Az alantasból a magasabba való fölemelkedés, az embernek ilyen fölemelkedése saját motivumai fölé, az emberiség egészébe nyúlik át és itt új életformák képzésére hat, melyek a szellemi élet fokozatának felelnek meg és fejlődésének edényeivé válnak. Így mutatja ezt az emberi együttlét mozgása. Eleinte a külső egymásmellettiség és az életfentartás kényszere vezeti együvé az embereket és kisebb vagy nagyobb csoportokká köti össze őket. A külső összeköttetésből közös tapasztalatok és harczok, közös sikerek és szenvedések révén mindinkább belső természetű közösség lesz, összélet fejlődik ki sajátszerű vonásokkal, uralkodik az egyesnek munkáján és háttérbe szorítja önzését; az ember itt egy egésznek tagjául tudhatja magát, erre támaszkodhatik és benne szilárdulhat meg. Az egészből való élet és hatás van itt elérve és ezzel a szellemi életnek az emberiségen belül biztos tér van készítve, bizonyos áttörő-pont támad, a hogy Fichte beszédei a német nemzethez ezt megkapó formában kifejtették. A mi azonban a nemzetnél és hazánál kimért elhatárolásban van meg, egy egész élet egészének és bensőségének képzése, az válik czéllá az egész emberiség számára is, belső összefüggés lebeg törekvésünk előtt és mint mozgató hatalom hat az egyes lélekben.

A hogy így egy sajátos emberi közösség képzése fölébe emel a térbeli egymásmellettiségnek, az időbeli egymásutánt is le lehet győzni egy sajátos embertörténet képzése által. Mert a mi történelem nem csupán az embernél, hanem a szellemiségbe való emelkedésénél is keletkezik, az gyökeresen különbözik a merő egymásra következésből és azoknak a hatásoknak felhalmozásából, melyeket a természet szem elé állít. Mert az embernek sajátos története nem az idővel való tovább-sodortatás, hanem az idő ellen való harcz fölvétele, törekvés arra, hogy az események folyásából valami maradandót lehessen kiküzdeni. Maga az sajátos embertörténetet eredményez, hogy az ember belsőleg meg akarja tartani azt, a mi külsőleg elvonúl előtte; ezt nem teheti a nélkül, hogy a lényegest a lényegtelentől, a szellemit a merőben emberitől el ne válaszsza és amazt a maga számára ne értékesítse. Nevezetesen a magaslatok azok, a hol minden időbelin és emberin át fölemelkedés következik be, a maradandó igazsághoz. A hogy azonban az úgynevezett klasszikai időkből a maradandót tartósan kívánjuk megtartani, ép így igyekezünk egyáltalán a történelemben különválasztani, a mi merőben az időhöz tartozik és a mi mint az időn felül álló igazság-tartalom, minden időt előbbre tud vinni. Ezzel a történelem egy szellemi valóság kifejtésévé válik és ez támasztékot szerez a felszín váltakozó áramlatai ellen, sőt a merő pillanat jelenével szemben időt átfoglaló jelent nyujt, a melyben mindaz a nagy és lényeget alkotó, a mi külsőleg átvonult, belsőleg tovább fennállani és magát mindig hathatósnak mutatni képes. Ez a szellemi jelen minden igazi műveltségnek színtere és kitüntető sajátossága, az időn belül túlemel a merő időn. Igy czáfolja meg a sajátos embertörténet azt az állítást, hogy életünk teljes tökéletesen az időhöz tartozik és harczot mutat benne az idő és az örökkévalóság között; ő maga közvetítést képez a merő idő között, mely a legközelebbi léten uralkodik és az örökkévalóság között, mely a szellemi életet követeli.

Nem szabad e mellett félreismerni, hogy a társadalom és történelem képzése új bonyodalmakat hoz létre, a mennyiben a társadalom az egyén szabadságát elnyomhatja és a történelem a jelen eredeti életét károsíthatja. Ezek a veszedelmek azonban a harczokkal, melyeket előidéznek, a szellemi életen belül feküsznek, az tény, hogy az élet továbbképződik a merő egymásmellettiségen és a merő egymásutániságon túl, e mellett teljesen megmarad; a bonyodalmak is, melyek itt kinőnek, jobban megerősítik az ember fölemelkedését a merő természet fölé, mint a mennyire kétségessé tehetik.

E szerint az emberi lét körében az élet maga nevelő és képző hatást idézhet elő; számos szál szövődik köztünk és a szellemi élet között, széles, bár gyakran rejtett folyamban hatja át az a hatás a lét egész körét. A mozgás e fölemelkedésében, az élet e fölkapaszkodásában bízik minden emberre való hatás, minden képző tevékenység az egyéntől az emberiség egészéig; itt található meg minden komor pesszimizmus legtalálóbb czáfolata; hogy az a hatás minden ellenállással szemben fentartja és győzelmesen keresztültöri magát, ez biztos bizonysága annak, hogy itt egy minden emberi önkénynek felette álló hatalom van a játékban. Nekünk azonban ebben igazolását kell látnunk abbeli meggyőződésünknek, hogy önálló szellemi élet hat bennünk és csak ebből a meggyőződésből érthetjük igazán ama mozgást. Csak arról van itt szó, hogy egészbe foglaljuk, a mit magunkban és magunk körül mindennap átélünk, hogy az itt fejtegetett kétséggel a szellemi élet képessége iránt teljesen szembeszállhassunk.

Így értjük meg azt is, mikép beszélhetett Plato egy az alantasban is meglévő vágyról az örökkévalóság után és hogy kereshette fel az ilyen törekvés lépcsőjét a világegyetemben. Csakhogy ezt teljes világossággal nem mint a természet merő továbbfejlődését, hanem mint a szellemi élet ereje által való fölemelkedést kell értenünk; a természet semmi esetre sem tudna arra az útra lépni és rajta járni, ha nem nyugodnék mélyebb alapon és nem kapna ebből ösztönzést a fölemelkedésre.

Mindez együttvéve azt bizonyítja, hogy a természet és szellemi élet semmiesetre sem esnek mereven széjjel, a hogy ez kezdetben feltűnhetett. A természethez az embernek kétféle viszonya volt: az ellentét és a kapcsolat viszonya. Eleinte szüksége van a szellemi életnek éles elhatárolására a természettel szemben, kiemelkedésre a vele való összekeveredésből, máskülönben nem találhat önállóságot és tiszta kidomborodást. Megfelelő megerősödés után azonban a szellemi életnek saját továbbképződésére szüksége van a természethez való visszatérésre; most már nem mint valami idegen tűnik fel a természet, hanem mint valami rokon, a mi vele összetalálhat és közös hatásra kapcsolódhatik össze. A szellemi munka főszintere mindig a láthatatlan világ marad, ez azonban a látható lét megragadása és elsajátítása nélkül nem találja meg saját tökéletesedését.

A szellem és természet ez összefüggését megfogható kifejezésre juttatni túlhaladja a tudomány képességét, de igenis megtalálni ezt a kifejezést a művészetben. Mert itt szemmellátható, hogy válhatik az érzéki a szelleminek kifejezésévé és hogy szolgálhat továbbképzésére, hogyan testesítenek és erősíthetnek meg szavak, hangok, színek stb. belső ösztönöket, nem kevésbbé azonban az is, hogy a szelleminek ilyen ábrázolásra van szüksége és csak általa jut teljes megvalósulásra. Így mutatja meg a művészet mindkét világ szoros kapcsolatát és hogy Goethével beszéljünk, a legboldogabb biztosítást adja a lét örök harmóniájáról. A szakadéknak benne végrehajtott áthidalása azonban előmozdítólag hat az élet egészére, a mennyiben szilárdságot és örömteljességet ad neki, mely máskülönben elérhetetlen volna. A szellemi élet világhatalmának alapgondolata ezzel továbbra igazolódik. Bármennyire marad is e szerint az élet összképében érintetlen a szellemi mozgalomtól és tanusít szilárd ellenállást hatásával szemben, az a tény, hogy széles kiterjedésű továbbképzés van folyamatban, a merő ember vélekedésén és akarásán túl, biztosan megvéd a kétségtől, vajjon a szellemi élet a mi körünkben is hatalmat jelent-e. Csak a ki az egyeshez tapad és a fáktól nem látja az erdőt, csak az ismerheti itt félre az élet erős folyamát.

A szellemi élet készületlensége és látszólagos bizonytalansága.

További aggály keletkezik abból a módból, a hogy a szellemi élet saját tartalmával az emberben jelen szokott lenni. Ki tagadná, hogy kívülről nézve a szellemi élet csak nagyon szétfoszló körvonalakat mutat, hogy nevezetesen ott, a hol egy zárt életrend, különösen a vallási, nem ad neki megfogható alakot, teljesen árnyszervé válhatik. Különböző idők is nagyon kűlönbözőképen alakítják, mozgalmaikkal és változataikkal szemben hajlékonynak és lágynak tűnik fel, mint olyasvalami, a mi minden követelésnek enged, minden helyzethez készségesen alkalmazkodik. Az ilyen hajlékonyság adja az emberi reflexiónak a legszélesebb hatáskört, a pártok harcza magához ragadja az ügyet, úgy látszik, mintha minden az emberek magyarázatára és véleményére menne ki, mintha az emberi érdekek váltakozó iránya a gondolatképeket hol ide, hol oda hajtaná. Ez azonban engesztelhetetlenül ellentmond annak az önállóságnak, annak a szilárdságnak, annak a fölénynek, melyet a szellemi élet követel és a melyre hatásához szüksége van; mennél erősebben hangsúlyozzuk azokat a követelményeket, annál súlyosabban kell éreznünk annak a benyomásnak az ellentmondását, az elfelületesedésnek veszedelmét.

Egyúttal azonban a mi fogalmazásunk a szellemi életről hathatós ellenállást támaszt amaz elfelületesedésnek és alaposan megszabadít ettől a gondtól.

