Ilyképen az élet értelmében és czéljában, mint a hogy ebből látszik, nem lehet kételkedni. Egy önálló szellemi élet elsajátításában olyan feladat nyílik, a mely minden szétágazást magában foglal és minden létét átképzésére hajt. Az ebben az életben való részesedéssel belső viszonyt nyerünk a világgal és szoros külön körből egy mindenség-életbe helyeztetünk, egy belső élethez tartozóknak tudjuk magunkat és az egyénnek ereje visz minket is. Emellett azonban nem tününk el a végtelenségben. Mert az a nagy tény, hogy az egyes helynek végtelen élete saját élménynyé válik, hogy itt az önálló élet forráspontját teremti meg. Ezen a helyen a mozgalom saját tettünkké válik és nélküle nem juthat előre. Így cselekvésünk is a mindenség továbbképzéséhez tartozik és meg lehetünk győződve, hogy semmi sincs abból elveszve, a mi lényeget képzőn hat. Az ilyen élet nemcsak a külső természetnek emel biztosan és magasan fölébe, hanem az emberi üzelmeknek is kicsinyes érdekeikkel együtt, hiszen mint a végtelenség részvevői önmagunkon állunk, mérhetetlen munka közben az alkotó alapból kiindulva belső szilárdságot és biztos nyugalmat meríthetünk. Egyuttal megváltoznak az élet mértékei: nagysága nem a kifelé elért eredménytől függ, hanem a lényeget alkotó mélység kiküzdésétől és a világ állományának ezáltal való előbbrevitelétől; a mi különbözőséget az életsors mutat, az háttérbe szorul e valamennyiünk közös műve mögött; külső kicsinység együtt járhat a belső nagysággal és senkinek sem szabad életfeladatát alacsonyra becsülni. Valamennyien királyi vérből valók vagyunk, de csak mint a szellemi világ polgárai, mint az eredeti élet hordozói.

Az élet képéről és becsléséről azonban nemcsak az dönt, a mi az életben mint mozgalom támad; nem kevésbbé esik a mérlegbe, hogy mennyiben sikeresek, mennyiben közelednek czéljukhoz. A készületlenség könnyen elviselhető, ha a biztos kiküzdés útján van, de ha nem így van, akkor nyomasztólag és bénítólag hat. Most már azonban nem lehet tagadni, hogy a szellemi mozgalom nálunk akadályokba ütközik, melyek nem oldhatók fel simán; épen az, a miben sajátossága és nagysága áll, bonyodalmakat szül, melyek a nyereséget veszteséggé alakíthatják át.

Sajátsága volt a mi körünk szellemi életének egy előrehaladó belső mozgalom, egy fölkapaszkodás különböző lépcsőfokokon. A természetes önfentartáson felül és a legközelebbi lét zűrzavarán felül egy szellemi élet fölépítésére hajt valami, de ebben is bekövetkezik a szétválás egy összefoglaló kulturmunka és a vallás egy birodalma között. Ezzel az élet három rétege keletkezik, melyek különböző javakat tartalmaznak és különböző világi áttekintéseket hoznak létre. A természetes és társadalmi önfentartás hasznosságán és czélszerűségén belül világot építő alkotás emelkedik s erőt és szélességet fejleszt ki, fölötte azonban a világon belülálló bensőség és a világot legyőző szeretet birodalma van; a világnézet szerint az első fok, ha nem a materializmushoz, de mindenesetre a pozitivizmushoz és agnoszticzizmushoz hajlik, a másik egy pantheisztikus gondolkodásmódhoz és a szellemi élet személytelen fogalmazásához, a harmadik theizmust képvisel és személyesebb szinezetet ad a szellemi életnek. Már most az élet egésze csak akkor sikerülhet, ha ezek a különböző fokok élő vonatkozásban és kölcsönös hatásban maradnak és egymást kiegészítik, ha az alsók a magasabbakhoz tovább törekszenek és ezek rájuk visszavonatkoznak, csak ha ezzel minden jogával együtt felismeri korlátját is és ha minden különös feladatnak az összfeladat fölötte marad.

De közönségesen mily messze el van az élet az ilyen alakítástól távolodva, mennyire széjjel esik az ember előtt, mennyire meg van hasonolva önmagával! Az egész többnyire nem elég erőteljes, hogy a különböző oldalakat és fokokat összetartsa és egymással kiegyenlítse; így mindegyikük önállóan lép fel és önmagából uralkodni akar az egészen; nemcsak hogy az alantas zártságával és szilárdságával azzal fenyegeti az életet, hogy lehúzza, a magasabb is elveszti teljes erejét, sőt szellemiségében is fenyegetve van, ha az élet összefüggéséből kilép és mozgásával szemben bezárkózik. Így mutatják ezt a vallási terület tapasztalatai teljes világossággal; nevezetesen ott, a hol a vallás teljesen egyeduralkodóul adta magát, a kicsinyesen emberibe és szűkösbe jutott. Általában véve a fokok amaz izolálása merev szűkítéseket és ép oly kemény, mint kilátástalan harczokat idéz elő, minden fok létrehozza a maga saját dogmatizmusát, az életalakítás a párt szempontja alá kerül, az önmaga fentartására és a többiekkel szemben való keresztülvitelére való gond az egésznek előbbrevitelét mellékesnek tünteti fel, az emberiség legjobb erői fölemésztődnek az ilyen összeütközésben. Az a szellemi élet sorsa nálunk, hogy nemcsak kifelé, hanem önmagában is folytonos harczot kell viselnie és hogy a harcz mindkét módja csaknem összeelegyedik egymással. A történelem folyama azonban úgy látszik, mintha nem csökkentené, hanem inkább fokozná a bonyodalmat; avagy volt-e valaha idő, a mely annyira pártokra szakadt, mint a miénk?

Az a meghasonlás azonban semmiképen sem a merő individuumok hibája, végeredményben onnan ered, hogy magában a valóság tényálladékában az alacsony semmikép sem megy egészen a fölemelkedő mozgalomba, hanem ezzel szemben önállóságot tart meg; így a természet birodalma legnagyobbrészt a szellemi élettel való minden vonatkozásnélkül valónak látszik, így a szellemi élet maga is széles kiterjedésben az önállóságra és lényegképzésre való irány nélkül fejlődik ki. Az erők sok tekintetben elválnak és értelem nélkül szétömlenek az ürességbe, vagy ők is alantas czélok szolgálatába vonatnak. Ez belevág az összállapotba és az individuumokat védteleneknek tünteti fel az akadálylyal szemben.

A bonyodalom tetőpontját azonban csak akkor érjük el, ha a világkörnyezet ellenállását, melylyel különböző pontokon találkoztunk, egy egészbe foglaljuk és mint egészet fontoljuk meg. Az általunk képviselt meggyőződést különös erővel érinti, mert csak az a gondolat vezeti, hogy az ember avval, a mit szellemileg alkot és szellemileg önmagából csinál, nem a saját körében mozog, hanem közvetlenül a világélethez tartozik; hiszen szellemi élet nekünk annyi, mint alkotó életbe való elhelyezés és az az alkotó élet sohasem lehet az egyesnek a dolga, hanem csak az egészé. A mi különösség van bennünk, annak is itt csak akkor van joga és értéke, ha az egyénre támaszkodik és általa alakíttatik. Ily módon életünk, a mennyiben önálló szellemiséget nyer, a mindenség hatása, a mindenség önkimélyítése. A mindenség ily önkimélyítésétől azonban azt lehet várni, sőt szükségszerűen követelni, hogy elegendő ereje legyen arra, hogy önmagát érvényesítse és a dolgok menetét irányítsa: a mi szellemi élet megered, annak ha nem is egy csapásra, de legalább biztos fejlődésben uralomra kell juttatni magát és meg kell törnie minden ellenállást. Máskülönben a világélet elviselhetetlen ellenmondást rejtene magában olyan mű kezdődnék, melyben nincs meg az önmaga keresztülvitelére való erő; az ember azonban, a kivel szemben az a czél magas követelményeket támaszt, a kinek mellette vagy ellene döntenie kell, kínos bizonytalanságba kerülne s végül szellemileg össze kellene benne törnie. Már pedig nekünk embereknek a világtörténés nagyon is átlátszatlan, semhogy teljesen részvéttelennek nyilváníthatnók cselekvésünk és eljárásunk számára, különösen pedig a valláshoz való fordulás azzal, hogy új életmélységet nyit, megadja a lehetőséget, hogy valami, a mi eleinte akadálynak tűnik fel, végül előmozdítónak bizonyuljon; sok élettapasztalat valóságot ad ennek a lehetőségnek. Mindazzal szemben azonban, a mi egyes dolog abból fenforog vagy legalább nyitva marad, az egésznek elfogulatlan szemlélése nem vonhatja ki magát az alól a benyomás alól, hogy a világtörténés mereven közömbös minden iránt, a mi belső képzés nálunk végbemegy; a belső mozgalom úgy tűnik, hogy roppant ellentállások ellen nem tud fölvergődni és nem tud önálló birodalommá alakulni. Így látszatra abba az ellenmondásba esünk és közel áll az a fordulat, hogy minden mozgalmat az önálló szellemiség felé merő képzelődésnek nyilvánítsunk s ezzel minden e felé való ösztönt alapjában leromboljunk. A világ, melyet az ember belülről akarna felfogni és sajátjává tenni, úgy tűnik fel, mintha ridegen visszautasítaná és örökre bezárulna előtte.

