E beszéd is a véderő-kérdés nagy vitájához tartozik. A parlamentben 1889-ik évi márczius 30-án tartottam.
A részletes tárgyalás már vége felé járt. Az ellenzék harczi kedve már mintha lankadni kezdett volna. A figyelem a beszédek iránt lazább volt. A vitarendező bizottság jónak látta a közérdeklődés felüditését. Gróf Károlyi Gábor lakásomra jött s addig nem nyugodott, mig beszédet tartani meg nem igértem s vele együtt rögtön e czélból a képviselőházba nem mentem.
E beszédre külsőleg és alakilag a javaslat 54. §-a szolgáltatta az okot. E §. a tartalékos és póttartalékos katonák pótló fegyvergyakorlatairól rendelkezik. Csupán ehhez a tárgyhoz nem sok mondanivalóm volt. Nem is ez volt feladatom. Hanem az, hogy gróf Pongrácz Károlynak és a honvédelmi miniszternek hangulatkeltésre irányuló beszédeit birálat alá vegyem s szomoru történelmi igazságaink földeritésével az ellenzéket ujabb harczias indulatra lelkesitsem.
A beszéd külső hatása igen nagy volt.
(Minő volt a magyar felfogás az 1866-iki háboruról? – Mit ér a statisztika? – Gróf Pongrácz Károly és Láng Lajos tudománya. – A háboruk nem nemzetünk érdekében folytak. – A nemzet lelkesülése hiányzott az idegen érdekü háborukban. – A harczképesség fentartása a mi érdekünk. – Az értelmesség ifjait kimélni kell. – Az egyéves önkénytesi intézmény bevált. – Nem szabad elrontani. – Az egyéves önkénytesek zaklatása. – Gróf Pongrácz meggyőződése. – A nemzet a dinasztia zsoldosa soha nem lesz.)
T. Képviselőház! Óhajtottam volna, hogy a miniszter ur, vagy szakemberei, kikhez itt a Házban szerencsénk van, az aggályokra nézve, melyek tegnap e szakasznál nyilvánultak, indokolt véleményüket megnyugtatásunk czéljából előterjesszék. Ez azonban fájdalom, nem történt, valamint egyéb megnyugtató kisérlet azon oldalról szintén nem történt, mint gróf Pongrácz Károly képviselőtársamnak a felszólalása. Hogy pedig ez mennyire volt megnyugtató, azaz helyesebben mondva, mennyire nem volt megnyugtató, erre lesz szerencsém beszédemben lehető röviden kiterjeszkedni.
Ha már felszólalok, mindenekelőtt személyes természetü megjegyzést kell tennem. Mind Pongrácz Károly képviselőtársam, mind Gajári Ödön képviselőtársam határozottan és nyiltan felemlitették ismételten a Házban, hogy az én beszédemben, melyet valamikor, nem tudom mikor, a hónap folyamán tartottam, a katonaságot a multban mintegy a gyávaságra buzditottam volna.
Fel kell tennem, hogy a képviselő urak az én beszédemet nem olvasták, csak a szenvedély hevében hallották és a mit hallottak, ahhoz kötöttek bizonyos képzeleti dolgot s azzal vádolnak engem. Én szóról-szóra ezt mondtam – megjegyzem, a miniszterelnök ur szavaira emlékezve, hogy a gyorsirói jegyzetben foglalt beszédemet soha, semmiféle lényeges pontjában kiigazitani nem szoktam – én ezt mondtam: »1866-ban a szülők azzal küldték gyermekeiket, a kik behiva lettek, a katonasághoz: ha németté akarnak tenni téged és szolgává hazádat, a mint az ellenséget látod, dobd el a fegyveredet!«
Pongrácz Károly gróf képviselőtársam hivatkozott a gitschini és königgrätzi harczokra és tanuságot tett, mint a ki részt vett ama harczokban, hogy ott a magyar legénység becsülettel, katonai hősiességgel megtette kötelességét. Nem vonom kétségbe, én nem tudom, ott nem voltam, a csaták végeredménye a mi hadseregünkre nézve gyászos volt. Én azonban elhiszem az ő tanuságtételét, de viszont megkövetelem tőle, hogy ő meg higyje el az én tanuságtételemet. Ő ott volt Königgrätznél és Gitschinnél, én meg itthon voltam és tudom, hogy minő volt itt a hangulat, a mely hangulat közepette katonáink abba a csatába mentek. És én tudom azt, hogy ennek az országnak legelső államférfiai, oly férfiu is, mint Deák Ferencz: azt mondták: »nem tudjuk, örüljünk-e, vagy busuljunk annak, hogy hadseregünket megverik; nem tudjuk, melyik lesz az országra nézve üdvösebb«, mert győzelmes hadsereg sohasem engedte volna meg, hogy az ország jogai csak oly mérvben is visszaállittassanak, mint a hogy ez a megvert hadsereg mellett történt.