Láttuk, hogy nincs szellemi élet a merő ponttól való elszakadás nélkül, az állapot és tárgy, a subjektum és objektum ellentétének átfogása nélkül a teljes tevékenység által; a szellemi élet nem valami máson megy végbe, hanem maga ad magának támasztékot és középpontot, nem merő magyarázata vagy egyengetése egy adott állománynak, hanem mint az életnek önmagához és egy önmagában való lét kiküzdéséhez való fordulása a saját körében valóságot hoz létre, az egyedüli valóságot, a mely megérdemli az igazság nevét. Az ilyen élet nem képtelen kívülről biztosíttatni magának a ténylegességet, hanem önmagában viseli, a ránézve sajátos hatalmakban és értékekben, követelményeiben és mozgásaiban; a mi az emberből nézve merő lehetőségnek tetszik, annak is abban a kapcsolatban megvan a ténylegessége és fölénye minden emberi önkénynyel szemben.

Az ilyen elmélyítésben a ténylegesség főképpen az életen belül rejlik, nem szemben vele, abban a közelebbi alkatban rejlik, melyet önmagából kifejleszt; a törekvés is képességet bizonyít és egyúttal sajátos alapátlagot; a mint a merő subjektum mozgásán túlhalad és a ténylegesbe is nyúlik, közvetlenül eredménynyé lesz és egyúttal szellemi természetű bizonyítássá. Így például az emberiségben, a mint láttuk, törekvés ébred a történelemnek egy új faja után, szemben a merő egymásutánisággal; az ezzel tanusított képesség, hogy az egyes idők fölött átnézzünk és egy összképbe foglaljuk őket, az idők váltakozásából a maradandót kiemeljük és ennek a maradandónak elsajátításával időtlen jelent alakítunk, az ilyen képesség, az eredmény minden készületlensége mellett nem bizonyítja-e a szellemi életnek sajátos faját és nagyságát és ezzel olyan ténylegességet, a melyet semmiféle magyarázás és kombinálás nem hozhatna létre önmagából? Az ilyen követelés a ténylegességnek a szellemi élet alapszövetébe való visszahelyezésére a problémának szokásos tárgyalását tulságosan laposnak és külsőlegesnek tünteti fel. Ez csak a végeredményt kérdezi, mint a kalmár a kész árút; a munka neki közömbös és így nem látja, hogy az erők kifejlesztésében sajátos tényállást tartalmaz. Sőt ezeknél a belső kérdéseknél az a mód, a hogyan dolgozunk, fontosabb lehet, mint a mi a munkából kikerül, mert a munka módja maga is új erőket eleveníthet meg, új lehetőségeket nyithat, az életproczesszust elmélyítheti. Ez kiterjed az egyes alkotó személyiségek értékeléséig: fővívmányuk a bennük kifejlődött életproczesszus, az a mód, a hogy a dolgokkal bánnak, munkájuk jelleme; ez megtarthatja értékét akkor is, miután az eredmények, mint jórészben az idők különös módjától függők, túl vannak haladva és elavultak. A nagy gondolkodóknál is gyakran csak a feleletet veszik számba és értékelik, holott főfontosságuk a kérdés föltevésében volt; az elmélyedés, a mely ebből származott, fontosabbá lehet minden feleletnél.

De bármi alapjuk van is az ilyen megfontolásoknak, a kételylyel csak akkor birnak teljesen, ha a közös élet tapasztalata egy bizonyos irányba hajtja őket és ezzel megfogható tartalmat ad nekik; ez azonban tényleg megtörténik, a mennyiben egyfelől az egészen belül különös élet-összefüggések, zárt élet-területek képződnek sajátos törvényekkel és ösztönökkel, mint a tudomány és művészet, morál és vallás s a mennyiben másfelől a világtörténet mozgalmát az összes szellemi élet, karakterisztikus alakítására, egy egyetlen műbe való összefoglalására való törekvés hatja át és különösen erős ösztönzést ad neki. Midőn mindkettő kiegészíti egymást és az egyik a másikon méri magát, a szellemi élet követelt elmélyedése önmagában szilárd támaszt, valamint minden emberi önkényen felülálló tartalmat nyer.

Az egyes élet-területeken a közelebbi fogalmazás miatti vitáktól el szoktuk felejteni azt az alaptényt, mely már keletkezésükben és fennállásukban benne rejlik. Mivel pl. a morálban és a vallásban a közelebbi fogalmazások messzire széjjelágaznak, tehát ezek könnyen úgy tűnnek fel, mint az emberi vélekedés merő készítményei; de nem lehetnek többé azok, ha a morál és vallás minden különös fajával szemben teljes méltatást nyer az a tény, hogy a morál és vallás az emberi körben egyáltalán kicsirázik és nemcsak felizgatják a kedélyeket, hanem az élet egészét sajátos tevékenységben is mutatják. Mindaz előtt, ami az egyes vallásokat elválasztja és vitát kelt fölöttük, ott van a vallás keletkezésének ősjelensége egyáltalán; ezzel életünkön belül egy alacsonyabb és egy magasabb faj különválása és kölcsönhatása jelenik meg, egyfelől a fenség és kegyelem, másfelől a tisztelet és hit fejlődése jelenik meg, egy mély konfliktus jelenik meg életünkben, de új erők felrázása is és egy addig késznek vélt állapot folyamatba hozása. A világtörténet is emelkedő mozgalmat mutat abban, hogy az ember, a mit fölötte állónak ismer fel és tisztel, mindjobban egy egészbe összefoglalni és az ehhez az egészhez való viszonyt mindjobban belső viszonynyá iparkodik átalakítani, még pedig az összes élet-állomány nagy mozgalmai és változatai közben. A mi tévedés és képzelgés az ilyen vállalkozással összekeveredhetik, nem fedheti el a szellemi élet sajátos kifejlesztését. Hasonlóképen áll a dolog a morállal. A morális rendszerek minden viszálya fölött ott áll a tény, hogy a morál problémája az emberiségben föltámadt és hatalmat nyert fölötte, hogy ezzel oly magatartás követeltetett, mely minden önző czéltól eltekint, a mely saját döntést és megragadást tartalmaz és a mely más czélokkal való összeütközésben általában fölényesen lép fel. Az ilyen mozgalom az emberiségnél lassan fejlődhetik és mindegyre kemény ellenállásra találhat, mégis kifejlődött és megáll minden ellenállással szemben; ezt csak azért teheti, mert sajátos hajtóerőket és normákat tartalmaz és ezzel az életet továbbképzi. Hogy az ilyen teljes tevékenységű élet-komplexumokból micsoda hatalom indulhat ki, azt mutatja mindenekelőtt a tudomány, gondolkodásának önállóságával. Tárgyszerű lánczolódást követelnek benne, a melyben minden sokféleség egy rendszer egészévé foglalódik össze; itt minden tétel biztosan és tévedés nélkül kidomborítja a maga következményeit, itt nem tűrhető el semmiféle ellenmondás; mindenen át összevéve itt az emberen belül egy a merő ember minden hasznán és minden véleményén felülálló tárgyszerűség hat. Ugyanígy vannak azonban minden életterületnek sajátos mozgásai és normái, melyek nem csupán a subjektumot izgatják, hanem az objektumot is alakítják, melyek az ilyen teljes tevékenységű képzésben ki vannak vonva minden emberi önkény alól.

A ténylegességnek ilyen hátrahelyezése az ember meggyőződéseit a valóság egészéről szintén szélesebb és szilárdabb alapra fekteti, mint a hogy ez rendszerint szokás, mikor minden igazságot a merő észtől várnak. A hogy az egyes életterületek maguk mögött bírják az összélet mozgalmát és kifejezésre is juttatják, épp úgy mindenikük vállalkozásában amaz egészre vonatkozó meggyőződést hord; az egyes területeken belül nem emelkedik ki egy eredmény sem mint nagy, a mely ne tartalmazna és ne képviselne tanubizonyságot az egészről. Ama meggyőződés és vele a valóság áttekintése különböző minden terület mivolta szerint. Láttuk, hogyan fedez fel a vallás az élet alapjában egy merev ellentétet; ezt nem teheti a nélkül, hogy a világot széjjel ne tépje és ellentéteit kifelé ne fordítsa; az immanens vallás gyászos ellentmondás. Egy másik őstapasztalat rejlik a művészetben, valamint a nevelés művében is. Mert a hogy láthattuk, a művészet barátságos viszonyt és kölcsönös közlődést kíván a belső és külső között, legyőzi a kettőnek ellentétét alkotásának előrehaladásával; ezzel munkája a mindenség harmónikus egységéről tanuskodik és azt okolja meg. A nevelés műve is barátságosabb fogalmazását tartalmazza az emberi létnek, mint a vallás a maga ellentéteivel. Mert hogy lehetne arra a műre vállalkozni és hogy lehetne az eredményes, ha nem szunnyadna minden emberi lényben egy szellemi erő és nem volna lehetőség ezt hű munkával fölébreszteni? Már az is megtiltja az egyház uralmát az iskola fölött, hogy konzekvens gondolkozásmód mellett itt és ott különböző tények lépnek előtérbe és különböző alapnézeteknek kell hatniok. Hasonlókép a morálból és a tudományból is sajátos fogalmazások keletkeznek az élet és a világ egészéről. Így magyarázható meg az is, hogy az egyének meggyőződései, mint az egész időkéi legtöbbnyire az által határoztatnak meg, hogy mely életterület ragadja főképen magához munkájukat, hogy pl. a természetkutatók és szellemkutatók útjai rendszerint messze eltávolodnak egymástól.