Az ilyen fordulat tényleg elkerülhetetlen volna, ha a szellemi élet nem volna más, mint a hogy a közönséges felfogás tartja: individuális lelki folyamatok elhelyezése és kombinálása, gondolataink merő ide-oda dobása. Láttuk azonban, hogy a szellemi élet lényegesen több, az életnek új módja, egy új fok megragadása, igazi valóság alkotása, az egésznek erejéből való teremtés. Ebben van világjelleme és ezt mindaz, a mi kívül történik, a legkevésbbé sem teheti kétségessé; minden homály a periferián a legkevésbbé sem tudja megrendíteni a bizonyosságot az élet magvában. E mellett mint láttuk, különösen az jön számba, hogy az élet benső mozgalma az ellenállások által nem reked meg, hanem új munkára össztönöztetik, hogy az ellenállásokkal belső továbbképzést kell szembeállítani.

E szerint az ügy folyamatban marad és a világ nincs előlünk elzárva, törekvésünkkel nem kell magunkat benne elhagyatottaknak éreznünk, nem esünk ki az egésznek mozgásából. A kétség most már merőben a belső gyöngeség jelévé válik, a külső világ tekintete csak azon tud erőt venni, a ki nem tud belső tekintetet szembeállítani vele, a ki a mindenségéletről belülről nem biztos. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ellenmondást szabad könnyen vennünk és figyelmen kívül hagynunk. A meredek szakadék a világ kivülről és belülről való tekintete között tagadhatatlanul sajátságosan alakítja úgy világunk összképét, mint életünk feladatát. Ez a világ ellentétével és folyton fokozódó harczával nem lehet a valóság egésze és nem találhatja önmagában végső befejezését; a létnek különös módja, a melynek további kapcsolatokban kell állni, hogy egyáltalában fenn tudjon maradni és valamiféle értelmet nyerjen. Cselekvésünk pedig nem találja ebben az ellenmondásokkal teljes világban végső czéljait, a harcz közben az átfoglaló és fölényes szellemiség világára kell irányítva lennie. A gazdag bensőség világa és ennek eleven jelenléte nélkül minden törekvés el volna veszve, a mely a harcz és ellenmondás világában nem jut győzelemre. A valóságnak ez az össztekintete bizonyára rejtélyes marad és minden kisérlet, hogy egy sima formulában feloldjuk, nem egyéb, mint ellaposítás; így tisztelnünk kell a titkot a nélkül, hogy ezzel a romantika módjára a sötétség dicsőítésébe esnénk. Elég világosan látjuk, hova vezet utunk iránya. Az oly nagy mozgalmakkal és bonyodalmakkal teljes világgal szemben nem lelhetjük főfeladatunkat a merő szemlélésben, nem találhatjuk üdvünket egy merő egyensúlyi állapot helyreállításában, hanem küzdőtársaknak kell lennünk s a haza gondjainak és fáradalmainak ilyen magunkra-vállalásával leírhatatlan nagyságot érünk el; így arról van szó, hogy teljes erővel beledobjuk magunkat a mozgalomba, abban a sziklaszilárd hitben, hogy semminek sem lehet elvesznie abból, a mi a mindenség-élet belső szükségszerűségének szolgál. Akkor nekünk magunknak örömünkre válhatik, hogy a kétségek legyőzésére nincs szükségünk külső jelekre, hanem belső felkapaszkodás által, a szellem és erő bizonyítékai által uraikká váljunk. És világunknak minden készületlensége nem ijeszthet meg minket, ha ezt mint további összefüggések egy tagját értjük meg s benne inkább kezdetet látunk, mint befejezést.

Életünk akkor is megtartja értelmét és értékét, ha inkább belső előrehatolás, mint külső legyőzés, inkább az erők kiképzése és gyűjtése, mint a czélok teljes elérése. Ez volt Luther meggyőződése is mikor ezt mondta: «Még nincs megtéve és még nem történt meg, de folyamatban és lendületben van, nem a vég, hanem az út.»

A dolgok ily állása elkerülhetetlenül előhívja a halhatatlanság problémáját; nemcsak az alantas élet-mohósága, kielégíthetetlen többetakarás, hanem a szellemi élet kényszerítő vágya is ehhez vonz. Az újkor e kérdés igenlését nyilvánvalóan nagyon megnehezítette. Már a világ megmérhetetlen térbeli és időbeli kiterjedése is más világításba helyezi a kérdést, mint akkor, a mikor a föld úgy tünt fel, mint a világegyetem középpontja és a világ egész területe csekély időközben bejárhatónak látszott; e mellett egyre világosabban ismerjük fel minden szellemi tevékenységnek függését a testi feltételektől. Ha továbbá csak a szellemi életben való részvétel ad az embernek kiváló állást, akkor a szellemi mozgalom kicsinyessége a legtöbb ponton megütődést kell hogy keltsen; még a hol a szellemi élet a nevelés folytán valamennyire fölébresztetett is, az élet folyamán gyakran csaknem teljesen elalszik és a szellemi mozgalom teljesen eltűnik a sivár filiszterségben és neveletlenségben. A lélek mintha kialudt volna, mikor a test még él. Mit ér az ilyen halott lelkeknek a továbbélés ezen léten túl? Végül a szellemi életről való kitágult fogalmak is mind erősebben éreztetik a nekünk adatott létformák szűkösségét és föltételességét, nekünk nem megy, mint a régebbi gondolkodásmódnak, föltétlenül szerencseszámba, hogy ezt a különös létformát minden szűkségével és véletlenségével minden időn át tovább vonszoljuk, nem egy van köztünk, a ki inkább választaná a teljes megsemmisülést, mint az ilyen merev lebilincseltséget és rabságot.

Akármennyi szól is ellene az újkorban az igenlésnek, a merev tagadás is lehetetlenné válik, a mint az életnek az a képe, melyet kifejtettünk, el van ismerve. Mert az élet szellemi tartalma szerint nemcsak az egyesnél, hanem az emberiség egészében is teljes-tökéletesen elkészületlennek mutatkozik, mint merőben kezdete az útnak és nincs semmiféle remény, hogy a legközelebbi létkör valaha is az ész birodalmává változzék, sőt ha a haladással a bonyodalmak is nőnek, akkor az egész szellemiség felé való mozgalomnak értelmetlenné kell válnia. Ma ilyen állapotnak kell a végső lezáródást hoznia, ha a szellemi élet fejlődése nem terjed ezentúl és nem engedi az egyest is, hogy részt vegyen ebben a tovább megmaradásban. Természetesen ez a megmaradás csak a szellemi magra szorítkozhatik, a mely bennünk el van vetve és előállhat az a kérdés, vajjon ha az élet lefolyása a hajlamot nem emeli szellemi energiává és nem teszi önálló életfolyammá, lesz-e az élet ezen a helyen továbbhaladás és nem használja-e fel erejét másvalahol.

Minden a jövőbe való töprengésnél fontosabb az a tény, hogy nálunk már most időkfeletti élet képződik, hogy az ember részt tud nyerni az örökkévalóságból és végtelenségből és pedig – ez a fődolog – nemcsak egyes tevékenységeivel, pl. gondolkodó képességével, hanem létének egy részével; a mi ebben a nyereség, az nem válhatik teljesen az idő áldozatává.

Mindazonáltal e kérdésben sokkal több sötétség marad, semhogy életünk előterében állhatna; tehát csak a dogmatikus tagadást utasítsuk el. Hogy ennek a sötétségnek megvan az az előnye, hogy törekvésünket ennél az életnél megrögzíti, a mely oly sok tennivalót ad nekünk és egyúttal a cselekvéstől távoltartja a jutalom gondolatát, azt nem kisebb ember mint Kant juttatta érvényre a praktikus ész kritikájában. Ennek a kérdésnek mélyreható tagolását ezekkel a szavakkal fejezi be: «Tehát itt is helyes az, hogy a kifürkészhetetlen bölcsesség, mely által létezünk, nemkevésbbé tiszteletreméltó abban, a mit megtagadott tőlünk, mint abban, a miből részt juttatott nekünk.»

Következések az egyén életére.

Mint minden életalakításnak, a miénknek is az egyén létén kell megbizonyítania magát; meg is teszi ezt, midőn az egyes élet elé is jelentékeny feladatot állít, belső összefüggést ad neki, kiragadja az ellentmondásokból, melyek máskülönben elpusztítással fenyegetik. Ezek az ellenmodások azonban abban gyökereznek, hogy az ember mint gondolkodó lény fölébe nő a természetnek és nem talál már benne kielégülést, azonban létének átlagában a szellemi tevékenység nem elég erős arra, hogy új életet hozzon létre; így az ember bizonytalanul lebeg a középen és mivel a segítségre való kisérletek hamar elégteleneknek bizonyulnak, az egész végül bús rezignáczióban végződik és az élet, Schopenhauerrel szólva, olyan üzletnek tűnik fel, a mely nem fedezi a kiadásait.