(Beöthy Ákos: Ugy van; egészen máskép beszéltek Königgrätz előtt, mint Königgrätz után.)
Ismétlem én elhiszem, hogy katonáink Königgrätznél, Gitschinnél és általában a hadjáratban, de Custozzánál is valósággal megtették kötelességüket, sőt többet tettek, mint kötelességüket, mert hősiességet fejtettek ki. Ez folyik a magyar ember természetéből. Akár tetszik neki a verekedés, akár nem tetszik, de ha verekedik, szivesebben üt ő a másikra, mintsem türi a másiknak az ütését. De ez az önök politikai működését nem védelmezi; s ha önök ily politikát üznek Magyarországgal és a magyar nemzettel, a következő dolgokért is önöket illeti a felelősség.
Gróf Pongrácz Károly képviselőtársam érdekes statisztikai adatok egész tömegével állt elő, a melyekkel azt akarta igazolni, noha egészen világosan nem is mondta ki – mert felszólalása rögtönzött volt és nem alakitotta meg eléggé eszméit – de mondom, statisztikai adatok egész halmazával azt akarta igazolni, hogy igaz, hogy nagy áldozatokat hozunk a véderő fejlesztése tekintetében, de Orosz-, Német- és Francziaország még nagyobb áldozatokat hoz, mint mi, tehát – és ez akart lenni következtetése – miért panaszkodunk a reánk mért áldozatok nagysága miatt?
T. Ház! A statisztika, mint tudomány, uj keletü. A statisztikai adatok igen becses dolgok, hanem gyalázatosabb tudományt nem ismerek, mint a statisztikát, ha az a politikának szolgálatába szegődik. A statisztikai adatok mindig és minden irányban nagyon nyujthatók és nyulékonyak, teljesek és hézagosak a szerint, a mint a politikai érdekek kivánják, és nincs oly elv, sőt nincs oly elvtelenség a politikában, a mely mellett a földkerekség valamennyi államának statisztikai adatait alapul véve, kötetekre menő statisztikai adatokat irányzatosan összehalmozni ne lehetne.
Gróf Pongrácz képviselőtársamnak azt mondom, hogy a statisztikai adatok szerint pl. az ország fővárosá ban van 5000 fiaker ló. Ez az igazságot meglehetősen megközelitő adat. Az ország fővárosa fizet évenként körülbelül 10 millió forint direkt adót, ennélfogva egy fiaker lóra esik 2000 frt direkt adó. Ez mathematikailag tökéletesen biztos adat, de vajjon egészséges adórendszer támogatására felhozható-e ez a statisztikai adat? Az önök adórendszerének támogatására talán igen, de egészséges és komoly, figyelemreméltó adórendszer támogatására nem.
Továbbá itt látom Láng Lajos igen t. barátomat és megyei politikus társamat. Szemközt vagyunk ott is, mikor vagyunk, de denique megyénk egyik kitünősége. Ő egy időben – régen volt, az évre nem emlékszem – statisztikai munkát készitett, mint egyetemi tanár – nem mint politikus, mert mint politikus ezután fog késziteni – melyben kimutatta, hogy a vasutak mennyire emelik azon a vidéken levő földbirtokok értékét, a melyen keresztül mennek.
Kiszámitotta, hogy a vasut ennyi és ennyi kilométerig ennyi és ennyi százalékkal emeli a földbirtok értékét, azontul pedig annyi-amennyi százalékkal és végül kihozta tökéletes matematikai pontossággal, hogy miután Magyarországon tizezer és ennyi kilométer vasut van, ennélfogva 80 millió kataszteri holdnak értéke emelkedett ennyivel és ennyivel. Pedig egész Magyarországon nincs mintegy 50 millió katasztrális holdnál több. Tehát Láng Lajos barátom statisztikai adatai szerint a bennünket környező államok tartoznak még nekünk a földbirtok értékének emelkedésével, mert innen magunktól nem telik.
Gróf Pongrácz képviselőtársam adatai semmivel sem különböznek az ily statisztikai adatoktól. Felhozza Oroszország haderejét és kihoz, nem tudom hány, de sok millióra menő katonai anyagot. Csak kozákot emlit fel első és másod osztályut összesen valami 120 ezeret. Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Én csak annyit mondok, hogy szemünk előtt folyt le 1877-ben és 1878-ban a keleti háboru Törökországgal. Oroszország akkor is akkora volt, mint most, hadereje a statisztika szerint akkor is 3 millióra rugott. Ezt a góthai almanachból ki tudom mutatni, a mi legalább is olyan hiteles, mint a honvédelmi miniszter urnak mostani statisztikai adatai.