De ha ezen a módon a zárt életterületek kiképzése mint magának az életnek, ép így a valóságról való meggyőződéseknek is szilárd támasztó pontokat és czélokat szerez, akkor ennek az eredménynek minden bősége mellett megvan a belső határa és ezért a kiegészítés kívánására hajt. Eleinte a különböző mozgások könnyen széjjelvezetnek egymástól, sőt merev ellentéteket idéznek elő, mint a hogy pl. látjuk, hogy a művészet és morál, a vallás és tudomány szüntelenül vitáznak egymással. Az élet ellenkező irányokba vonzatnék és épen az alkotásnál kínos bizonytalanságban maradna, ha az egész is nem tudna karaktert fejleszteni és egyúttal álláspontot nyerni, a melyből kiindulva meg lehessen keresni a külömböző áramlatok kiegyenlítését.

Ugyanabba az irányba mutat egy másik követelmény. A mit amaz egyes területek a maguk különösségében ténylegességül megnyitnak, az mindenesetre túlnyúlik a subjektiven a tárgyszerűbe és ezzel teljes tevékenységnek bizonyul, de e mellett nem jut túl a tervezeteken és vázlatokon, több feladatot állít, mint a mennyit megold, inkább a czélt mutatja, mint az utat. Ténylegesség, de befejezetlen; formákat nyujt, de ezeket megtölteni csak élő tartalom tudja. Minden korrekt gondolkodás még nem eredményez teljes megismerést, a művészi alkotás törvényeinek minden követése sem ad a művészetnek karaktert. A ténylegesség körvonalaiból, melyeket az egyes területek lelepleznek, csak úgy lehet teljes kiképzésre jutni, ha az élet mint egész az állapot és tárgy ellentétének leküzdésével belső egységgé foglalja magát össze és ezzel mindenekelőtt kifejezett karaktert nyer; ezt aztán beleviheti az egyes területekbe, rajtuk mutathatja ki és vizsgálhatja meg.

Így különféle okokból olyan életegység követeltetik, a mely a szellemi élet legáltalánosabb fogalmán túlmegy és ezt az életet a létfölötti uralkodásért és a lét áthatásáért való harczban mutatja. Az ilyen egység szemmelláthatólag nem adatik azonnal készen, azt azonban mondani lehet, hogy a feléje való mozgalom végigmegy a világtörténeten, sőt magva a világtörténetnek. Az emberi törekvés minden magaslatán kiséreltek meg ilyen továbbképzést. Így a görögség a maga tetőpontján művészi, pontosabban szólva plasztikai természetű élet-szintézist teremtett és a maga sajátosságában vitte bele az élet minden főirányába. Az ilyen plasztikai műalkotás módjára való tárgyalás sajátságos képet adott a mindenségről és sajátságos faját adta a szellemi munkának, a tudománynak is, az állami közösségnek, valamint az egyes lelkének is egy összczélt tartott elébe és egy elrendeződési elvet. A mozgalom, mely ebből keletkezett, a valóság új oldalait tárta fel és új erőket ébresztett s az alkotás magaslatán már a czélpontnál gondolhatta magát. A tapasztalás azonban megmutatta, hogy az a szintézis minden eredményével nem meríti ki az élet terjedelmét és mélységét; végeredményben mégis csak egy bár nagyszerű kisérlet, mely ellen úgy az egyes területek, mint az életállomány egésze felől ellenállás és ellentmondás támadhat. Ilyen ellentmondás csakugyan támadt is az antik rendszer ellen; már az ókor további lefolyása is olyan tapasztalatokat és feladatokat vetett fel, melyekkel a probléma klasszikai megoldása nem bírt; végül ama művészi megoldás át kellett hogy engedje a vezető helyet a kereszténység ethikai-vallási szintézisének, mely más világosságot vetett a valóságra és más erőket elevenített meg. A kereszténységet viszont megtámadta és sok tekintetben háttérbe szorította az újkor dinamikus élet-szintézise, melynek az erő határtalan fokozása lett a feladatok feladatává, ép úgy külsőleg technikai előrehatolás, mint belsőleg intellektuális tisztulás, az előrehaladás kedvéért való előrehaladás által; ez tartja még a jelenkort megfeszült munkában, de fölötte ismét felismerhetően kezd kicsirázni az élet benső vonása. Életünket teljesen az erőbe helyeztük és ennek fejlődésétől vártunk a lélek számára is teljes kielégülést. Mindjobban meggyőződünk, hogy ez nem olyan egyszerű, mert az ember nem olvad fel az erőben és kérdenie kell az erő fejlődésének értelmét. Így keletkezik a kívánság egy új élet-szintézis után, a hogy munkánk is mutatja, kívánság az élet önmagában léte után; a vélt tulajdonból megint fáradságos keresésbe jutunk. Így az egyes szintézisek között korok voltak és vannak, melyekben az élet a megkisérlett képzéstől mint valami korlátozástól szabadította meg magát, olyan dők, melyek a konczentráczióval szemben az expanziót és a pozitiv állítással szemben az inkább kritikai magatartást képviselik. Ez az egész mozgalom felületes szemlélet előtt úgy tünhetik fel, mint egy szabálytalan fel és alá hullámzás és ennek számára a korábbi szintézisek külső visszalépésükkel teljesen elintézetteknek tűnhetnek fel; igazság szerint külső visszaszoríttatásuk mellett is hatalmas hatásúak maradnak, visszahívják magukhoz az emberiséget és összczélokat tartanak az emberiség elé, a melyeknek csak meg kell magukat másokkal értetniök. És a kritikai és tagadó korok sem tekinthetők merőben felbomlásnak. Mert hogy adhattak volna nyomatékot nemjüknek és hogy vihették volna diadalra a nélkül, hogy a «nem» mögött egy «igen» ne lett volna, a mely fölfelé törekedett, de közelebbi alkotottsága szerint egyelőre még el volt leplezve. Ha továbbá a szintézis különös formája elvettetett, akkor mégis érvényben maradt egy élet-összefüggés általános gondolata és megadta a támadásnak az igazi lendületét; a felbomlás, a mozgalom egésze szempontjából méltatva, nem volt befejezés és önczél, hanem csak egy összefoglalóbb konczentráczió előkészítése; végül a tagadás és igenlés, a kritikai és az alkotó korok úgy mutatkoznak, mint egy általános összmozgalom különböző oldalai és ez a mozgalom azután mint magának a szellemi életnek belső mozgalma mutatkozik, mely az emberi körben még ezután kell hogy megkeresse közelebbi alkatát, teljes tartalmát, a mely erre a czélra erőteljesen összefoglalja magát, akkor azonban az elértet túlságos kicsinek találja és ezzel új kisérletre kényszerül, a mely azonban az igenben és a nemben önmagát tartja meg, önmagát mindjobban kifejti és egyúttal igazi valóságot dolgoz ki. Mindez hatalmas ténylegesség, de más faja a ténylegességnek, mint az érzéki benyomásé. A ki ehhez tapad, az nem képes amazt meglátni.

Most már láttuk az előbb, hogy tartalmaznak az egyes területek mozgalmakat és normákat és ezzel mértéket minden emberi vállalkozás számára. Így két oldalról fejtenek ki hatást az életnek szilárd állománya érdekében, egyszer ama területekről kiindulva ezeknek különösségével, azután a szellemi élet egységéért való világtörténeti törekvésből; hogy mind a kettő összetalálkozhatik, egymáson vizsgálhatják egymást, egymás által fokozódhatnak, az adja a dolognak főképen a legerősebb megszilárdítást és biztos fölébe emelkedést minden emberi önkénynek. Mindkét mozgalom együtthatása olyan világtörténeti állapotát adja a szellemi evolucziónak, mely az ember minden törekvésének határozott czélokat tart elébe és a hatásnak meghatározott módját írja elő; ez állapotnak kell hogy minden megfeleljen, a mi tartósan elő akarja mozdítani; a mi neki nem felel meg, az csak a felszínt fogja mozgatni. Vissza tudnók-e például vonni vagy meg tudnók-e tagadni a modern tudományos gondolkodásmódot, a mely élesebben elválasztja az embert és világot, erősebben kifejleszti a kritikát és analizist? Ki tudjuk-e vonni magunkat annak a ténynek a hatalma alól, hogy a modern életben a munka sokkal önálóbb komplexumokat alkot és egyúttal a közvetlen lelk élettől messzebbre elemelkedett, mint valaha azelőtt, hogy ezzel a tárgyszerűség fogalma és a tárgyszerű igazságra a subjektum szűkösségéből való kiszabadulásra való vágy sokkal nagyobb szerepet játszik? Tagadhatjuk-e egy sajátszerű természettudományi, egy történelmi, egy társadalmi gondolkodásmód képzését és ellent tudunk-e nekik állni? Csak akkor tehetjük, ha a szellemi mozgalomból kilépünk és lemondunk a benne való részvételről; akkor mindenesetre elesik képző és irányító ereje, de egyúttal belső ürességre, szellemi felbomlásra kárhoztatjuk magunkat.

Így tehát itt egy nagy döntés van előttünk, melyet csak mindenki maga tehet meg. A kinek a szellemi élet belsőleg idegen marad és a ki ezért csak kívülről szemléli, az elkerülhetetlenül csak változást és váltakozást, csak ellentmondást és viszályt vesz benne észre, az csupán felületes árnyékképnek tekintheti. A ki azonban maga lép be a mozgalomba, az hamar tapasztalni fogja a hatalmas ténylegességet és a fölényes hatalmat, mely benne hat, az fel fogja ismerni, hogy a törekvésen és keresésen belül is teljes tevékenységű alkotás van munkában, valamint hogy szellemi készség nem adódhatik kívülről, hanem csak belülről, önmegszilárdítás útján küzdhető ki. Természetesen a ki a mozgalomba belép, annak osztozni kell fáradalmaiban és harczaiban is és nem lesz híja kétségekben sem. A kétségek azonban a mozgalmon belül feküsznek és csak belőle indúlnak ki, így tehát egyáltalán nem rendíthetik meg ténylegességét, így az örömteljes bizalom fölötte marad minden bizonytalanságnak.

