir; Irma, aki haragban van a félvilággal, a másik felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; – Irma: ismerik-e őt?

– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben, mert Eliz arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt, oly erőtlenül leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle. Lerogyott a székre, az ajaka összeszorult s a szemei lecsukódtak. Irma asszony ledobta a kezéből a keféit, hirtelen megfogta a leány hátrahanyatló fejét: »No nézd, nézd, dadogta. – Eliz… kedves… no… no… dadogta és megfogta a leány kezét s simogatta a leány hideg homlokát, haját, s fölemelte a derekát, hogy levegőhöz juttassa.

Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a fejét. A vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette. Irma ráriadt:

– Mi kell?

– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán szüksége reám?

– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a legokosabb…

Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan sajnálkozó tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura azonban ne elegyedjék a házi dologba. Menjen a boltba. Gyöngéden ébresztgette s mikor nagykésőn, gyönge kis sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s visszahuzódott, nehogy gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a leány fölsóhajtott s a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s kiment. Ezzel tartozott a tekintélyének.

A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja. Fölkelt, könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt bátorsága, hogy ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az utcza népes és zajos volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja töltötte meg. Ha ő védekezne, azt nem hinné el. Mit tegyen? Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova menjen. Haza. Hát van neki otthona? A hegyek, völgyeken tul való otthonában ott egy kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az apja. Itt? Innen elhajtották. Hova menjen?

Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az utcza közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a századok Az egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen. Ah! a menekedés! Szabónál van az ir…

A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az igaz. Ah, a Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne Eliznek? Az Isten ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és szóljon. Sietve kiment az utczára.

Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a banda fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről visszatértek a katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s a piacztér minden részéről gyermekek és asszonyok csődültek a parádé felé. Eliz nem tudta: mi történik? Ő csak a hadnagyot kereste a szemével. Bárha kissé kábult volt, észrevette. Utána futott. A katonasorok mellé furakodott és mellettük szaladott. Majd elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a szaladó leányt. A gyermekek kaczagva biztatták:

– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a legénykék.

Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a bakákba. Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt ott megy egyenesen, meredten.

Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott.

– Hadnagy ur… rebegte.

– Félre, mondta idegen torokhangon.

Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt mellett? Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak. Szabó mogorván oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.

Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan ment utána.

– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve. Ütötték a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán, ra-tap-lán…« és tapsoltak.

A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul megállott az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia kellett… Szabóval beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.

A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A cselédleányok apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta: hogy a kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak föl.

Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen dühös volt.

Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen kérdezte:

– Mit akar?

Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?

A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a szavakat. A hadnagy meghajlott:

– Megengedi, hogy haza vigyem?

Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette a leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:

– De jöjjön… jöjjön maga is.

Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy aggodalommal hajolt felé.

– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta sebesen. Azután lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az édes anyjáról és az apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a világon. Az ő messze otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét sirni kezdett.

Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu alatt izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett utána.

– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja meg: mit tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a reggel.

Szabó meghajolt az asszonyság előtt.

– Bocsánat, mondta.

Irma méltóságteljesen emelkedett meg.

– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben vagyok itt, ebben legyen a mentségem.

Eliz türelmetlenül szólott bele.

– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.

– Rosszat tett?

– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?

A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasszony zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen mondta:

– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.

És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes anyjáról, krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a hóharmat leforrázta.

Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy kissé sajnálta is, de a hadnagyra való tekintettel jelentőségteljesen nézett Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön kedvéért helybenhagyok mindent a leánynak, de külömben bünös ő ám.«

– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden rendben van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent jól megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó. Hiszen mi ismerjük egymást.

Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.

– De ön semmit se mond.

– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…

Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az asszonyhoz:

– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?

A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.

– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.

Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna nekem.«

Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy Elizt a szeretőjével látták csavarogni az uton. Az anyja odahaza igy fog szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.« Istenem!

Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.

A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna szaggatni. Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint tehetetlen dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang. Ellágyult s leborult a diványra erőtelenül.

Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal a kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden, részvéttel kérdezte:

– Bántotta-e valaki?

Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember megfogta a kezét. Eliz ráborult a kézre.

Akkor lépett be Irma asszony.

– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon szép eset. Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?

Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a felesége után.

Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az ebédlőbe künn, csörgetve a tányérokat az asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak körülötte. És ott, messze, ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az irodából… Az anyja öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával. A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.

Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón. Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja.

Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy meglássa valaki…

A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet.

A Maros lustán simult odább magas martja között.

Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek világon?…