Törökország pedig a miniszter ur politikai köreiben már ugy volt ismeretes, mint beteg ember, a kinek nincs lovassága, nincs tüzérsége, nincs tisztikara, nincs kiképzett legénysége, nincs semmije a világon, csak a multnak emlékezete, pénze pedig egyáltalán nincs. És az a 2–3 milliós statisztikai hadsereggel biró Oroszország mégis szükségesnek tartotta, hogy Oláhország menjen segitségére, hogy Törökországot leverje; szükségesnek tartotta Bulgária fellázitását, Szerbia csatábavitelét, Bosznia-Herczegovina fellázitását, Montenegrónak csatábavitelét; és szükségesnek tartotta Ausztria-Magyarország kormányával titkos szerződésre lépni, hogy ez jóakaratu semlegességet tanusitson iránta és rosszakaratu semlegességet Törökország irányában. Mikor mindez megtörtént, még akkor a véletlennek szerencsés közbenjárása mellett is, annyi segitséggel csak nagynehezen tudta Törökországnak, a beteg embernek seregét legyőzni, ugy hogy minden komoly államférfiunak, a ki ez országot és Ausztriát vezeti, csakugyan mély és szomoru gondolkodóba kellett esnie az iránt, hogy vajjon, ha ily körülmények közt minden belső tartomány fellázitása és több nagyhatalom rosszakaratu segitsége mellett elsőrangu katonai nagyhatalom Ausztria-Magyarországot megtámadta volna, képes lett volna-e Ausztria-Magyarország oly hősiesen és becsülettel megállani a csatákat, mint az a beteg ember?
A statisztika tehát előttem nem nyom sokat. Hanem van ennek a statisztikának olyan része, a mely gróf Pongrácz Károly képviselő ur statisztikájában nincsen benne és a mely a honvédelmi miniszter urnak is összes statisztikájából és összes érveléséből, sőt a háta megett álló bécsi katonai köröknek összes felfogásából is teljesen hiányzik és ez a következő.
Ez az ország a török foglalás alól, ha jól emlékszem, 1717-ben szabadult fel és ennek az országnak és a magyar nemzetnek 1717-től kezdve máig – az 1740-iki örökösödési háborut kivéve – saját nemzeti háboruja nem volt. Ha Oroszország, Francziaország, Németország vagy Olaszország erkölcsi, szellemi és anyagi erejének végső megfeszitéséig tesz meg mindent a haderőnek megerősitésére, tudja, hogy miért teszi, tudja, hogy az a hadsereg, melyet kiállit, más czélokra, mint nemzeti czélok elérésére nem szolgál A magyar pedig 1717 óta mély fájdalommal szemléli több mint másfél századon át, hogy azóta magyar nemzeti czélokért vér nem folyt soha. És ha önök azt mondják, hogy miért nem áldozunk mi is annyit, mint a muszka, franczia vagy a német, mi azt feleljük rá, tessék ezt a hadsereget, a mi nemzeti érdekeink, méltóságunk és boldogulásunk czéljaira felhasználni és akkor tessék pénzünkkel, életünkkel és vérünkkel az utolsó adagig rendelkezni. Minő háboruk folytak 1717 óta? Németalföldön a német császári koronáért, Német- és Olaszországban a befolyásért, Schleswig-Holsteinért, a Napoleon által elkergetett nem tudni, hány fejedelem koronájának megtartásáért, Svájczban a Sonderbundért, Lengyelország feloszlatásáért, az orosz szövetségért, Törökország lerombolásáért – hol volt ezekben a magyar nemzeti érdek? Ezekben nem volt meg és a magyar hősiességet és áldozatkészséget ne ezek után méltóztassék megitélni, pedig a magyar katonaságot a csatatéren a hősiesség el nem hagyta, a katonai kötelesség teljesitésében még ez istenverte nemzetellenes korszak közepette sem érhette szemrehányás soha, mert kötelességét teljesitette. Hivták volna ily harczba a francziát vagy az oroszt, meglátták volna, vajjon harczol-e ugy, mint a magyar, megtette volna-e katonai kötelességét, ugy a mint megtette a magyar?