Az élet lefolyása a különböző életkorokon át, a hogy a tapasztalás mutatja, úgy mutatkozik mint fölemelkedés és leszállás, ezzel azonban mint túlnyomó veszteség, mint nagy kiábrándulás. Az életbe való belépéskor az egyént övéinek szük köre örömmel üdvözli és gyöngéden ápolja, felnövekvésekor is szeretet és jóság őrzik útját és ha fájdalmak és gondok nem hiányoznak is, az életalakítást és életkedvet nem zavarják lényegesen. Mivel a függés még nem idéz elő nyomást, a gyermekkor az ártatlan öröm állapotát fejleszti ki, melybe a későbbi élet gyakran mint elvesztett paradicsomba kivánkozik vissza. Azután azonban feltámad a függetlenség után való vágy, az élet a szabadba és a messzeségbe törekszik, az ember saját útjait követi, a barátság és szerelem révén új összeköttetéseket szerez a természettől adottakkal szemben, új ösztönei támadnak, új kivánságai kelnek fel, duzadó érzéki erő hoz a szellemi életnek is termékeny ösztönzéseket. A végtelenbe megy ekkor a vágyódás és reménykedés, korlátlan lehetőségek között válogathat a törekvő szellem, a friss erő eredeti felduzzadása azt az érzést idézi elő, hogy a világ éppen most kezdi igazi folyását, csak most ragyog a nap teljesen, a gyönyör és szerelem csak most fejti ki egész varázsát. A mult e mellett könnyen úgy tűnik fel, mint merő előzetes foka annak, a mi most az eldöntés stádiumába lép, most kovácsolódik a jövő, most mutatkozik meg az útja minden következő időnek. Az ifjúság nem gondolhat ilyen nagyot magáról a nélkül, hogy sok gondot és fájdalmat magára ne vegyen, a magasratörő tervek különös erővel éreztetik a meglévő állapottal levő elégtelenséget és ellenhatást. De az örömteljes erő-tudat ebből inkább ösztönzést merít az életre, mint akadályozást, szilárd hit is dolgozik az ész hatalmában és az emberi igazságosságban, nem különben a szabad cselekvés fölényében való hit minden merev mechanizmus fölött.

A tervezgetések idejéből az ember a férfikorral belép a munka idejébe, most már meg kell feszítenie karjait, képességét tettel kell igazolnia, hivatást vállal, saját otthont alapít. Ez nem történhetik meg az élet bizonyos összeszűkítése nélkül, nyugodt pályára térés nélkül. Mikor azonban az ifjúság forrongása elröpül, kárpótlásul az élet szorosabban összefonódik a valósággal és szilárdabb talajt nyer; a czélok világosabban állanak szem előtt és az értük való tevékenység biztosságot nyer. A termékeny munkából szeretet és öröm bugyog ki, odaadásra és áldozatokra hajthat, az életnek ethikai nevelő ereje félreismerhetetlen. De minden ilyen eredmény mellett az élet további lefolyásában eljut egy kritikus pontra, egész létünk legkritikusabb pontjára. A munka felé fordulás arra kényszerít, hogy szemünket az eredményre irányítsuk és evvel eltéríti az embert saját belsejétől, az élet súlypontját mindjobban áthelyezi a környezethez való viszonyba és az egyént a környezet kívánságainak szolgájává teszi. Ez nem eredményez súlyos zavart mind addig, a míg az ifjúság ereje még tart és a napi munkát megmelegíti; de ez a tűz lassankint kialszik, a természet ifjúi ereje mindjobban ellankad és kérdés most már, vajjon pótolható-e valamikép, a mi ezzel elvész. Ezzel azonban el van érve a kritikus pont és az élet elhatározás előtt áll. Csak szellemi erő pótolhatja a hanyatló természetet, de csak akkor pótolhatja, ha a szellemi inditék, a mely az egyént érte, eléggé gyökeret vert benne, hogy önnálló életet élhessen és fölvegye a harczot az akadályokkal szemben. Ez azonban mint a tagadhatatlan szemlátomás megmutatja, a legtöbb esetben nem történik meg, a szellemi életet sem önmaga, sem a társadalmi élet hajtószerkezete nem tartja fenn: ez azonban épen a mi fejtegetéseink szerint annyiban jelent merev ellentmondást, a mennyiben a szellemi életnek a bensőség önnállóvá válásában van a lényege; ha ezzel szemben idegen rendnek hajtatik alája, akkor ellaposodik és önmagától elidegenedik, végül merő látszattá sülyed alá. Ezt az egyénnek saját testén is éreznie kell; nem lehet elsősorban kifelé tekinteni és a környezetre való hatást mérlegelni a nélkül, hogy az élet ereje ne sülyedjen és érzelmei el ne lankadjanak, hiszen akkor belső önfentartás helyett a hatás és ellenhatás merő kicserélődése lesz; az eredeti alkotás ekkor helyet ad a renyhe megszokásnak és mindjobban kiterjed a szellemtelen mechanizálódás. A munka routinná sülyed és a mit a tüzes szerelem teremtett, azt a mindennapi megszokásnak és hűvös érdekszámításnak kell fáradságosan fentartania. Az ifjúság örömteljes enthuziasmusa józan realizmusnak enged tért, a viszonyok tehetetlenségi ellenállása, melyet az ifjúság oly kevésre értékelt, most teljes elismerésre jut és megbénul minden merész föllendülést, ugyanez szól a kicsinek és közönségesnek a hatalmára, valamint a véletlenére, a mely gyakran hosszú munkát és jól megalapozott terveket könnyű játékkal rombol el. Lehet-e az egyéntől rossz néven venni, ha ilyen benyomások és tapasztalatok alatt felhagy a dolgok feletti uralom vágyával és lehetőleg a környezetéhez való alkalmazkodásra igyekszik? A társadalmi élet is, melybe most az egyén szolgálatkészen beilleszkedik, szintén buzgón azon van, hogy ellene hasson a belső üresség érzésének. A társadalom nem fukarkodik a munkaeredmény elismerésével, tudja a módját, hogyan kell az egyén becsvágyát felingerelni és hiúságát foglalkoztatni, fáradhatatlan buzgalommal mulatságokat, szórakozásokat, játékokat, sportokat eszel ki, melyek mint a valódi élet szurogátumai a pillanat szenvedélyes izgalmával el tudják leplezni az egésznek ürességét. Az üresség érzését elűzni azonban még nem annyi, mint magát az ürességet legyőzni; minden mesterségesen létrehozott izgalomban a lelkek nem élnek valóságos életet, belsőleg halott lelkek. És ekkor gyakran fájdalmas vágyódás támad a gyermekkor után, mikor az élet széles távlatban állott az ember előtt, mikor a lehetőségek még nem szorultak össze, mikor az erek erőteljesebben lüktettek.

Végül a munkára való erők felmondják a szolgálatot, vissza kell lépni a munkától, beáll az aggkor. Ez a búcsú a munkától, mely mindjobban teherré vált, kezdetben mint megkönnyebbülés és szabadulás hathat, most a nyugalom lesz örömmé, a kemény harcz kialszik, lágyabb hangulat támad fel, mint részt nem vevő néző az ember igazságosabb lesz itéletében. Az aggkor a kontempláczió ideje, de a kontempláczió itt elvált a produkcziótól s így a mi bölcsesség itt keletkezik, bágyadt és terméketlen karakterű, inkább alkalmas arra, hogy az élettől való megválást megkönnyítse, mint hogy utólag életet adjon neki. A világítás, melyet az élet innen kap, inkább a pesszimizmusnak kedvező, mint az optimizmusnak. A természet mindegyikünknek tőkét adott az életre, de ez a tőke korlátolt volt és mi lassankint fölemésztettük; mit kezdjünk most már? Volt egy s más sikerünk, de ezek elfeledtették és elsatnyították a lelket és önmaguk is bizonytalanná válnak, ha az életnek értelme és értéke iránt kétség támad. És hogyne támadna fel itt? Pillanatról pillanatra törekedtünk és minden újabb magaslat elérésével azt reméltük, már az utolsó meredekre kapaszkodunk fel, de mind új csúcsok tüntek fel és arra kényszerítetettek, hogy mind tovább és tovább vándoroljunk. Az élet nem tért magához és nem foglalta össze egy egészbe magát; így tehát nem volt mit szembehelyeznünk az idő folyamával, hanem védtelenül sodródtunk vele. A boldogságban való reménykedésben és várakozásban, a mely valahonnan jöhetne, elfutott előlünk a jelen és végül az egész élet, inkább keresés volt és kapkodás az élet után, élni akarás inkább, mint igazi élet.

Bizonyos vigasztalást szerez ennek az életnek az a gondolat, hogy munkánk egy új nemzedéknek felsarjadására szolgált s fáradságunk ennek esik javára. De ad-e ez az életnek elegendő értelmet? Mit tegyünk azzal, ha ez az új nemzedék megint csak egy másikat készít elő és ez megint másikat, ha mindegyik tovább tolja a kérdést és ezzel az élet mindig a keresésnél marad, sohasem állapodik meg? Végül azután a szenvedések egész beláthatatlan lánczolata úgy tűnik fel, mint merő eszköz a természeti élet fentartására és nagy tévedéssé válik, hogy önczélnak képzeljük magunkat és az élet tartalmára vágyakozunk. Hisz akkor minden ilyen nagyság nem más, mint merő illuzió, mely csak azért csalogat bennünket, hogy renyheségünkből felrázzon. Mi mind merő átmeneti pontjai vagyunk az életnek, hullámok, melyek összegomolyodnak és azután azonnal szétfolynak, hullámok, melyek mindegyike után azonnal egy másik kél, hogy a helyét elfoglalja. A dolgok ilyen állapota felől lehet csalódással élni addig, a míg a szem csak egyes történésekre tapad, a mint azonban áttekintő gondolkodás egy egészbe foglalja össze a tapasztalatokat, nem lehet elkerülni az ily módon értelem nélkül való élet teljes tagadását.

