Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott, rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a madár.

Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi. Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával, lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett. Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.

Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit. Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak.

Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét) ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta, vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket.

Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után együtt töltötték az estéket.

Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették. Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást, mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből), fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben, hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek.

Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról (tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele.

Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami kifogásolni valót.

A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes lelket.

Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a barátnéjához.

– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből valók.

Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta meg a csendet:

– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.

Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér csepp bugygyant ki a szemhéja alól.

A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s gyöngéden megérintette a Mimi kezét.

– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?

Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.

– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne is az a kocsi?

Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:

– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.

Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt:

– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?

Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:

– Valami bánata van Miminek.

– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.

Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki. Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele, mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak.

Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott Bekére:

– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s egyébb ilyenfélék.

Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen ellene mondott.

– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát cserélnék egy királylyal…?

Beke tréfára forditotta a beszédet.

– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám?

És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak.

– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.

– Hát nem magától keresett föl minket?

Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.

Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki. Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett. S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett, hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.

Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett:

– A szemtelen.

Aztán a bácsihoz fordult élesen:

– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?

– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.

Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott:

– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.

– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába.

A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány özvegygyel.

Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni? de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését.

Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«.

Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az ebédhez.

– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.

Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva.

Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az arczszine egészen fakó volt.

– A fejem fáj… igy szólt törődötten.

– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.

Mimi leroskadt a diványra.

– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.

Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen megismételte:

– Valaki rosz hirt hozott neked?

– Ki hozzon?

– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.

Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.

– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel megháboritott volna valaki? Miért kérded?

Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:

– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol?

S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.

– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl…

– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.

– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.

S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott termetét.

A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.

A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:

– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az Isten nincsen az égben.

Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:

– Isten van az égben.

Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt hivná.

Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt?

Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át… Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki… Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja igaz gyöngyeivel kövér nyakán…

Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.

Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize; kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a székéről.

Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg. Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a küzködésbe, megadta magát csöndesen.

Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor.

A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot: »Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta sokszor egymásután, de ki értse meg őt!

Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában.

… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az ezüst tálczán.

És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett homlokához és mintha igy szólana:

– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek a másé.

Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a feleségének.