Emlékeztetem a honvédelmi miniszter urat, ki a bécsujhelyi katonai tiszti akadémiában bizonyára nem tanulta, hogy 1740-ben mit csinált a magyar hadsereg; pedig Magyarország itt sem volt kérdésben, de kérdésben volt egy szerződés, melyet Magyarország uralkodóházával kötött; kérdésbe volt téve, hogy a magyar nemzet becsülettel megtartsa a szerződést. És midőn Nagy Frigyes követe – nem jut eszembe a neve – eljött Bécsbe a hadüzenet átadására, de mielőtt Bécsbe ért volna, Nagy Frigyes seregei már benn voltak a határon, meglehetős nemzetközi perfidiával, a hadüzenet nem a Habsburgoknak, nem az osztrák, nem a »k. k.« hadseregnek szólott, hanem szólott a magyar királynak. S mikor látta a nemzet, hogy a magyar trón, Magyarország királya van megtámadva hitetlen ellenségek által, a nemzet, mint egy ember kelt fel. Tudta, miért harczol, tudta, hogy a becsület, a királya iránti hűség és a saját méltósága iránti tekintetek parancsolják, hogy mindent elkövessen utolsó emberig és utolsó csepp vérig, hogy királyát, annak trónját és dicsőségét megvédje!
Volt a nemzetnek óhajtása 1832-ben: a legszebb szavakban kérte a nemzet képviselete a trónt, hogy szegény eltiprott Lengyelországért emelje fel szavát. Ne kételkedjék se gróf Pongrácz képviselőtársam, se a honvédelmi miniszter ur, hogy ha a királyi udvarból az a hang hallatszott volna ki, hogy: hű magyarjaim, szövetséges hű szomszéd alkotmányának, szabad nemzetnek eltiprásáról van szó, segitsetek: olyan segitséggel állott volna elő a magyar nemzet, hogy gróf Pongrácz képviselőtársam statisztikai adataiban az áldozatkészség aránya, melyet a magyar kimutatott volna, sokkal magasabban állana, mint a világ akármelyik nemzete áldozatkészségének aránya.
Óhajtotta a nemzet 1854-ben, hogy az orosz tulterjeszkedés ne lépjen sikra az akkori abszolutisztikus korban; óhajtotta, hogy 1876-ban, 1877-ben ne a törököket tiporjuk, ne az oroszt segitsük, hanem álljuk utját az orosz terjeszkedésnek. Megmondtuk mi akkor nyiltan, mi lesz majd ebből. Az, hogy 10 év mulva nekünk fog kelleni beállani Törökország szomoru szerepébe; de a »k. k.« vakság, a nemzet közérzületének »k. k.« megvetése, abba az őrült politikai helyzetbe hajtotta bele Ausztria-Magyarországot, hogy a világtörténet által különös szerencsénkre mellénk rendelt hatalmas szövetségest: a törököt mi segitettük az orosznak eltiporni, hogy a mikor majd az orosz ellenünk gyüjti össze minden erejét, ez a szövetséges se legyen többé. Ez az önök bölcsesége és ez a bölcseség nyilvánul e törvényjavaslat minden szakaszában.
Gróf Pongrácz, meglehet, nem hiven teljesiti e törvényjavaslat 54. §-ának intenczióját s nem hiven tolmácsolja, de az bizonyos, hogy önöknek ő volt egyedüli tolmácsuk, mert sem a miniszter ur, sem a 126 többségből egyetlenegy piczi ember sem akadt, ki e szakasznak védelmére kelt volna. Ugy gondolkoztak, vigye a manó a honvédelmi miniszter urat, küzködjék és hagyja magát összecsépelni; hiszen attól, hogy agyonverjék, majd a szavazással megmentik, de azt a honvédelmi miniszter ur ne kivánja tőlünk, hogy mi az ő dolgait még védelmezzük is, ezt a tiszteletet maguktól elutasitjuk. És a honvédelmi miniszter ur mégis azt hiszi, hogy a háta megett levő párt neki hű támogatója. Neki igen, de alkotásának nem, melyet ugyan megszavaznak, de némán; védelmezni azonban nem akarják, mert az már csunya dolog.
Azt mondja gróf Pongrácz képviselőtársam, hogy a magas katonai körök feladata őrködni a közös monarkia harczképessége felett. Téved. Nem csak a katonai körök feladata az és nem is csak a magas katonai körök feladata, sőt sokkal jobban feladatunk az nekünk. Hiszen azok a magas, magasabb és legmagasabb körök, akármilyen fordulatot vegyen a háboru, azért megmaradnak magas, magasabb és legmagasabb köröknek, a társadalmi, állami és czivilizált élet minden javaiban bővelkedve, de szerencsétlenül vezetett és elvesztett háborunak következményeit mi érezzük a legközelebbről és legközvetlenebbül s nekünk sokkal inkább érdekünkben áll – nem a közös monarkiának, a milyen nincs, – hanem a monarkiának harcz- és hadképessége felett vigyázni s nekünk áll legközelebb érdekünkben saját haderőnk harczképessége és hadereje felett őrködni.