Ugyanerre az eredményre hatnak azok a merev ellentmondások, melyeket az egyén élete mutat fel. Az egyén, nevezetesen a modern kutatás kiélesedett tekintete számára, teljes-tökéletesen úgy tűnik fel, mint a világlánczolatnak merőben egy darabja, legmélyebb belsejéig megkötve és egyértelműen meghatározva, egyúttal azonban lehetetlen, hogy lemondjon minden saját döntéséről, mert akkor egyáltalán nem marad fönn számára semmi és élete egy átlátszatlan történés merő szemléletévé változik. A dolgok amaz egymásmellettisége továbbá, mely a tapasztalatban jelen van, az egyest minden cselekvésével teljesen közönbösnek tünteti fel a megmérhetetlen világegyetem, valamint az óriási tömegű emberi együttlét számára, balgaságnak látszik valami különösnek lenni és valami különös jelentőséget akarni. De veheti-e az egyén és szabad-e magát közönbösnek vennie a nélkül, hogy minden ösztön az életre, minden munka az élet fölépítésére, minden törekvés egy egyéniség kiképzésére értelmetlenné nem váljék és össze ne omoljon? Továbbá az ember a tapasztalat birodalmában saját énjének házába van bezárva és minden cselekvésének e pont jóllétére kell irányulnia, teljességgel lehetetlennek látszik ezt a házat elhagyni és másban részt venni. De az ilyen bezáródást egyúttal elviselhetetlen elhagyatottságnak is érzi, vágyódik részvétre és szeretetre és maga is ezt akar tanusítani. De a nyomasztó szorultságnak minden felismerése és érzése sem vezet ki belőle: csak abban látszunk a többi természettel szemben fölényben, hogy fájdalmasan érezzük a megkötöttséget, mely máskülönben észrevétlen marad.

Mindezen pontokon egy rajtuk végigmenő ellentmondást ismerünk fel: valami új zsendül ki bennünk és új czélokat tart elénk, de nincs meg a teljes önnállósága és egyúttal az ereje sem ezeknek a czéloknak az elérésére. A merő természet elégtelenné válik nekünk, de új életre nem jutunk.

Meg kell-e hogy adjuk magunkat ennek az ellentmondásnak, mint valami elkerülhetetlen végzetnek és ezzel mondjunk le az élet értelméről? Ezt kellene tennünk, ha a rajzolt lét volna az egész valóság, de nem kell ezt tennünk, ha az önnálló szellemi élet elismerése és elsajátítása megnyitja a mindenség mélységét és azt az adott létet, mint egy különleges világ-állapotot ismerteti fel. A bonyodalmak, melyek létünket korlátozzák és értelmetlenné válással fenyegetik, ezzel ugyan nem tünnek el, de fölébe emelkedünk hatáskörüknek és olyan álláspontot nyerünk, a melyből kiindulva ellenük lehet hatni. Mert ha azzal a fordulattal részt nyerhetünk egy eredeti életben, egy belülről és az egészből való életben, munkatársak lettünk egy igazi valóság fölépítésében, sőt a végső elmélyedésben végtelen, örök, alkotó életet találunk mint saját életünket belénk helyezve, így tehát nem csupán egy nekünk kiosztott szerepet játszunk, hanem az élet teljes értelmében tulajdonunkká válik, aktiv viszonyba jutunk a valósággal, lehetővé válik, hogy megszabaduljunk a fentebb rajzolt ellentmondásoktól és az élet lefolyását megóvhatjuk attól a gyászos sülyedéstől. Erre vonatkozólag különösen ez esik latba: az egyes élet az egésznek életétől függ és e nélkül nem képes semmire, ezen a bizonyos helyen azonban az egyesnek elhatározása és hozzáfordulása nélkülözhetetlen, hogy az életet fentartsuk és továbbvigyük, itt rajta is múlik a dolog és gyarapítójává válhatik a szellem birodalmának.

Az ilyen fordulattal egy eredeti és szabad élet állhat a sorssal szembe és az ember léte harczczvá válhatik a szabadság és sors között; akkor eltűnik a közönbösség is, melynek az ember ki volt szolgáltatva; akkor az egésznek jelenné válása is szétrobbanthatja az egyes helyen azt a szük házat, legyőzheti az elhagyatottságot, a szeretet és részvét nagy hullámai ömlenek át minden emberi léten. Akkor az egyén sorsa is át lesz vive az emberiség összsorsára, ezáltal megtisztul és megnemesedik. Hogy ez mennyit jelent, megmutatják a nagy világvallások.

Mindezek a fordulatok és fölemelkedések arra az egy alapvető tényre mutatnak vissza, hogy azzal a fordulattal az egyes élete első sorban nem a környezetéhez való viszony többé, hanem a benne belsőleg jelenlevő szellemi élethez való viszony; ez meg kell hogy változtassa az összjellemet a mai fogalmazással szemben. Az élet sikerülése nem függ a kifelé való sikerektől, hanem saját felépítésétől; legfőbb czélját abban találja, hogy önálló élet-czentrummá, szellemi energiává váljon. Ez sokkal többet jelent, mint egy subjektiv jólérzés nyereségét, többet mint különös tevékenységek kifejtését a megismerésben, érzésben és akarásban, többet mint egy morális karakter kiképzését. Mert ez csak egy különös, természetesen nagyon jelentékeny oldala a szellemi energiává való képzésnek; amaz azonban az önmagában való lét kiküzdését jelenti a teljes tevékenység által, mely a tárgyat, az önálló életkör alakítását is magában foglalja, a mely életkör minden különössége mellett sem lép ki a valóság egészéből, hanem jelenlevőnek tartja. A helyes értelemben önmagunkban vagyunk és egyúttal közvetlenül a nagy mindenség életében állunk.

Ezzel megmérhetetlen tevékenység nyílik meg az egyes számára is, de ez a tevékenység nem fog határtalan messzeségekbe menni és nem hagyja az egész életet merő mozgássá átalakítani, hanem a törekvés egész szélességében meg fogja tartani a kiinduló pontot és önmagához fog visszatérni; hiszen végre is nem valami messze és idegen felé törekszik, hanem saját lényege felé s minden igazi élet önmagának keresése és kiküzdése.

Az is erősen belenyúlik az egyes élet értékelésébe, hogy a szellemi élet önállóságának elismerése még jobban érezteti az emberi képesség elégtelenségét, az ellentmondást amaz élet szubsztancziája és létezési formája között s még elégtelenebbé teszi az emberi eredményt. A végtelennek a végesben, az idők felett állónak az idő alá vetettben, az alkotónak az adottban és kötöttben kell hatalomra és hathatósságra jutnia, ez a mozgás szüntelen izgalomba ejt minket, sohasem juthat a keresésből és törekvésből tiszta lezáródásra. Ez az ellentmondásokkal teljes helyzet az emberi munka magaslatán teljes tisztasággal volt jelen: a legnemesebb emberek csinálták maguknak a legtöbb morális skrupulust, «a szentek bűnösöknek és a bűnösök szenteknek tartják magukat» (Pascal). A legnagyobb művészek fájdalmasan érezték a távolságot akarásuk és a közt, a mit meg tudtak csinálni és a legnagyobb gondolkodók abban találták főfeladatukat, hogy ellene hassanak az emberi megismerő képesség túlbecsülésének és megállapítsák határait. E miatt azonban az embernek nem kell elcsüggednie; egy kicsiség, melyet belsőleg átélünk, közvetlenül egy nagyságról tanuskodik, felrázó, fölemelő, továbbhajtó erők jelenlétéről; ezek is lényünkhöz tartoznak és nem engednek, minden készületlensége ellenére sem, kételkedni életünk tartalmában. E mellett különös fontosságú, hogy ez a mozgalom nem merül ki egyes ösztönzésekben, hanem minden sokfélesége egyetlen czélra szolgál «az ember fölemelésére szellemi energiává, egy új, szellemi ember születésére. Mert az embernek kétszer kell születnie, egyszer természet szerint s aztán szellemileg, mint a brahmin» (Hegel). Ebben az értelemben azonban valamennyien brahminok vagyunk, mert mindegyikünk, ha életköre külsőleg még oly szerény is, belülről nézve világtény, mely közvetlenül részt vehet az egésznek életében és ezt a maga helyén előbbre tudja vinni. «Isten mindíg találkozik önmagával; az emberben lévő isten az emberben találja meg magát. Ezért senkinek sincs oka kicsinyre becsülni magát, a legnagyobbakkal szemben sem» (Goethe).

Ha ez így van az embernél, akkor ellentállhat azoknak a veszedelmeknek, melyek életét rövid föllendülés után azzal fenyegetik, hogy megreked és sülyedésbe jut; a fizikai ifjúsággal szembeállíthatja a szellemit és a megmerevedő mechanizmussal szemben friss folyamatban tarthatja az életet. Egész karaktere meg van változva azáltal, hogy most már nem csupán történik velünk és nem kívülről szakad ránk, hanem nekünk magunknak kell elkészítenünk és csak akkor nyerhetjük igazán tulajdonunkká, hogy most már nem egyes történések következnek többé értelmetlen zűrzavarban, melyek egy ideig izgatnak bennünket, hogy aztán megint eltünjenek, hanem a keringéssel és változással szemben megmaradunk egy főirányban, az amaz összczélért való munkában egy idők felett álló jelent alkotunk, itt mindent, a mi az élet belső előbbremenetelének szolgál, megtartunk és fokozni tudunk. Tapasztalatokon, harczokon és nyereségeken, sőt veszteségeken át is itt az életnek egy belső fölépítése mehet végbe, az élet mindjobban önmagára alapíthatja magát és ilyen önállósággal egyúttal eredetiséget is érhet el. Akkor lefolyása révén sokat nyerhetünk, akkor ennek a lefolyásnak szüntelen feszültsége lesz. Akkor nem mehet igazi bölcsesség számba, hogy a szenvedést, a mely ért bennünket, egyszerűen lerázzuk és lehetőleg minden nyomot kiírtsunk belőle, hanem a szenvedésnek is az élet fölényes egészében jelenvalónak kell lennie és elmélyedésére kell hatnia, miközben önmagában is megtisztuláson és megnemesedésen megy keresztül.