A szellemi élet látszólagos tehetetlensége a mindenségben.

Hogy az emberi körön belül a természeti fok sokféleképen ellenállást támaszt a szellemiség felé való mozgalommal szemben és hogy a szellemi élet első tekintetre meglehetősen árnyszerűnek tűnik előttünk, az nem veszélyeztetné a szellemi életről való meggyőződést. Mert csak általánosan ismeretes tapasztalatokat kell összefoglalni, hogy erős mozgalmat ismerjünk fel a természet szellemiesítése irányában és a szemlélet minden elmélyítése a szellemi élet saját mozgalmában a ténylegesség hatalmas folyamát fedezi fel. Súlyosabb lesz a megrázkódás és mélyebbre hat a kétség, ha a szellemi élet állása és képessége a valóság egészében bizonytalanná válik; az ilyen kétséget különös erővel fogja érezni az, a ki a szellemi életet mint a valóság egészét érti és ezért a legmagasabb kivánalmakat kell támasztania.

Már a természet és szellem együttléte is tele van bonyodalommal. Ha szellemi élet és természet úgy viszonylanak egymáshoz, mint magasabb és alacsonyabb fok, akkor azt kellene várni, hogy a természet általában vonatkozást és irányt mutasson a szellemi élet felé. Régebbi korok merészen megkoczkáztatták egy ilyen vonatkozás felmutatását. Így pl. a középkor az egész növény- és állatvilágban utalásokat igyekezett felfedezni Jézus életére, szenvedéseire és feltámadására, a szimbolikus magyarázat szálat font a külső és belső világ között. Mily messze eltávolodott tőlünk ez a gondolkodásmód, már a természetnek a nagy és a kicsiny irányában való megmérhetetlen kitágulása révén is! Azután a kép után, melyet a természet nekünk ma mutat, egészen és teljesen önmagában látszik nyugodni és lefolyni s az organikus képzés területe is úgy látszik, mintha nem utalna ki önmagából. Mily vonatkozásban lehetne például a mélytengeri világnak csodálatos életbősége és bámulatraméltó formagazdagsága a szellemi élet fejlődésével? A természet egészében tagadhatatlanul vezet egy kötél a magasba, a hol szellemi élet fejlődhetik, de ez a kötél csak egy a sok mellett, a legkülönbözőbb helyeken más kötelek ágaznak el, melyek elnyúlnak a nélkül, hogy valami vonatkozást nyernének a szellemi élettel. És nem áll-e a természet egésze mi előttünk, mint sötét rejtély? A fölemelkedést nem lehet tagadni, de úgy látszik, mintha idegen közegben hatna le és kemény ellenállásokat kellene letörnie, az alantas fokok átfutása nélkül nem jut saját magaslatára. A természet képződései nehezen fogják utolsó magyarázatukat a merő mechanizmusban megtalálni, a képző erők elismerése mellett azonban rejtelmes ellentmondássá válik, hogy a természet a lényeket szüntelenül a kölcsönös elpusztításra utalja; a mikor az egyiknek támadó fegyvereit, a másiknak védőeszközeit megerősíti, látszólag önmaga dolgozik önmaga ellen. Czélszerűség az egyes helyeken, de semmiféle felismerhető czél az egészben. Így nem lehet látni, hogy mikép találhatna a szellemi élet ezzel az országgal belső kapcsolatot; ha azonban nem találja meg, akkor egyedüllétre jutottnak látszik a mindenség megmérhetetlen szélességében, melynek lelke akar lenni.

Ebből komoly kétségek kelnek ki. De inkább az ember világnézetét illetik, mint életállását; ezt sokkal fájdalmasabban érinti az a tény, hogy a nagyvilág folyása, a melybe mi is bele vagyunk nőve és mely alól nem tudjuk magunkat kivonni, teljesen közönbösnek mutatja magát eljárásunkkal szemben; az embert régóta foglalkoztatta ez a megfigyelés; izgatta és gyakran kétségbeesésbe hajtotta, hogy a mi neki belsőleg a legmagasabbat jelenti és a mi neki kimondhatatlan sok munkájába és áldozatába kerül, a világ egészében teljesen hatalom nélkül valónak látszik; a természet mintegy játszva pusztítja el akár lassú felemésztéssel, akár hatalmas katasztrófákban, a mi szellemileg a legmagasabb értékű; nem ismer jót és rosszat, nem tesz semmi különbséget. Az emberi együttlét is sokféleképen alakítja a sorsokat minden látható vonatkozás nélkül az ember belső értékére, a legnagyobb egyenetlenséggel jut ki az egyéneknek a sorsuk. Nem volt hiány arra való fáradozásban, hogy ezzel szembeállítsák az igazságosság és erkölcsi rend birodalmát, sőt a szeretet és jóságos gondviselés birodalmát, de ez a kivánalom csak úgy volt keresztülvihető, ha átlépjük a tapasztalat világát a hit és remény birodalmába való meneküléssel. De bármily energikusan kapcsoltak ki ezzel gondolatvilágokat s bármily biztosnak érezték magukat bennük nagy körök és hosszú epochák, mindig újra fölébredt a kétség, vajjon az egész több-e, mint az emberi vágyak és álmok terméke, több-e, mint illuzió.

A szellemi élet tehetetlensége végül az élet belsejére is kiterjed. Belső szétomlás jelenik meg abban, hogy a szellemi erők elszakadhatnak alapjuktól és hogy akkor könnyen hatalmába eshetnek épen az alantas hatalmának, mely fölé a szellemiség irányában való fordulatnak kellene emelnie; teljes visszásság következik be a magasabb erőinek ilyen felhasználásával az alantasabb szolgálatára; innen kapja az érzékiség raffinált jellemét, mely mint egy rákfene egész kulturákat elpusztít, innen fokozódik a naiv, mondhatni ártatlan természetes önfentartás korlátlan egoizmussá, mely az egész végtelenséggel szembeáll és vágyainak szolgálatába hajtja. Sőt nem lehet tagadni, hogy az emberi körben is mutatkozik valami diabolikus, a pusztításban, ellenségeskedésben, tagadásban önmagáért való öröm; csak a lapos felvilágosodás tagadhatja ezt a tényt. Bármilyen alaptalan volt, mikor a vallásos talajon hajlam mutatkozott arra, hogy ezt a gonoszat tudatosan előtérbe állítsák és az embert teljesen hatalmába esettnek gondolják, a merev meghasonlás az emberi lélekben félreismerhetetlen és ha maguktartásában itt ép úgy, mint az életsorsokban az egyének messze elkülönülnek egymástól, akkor minden mélyebb vallási valamint filozófiai meggondolás az összállományhoz tartotta magát és joggal tette nyomatékosan felismerhetővé az ellentmondás abban, a mit az ember szellemi mivolta kiván és a mit életének tapasztalata mutat. Egyfelől az általános bizonytalanság a sorssal szemben, az ember mint láthatatlan hatalmak játéklabdája, másfelől – és ez kiválóképen – az én szorossága, a szellemi tompaság és renyheség, a tisztátalan és igaztalan gondolkodásmód, mely az emberi élet átlagán uralkodik és a szellemi életet az egyének önző czéljainak merő eszközévé alacsonyítja le.

Nem volt hiány kisérletekben arra, hogy a gonoszat, melynek tényállományát nem lehetett megrendíteni, azzal magyarázzák el, hogy nagyobb összefüggésekbe állították és rajtuk belül előmozdítónak igyekeztek felmutatni. A különböző korszakoknak ebben törekvésük főiránya különböző utakat mutatott: a görög gondolkodók egy világharmónia eszméjéhez igazódtak, mely hogy hatalmas és erőteljes lehessen, diszonancziákat is kiván, diszonancziákat, melyek az egészből nézve majd feloldódnak. A mennyiben a középkor egyáltalán belebocsátkozott a gonosz magyarázatába, arra hajlott, hogy a bűnt és szenvedést, mint a legfőbb szeretet és kegyelem tanusítására való nélkülözhetetlen eszközöket és előfeltételeket értelmezze, mert csak az elveszett és bú-bánatosan hazatérő fiúnak mutatkozik meg az atyai szeretet teljes bősége. Az újkor ezzel szemben ebben a problémában azzal fejezte ki sajátosságát, hogy az akadályt és szenvedést úgy fogta fel, mint ingert a tevékenységre, mint ösztökéjét az új erő felhasználásának és ezzel akarta jóra fordítani. Az ilyen kisérleteket nem tekintenők teljesen elhibázottaknak, az élet összlefolyása igazság szerint lényegesen máskép értékelhet egy cselekvényt, mint a hogy a közvetlen benyomás teszi: főczéljukat azonban nem érték el, mert megfogható valóságokkal merő lehetőségeket állítanak szembe és a hogy ezeket igazságtalanul megerősítik, amazokat ép úgy meggyöngítik; alapjában véve eredményük arra megy ki, hogy a rejtvényt olyan pontra helyezik át, a hol kevésbbé erősen érezhető. Minden a magyarázatra való kisérlet mind újra ebbe a dilemmába került: ha a gonosz eredetét a legfőbb oknak tulajdonítjuk, akkor ezt illetéktelenül alászállítjuk; ha mint különös okot szembehelyezzük vele, ebből a valóságnak elviselhetetlen meghasonlása származik.