De vajjon, a miniszter ur – őszintén kérdem és őszinte feleletet várok – hiszi-e azt és szakférfiai is hiszik-e azt, hogy a hadsereg harczképességét ily módon emelni fogják? Sőt nem sokkal inkább bizonyos-e hogy ha azok a tartalékos tisztek és hadapródok esetleg minden évben kivonatnak a maguk kenyérkereső és őket becsületben fentartó fészkükből, ez az elkeseredők számát fogja emelni?
1848 előtt a mi hadseregünk alkata, eredete más volt, mint most. Akkor ujonczmegajánlásból és toborzásból állott elő a hadsereg emberanyaga. 1848-tól 1868-ig rendes sorozás, összeirás, sorshuzás lépett életbe. De azok a kormányok, a melyek akkor vezették a dolgokat Ausztriában és Magyarországon, azok az államférfiak is, a mint azt Thaly Kálmán képviselőtársam kifejtette, mégis különös tiszteletben részesitették a tanult ifjuságot, mert azt, a ki jól tanult és becsületesen viselte magát az iskolában, felmentették a hadkötelezettség alól. A magyar nemzeti társadalom művelt középosztályának ifjusága a védkötelezettség alól mentes volt még Schwarzenberg, Haynau, Bach és Schmerling alatt is. Mert e kormányok ugy gondolkodtak – és ebben tanulhatnának a mostani miniszterek tőlük, egyebekben ugyis sokat eltanultak tőlük – hogy a hadsereg harczképességéhez nem csak jó generálisokra van szükség, hanem arra is, hogy háboru idején az állam összes közigazgatási szerkezete óráról-órára és perczről-perczre tökéletes biztonsággal és hűséggel kezelje a hadsereg ellátásának munkáját, hogy ugy a mozgósitást, mint az élelmezési és ruházási pótczikkek szállitását, a vasuti teendőket az állam összes kormányzati és igazgatási elemei hiven, tisztán és a percz gyorsaságával és szabatosságával végezzék. A honvédelmi miniszter ur megett igen szép katonai mult áll. Jól tudja, hogy az olasz hadjárat nemcsak a miatt, sőt nem is a miatt veszett el, mert a mi katonáink, akár a legénység száma, akár annak képzettsége, akár a tisztikar rátermettsége dolgában kevesebbet ért volna, mint a franczia és olasz hadsereg, hanem azért, mert mig Francziaországban a kormányzati és közigazgatási tisztikar az élelmezés és felszerelés tekintetében tökéletes pontossággal teljesitette kötelességét, addig a mi katonáink igen gyakran éheztek, mert az élelmiszereket nem kapták meg gyorsan s gyakran két napig is éheztek.
A honvédelmi miniszter ur, ki akkor talán ezredes vagy svadronyos kapitány volt, valószinüleg nem éhezett, de a legénység százezer számban két napig sem ételhez, sem italhoz nem jutott. Éhes katona pedig nem verekszik, még ha Herkules vagy Napoleon is. Éhes katonának győzni nem lehet. Önök pedig a nemzet egész értelmiségét, a tartalékos tisztet és hadapródot, ha tetszik, ha nem, közlegénynek akarják begyurni a Gränzler-tisztek fegyelme alá és nem hagynak itthon egészséges közigazgatási tisztikart, mely háboru idején elég erővel, ügyességgel és becsületességgel gondoskodjék arról, hogy a sereg semmiben hiányt ne szenvedjen.
1868-ban behoztuk az általános védkötelezettséget. Ez ő felségének is, a magyar kormánynak is óhajtása volt. A nemzet szivesen meghozta ez áldozatot, számitva arra, hogy jöhet idő, mikor mind Ausztria, mind hazánk egész hadereje kifejtésére szükség lesz, hogy Magyarország érdekei is megvédelmeztessenek. De az 1868-iki törvényhozás – beleértve a királyt és a parlamentet is – szükségesnek látta, hogy a nemzet értelmiségének ifjusága, az, a mely a társadalomnak nemzeti formában való fentartására, az állami kormányzat, adminisztráczió egészséges kifejlődésére mulhatlanul szükséges, hogy az kiméltessék és a katonai legénység nyersanyagává ne tétessék. Azért hozták be az egyévi önkéntességet, azért engedték meg, hogy amaz egy év alatt se veszitsen el tanulmányi kurzusából egy évet. És én azt kérdem a honvédelmi miniszter urtól: 1868–88-ig a husz évi tapasztalat oly nyomorult, oly silány, oly gyalázatos-e, hogy most már nem elég ily intézkedés? Állott-e elő honvédelmi miniszter ur, akár itt, akár másutt valaha egyetlen érvvel, a mely azt igazolja, hogy 1868-tól 1888-ig az egyévi önkéntesi intézmény feladatának nem felel meg? Állt-e elő ily érvvel? Mert azzal előállott, hogy nagy része nem lett tiszt. (Egy hang. Előállott ő az ellen kezővel is, hogy jó!)