Az ilyen belső képzés az élet egész kiterjedése alatt emelkedőben lehet és a fizikai ifjúság eltávoztával továbbhaladhat egy szellemi ifjúság, egy szellemi eredetiség növekedésében; az élet itt nem egy adott és korlátozott tőke fölemésztése, hanem egy új tőke képzése, mely a mérhetetlenig növekedhetik; elveszettnek kell, hogy számítson az olyan élet, melynek lefolyása az embert nem teszi belsőleg gazdagabbá. Abból a szellemi ifjúságból kiindulva bizonyos jogosultságát kell elismerni a nagy misztikusok követelményének, hogy az ember mindennap fiatalabbá váljék, mindennap jobban az örökkévalóságba lépjen az időből.

Az ifjúkorba való szentimentális visszatekintés azonban, az arany napjainak elvesztése miatti jajgatás és panaszkodás most úgy tűnik fel, mint bágyadt gondolkodásmód kifolyása, sőt mint bizonyság arra, hogy az élet nem találta meg igazi czentrumát és ezzel belsőleg üres maradt.

Nem kevésbbé mint az ifjúi erő hanyatlásának, ellent lehet állni a munka mechanizálódásának és szellemtelen routinná való szétomlásának. Itt nem annyira a külső dolgoknak, mint inkább saját gyöngeségünknek és ürességünknek válunk áldozatává, képtelenségünknek arra, hogy a munkával szemben az egész ember művét megóvjuk és belőle lelkesítsük át a munkát. Ez azonban nevezetesen ott történhetik, a hol elismertetik, hogy a szellemiséghez való fordulással egy új élet nyeréséről van szó, egy valódi lény képzéséről, nem pedig csupán egyes tevékenységek megerősítéséről. Mindenütt arra jutunk, hogy életünkbe nem kívülről jut és nem is juthat a tartalom és érték, hanem önmagunkból tudunk neki értéket adni, a mennyiben egy szellemi világ hat bennünk és saját lényünkké válik.

Mikor az ilyen belső feladathoz való ragaszkodás az életet egy folytatólagos művé alakítja és a mi kifelé elvész, belülről pótolhatóvá válik, akkor a későbbi életfokozatok is sajátságos fajtájúak és sajátságos értékűek lesznek. Olyan javak is, mint az erő és szépség, nem korlátozódnak az ifjúkorra, a későbbi életkoroknak is részük van bennük, csak mindig máskép kell, hogy alakuljanak és a fizikaival szemben inkább a szellemit kell kidomborítaniuk. Rendszerint túlságos korán adjuk meg magunkat és sokkal kevesebbet csinálunk magunkból, mint a mennyit lehetne, legrosszabb ellenségünk a saját csüggedtségünk, merő természethez tapadásunk. Az aggkor sem bágyadt kihangzás, hanem az élet belső összefoglalása és egyúttal minden külső mérték fölé emelése, minden merőben emberi értékeléstől való elválasztása. Az élet itt az előbbi evolutióval szemben bizonyos involutiót hajt végre, önmagához való visszatérést, de ezzel nem esik az ürességbe, ha magvat nyert és a világegyetem mozgásába belépett. Innen kiindulva az aggkor úgy tűnik fel, mint próbaköve az élet egészének, sikerült vagy nem sikerült voltának.

Így az egyes embernek sem kell minden sorsunk feletti sötétség és minden külső és belső ellenállás mellett sem elveszettnek tekintenie életét. A lélek belsejéből fény jön a sötétség ellen és erő az ellenállások ellen. Belső fölépítésben és energikus harczban, saját cselekvésre való alapítottságban, az egyes tények fölé egy mű egészébe való emelkedésben, abban a törekvésben, hogy szellemi energiává váljunk és evvel biztos horgonyt vessünk a valóság egészében, találhatunk nagyságot és készséget, örömteljes élet-hittel elkergethetünk minden bús kétséget. Mivel azonban minderre az ember csak egy szellemi világ összefüggéseiben és saját erejére támaszkodva képes, az erő és érték öntudata emellett mentes marad a hiú ön-túlbecsülésfől és épen nagysága teszi szembetünővé az ember határait.

Következmények a jelen helyzetére.

A jelen sajátszerű helyzetével a bevezető fejezetek eléggé foglalkoztak; ezen a helyen csak annak megkérdezéséről van szó, hogy az általunk kifejtett alapmeggyőződés tud-e valamelyes segítséget kapni korunk zűrzavarai és harczai számára és egyúttal ki tudja-e evvel mutatni a jogát. A milyen bizonyosan az élet nem merő alkalmazása általános elveknek, mint a hogy ezt a felvilágosodás kora vélte, – egy gondolatvilág háttere nélkül szellemi harczok lehetetlenek.

Már most, az élet egészét és bensőségét tekintve, a jelen főtulajdonsága a széles széjjeloszlásban, sőt a különböző mozgalmak merev ellenséges voltában áll; ezért mindenekelőtt azt kell vizsgálni, vajjon az összes főpontokon, a hol ez történik és az élet széthasadozásával fenyeget, az általunk képviselt megerősödés ad-e eszközöket az ellenhatásra és igéri-e az élet újra-összehozását. Ez a jelen legsürgősebb követelése, mert ama széthasadozás akadálytalan továbbhaladása alapjában kellene hogy lerombolja az életet és el kell hogy rabolja szellemi karakterét.

1. A szakadás, mint láttuk, már az élet összalakításának problemájánál kezdődik; nem kevesebb mint ötféle különböző módot láttunk különválni, melyek mindegyike az egészen uralkodni akart és az életet önmagából akarta képezni. A míg ez a sokaság egy egyetlen síkon találkozik össze, nem lehet megengesztelődésre gondolni; ez azonban lehetségessé válik, ha az élet egésze különböző oldalakat és rétegeket folytat le; ezt azonban akkor teszi, ha benne önálló szellemi élet az emberi helyzet föltételei között törekszik fel. Különböző oldalakról kell akkor hatni és mindenféle fokokon továbbhaladni. Ezek az oldalak és fokok aztán különböző feladatokat hoznak magukkal, különböző színtereket nyújtanak az életnek, a valóságnak különböző áttekintéseit fejlesztik ki; személyes élettapasztalatok is belejátszanak, a mennyiben az egyiknek ilyen, a másiknak más irányt mutatnak. Hogy pl. a vallás a kulturmunkán túl a tiszta bensőség területét fejleszti ki, az lényegesen az emberiség-élet egészéhez tartozik, sőt a kultura fentartásához is. De hogy mennyire vesz részt benne az egyes és vajjon oda helyezi-e az élet súlypontját, az más kérdés. Az a legmélyebb bensőségű világ lehet az egyiknek merő háttér, míg a másik számára súlyos rázkódások fődologgá teszik; nem merőben ész dolga, hogy emberek és egész korok, hol inkább immanensen, hol inkább trancendensen gondolkoznak. Nem kevésbbé különböző gondolkodásmódok működhetnek a kulturmunkán belül, megfelelően annak a nagyobb önállóságnak, melyet az egyes élet-területek az újkor lefolyásakor nyertek; a kutató, a művész, a gyakorlat és technika embere járhat a saját útjain és e mellett nem kell ellenségekké válniok. Ma az egész embernek egy alapmeggyőződése és egy főfeladata befoglal minden különféleséget. Akkor, de csak akkor lehetne a belső közösséggel a szabadságot összekötni és a türelmetlenséget jobbról és balról elkerülni, mely minden embert egy tónusra hangolni és egy egyforma hitvallást rájuk kényszeríteni igyekszik. Egy ilyen összefoglaló és fölényes feladat azonban felajánlja az önálló szellemiségre és teljes tevékenységű önmagában-létre való fölemelkedés követelményét; ebbe kell minden sokféleségnek beleilleszkednie és ennek egyuttal önmagát az egészből kell megtisztítania és átképeznie. Az ilyen fordulattal bizonyosan nem tűnnek el egyszerűen az ellentétek és harczok, de most ellenük lehet dolgozni és az egész ember kulturájára törekedni, szemben a merő részkulturákkal. Minden egyes életének műve csak növekedhetik, ha különös feladatát az egész emberére viszi rá.