De ha a gonosz rejtélye megoldhatatlan marad és a szellemi élet tehetetlensége a tapasztalat világában nem magyarázható meg, akkor kérdés, mi következik ebből a tényből? Megrendítően és rombolóan csak akkor hathatna, ha annak kiszolgáltatására kényszerítene, a mit a vizsgálat eddigi lefolyása a szellemi élet érdekében eredményezett; kiválóképen, ha annak a meggyőződésnek a visszavonására vezetne, hogy a szellemi életben a valóság önmagában való létre jut és ezzel új világot nyit meg. Erre azonban nem képes. Mert mindamaz ellenséges benyomásokkal szemben megmarad a ténye az élet belső továbbképzésének, a valóság egy új foka megnyitásának tartalmaival és értékeivel; a hogy ezt a tényt nem hozhatja a merő ember létre, ép úgy nem is szüntethető meg létének ellentmondó állománya által. Elég világosan jutott elénk, hogy ez az élet az emberi körben a természeti létre fölemelő és átalakító hatással volt, nemkülönben a világtörténeti munkában önmagának előbbrehaladó átképzését hozta létre; semmiesetre sem jelentkezett merőben egy elszórt sokság, hanem a sokság egy összefoglaló egészszé törekedett össze, nem csupán nézetek és magyarázatok, képek és árnyak nyujtattak egy kívül levő tényálladékról, hanem az élet fölépítése maga egy ténylegességet hozott létre és ilyen belső közelségben érinthetetlen biztonságot adott neki. Ez az alapténye, ez az alaptapasztalata egy a természettől és a merőben emberi léttől való elválásban talált új életnek, a bensőségnek ez az önállósulása fenmarad a világkörnyezet legsúlyosabb ellenállásaival szemben és világkarakterét sem dönti az meg; az ellenállások a szellemi élet követelményei és a világ tényálladéka közti széles távolságok felmutatása által a legnehezebb rejtvényeket állíthatják fel, kényszeríthetnek minket, hogy az ember helyzetét alacsonyra értékeljük és sok tartózkodást rójunk magunkra; magát az alaptényt és egyúttal az élet főirányát nem tehetik kétségessé; ez az első és döntő őstapasztalat, melytől minden függ, s csak ez teszi még a kételyt is lehetségessé. Ha a kétely diadalmaskodott az emberen, az mindig valami az élet magvában való gyöngeségen mult; a hol itt erő plántáltatott be, ott gyakran csak az ellentmondás által hajtatott teljes kifejlődésre, ott biztosnak érezte magát és fölényesnek épen a legkeményebb ellentmondás mellett.

A történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy a világ-állomány hatása a meggyőződés egészére lényege szerint, a szerint mérte magát, a mi belső támaszt és sajátos irányt a szellemi élet amaz állománynyal szembe tudott helyezni. Így pl. a régi keresztényeknek a legteljesebb mértékben tudatában volt a világ-viszonyok homálya; hitük szilárdsága ezáltal semmit sem szenvedett, mert egy belső szükségszerűség vitte lelküket és fölébe emelte őket minden kifelé való bonyodalmaknak. Viszont gyakran voltak ragyogó eredményű és hatalmas erőkifejtésű idők gyöngék a kételylyel szemben, mert életüknek nem volt önmagában szilárd gyökere és biztos összefüggése az önmagában-lét világával. Sőt mi több: semmi sem tette az embereket bizonyosabbá egy a természettel szemben fölényes életről, mint a saját lelkükben levő nagy konfliktusok észrevevése és átélése; e konfliktusok elviselhetetlensége felrázó hatalmukkal, volt a legbiztosabb bizonyítvány a mellett, hogy az egészben több van, mint merő képzelődés; épen a foglalkozás ezekkel a konfliktusokkal állította az életet önmagára és tette függetlenné minden környezettől. A fájdalom ereje a nélkülözhetetlen javak nemléte miatt hozta létre a reményt, sőt a bizonyosságot, hogy az, a mit nélkülözünk, valahogy megvan és végül közölni fogja magát az emberrel.

A hol nincsenek belső konfliktusok, ott hiányzik a belső problémák kényszere és a hol ez hiányzik, ott az élet nem védheti meg magát a belebonyolódástól egy idegen világba, ott túlnyomóan kifelé irányított marad, ott a kétely nyerte meg a játszmát. Így végül a döntés magának az életnek energiájában és tartalmában marad: az erős és hatalmas élet növekszik az ellentmondás által, a gyönge és üres áldozatául esik.

De ha nem akarjuk, hogy a közelít a távoli, a bizonyosat a bizonytalan összezsugorítsa és ezért a világkörnyezet ellenállása előtt semmikép sem hajlunk meg, életünk az összeütközés által amaz ellentállásokkal sajátságos karaktervonást kap. Most arról van szó, hogy a szellem világát minden ellentmondás ellen, a saját lelkünkben való ellentmondás ellen is bátran fentartsuk, híven kitartsunk mellette minden ostrom ellenére, heroizmust gyakoroljunk egész a mindennap munkájáig. Ebből kiindulólag követelménynyé lett, hogy a szellemi világ mellett való döntést ne valamiféle díjhoz vagy valamiféle külső sikerhez kössük, a jót a külvilág kemény ellentmondása ellenére is önmagáért fentartsuk. Az ilyen gondolatmenetben rajzolta meg Plato képét a szenvedő igazról – messze eltérésben e fogalom keresztény fogalmazásától – a kit minden szenvedés és minden üldözés csak megerősít belső fenségében és szilárdságában. És Plato gondosan ügyelt arra, hogy az ember morális magatartását elválaszsza a jutalom kérdésétől. És hasonló érzületben követelték nagy nevelők, hogy az erkölcsi nevelés ne arra a tanításra támaszkodjék, hogy a jónak jó, a gonosznak gonosz szokott lenni a sorsa, hogy inkább eléggé meg kell a lelket erősíteni a jóban arra, hogy a benne való örömet minden szenvedésnek fölötte állóvá tegye. Igy mondja Fröbel, hogy az embereket abban kell felvilágosítani, hogy az, a ki igazán a jót akarja «szükségszerűen nyomás alatt kell hogy éljen; mert lemondás, nélkülözés, a külső elsülyesztése, hogy a belsőt megnyerjük, ez a föltétel a legfőbb fejlődés elérésére». «Épen az élet külső akadályainak legyőzése vagy még inkább áthatolása és ezzel elpusztítása a saját akaraterő, a fokozott tetterő által, ez az, a mi az embernek saját tudatában békét, örömet és szabadságot szerez.» Ez a gondolkodásmód a sztoiczismusban klasszikus kifejezésre talált, egy darab belőle megkívántatik minden erőteljes élethez.

Bármi sokra becsüljük is azonban ezt a gondolkodási módot, mégse lehet mellette végleg megállni. Főképen az egyes és az egyes függetlenségének megőrzése van a szeme előtt, az egésznek állása, egy szellemi összefüggés fölépítése kevés gondot okoz neki; e mellett az egyest erősnek és az ellenséges világgal, valamint a saját lelke bonyodalmaival fölérő erejűnek gondolja; minden kételylyel és ellentállással szemben bátran fentartja az alaptényt, de nem ismeri az élet továbbképzését megrázkódtatáson, kételyen és szenvedésen át. Erről azonban nem lehet lemondani, ha az élet folyamatban és örömteljességben akar maradni. Ha tulajdonképen csak védekezésről lenne szó és a harcz nem vinné bensőleg is tovább az életet, akkor nem lehetne a megrekedés ellen óvakodni, a megállás elkerülhetetlen volna, a czél híánya megbénítana minden tetterőt. Így tehát arról van szó, hogy azt a megállást legyőzzük és ezt igéri a vallás.

Vizsgálódásunk már különböző pontokon érintkezett a vallással, de tartalmát és jelentőségét még nem méltattuk kellően. Ezt a kérdést azonban nem vethetjük fel anélkül, hogy el ne ismerjük, hogy a szellemi élet minden kifejtése, ha az ember tudatától többnyire elrejtetten is, magában hordja a vallás egy elemét. Mert valamint az élet önmagában való létére szolgáló fordulat nem az egyes pontokból, hanem csakis az egészből indulhat ki, ép úgy minden valóban szellemi tevékenységnek is az egész életével kell összekötve lennie és rája támaszkodnia. Ez egyáltalán nem csupán az erő megerősítését jelenti, hanem az életproczesszus általános belső átalakulását is. Hiszen láttuk, hogy igazi szellemi élet csak azzal jön létre, ha legyőzzük a subjektiv képesség és a tárgyon való hatás ellentétét, hogy csak a teljes tevékenységre való fölemelkedés eredményez önmagában való létet és hoz létre élettartalmat. Már most azonban mindaz, a mi emberi fáradozást és törekvést hozhat önmagából létre, a merő subjektum oldalán áll, nem éri el a teljes tevékenységet, a mely a tárgyat is befoglalja és egyúttal nem ér el teljes realitást sem; csak az összélet, mely az embert körülveszi és hullámaiba belevonja, tudja a meredek szakadékot áthidalni, csak ez tudja a merő óhajtozást és akarást erőteljes tetté és alkotó munkává alakítani. Hogy így az ember éppen abban, a mi számára a legbensőbb és legsajátabb, teljesen az egyéntől függ és tőle kapja a törekvés erejét és irányát, az az élet minden magaslatán teljes világossággal nyilvánvaló volt. Így a nagystílű művészi képzés nem az egyéni fáradozás termékének érezte magát, hanem egy magasabb hatalom adományának, mélyebb természetek, mint Goethe, mint a kegyelem ajándékát benső hálával fogadták és tiszteletteljesen bántak vele. Nagy gondolkodóknak is belülről valami minden önkénynek fölötte álló kényszerül kellett tapasztalniok, ha lényük követelését merészen és diadalukban biztosan szembe tudták állítani mindazzal, a mi körülöttük igazság számba ment. A tett hősei pedig, ha gyakran szkeptikusak voltak is az őket körülvevő vallással szemben, úgy szokták magukat tekinteni, mint eszközöket egy a világ felett uralkodó sors kezében, különben ilyen meggyőződés nélkül a rengeteg felelősség, melyet cselekvésük magával hozott, komolyabb lelkeknek elviselhetetlen lett volna. A magaslatok azonban csak azt mutatják, a mi minden szellemi életben érvényesül: a hozzátartozást egy végtelen élethez és ettől való függést; ennek minden elismerése és elsajátítása egy nemét adja a vallásnak.