(Győri Elek: Hogy bevált Boszniában!)
… Előállottak mindenütt, a delegáczióban is, hogy az önkéntességi intézmény megteszi kötelességét és ama feladat magaslatán áll, a mely végett felállittatott 1868-ban. Hol van itt az indok arra…
(Beöthy Ákos: Számtalanszor nyilatkozott ily értelemben a hadügyminiszter ur!)
… hogy most ez egyévi önkéntesi intézmény csuffá tétessék, kiforgattassék minden eredeti alakjából?
És ne hivatkozzanak nekem a katonai körökre, miniszter urak, mert a katonai körök fölött ő felsége a király van; ő felsége a király nézete pedig ott van az 1868-iki törvényben; és a hogy mi ismerjük a koronát, az méltányos szokott lenni gondolkodásában a nemzet érdekei iránt és következetes szokott lenni a legnagyobb érdekek méltánylásánál.
És ha ez igaz – pedig ez igaz – akkor önök kijátszák a koronát, mikor az 1868-ik törvényben világosan letett ünnepélyes akaratát igy akarják kiforgatni.
(Báró Kaas Ivor: A miniszterelnök mint erős kártyát, kijátsza a királyt!)
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Azért haragszanak, mert erős!)
(Beöthy Ákos: De nem a miniszter ur kezében!)
Lássa, honvédelmi miniszter ur, ön nem itt köztünk, nem a nemzet kebelében nevelkedett fel. Ez bizonyos tekintetben előnye, de egyéb tekintetben szomoru hátránya. Azzal a talentummal, egészséggel, ambiczióval, karakterrel, a mely a honvédelmi miniszter uré, ha közelebb jönne a nemzet igaz érzelmeihez, nagyon szép szerepet tudna játszani az ország történetében. Abban az állásban és pusztán katonai remniszczencziákon élősködve, politikája nem lehet jó, szerepe nem lehet fényes és nem lehet dicső.
T. Ház! Ismétlem, a honvédelmi miniszter ur nem abban az iskolában nevelkedett fel, a melyben mi, tehát talán nem tudja, hogy az olasz háboru alatt e nemzet minden gondolkozó férfia tudta előre, hogy ama háborunak mi lesz a vége, tudniillik borzasztó kudarcz. Eleget mondták, suttogták, mert nyiltan beszélni nem volt szabad, hogy azok a miniszterek, kik ő felségét körülveszik, ő felségét gyászos csalódásba fogják belevinni és fognak egynéhány csatát, 50–60,000 embert és nagy hadjáratot vesziteni s ő felségének nagy keserüséget okozni, de az a politika, a melyet a miniszter urak ő felsége fülébe sugdostak, más eredményre nem vezethetett. Mindenki tudta itthon, csak a miniszter urak és generális urak nem.
Következett a schleswig-holsteini háboru, melyről szintén mindenki tudta, hogy mi lesz az eredménye. Olvassa el az országnak bármelyik hirlapját a miniszter ur, mindenki kérdezte, honnan van az, hogy a düppeli sánczoknál magyar vérnek kell folyni s mindenki tudta, hogy e politikának nem lehet más eredménye, mint őrült dolog. És az is lett, mert mi vérünkkel erősitettük Poroszországot magunk ellen. Következett 1866. Rettentő inség volt Magyarországon, alkotmányunk nem volt, ámbár a királyi szó általános igéret alapján meg volt arra nézve, hogy az alkotmány vissza fog állittatni. A miniszterek legalább fogadoztak mind, hogy majd ők tesznek – annyit ugyan nem mint önök az utasitásokban, vagy Gajári-féle határozatokban – de mégis többet tettek, mint önök fognak tenni. De az ország szegény volt, ki volt szipolyozva a rossz miniszterek és rossz kormány által. Reánk jött a háboru. Magyarországon mindenki tudta, mi lesz a vége, láttuk, hogy mentek embereink oda, csak a miniszterek és generálisaink nem tudták. Pedig még akkor az elkeseredett magyar intelligenczia nem lett a magyar hadseregbe belekényszeritve. Most pedig be van oda kényszeritve, ezt ne felejtse el a miniszter ur. Az az ifju, a kinek már neje, gyermekei, hivatala és rendes domicziliuma van, a kinek nemcsak saját bőréről kell gondoskodnia, nemcsak az élet terheit kell viselnie és nemes kötelességét teljesitenie, hanem a kinek már van, a kinek jövőjéről gondoskodjék, a kinek neje és gyermekei jövőjéről és üzleti becsületéről kell gondoskodnia, az a fiatal ember, a kinek a mellett mindenféle katonai tudományt is kell értenie, a ki már jól megért: ha az azt látja, hogy idegen hadnagyocska vagy kapitányocska tetszésétől tétessék függővé az ő üzlete és azzal összekötött egész társadalmi becsülete s nejének, gyermekeinek s önmagának jövője és hogy minden esztendőben ki lesz véve a maga köréből és behiva oda, hogy ott annak a katonai tisztnek módjában álljon azt mondani: No Herr X Y. eddig otthon tetszett politizálni, most tessék bele állani a glédába…
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem fog neki ártani:)
… Mit gondol a tisztelt honvédelmi miniszter ur, hogy ha évenkint ama néhány ezer elkeseredett fiatal ember bemegy a hadseregbe, emelve lesz-e ez által a harczképesség? S ha azt hiszi a miniszter ur és itt visszatérek a miniszter ur előbbi szavaira – akkor hite és politikai nézete semmivel sem alaposabb, mint a Bachoké és Schmerlingeké és politikája semmivel sem fog más eredményre vezetni, mint a Bachoké és Schmerlingeké.