2. Élesebben hegyeződik ki az ellentét az ember és a világ viszonyánál. A régi gondolkodásmód, mely az embert és a világot mint lényegileg rokont tekintette és gondatlanul vitt bele emberi nagyságokat minden messzeségbe, ma már nem lehet a miénk, megtérés következett be, a mikrokozmosz nem tekinthető egyszerűen makrokozmosz kifejezésének. Ha előbb a világot az emberből kiindulólag értették, most az embert kell a világból megérteni; ez azonban értékelését egyelőre mélyen lenyomja és azzal fenyeget, hogy egy megmérhetetlen és érthetetlen mindenség elvesző és közönbös darabjává teszi. Igy legnyilvánvalóbban a külvilághoz való viszonyában: mily parányi lett itt az emberi kör mindazzal, a mi benne történik, szemben a tér és idő roppant tömegeivel! Szinte még fenyegetőbb a belülről való alábbszállítás. A kultura egésze a modern életben mind kevésbbé tünik úgy fel, mint az ember műve és nyeresége, hanem mint fölötte álló személytelen hatalom, mely saját szükségből támad fel és hevesen előre tör, az embert azonban mint merő közeget és eszközt használja, teljes-tökéletes közönbösen java és baja iránt. Továbbá a lekicsinyítésre hat az is, hogy míg előbb az ember értékelése főképen az őt elkülönítő vonásoktól függött és ő mint szellemi lény büszke magasságban látszott minden természet fölött lebegni; mindjobban érvényre jut szoros összefüggése a természettel és ez uralkodik a gondolatokon; az ember különállására itt úgylátszik nem marad semmi hely. Minden együttvéve arra hat, hogy az embert az előbbi állapottal szemben mélyen alányomja, sőt gyakran hajlamot idéz elő arra, hogy kötöttségét, védtelenségét, korlátozottságát erősen hangsúlyozza, mivoltának kicsiny és alantas vonásait kidomborítsa és az összképet meghatároztassa, megfoszsza egy különös fontosságban és különös méltóságban való minden hittől. Ha a XVIII. századnak az ember fogalmában mindenekelőtt a nagysága állott szeme előtt, akkor a jelenkor gyakran nem birja eléggé festeni kicsiségét és gyöngeségét.

Mindez azonban csak addig érvényes, a míg az élettel szemben mint szemlélők viselkedünk; a cselekvéshez nem fordulhatunk anélkül, hogy tökéletesen más, sőt ellentétes értékelést ne képviseljünk, ha nem is kifejezett hitvallással, hát legalább a tettünkkel. A cselekvésnek épen a modern fordulat a láthatatlan világtól a láthatóhoz mindinkább az embert és hogylétét tette czélpontjává; nemcsak személyes hitvallás volt, hanem a kor hitvallása is, mikor Ludwig Feuerbach ezt mondta: «Isten volt első gondolatom, az ész a második, az ember harmadik és utolsó gondolatom.» Megtalálhatta-e azonban a kor az emberért való fáradozásban és gondolkozásban főfeladatát a nélkül, hogy az embert valamiképen nagyra ne tartsa, neki valami értéket ne tulajdonítson? Hogy kelthetne valami cselekvés lelkesedést, odaadást, önfeláldozást, ha nem gondolna nagyot czéljairól és nem tartalmazna hitet saját képességében? A jelen tapasztalat igazolja azt az igazságot. A szabadság és egyenlőség gondolatai csak úgy lehettek a kor politikai és szocziális törekvésének fővonásai, hogy az ember magasra értékeltetett és határozottan fölébe emelkedett az emberalatti természetnek. Mert ebben a természetben csak kötöttség van; nem ismer egyenlőséget sem, kialakítja az erő és gyöngeség, egészség és betegség különbségeit stb., egész a rideg könyörtelenségig. A kötöttségnek és egyenlőtlenségnek csak úgy lehet ellene hatni, ha van egy más életforrás, mely megnyitja az öntevékenység lehetőségét és a különbségeken túl egy közös munkát mutat és közös értékét mindannak, «a mi emberi ábrázatot visel».

Az ember magas becslése az alapja annak a ma oly hatalmasan felduzzadó törekvésnek is, hogy a kulturéletnek új szocziális strukturát adjunk, demokratikusat a hagyományos arisztokratikussal szemben. Mert míg a kultura hagyományos formái szellemi tartalmukat eleinte egy zárt körben fejlesztették ki és csak itt végbement megszilárdulása után vitték át a többiekre, most az ilyen fokozat a széles körök igazságtalan megrövidítésének tekintetik és szenvedélyes buzgósággal követeltetik mindennek közvetlen átélése és közvetlen közrehatása. Hogy ez mennyire jogosult és milyen bonyodalmakat hoz magával, azt itt nem lehet fejtegetni: annyi azonban bizonyos, hogy az ember, minden egyes ember nagyrabecsülése nélkül, képességében való erős hit nélkül az a mozgalom a rombolásra kell hogy hasson.

De magasan e politikai és szocziális problémák fölött egy erős vonás áll bennünk ellent az ember amaz alábecsülésének és forró vágyat kelt, hogy lényünknek nagyságot adjunk, életünknek értéket szerezzünk. Ezzel szemben azonban a világszemléletből kiindulva fenntartja magát az értékelés, a mely az emberben nem lát semmi különöset, – hogy szabadulunk ettől az ellentmondástól? Csak úgy, ha az embert kétfélének látjuk: egyszer a természet egy darabjának és e minőségében a természet rendeléseinek alávetettnek, azután azonban olyan helyszinnek, a hol a világélet egy fordulata saját mélységébe tör át, olyan mélységbe, a hol az egyes pontok nem állnak már egy merő egymásmellettiség viszonyában, hanem a hol az egyes tétel az egésznek életében közvetlenül részesedhetik és ezzel világlénynyé válhatik. Akkor az ember a világot, a mely benne fölkél és tevékenységre hivja őt, sőt öntevékenységet ad neki, szembeállítja a körülötte levő világgal, a mely őt megköti és megszorítja; akkor tisztán felismerheti, hogy a körülöttünk levő világ egy egységbe való összefoglalása és az embernek magából ebből a világból való megértése az emberi szellem műve és hogy az a képesség, hogy a kicsinyes emberit mint ilyet ismerjük fel és harczot kezdjünk ellene, az ember nagyságáról tanuskodik. Hogy érezhetné magát az ember kicsinynek, ha nem működnék benne semmi nagy? Hogy azonban mindez abba az irányba megy, a melyet a mi meggyőződésünk a szellemi életről és ennek a mindenségben való helyzetéről követ, azt nem kell fejtegetni. Ebben az összefüggésben az ember nem azáltal jelentékeny, a mit közvetlen léte mutat, hanem azáltal, a mi benne keresztültör és azáltal, a mi belőle lehet; itt egyfelől teljesen elismerhető a korlátozottsága, másfelől és egyúttal megőrizhető számára a fölényes nagyság és méltóság és egyúttal az életre való ösztön is.

Az ember fölemésztésének és megsemmisítésének egy lélektelen kulturproczessus által szintén ellenállhat a mi fogalmazásunk a szellemi életről. Mert ez a szellemi életet nem úgy fogja fel, mint egy pihenés és értelem nélkül lefolyó proczesszust, hanem mint az önmagában való lét kiküzdését; minden mozgalom végül az életnek önmagába való visszatérésévé válik számára, önmegerősítéssé és önfölemeléssé; a hogy tett és szabadság ezzel a valóság hordozóivá válnak, épúgy az ember szellemi élete is végül az elismerés és elsajátítás egy tettén nyugszik. A kulturának az a személytelensége itt csak közeg és átmeneti pont-számba mehet, hogy az életet felszabadítsa a kisemberi minéműségből; ha azonban megszilárdul és uralkodó helyzetet követel, akkor ama fogalmazásból kiindulólag harczot kell ellene kezdeni, harczot az élet önállóságának és lelkének fentartására. Az a harcz, minden kornak ügye, különösen sürgős a jelen helyzetében, akárhogy tele lehet is nagy veszedelmekkel, megvan benne a végleges győzelem bizonyossága.

A fogalmak merő eltolása által itt persze csak keveset tettünk; az a fontos, hogy az alapmeggyőződést cselekvésbe és alkotásba alakítsuk át és ez csak azon a módon történhetik, hogy létünk egész kiterjedésén át egy az ember és világ ellentétének fölötte álló teljes tevékenységű szellemi élet emeltessék ki és tétessék a munka színterévé. Minden egyes terület, mint vallás és morál, de ismerettan és metafizika is nem az egyes ember színteréről, hanem a szellemi élet színteréről és az élet tapasztalataiból fejtendő ki; ez egyúttal több tartalmat és biztonságot fog nekik adni. Hogy azonban ez a követelés hogyan teljesítendő, azt itt nem lehet közelebbről tárgyalni, itt elég kell hogy legyen az a tény, hogy az ember nem marad a merő emberhez kötve és hogy életének az önálló szellemiséghez való fordulattal messze kilátások és nagy feladatok nyilnak.