Ez a szellemi alkotásban benne rejlő vallás azonban inkább előudvara a vallásnak, mint maga a vallás, nem alkot saját birodalmat, midőn az egész életet megnemesítő és átlelkesítő hangulattal keríti körül; s megmagyarázatlanul hagyja azt is, hogy történelmi vallások keletkezhettek és nagy hatalmakká válhattak. Azon a hangulaton felül egy önállóbb és kifejezettebb vallás felé hajtanak a roppant ellenállások, a melyekbe a szellemi élet, mint láttuk, az ember világában ütközik. Addig elviselhetők lehetnek, a meddig csak kívülről látszanak jönni, de elviselhetetlenekké válnak, ha az akadályozás az ember legmélyebb alapjáig hat, ha legbelsőbb lényeg és tényleges állapot messze széjjelesnek és merev meghasonlásba jutnak. A megmaradás ilyen meghasonlásnál az egész életet meg kellene hogy bénítsa és megakaszsza; a lassankénti fejlődéstől és nyugodt előhaladástól itt nem lehet a legkevesebbet sem várni, ha egyáltalán lehetséges az áthidalás, akkor csak abban az irányban kereshető, hogy egy a bonyodalmon felül való hatalom új életet ültet az emberbe, a valóságnak szélesebb mélységét közli vele és ezáltal képessé teszi, hogy annak a szakadéknak a saját lényében ellene dolgozzon.

Hogy az embernek valóban ilyen új mélység nyílik meg, az a történeti vallások közös állítása, ha a közelebbi fogalmazásban messze elágaznak is. A mi szemlélődésünk a szellemi életről szintén hagy helyet ilyen továbbképzésre, lehetőségét készségesen megengedheti. Mert mikor minden szellemi tevékenységet egy összéletbe illesztett és ennek erejére támasztott, akkor az egyesekkel az egész csak a világ felépítésére való munka által közöltetett és annyiban csak közvetve volt jelenvaló; fennáll még az a további lehetőség, hogy az élet egésze közvetlenül is megnyíljék az egyesek számára és részt adjon nekik a maga gazdagságából. Ez új életet hozna létre, a mely a kimenetelben és az önmagába való visszatérésben teljes önmagábanlétet ér el; a szellemi élet eszméje ezzel isteneszmévé és a szellem országa isten országává fokozódnék.

Hogy azonban ilyen lehetőség valósággá válik, azt nem lehet máskép szemléltetni, mint egy új élettipus tényleges megjelenése és hatalomrajutása által, melyet az embernek semmiféle töprengő reflexiója nem hozhatna létre. Akár az egyesek lelkében, akár az emberiség életében egyelőre inkább mint ösztönzés és felszólítás lehet jelen, semmint kész munka, az is ténylegességet jelent az életre nézve, nevezetesen mikor az egyes vonások egymás között összekapcsolódnak, ugyanabba az irányba mehetnek, egy ugyanazon forrástól tesznek mint eredetükről tanubizonyságot.

Ha minden vallásnak abban van a lényege, hogy az embert és az istenséget közvetlen viszonyba hozza, akkor annál magasabban fog állni, mennél inkább a bensőbe és egészbe fordítja ezt a viszonyt, mennél inkább engedik, hogy az isteni ne csak egyes határaival érintse az embert, hanem a saját életét közölje vele s részt adjon neki lelke legbensőbb mélyében az istenségből. Ez a fordulat azonban abban bizonyítja meg magát, hogy az embernél is a szellemi élet nem olvad fel a világ felépítésére való hatásban, hanem hogy önmaga felé tud fordulni és az egészről egészre való mozgásban új tartalmat tud létrehozni, lényegalkotást tud végrehajtani, a mely fölötte áll minden munkaeredménynek. Olyan nagyságok, mint érzület, meggyőződés, jellem – úgy láttuk – kell hogy hassanak a szellemi munkában is. Teljes önállóságra és tiszta kifejezésre azonban e mellett nem jutnak, azt csak annyiban teszik, a mennyiben van egy a munkának fölötte való élet az egészről az egészre, ez pedig csak egy isteni élet jelenlétében s rávaló vonatkozásban fejlődik ki. Már az ez után való kivánságban megmutatkozik egy mélyebb életréteg képződése, melyben az élet konczentráltabbá, melegebbé, mondhatni személyesebbé válik s a lelki állomány egésze elválik minden merő eredménytől.

Mindezek a formák azonban csak azzal nyernek eleven tartalmat, hogy az isteni életnek ama megnyílása az emberben belső összekapcsolást és lelki egygyéválást hoz létre az egész valósággal, a hogy ez a szeretet fogalmában mindenesetre inkább képletes kifejezést talál. De minden tökéletlenség mellett ez a fogalom mégis bizonyos irányt mutat, csak el kell belőle távolítani mindent, a mi a merő affektusra tartozik s csak ne jelentse valami idegennek belevonását egy adott életkörbe, hanem jelentse egy közös életkör alakítását, az életnek nagygyá és szélessé válását mindannak legyőzésében, a mi szakadék és korlát van az idegen és a saját között. Ilyen szeretetet ismer fel az ember egy új életnek és lénynek benne való létrehozásában, egy belső felmagasztosulásban, mely egyedül menti meg a fenyegető megsemmisüléstől. Csak a mennyiben ez a szeretet az ember saját lényévé válik, következhetik be a felszabadulás a természetes én szükössége alól a nélkül, hogy az ürességbe esnénk; az ilyen isteni szeretet képes mindent, a mi merev és ellenséges, feloldani, a kicsinynek és eltévelyedettnek is értéket adni, az emberek kölcsönös viszonyában előtérbe juttatja a közöst, sőt az egyformát, megújít és átlelkesít ezzel minden emberi együttlétet. De ezenfelül tovább is ér, a természethez és a kulturához való viszonyunkban, a világ egészét lélektelen idegenből hazánkká teszi és lehetségessé teszi, hogy az alkotó alapból kiindulva, mint sajátunkat éljük át, a hogy ezt nevezetesen a művészet ki tudja fejezni. Hogy ilyen élet, ilyen belső egygyéválás a mindenség egészével ki tud az emberiségben sarjadni és az élet lelkévé tud lenni, az bizonyosan tanusítja az isteni élet jelenlétét. A mit a reformáczió ideje egy bizonyos irányban igy mondott ki: «felebarátunknak megbocsátani annyi, mint biztossá lenni arról, hogy az Isten megbocsátott nekünk» – ez áll ezen új élet egészére: jelenléte az emberben azt tanusítja, hogy az ember isteni életre támaszkodik. Az a nagy csoda, hogy az isteni élet és alkotó szeretet az ember saját életévé válhatik anélkül, hogy feladná a fölényes fenséget, – csoda és mégis egyúttal tény, melytől a szellemi élet minden fentartása függ.

Ha azonban ez az új élet teljesen elismertetik és erőteljes kifejtésre jut, akkor biztos túlemelkedés hajtatik végre az akadály területe fölé és a megakadó élet újra folyásba jő. Természetesen ezzel a fordulattal a szenvedés és homály semmi esetre sem tünnek el egyszerűen, inkább a súlyuk fokozódik. Mert midőn az új fokozat a követelményeket általában fokozza, a meglévő tényálladékot még elégtelenebbnek mutatja, a mi addig csak mint hiány tünt fel, most merev ellentmondássá válik. Így a morális eltévelyedés most bűnné nő, és a szokásos morál könnyen tünik fel merő torzképnek; a világ állása is közömbösségével a szellemi élet czéljai iránt, harczaival és szenvedéseivel még rejtelmesebbé lesz ott, a hol a világon uralkodó hatalom az isteni szeretet. De bármennyire nőnek a rejtélyek, és bármennyire megdagadnak az ellenállások, egy új élet megnyilásának tényét a legmélyebb alapból nem rendíthetik meg és az ilyen tényben az ember olyan álláspontot talál, a mely fölébe emeli minden ostromnak. Így a szenvedés problémájának vallási megoldása nem valami elmagyarázásban vagy csak legyengítésben van, hanem abban, hogy az új élet fölébe emel egész területének és a szeretet és öröm birodalmát helyezi vele szemben. Persze arról van szó, hogy hajlíthatatlan erővel ragaszkodjunk az újon megnyílt életmélységhez a legközelebbi világ minden ellentmondása ellenére és ez a világok körül folyó harcz olyan heroizmust kíván, a mely nagyobb, mint minden, a mi a világon belül heroizmusnak neveztetik. A vallás azonban nemcsak fölébe emelhet a szenvedésnek, hanem még előrehaladást is nyerhet el tőle; semmisem jellemzőbb a reá sajátszerű életalakításra, mint ez. A szenvedés pozitív méltatása semmi esetre sem olyan könnyű és egyszerű, mint a hogy fel szokták tételezni. Mert mikor azt mondják, hogy a szenvedés a lélek megnemesítésére és elmélyítésére hat, akkor ennek egyenesen ellentmond a tapasztalat elfogulatlanul megragadott tényálladéka. Sokkal inkább azt látjuk, hogy a szenvedés az embereket kicsikké, szűkösekké, kancsalul látókká teszi, míg a jobb helyzetbe jutás kitágítja és segítésre készszé teszi a lelket. Elmélyítően a szenvedés csak az alatt a föltétel alatt hathat, ha az élet munkája alatt egy szélesebb réteg van és az ember számára megnyilhatik; ennek lehetősége nélkül minden beszéd a szenvedés megnemesítő hatásáról nem más, mint üres szóbeszéd. A vallásban azonban elsősorban az a mélység jut elismerésre és kifejlődésre, így most már a szenvedés fölemelően hathat, a mennyiben felrázó és megrázó hatalma elkészíti a lelket egy új élet fölvételére, tiszta kezdéseket ébreszt benne. Akkor a szenvedés rávetheti az embert lényének végső mélységére, akkor az eddigi állapot megrendülésén is megmutatkozhatik, hogy a mi egész lényünkként tünt fel és minket szorosan megkötni látszott, csak egy különös lehetőség volt, a melytől megszabadíthatjuk magunkat. A mi azonban áll az egyesre nézve, az áll a népekre és az emberiség egészére is; ennek is szüksége van megújulásra, eredeti kezdetek elültetésére, mert a kulturák magában sikerülésükben élik ki magukat és ellanyhulnak. Világosan különválik itt két élettípus, melyek történeti vonatkozásuk szerint az ógörögnek és a kereszténynek nevezhetők. Ott a szellemi, mint az emberben biztosan megalapozott és közvetlenül jelenlevő, mint a magasabb természet egy neme tünik fel; az életnek itt nem lehet más feladata, mint hogy ezt a szellemit az emberben teljes erővel kifejtse és minden támadással szemben fentartsa, a cselekvés itt önábrázolása és önélvezése a belső derékségnek. Ez élet dicséretére sok mindent lehet mondani, de van egy merev korlátja: mint készet és zártat adja magát, nem ismeri a belső felemelkedést, a szenvedés belső elsajátítását és a lényegnek ez által való növekvését; semmikép sem elégíthet ki, ha életünk állaga tele van bonyodalommal és egy új magaslaton való felkapaszkodásról van szó. A keresztény élettipus, mely messze az egyházi formulázásokon túl a tisztán emberibe is ér, a lelki állag belső problémáit helyezi előtérbe; az élet mozgalma számára azzal nyer értéket, hogy benne az ember tapasztalatán és megrendülésén át egy új mélység nyílik, a legfőbb erőt követeli elsajátítására, egyúttal azonban az új élet kifejlesztése által fölébe vezet mindennemű bonyodalomnak. Így található meg minden nyers nem-en át az út egy örömteljes igen-hez. Mivel azonban a szenvedés a győzelemben is jelen marad, sőt erőben inkább növekszik, így ez a fok az élet minden pólusát, a szenvedés és örömet, az akadályt és a legyőzést együtt megelevenítheti és mindkettő által együtt állandó mozgásban tarthatja létünket. Csak itt válik a lélek története lehetségessé s csak ezzel kap a világtörténet lelket, ezzel válik igazi történelemmé, nem pedig merő evoluczióvá.