Az erkölcsi momentumokról nem szokás statisztikát vezetni. Láng Lajos tisztelt barátom még arra nem terjesztette ki működését; megelégszik azzal, hogy ha meg van a majoritás, azt mondja: ez az igazi statisztika. Pedig a miniszter uraknak az erkölcsi momentumokra is tekintettel kellene lenni, mert ha nem lesznek, következése meglesz ugy, a mint – ismétlem – Bach és Schmerling alatt megvolt. Igaz, hogy mi érezzük következményeit, mert azok a tisztelt miniszter urak, mikor a kudarcz, a bukfencz bekövetkezik, visszavonulnak valami helyőrségbe, vagy Gráczba, vagy nem tudom hová a Riviérára, vagy pedig, a mi leggyakoribb, a bús feledékenység homálya alá bujnak, a nemzetnek kell a következményekkel számolni, tehát a mi feladatunk és nem mint Pongrácz tisztelt képviselőtársam mondja – a magas köröké, hogy a védképesseg megóva legyen. Hiszen nem ők érzik a védképesség hiányának gyászos következményeit, hanem mi.
Midőn azt mondja Pongrácz tisztelt képviselőtársam – mert ő a tisztelt kormánynak és pártjának hivatalos tolmácsa – »Meg vagyok róla győződve – egész őszintén bona fide állitja – hogy a katonaság visszaélést a behivásnál elkövetni nem fog«, már akkor igazán eszembe jut, hogy miből vonja ő ezt a meggyőződést, min alapszik az ő meggyőződése? Mert puszta, üres, semmitmondó, a multnak összes tapasztalatai által már előre agyoncsapott meggyőződéssel előállani csak a miniszterelnök urnak kiváltsága; közönséges képviselőnek – a minő ő is, én is – nekünk nem szabad a levegőbe beszélnünk puszta meggyőződésből, hanem nekünk valamivel elhihetővé indokolttá, alapossá is kell tenni azt, hogy mire alapitjuk meggyőződésünket?
Mire alapitja tehát tisztelt képviselőtársam a meggyőződését? A honvédelmi miniszter ur beszédére nem alapithatta, mert hisz ahhoz e szakasznál még nem volt szerencsénk. A kormánypárt felfogására alapitotta? Meglehet; de hát a tisztelt többség egyáltalában szóhoz nem jut ebben a kérdésben, nem nyilatkozott még senki.
A miniszterelnök ur igéretére? Ahhoz sem volt szerencsénk a törvényjavaslatnál. Hiszen a törvényjavaslat épen az ellenkezőt bizonyitja; mert az azt mondja, hogy évenkint behivható. Hát azt kérdem: mire alapitotta ama meggyőződését? De hozzáteszem, ha a honvédelmi miniszter ur vagy miniszterelnök ur megigérte volna is, még akkor sem volna az ő meggyőződésének semmi fundamentuma; mert a honvédelmi miniszter ur meggyőződése is csak jó hiszemü, keresztyéni jámbor óhajtás, mint az övé, semmivel sem több. Mert azok a magasabb körök, kikről gróf Pongrácz Károly tisztelt képviselő ur szólott, a kik e javaslatot a honvédelmi miniszter urra bizták, a kik e javaslatnak a honvédelmi miniszter urat megfogták, épen oly keveset adnak a honvédelmi miniszter ur meggyőződésére, mint a mennyit mi adunk a miniszterelnök ur meggyőződésére.