3. Különös erősen izgatja korunkat a munka és lélek ellentéte. Kiélesítésére az alkalmat az adta, hogy a munka elválasztódott az ember közvetlen lelki állapotától; hogy önálló, óriásira nőtt komplexumokba halmozódott össze. Ez az emberiség teljesítőképességének fokozása révén eleinte tiszta haszonnak tünt fel, de hamar súlyos veszedelemmé vált, mert a munkának ez a megdagadása a lélek ellen fordult s az embert mindinkább merő eszközzé alacsonyította le. Hogy ez ellen védekezzék, a lélek belevetette magát a munkától lehetőleg elválasztott állapotiságába és szabadon lebegő subjektivitást fejlesztett ki, a mely hamar szétesett volna az ürességbe, ha a művészet nem hozott volna neki amaz élet összefoglalására és ábrázolására való kisérletével megnemesítő segítséget. Így a modern élet ellenkező irányban vált széjjel és ez a széjjelválás mindkét oldalra nézve kár volt. A munka abba a veszedelembe esik, hogy szellemi tartalmát elveszti s mindjobban merő technikává válik, mely még virtuozitássá való fokozásában sem ér el szellemi alkotást; a lélek azonban, ha nem tartja többé a munka össze, feloldódik egyes rostokra és mindjobban elveszti uralkodó középpontját. Így keletkezett a kulturának ilyen meghasonlása merő eredménykulturává és merő hangulatkulturává, techniczizmussá és esztheticzizmussá; ott hosszú lánczok és minden közvetlenség veszélyeztetése; itt ellenben friss érzés, de az élet kiszolgáltatása a pillanatnak, a benyomások és impulzusok szüntelen váltakozásával. A modern egyén gyakran mindkét oldalra van oszolva és megoldatlan ellentétben marad a kemény munka és a felületes élvezet között. Az ilyen meghasonlást lehetetlen végérvényesnek elfogadni; de nem vezethet föléje az oldalak kívülről való mesterséges össze-verejtekezése, hanem csak az ellentétet belülről átfoglaló élet kivivása; láttuk, hogyan hat egy önálló és teljes tevékenységű szellemi élet kiképzése az ilyen czélra. Csak innen lehet az eredmény- és a hangulatkultura ellentétével egy lényeg-kulturát szembeállítani és egyuttal az élet olyan tartalmára törekedni, melyet ama módok egyike sem ér el. Mert csak a subjektum és objektum szétválásának legyőzésével válik az élet valódi önmagában létté és változhatik ennek számára élménynyé az, a mi különben merő esemény. Az eseményből az élményig előhatolni azonban, ez a jelen nagy vágyának tárgya.

4. A kor élethangulata ide-oda ingadozik a pesszimizmus és optimizmus között. Az erőérzés, melyet a modern kultura idézett elő és a mely fejlődését áthatja, az optimizmust juttatta fölénybe s sokáig elég erős volt arra, hogy minden szembenálló tapasztalati benyomást kikapcsoljon. A XIX. század befolyása azonban ezzel szemben átfordulást hajtott végre. A filozófia területén ebben Schopenhauer jár elől, kinek mélybe fúródó gondolatmunkája halálos sebet ütött a hagyományos optimizmuson, raczionalizmuson, a haladásba vetett hiten, de gondolatai nem tettek volna akkora hatást, ha a modern élet mozgalma maga nem hozott volna sok kiábrándulást és nem nyitotta volna meg igazán a szemet az emberi helyzet sokféle baja számára; maguk a nagy sikerek is láthatóvá tettek sok korlátot és a termékeny munka közben annyi gyom nőtt ki, hogy a veszteség szinte túlburjánzott a nyereségen. Emellett a munka sokkal keményebb lett, az életfentartás sokkal nehezebb; ha emellett hiányzott a biztos tudat az élet értelméről és értékéről, akkor fölvetődhetett és mindjobban elharapózhatott a kérdés, vajjon a nyereség megéri-e a fáradságot és az élet kivánásában nem tett-e valamennyiünket bolonddá egy merő ábrándkép. Másfelől az ember s különösen mi nyugati emberek, nem adhatjuk meg magunkat állandóan az élet tagadásának; amily kevéssé vonhatjuk ki magunkat a kor munkája és nagy feladatai alól, ép oly kényszerítőleg szoríttatunk az élet igenlésére és igazolásának megkisérlésére; Nietzsche nagy sikeréhez nem kevéssel járult az, hogy nála megint az élet igenlése tört elő. Az az élet-igenlés azonban nagyon is kevéssé van megalapozva, nagyon is merő hangulat, semhogy föl tudná érni az élet roppant ellenállásait, inkább csak tiltakozás a pesszimizmus ellen, mint annak legyőzése. És a mit a szélesebb értelemben vett irodalom gyakran mint az élet magasztalását nyújt, az legtöbbnyire annyira lapos és frázisszerű, hogy a kérdés szakszerű tárgyalásában szóba sem kerülhet. Így szeretnénk végrehajtani egy élet-igenlést, de nem látjuk, hogyan kell igazolni. Ha a pesszimizmus az élet felszinéről valamennyire visszaszoríttatik, alapjában nincs megtörve, a mai emberiség igazság szerint sokkal kevésbbé boldognak érzi magát, mint a hogy kifelé mutatja és a hogy a kulturmunkán bizonykodni szoktak.

Az ilyen zavart helyzet tisztázást kiván, de csak akkor találhatja meg, ha kétféle dolog kerül össze: az örömteljes élethit biztosítása, mely a jelen hatalmas feladataira bátorságot és erőt ad, és teljes elismerése mind a homályosnak és ellenségesnek, a mit emberi helyzetünk mutat; az igazság árán megvásárolt élethit végül is csak káros lehet. Hogy azonban mindkét követelményt együtt betöltsük, abban előmozdításunkra lehet a meggyőződés az önálló és lényeget alkotó szellemi életről. Mert magas és mindent befoglaló czélt ad nekünk, mely megéri az élet fáradságát, de egyúttal teljes erővel érezteti az ellenállás súlyát, sőt fokozza ennek a nehézségnek az érzését. Az azonban az ellentmondás döntő megoldását adja, hogy a harczon át következhetik és következik is be az élet új mélységének megnyitása. Ha így fáradalmaink és szükségeink a mindenség továbbmozgásához tartoznak, akkor nincsenek elveszve, akkor a végleges győzelem az igené marad; csak az így nyert életigenlés, mely az örömteljességet és a komolyságot elválaszthatatlanul összeszövi, különbözik alapjában minden laposan vidám optimizmustól, mely már előre letompítja a problémákat.

5. Sehol másutt nem állanak a szellemek keményebb harczban, mint annál a kérdésnél, vajjon az emberi élet mint a természetnek merő továbbvitele értendő és alakítandó-e, vagy hogy a valóságnak új foka jelenik-e meg benne, melynek megjelölésére rég idők óta a szellem fogalma szolgált. Olyan átfordulás van itt szóban, a mely merevebb minden változásnál, melyet az emberi emlékezet ismer. Mert minden, a mit a történelmi hagyomány számunkra hoz, vallás és morál, nevelés és művészet, maga az ember összképe a személyiségben és az egyéniségben, mindez annak a meggyőződésnek az uralma alatt képződött, hogy az ember körében a természettel szemben valami lényegesen új tör keresztül és hogy ennek az újnak kell a gondolkodáson és életen uralkodni. Ezzel az egész hagyománynyal kellene szakítani, ha az ember most teljesen bele akarna illeszkedni a történelembe és hozzá akarná alkalmazni életét; az évszázadok teljesen eltévedtek volna, és minden hagyományos értéket újra kellene értékelni, szóval olyan felfordulás volna, melylyel szemben a legradikálisabb politikai és szocziális változások, melyeket az ember kieszelhet, kicsiségnek tünhetnek fel. Mindazonáltal nem térhetnénk ki az ilyen felfordulás elől, ha az igazság parancsa követelné; hogy azonban követeli-e, azt persze meg kell pontosan vizsgálni.

Fejtegetésünk arra a meggyőződésre támaszkodott és pontról-pontra ennek igazolásán fáradozott, hogy az emberben a valóság nagy fordulata kezdődik és az élet új módjára hajtja át; abban a kisérletben tehát, hogy merő természeti lénynyé változtassuk vissza, csak époly elhibázott, mint lehetetlen reakcziót, csak ártalmas tévedést láthat, melynek elharapózása súlyos veszteségekkel fenyegeti életünket. Mivel saját fogalma a szellemi életről élesebb elválasztást hoz magával az emberi léttől, teljesen elismerheti az ember szoros összefüggését a természettel, a lassú kialakulást az állati kezdetekből, még az elemi természeti erők és természeti ösztönök megmaradását is a magas fejlettségű kulturán belül; életünk valóság szerint sokkal több kötöttséget és merő ténylegességet tartalmaz, lelkünkbe is sokkal inkább belenyúlik a természet, mint a hogy a hagyományos nézet föltételezte, továbbá életünknek sokféle előbbrevitelt igér, ha természetes bázisa tisztábban ragadtatik meg és erőteljesebben fejlesztetik, ha a szellemi tevékenység szorosabb kapcsolatban marad vele; az ilyen nyereség nem merül ki egyes eredményekben, hanem az élet egészét emeli és lényeges jellemvonást visz bele. De minden együttvéve a legkevésbbé sem kényszerít arra, hogy feladja a szellemi élet fölényét. Ez nem a környezetnek merő szemléletéből és értelmezéséből alapozza meg jogát, hanem sokkal inkább abból, hogy a világtörténelem mozgalma szüntelen hatásban egy bensőséget hozott létre, a mely gazdag tartalmával és értékeivel biztosan és magasan fölötte áll a merő ember véleményének; hatalmas munkával és küzdelmekkel olyan fordulat ment végbe ebben az irányban, hogy az élet mindjobban belülről építi fel magát, mindjobban önmagán áll s a világot is mindjobban a belülről felhozott gondolkodási formákban látja. Csak az ilyen fordulattal válik lehetővé a tudomány is; mint merő darabjai egy természeti szerkezetnek és a gondolkodás önállóvá válása nélkül sohasem jutnánk túl a képzetek játékán; a ki a természetet mint egészet tekinti át, szétbontja és újra összefoglalja, az nem benne áll a természetben, hanem fölötte; a ki a merő eredményen nem felejti el a módot, a hogy létrejött s a szellemi vivmányt, annak számára nincs a naturalizmusnak meggyőzőbb czáfolata, mint a természettudomány ténye.