Egyáltalán az új fokozatú életre lényeges az, hogy a szellemi élet feladatait súlyos akadályokkal szemben nemcsak fentartja, hanem energikusan tovább is viszi s így ez az élet általában a kontraszt karakterét viseli magán és egyúttal az erősebb konczentrácziót is magamagában. Csak itt fejlődik ki az idegennel való összekeveréssel szemben az élet teljes önmagában léte, a munka küzdelmeivel és kétségeivel szemben a biztos nyugalom az örökkévaló szeretetben, szemben a jelenségek szigorú lánczolódásával a szabadság és tett birodalma, szemben a kultura növekvő bonyolultságával az egyszerűség és gyermetegség, szemben a fenyegető magánynyal a kedélyek összhangzása az örök igazság és isteni szeretet közös birodalmában. Mindez pedig nem túlvilági messzeségben, hanem közvetlen jelenlétben. Most csak a vallás külső fogalmazása értheti a maga világát főképen mint túlvilágot és nem mint a valóság éltető mélységét, a mely szellemileg hozzánk legközelebb áll.

A vallás e sajátságos módjának és hatásának helyes elismerése könnyen előidézheti azt a hajlamot, hogy a többi élettől elszakítsuk magunkat és a vallásba, mint biztos révbe meneküljünk. Az ilyen fordulat azonban világunk összezsugorításával fenyeget és magának a vallásos életnek sülyedésével is. A vallásnak mindazzal együtt, a mi sajátosságot nyújt, a szellemi élet egészén belül kell maradni, ennek tapasztalataiból kell újra meg újra megbizonyítania magát. Ha elszigeteli magát, akkor vagy elveszti minden tartalmát, vagy, a mi közelebb fekszik, áldozatává esik az anthropomorphikus fogalmazásnak nemcsak a fogalmakban, hanem az érzésekben is, melyek könnyen jutnak a merőben emberibe és érzékibe. Akkor az embert inkább sajátosságában fogja meg, semmint ennek fölébe emelné, akkor elkerülhetetlenül kiteszi magát annak a szemrehányásnak és támadásnak, hogy merőben az emberi kivánságok és érdekek beletükrözése a nagy világba, a hogy azt Ludwig Feuerbach ragyogó módon kifejtette. A vallásnak amaz elkülönítése egy «speczifikusan» vallási élet kifejtésével könnyen idéz elő közömbösséget a kulturmunkával szemben, nem különben farizeusi mellverdesést.

Ha azonban a vallás megőrzi összefüggését a szellemi élet egészével, akkor nem lehet abban kétség, hogy alap-álladékának minden közelsége mellett az emberi fogalmaknak csak nagyon tökéletlenül nyílhatik meg, mert ezek a világon való munka uralma alatt állanak, ezen kívül csak hasonlatokban tudnak beszélni. Azért a vallás gondolatvilágának szükségszerűen szimbolikus jelleme van. A hasonlatok mögött azonban itt egy új élet ténye áll, a mely szüntelen tovább-buzgásban teljesen kielégítően bizonyítja meg magát és a vallás egy óriási hatalom marad, sőt más erőkkel való összeütközésben a legerősebb hatalom, még ha nem terjeszkedik is ki a szélességbe és mint az élet legszentebbje nem hangos magaviselettel, hanem csendes jelenlétben hat a lélek legmélyebb alakjában. A vallást raczionális formákba átfoglalni annyi, mint lerombolni. Tiszteljük tehát a titkát és szívleljük meg Eckhart mester szavát, hogy «istenről a legszebben beszél, a ki a belső gazdagság bőségéről legjobban tud hallgatni.

Visszatekintés és összefoglalás.

Most már arról van szó, hogy egy pillantást vessünk a megtett útra és röviden összefoglaljuk, mi eredményre jutottunk az élet értelmét és értékét illető kérdés dolgában.

Sajátszerű volt a tájékozódásunk módja. Nem kezdtük, a hogy ezt rendszerint tenni szokták, a körülöttünk levő világ vázolásával s nem innen kiindúlva kerestünk felvilágosítást az életről, hanem igyekeztünk az életet önmagában megragadni és önmagából megérteni, követtük saját mozgásába, összefüggéseket, bonyodalmakat és megoldásokat ismertünk fel benne s ezzel végül eljutottunk egy összképhez, a mely egyuttal tájékozást nyújt az egésznek értelméről és értékéről is. Ezen az úton az elmélkedésnek magának is osztoznia kellett az élet mozgásában, nevezetesen a fordulópontokon választania kellett; az egészen a belső önfentartás utáni törekvés vonult keresztül és a végül nyert eredmény a személyes igazság jellemét hordozta magán. Ez nagy lelki közelséget és melegséget ad az egésznek; minden törekvő ember, nem csupán a tudós kutató, elvállalhatja ezt a munkát, az emberiség összetalálkozhatik egy közös meggyőződés alapvető tartalmában, egyuttal azonban minden egyes is individuális kifejezést adhat a szükségszerűnek, saját nyelvén nyilváníthatja ki. Az ilyen együttátélés által és a szellemi önfentartással való összekapcsolás által az itt megtalált igazság a képzelhető legnagyobb bizonyosságot nyerheti; az élet alapszerkezetére való visszatérés nem kevésbbé az egyszerűsítés irányában hathat, a mely a kulturmunka növekvő bonyolultságával szemben egyre sürgősebb lesz. A milyen bizonyosan szükség van ezen eljárásnál egy sajátságos gondolatvilág kialakítására, hogy az egyes jelenségeket egy egészbe foglalhassuk: egy így megalapozott gondolatvilágnak megvan az az előnye, hogy mind újra saját életté és tapasztalássá változtatható és azzal megszilárdítja jogát.

Az élet tartalmát azonban első sorban az a tény alakítja sajátságosan, hogy nem csupán egyszerűen továbbmegy egy természettől adott pályán, nem épül fel nyugodt továbbhaladásban egy szilárd alapvetésen, hanem főirányát meg kell keresnie; önmagáért való küzdés ez. A természethez való viszony, a mely az embert egyelőre egészen elfoglalja, neki nem elegendő tartósan, az új azonban, a mely felé törekszik, nem csupán merő többlet, hanem valami lényegesen más, a mi csakis szakítás és megfordulás által érhető el; ha egyelőre a lét elszóródásához tartozunk és életünk a környezettel való csupa egyes érintkezésekben folyik le, akkor fordulat következik be az életnek belülről való megragadására s egyuttal az egészben való átélés; ez az épen, a mit szellemi életnek nevezünk. Ez a szellemi élet világjellemével semmikép sem lehet a merő ember tulajdonsága, önállóságot kell vele szemben birnia, csak úgy idézhet elő alapos fordulatot és adhat az embernek szilárdságot és nagyságot s harczot róhat rá a merőben emberi minéműség ellen. Hogy a szellemi élet mint önálló és fölényes hatalom hat bennünk és hogy egyuttal saját életünk és lényünk lehet, ez dönt első sorban életünk jelleméről; mindenen uralkodó feladatot talál abban, hogy azt az önálló szellemi életet – s vele új alapviszonyt az élethez – elsajátítsa és a lehető legmagasabb erővel kifejtse.