A naturalizmus csak azzal adhatja a siker látszatát vállalkozásának, melylyel az emberi élet összálladékát a természetből vezeti le, hogy ez egy idealizmussal átitatott atmoszférán belül van és szüntelen ebből egészíti ki saját nagyságait, arrafelé hajlítja őket, sokkal többet csinál belőlük, mint a mennyit a valóságban kitesznek. A szokásos összekeverésen keresztüllátni, a naturalizmustól elvenni mindent, a mit kölcsönvett, szigorúan a saját képességére állítani, ez annyit jelent mint belsőleg elrombolni a naturalizmust. Csak arra lehet veszedelmes, a ki az érzéki benyomással nem tud megfelelő gondolkodó-erőt szembeállítani. Ez azonban közel fekszik olyan korban, melynek szemléleti horizontja szüntelenül kitágul és a mely egyúttal könnyű szívvel lemond az alapos filozófiai műveltségről.

Ha ilyen belső gyöngeség daczára a naturalizmus annyi kortársunkat magával ragadja és nevezetesen a tömegeket mámorba ejti, annak különös okai kell hogy legyenek, a mint hogy vannak is. A szellem oldalán ma nincs szilárd összetartás és világos czél; a minek az életet irányítani kellene, az maga is súlyos bonyodalomban és veszedelmes bizonytalanságban van. Mindenekelőtt tekintetbe jön itt a kultura és vallás meghasonlása, mely azzal fenyeget, hogy az előbbit a laposságba, az utóbbit a korlátoltságba és merevségbe vezeti. Nem tudunk a kulturfogalomnak olyan mélységet adni, hogy az egész embert belsőleg megragadja és lényegesen továbbképezze; ha azonban a felszinen marad, akkor egyáltalán nem lehet elkerülni, hogy a kulturát túlnyomólag mint a megismerés merő fokozását fogjuk fel, hogy olyan intellektualizmus harapózzon el, a mely a körülöttünk levő világnak észszerű felderítéséből minden probléma megoldását, az egész emberiség fölemelését és megnemesítését várja, a mely nem ismeri és nem tiszteli az életnek semmi mélységét és titkát, a mely tehát az életnek semmi belső tartalmat és egyúttal semmi szilárd támaszt nem tud adni. Az ilyen üres életnek nincs védelme a környezetből való levezetés ellen; az ilyen intellektualizmus lesz a naturalizmusnak legjobb szövetséges társa, csak amannak támogatása révén tarthatja emez lehetségesnek, hogy a körülöttünk levő világról való belvilágítással urává lehet minden problémának. Az alapvető hiba abban áll, hogy a valósághoz való viszonyunk egyedül az exakt tudományra alapíttatik s az élet elviselhetetlen összezsugorítására félreismertetik, hogy más életterületek, mint művészet, morál, vallás is tartalmaznak őstapasztalatokat és az élet sajátos alakításával a valóságnak sajátos áttekintéseit is adják. Ha a filozófia végül a szellemi élet egészéből igyekszik összefoglalni ama tapasztalatokat és világáttekintéseket, akkor ez lényegesen más dolog, mint az egész életnek a merő tudomány vagyis inkább természettudomány alá hajtása.

A mi felfogásunk a szellemi életről megengedi az energikus harczot az ilyen összezsugorítás ellen. Mert valamint az emberi lét egészében egy nagy problémát ismer fel, ép úgy fölébe törekszik minden egyoldalú életalakításnak és áttekintésnek, akár a művészet, akár a vallás, akár a tudomány irányából jön is és teljes tudatossággal egy lényeg-kultura egésze felé tör, teljes biztonságot nyújt a naturalizmus ellen is és nem kell a vallással megoldhatatlan konfliktusba kerülnie, mert a vallás jelentőségét helyesen tudja méltatni anélkül, hogy az egész életet alárendelné neki.

Ezt pedig annál inkább, mert a mi alapmeggyőződésünkből hathatósan ellene lehet dolgozni a vallás fentebb kifejtett bonyodalmainak. Mert ha az a meggyőződés, mint mindenütt, itt is azt az ösztönzést adja, hogy a merő fogalmakon és érzéseken túl teljes tevékenységű életre hatoljunk elő és ennek fejlődését előtérbe helyezzük, akkor aggodalom nélkül tehet különbséget ez élet szellemi tartalma és ennek az ember által való elsajátítása közt, egyúttal a szellemi tartalmat mint az idők felett állót vitathatja és elsajátítását mint történeti mozgalomban levőt értheti. Ez megengedi a vallásnak nyilt és becsületes megegyezését a szellemi evolutió világtörténeti állapotával és alapos kiválasztását annak, a mi elaggott és fonnyadt lett benne, a nélkül, hogy a vallás elvesztené önállóságát és készséges szolgálójává lenne a merő korbeli felszinnek. A megegyezés nélkülözhetetlen a vallás saját érdekében. Mert a hogy ma a dolgok állanak, könnyen jut a félvalóság állapotába és ha most ezt az állapotot még állami vagy társadalmi tekintélylyel kényszerítik rá az egyénekre, akkor ebből elkerülhetetlenül elkedvetlenedésnek, sőt elkeseredésnek kell kikelnie, a mely szintén a naturalizmus szövetséges társa. A leglaposabb támadások is a vallás ellen reliefet kapnak, ha a vallás olyan tanításokat vagy érzéseket akar fentartani, a melyekben számunkra már nincs igazság és ha tarthatatlan dolgokért való küzdésben emészti fel legjobb erejét.

A vallás tényálladékának nagyon is szükséges reviziója azonban kritikájával és sok hagyományos és kedvelt dolgoknak elejtésével, szükségszerűen a vallás csökkentését eredményezné, ha a kritikának a mérlegét nem tartaná positiv fölépítés; épen erre szorítanak a modern élet tapasztalatai. A szellemi gyökereitől elválasztott ember mind kisebbnek tünik fel előttünk mozgásaiban, mind fájdalmasabban érezzük belső ürességét, teljes értelmetlenségét egy merő létkulturának, mely önmagára alapítva elkerülhetetlenül merő kulturkomédiává válik; egyre hevesebb lesz a kivánság a lélek megmentésére mindaz ellen, a mi összezsugorítja és elnyomja, egyre kényszerítőbben van szükségünk szemben a mindennapi élet alacsonyságaiba való elmerüléssel a fölemelő és megnemesítő hatalmakra. Ilyen megmentésre és fölemelésre azonban nincs lehetőség egy önálló szellemi világ elismerése és megelevenülése nélkül. Már most a vallás az egyedüli életterület, a mely a szellemi életet teljesen és tisztán érvényre juttatja; ezt azonban csak akkor teheti, ha megfelelő szellemi életkört, saját szellemi atmoszférát teremt; ennek meg szüksége van egy különös életközösség alakítására, az állammal szemben is, a mely minden szellemi tartalma mellett is elkerülhetetlenül belevonatik az időleges és emberi ügyekbe és a mely a szabadság veszélyeztetése nélkül nem vállalhatja fel azt a legbensőbb feladatot. A mai egyházaknak minden hiánya és kára mellett nem szabad szem előtt tévesztenünk, hogy vallási közösség nélkül nincs erőteljes vallás és enélkül nincs számunkra önálló szellemi élet. Mennél nyilvánvalóbban állnak szem előtt az emberi lét roppant bonyodalmai, annál kevésbbé elégíthet ki egy érzelmi vallás a maga bizonytalanságában.

A mit az ilyen helyzet feladatul és törekvésül létrehoz, azt belső összeszövődöttségében mutatja az összkultura. Csak a meglévő nehézségek alábecsülése tarthatja vallási helyzetünk egészségessé válását lehetségesnek az összes kultura elmélyítése nélkül, sőt mondhatjuk, szellemi reformáczió nélkül. Ez azonban nem juthat szerencsés fejlődésre a vallásnak újraélesztése és helyzetének újra való megerősítése nélkül. Így a feladatok szorosan egymásba kapcsolódnak és a munkát a közös czélra különböző oldalakról kell megragadni.

E szerint az emberiség maradandó életproblémája a mi korunkban sajátságosan kihegyeződik s a kor e mellett nagyon is készületlennek mutatkozik. Ez a készületlenség azonban csak azt riaszthatja el a munkától, a ki belsőleg gyöngének érzi magát és a kinek nincs bizalma az emberi életen uralkodó hatalmakban. A mennyiben van erő és bizalom, épen a készületlenség válik erős ösztönzővé minden képesség megfeszítésére. A ki az emberi életet egy világot átfoglaló szellemi életben alapítja meg, annak számára egyáltalán nincsenek az élet lehetőségei kimerítve, az az őt körülvevő életnek minden bonyolultságából és mesterkéltségéből visszamehet az eredeti forrásokhoz és belőlük egyszerűvé és lényegszerűvé igyekezhetik alakítani az életet, a mi felé a jelenkor fokozódó vágya visz. Csak ezzel válik lehetővé, hogy az expanziónak konczentrácziót és a szélességbe való kiterjedésnek mélységre való törekvést állítsunk szembe és ezzel az életet megint egyensúlyba hozzuk. A feladatok minden sokaságában megmutatkozott nekünk egy általános probléma, de egyúttal a lényeg-alkotó szellemi életben szilárd alap is jelent meg, a melyből a munkába bizvást bele lehet fogni, a hol az erők összegyűlnek és elutasítva az ellaposodást és megmerevedést egyaránt, közös harczra egyesülhetnek az élet lényegszerű egészeért. Semmi sem hoz több feszültséget és több nagyságot életünkbe, mint ez a harcz, melynél semmi esetre sincs csak az egyesnek jólléte kérdésben, hanem a szellemi élet fentartása az emberiség körében. Csak ebben a kapcsolatban nyer életünk értelmet és értéket.