A szellemi életben azonban azt találtuk, hogy az élet benső egységhez és önmagában való léthez fordul, olyan önmagában való léthez, a mely nem áll a dolgok mellett, hanem ezeket magába föl akarja venni és őket belsőleg át akarja alakítani. Szellemi élet annyi mint valóság-képzés és ezzel első sorban igaz élet. Mert az az élet, mely a szellem-alatti területen a pontoknak pontokhoz való viszonyából alakul, merőben közben-történés s ennélfogva nem igazi élet; az ilyen életnek ön-életnek kell lennie; a mennyiben ez az alkotás egész szélességében szilárdan megtartja magát s belőle önmagához visszatér, valódi valóságot hozhat létre, az egyedülit, a mely ezt a nevet megérdemli és a melyből ered minden, a mi máskülönben valóságnak nevezi magát. Csak a mennyiben itt az élet önmagába mélyed és egy támasztó alapból kiindulva befoglalja a tevékenység sokféleségét csak annyiban állhat meg önmagán, fejthet ki létet saját területén és így létrehozhatja saját életét. Ebbe a mozgalomba tartozik azonban a tevékenység minden elágazása a jóba, igazba és szépbe, mindenütt arról van szó, hogy a merőben subjektiv izgalom ürességén túljussunk és olyan pontot érjünk el, a hol az élet önkifejtéssé lesz és ezzel tartalmat hoz létre. Egy ilyen öntevékenységben azonban olyan öröm foglaltatik, a mely messze felülhalad minden közönséges boldogságot. Ily módon valóban nincs hiány mindent összefoglaló czél dolgában életünk számára.

E mellett az az egy nagy fordulat egyuttal mérhetetlen munkának kiinduló pontja is. Mert miután a bensőség, melyről itt szó van, a világmindenség saját mélységét jelenti, tehát nem elválás a világtól, nem menekülés a kedély egy zugába, hanem egy energikus megegyezésről van itt szó minden meglévő létállapottal, átváltozásról és fölemelkedésről, előrenyomulásról és felfedezésről, innen kiindulva kell az emberiség minden élményét áttekinteni és egymással összehozni, megnyilik az a lehetőség, hogy a partikuláris életrendszerekkel, melyek túlságos szorosakká váltak nekünk, egy univerzálisat állítsunk szembe és minden eredményt a szerint vizsgáljunk, hogy mivel járul hozzá egy önmagában levő élethez és a valódi valóság fölépítéséhez.

Természetesen egy ilyen élet követelése nem fejlődhetik ki az emberiségben a nélkül, hogy a tényleges czél és a tényleges állapot az emberiség közvetlen képességével együtt messzire el ne távolodjanak egymástól és a feladat sokkal nehezebbnek ne bizonyuljon, mint ott, a hol csak az erőknek bizonyos irányokban való fordulatára törekszenek, nem pedig az életnek lényegesen új módjára. A dolog megnehezítése azonban a czélt nem teheti kérdésessé, a világos betekintés abba az állapotba ellenkezőleg afelé fog hatni, hogy a munkának megadja a szükséges erőt és mélységet, valamint hogy ellene dolgozzon egy ellentétnek, a mely sok eltévelyedést és zavart idézett és idéz elő minduntalan, t. i. a szabadon lebegő idealizmus és a merő realizmus ellentétének. Amaz idealizmus beéri azzal, hogy valamiféle szellemi tevékenységet hoz létre az emberiségben és valamiféle köröket megnyer a számára, nem törekszik kellően arra, hogy a mozgalom a legmélyebb gyökerekig hatoljon és hogy az emberiség új összállapotát hozza létre; azt hiszi, hogy egykönnyen megnyerte az embert már annak számára, a mi csak valamikép érinti, gondolatai számára csak valamikép is nyilvánvaló; ily módon könnyen elfelületesedik halvány intellektualizmussá. A realizmus jogában van, mikor ezzel szemben az emberi lét teljes tényálladékát fordítja kifelé és a munkát ezzel szorosabban összekapcsolja. Azt azonban nem veszi észre, hogy minden szellemi tevékenységben és így minden kulturmunkában is egy emelkedés rejlik e fölé az állapot fölé és hogy szüntelenül ellenhatás áramlik belőle ez állapot ellen; így tehát a merő ember saját képességének rója fel azt, a mi csak a szellemi élet hatása alatt jön létre s azt hiheti, hogy merő kitágítás és képzetkapcsolások útján tudományt és természeti ösztönök kifinomítása útján morális állapotot tud létrehozni. Csak mikor a szellemi tevékenység és emberi helyzet egyaránt megtalálják méltánylásukat és állandó kölcsönhatásban maradnak, csak akkor lehet lényeges idealizmusra jutni, mely a kettőnek harczán át előbbrehatol egy igazi valóság fölépítésére.

Ez életnek egésze követeli a valóság mélységének elismerését és e mélység elsajátításának lehetőségét az ember részéről; a mi eddig az ő egész világának látszott, az ezzel másik világgá, a merő kifejtés és megjelenés világává válik. Az ilyen átfordulásban van metafizika, azt nem ismerjük félre és nem is tagadjuk, sőt az élet ilyen metafizikájának elismerését tekintjük annak a pontnak, melyen a szellemeknek dönteniök kell és nyilván mindig dönteni is fognak. Ha nincs a valóságnak mélysége vagy elzárva marad előlünk, akkor elesik minden lehetőség arra, hogy az életet önmagára alapítsuk, a valódi szellemi kulturát a merő emberkulturától elválaszszuk, a zürzavarnak, a mely minket körülvesz, belsőleg fölébe kerekedjünk. Akkor az élet el van veszve és nélkülöznie kell minden értelmet. Így nem az idegenben, a homályosban és a túlvilágiban való gyönyörködés hajt minket arra az átfordulásra, hanem az élet önállóságáról és az élet tartalmáról való gond. Az életnek ilyen metafizikája elég nyilvánvalóan is különbözik minden elvont iskolai metafizikától. Az a metafizika egyáltalán nem merő intellektuális szükségérzetből egészíti ki és alakítja át életünket, hanem épen ő hatol öneszmélés útján egy valódi valóságig, csak általa lehet az életnek szilárd álláspontját, a valódi jelent, az önmagunkban való létet elérni. A merő lét csak olyan valóságot tüntet elénk, a mely szétfolyik, ha meg akarjuk szilárdítani; valódi valóság csak szellemi munka és egy önmagában létező világ fölépítése útján jön létre.

Az itt kifejtett élet egy további vonása az ethikai természetű tevékenység következetes követelése. Ethikai jellemet főképen azáltal nyer, hogy itt nem arról van szó, hogy egy meglévő alapon ezt vagy azt elvégezzük, hanem hogy szakítva a meglévő helyzettel új álláspontot nyerjünk és egy új élet egészét vivjuk ki, hogy tehát ne csak egyes feladatokat, hanem egy összfeladatot birjunk, mely minden sokféleséget áthat és összetart. Hogy sikerül-e amaz álláspontot megnyerni, benne erős gyökereket verni, szellemi karaktert kiképezni és ezzel a valóság állományát növelni, hogy röviden szólva, lesz-e az ember szellemi energia és egyuttal egy láthatatlan rend részvevője, az dönt életének sikerülése vagy nem sikerülése fölött; a kifelé való legfényesebb sikerek sem pótolhatják az e tekintetben való hiányt. A feladat azonban, a mely ezzel az ember elé van állítva, nem tünhetik idegennek; a követelés nem jő kívülről, hanem saját lényünkből; hiszen arról van szó, hogy igaz ént nyerjünk el, saját életünket önmagunkban való létre vezessük. Ha minden ethika olyasvalamit kiván, a mi a merőben ember fölött van, akkor itt az az ember fölött levő valami maga az embernek legbelsőbb alapja. Ezzel elesik minden lehetőség arra, hogy a morált mint valami nyomasztó igát vagy merev sablónt fogjuk fel, a hogy azok teszik, a kik a helyett, hogy utána mennének a dolog belső összefüggéseinek, merőben az emberi együttlétben való jelenséghez ragaszkodnak és itéletüket könnyen befolyásoltatják a karrikaturától. A szellemi élet ilyen morálja képes arra is, hogy kielégítsen olyan követelményt, a mely el nem hárítható, a melyet azonban a jelenkori tanítások csak mellékesen szoktak tárgyalni, t. i. egy élő hatalom követelményét, mely a törvényeknek, a normáknak ható erőt ad az emberen belül. Mert mit használnak az ellenállások súlyával és a szellemi inger bágyadtságával szemben a parancsolatok és normák, ha csak követeléseket támasztanak az emberrel szemben, de nem jön elébük az élet folyama és nem teszi teljesítésüket lehetségessé? Ilyen életfolyam nyilik azonban, ha elismerjük a mindenség-életnek jelenlétét az emberben, a mely fölemeli a merő pont képessége fölé és az egésznek erejét hathatóssá teszi benne. Az ilyen összefüggésben egyuttal a morálnak nem lesz sem regulativ, sem produktiv jelleme, azaz cselekvésünknek nem kell csak belehelyezkednie egy fennálló rendbe, nem kell egy adott világba csak beleilleszkednie, hanem a dolgok állását tovább kell képeznie, a szellem birodalmát legjobb képessége szerint gyarapítania. Akkor nem fog a tevékenységgel addig várni, a míg kívülről jön számára valami követelés, hanem belső ösztönből fog fölkeresni és tovább fejteni, alkotni és megújítani. Ilyen alapból kiindulva kell nevezetesen a morálnak újraélesztetnie, hogy magasra fejlődött kulturánk ne legyen áldozatává a rothadásnak és az elharapózó elpuhulással férfias érzület álljon szemben. Egy a szubjektiv hogyléten fölülálló czél nélkül nincs meg az életnek szilárd támasztéka és összetartása, minden külső bősége mellett nem kerülheti el a belső ürességet és felbomlást.