Érvekre igen; nehéz körülmények néha, nem mindig, még ama magas köröknek is felnyitják egyben-másban a szemét. De rendes viszonyok között, ne áltassa magát a tisztelt honvédelmi miniszter ur, engem ama magas körök nem vesznek figyelembe, mert tudomással sem birnak rólam, de ha tudomással birnának a véderő-törvényjavaslat tárgyalása közbeni szereplésemről, nagyon csekély embernek tartanának, sőt mihelyt ő az ilyen javaslat keresztülvitelére nem vállalkozik, vagy ha vállalkozik, de már azt keresztülvitte, őt sem tartják különb legénynek, mint engem. A különbség kettőnk közt az, hogy én azokkal a tisztelt magasabb katonai körökkel teljesen recziproczitásban állok, a mennyiben én is csak annyinak tartom őket, mint ők engem. Ha a tisztelt honvédelmi miniszter ur nagy sulyt helyez a véleményükre, ő minden esetre sokkal hátrányosabb helyzetben van velük szemben, mint én.
De tovább megyek tisztelt Ház. Itt egy tartalékos állományban levő vitéz honvédezredes esete merült fel a véderővita alatt. Elek Gusztáv ezredes ur esete, nem is annyira az ő esete, mint a honvédelmi miniszter uré, a ki azt mondta itt spanyol grandhoz illő nagy önérzettel, hogy: »Én alárendeltjeimmel nem alkudozom, hanem azokkal rendelkezem.« Nos, pedig én azt hittem eddig, – fájdalom, hogy e hitemből ki kellett ábrándulnom, hogy a tartalékos állományban levő tisztikar, mig szolgálatra be nem hivatik, a tisztelt miniszter urnak csak kamerádja és nem alárendeltje. De a miniszter ur kijelentette, hogy alárendeltjeivel nem alkudozik és felhivta az ezredest, hogy szolgálati nyelven adja be kérvényét, a mi más nyelven annyit jelent, hogy »Maul halten« és »nem okoskodni«, mert a szolgálati nyelv karakterisztikonja ebből áll. Azt kérdem a honvédelmi miniszter urtól, hogy ama néhány ezer tartalékos tisztnek és hadapródnak, a ki 30 éves koráig minden évben behivható gyakorlatra, szabad-e időközben kormánypárti képviselővé válni? És szabad-e 48-as párti képviselővé válni?…
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ott van Tóth Ernő és Győrffy!)
… De én tisztelt Ház, itt nem állok meg, mert hiszen a ki véletlenül képviselővé lehet és a 48-as elveket proklamálja és a magas katonai körök szemébe és fülébe erős dolgokat akar és tud mondani, azt bizonyos mértékig védi ama 4 hét alatt is képviselői állása, hanem azt kérdem: Polónyi-féle tüntetőbizottságnak tagja lehet-e az a tartalékos tiszt?
Mert tisztelt miniszter ur, ha e javaslat oda czéloz, hogy a magyar intelligens fiatalság a gränzler tiszt urak bosszujának ki legyen szolgáltatva, hogyha 11 hónapon át politizál, még pedig a kormány ellen, a tizenkettedik hónapban meglehessen fenyiteni: akkor még szomorubb következménye lehet e törvényjavaslatnak annál is, a mit a tisztelt miniszter ur elképzelhet magának.
Mert egyet ne felejtsen el és ez az, hogy a magyar nemzet a Habsburgok világhatalmának sulya alatt egyetlenegy esetet, az 1717-ikit kivéve, vérét mindig oly háboruban volt kénytelen ugyan ontani, melyet a nemzet magáénak el nem ismerhetett, de azért a magyar nemzetet szabadsági és önállósági törekvéseiből kizavarni, a magyar nemzetet akárminő dinasztia soldatusává tenni eddig nem sikerült és jövőre sem fog ám sikerülni.
A világtörténet folyását, a mi a jövendőt illeti, előre nem látom; de egy dolog bizonyos és ez az, hogy a magyar nemzet képes minden intézményt szétrobbantani előbb, mint sem hogy őt arra kényszeritsék, hogy ifjusága, értelmisége, középosztálya, az igazi nemzet lemondjon minden nemzeti nagyravágyásáról és pusztán az a szerep tessék neki, hogy ő egy bár általunk mélyen tisztelt, jobbágyi hűségünk egész erejével fenntartott fenséges dinasztiának legyen csak soldatusa és egyéb semmi.
Erre mi, a magyar nemzet nem vállalkozunk. Nem vállalkoztunk a multban, nem vállalkozunk most és a jövőben sem.
Azért, mikor a miniszter urak azt mondják, hogy legyen csak igy meg a törvény, hiszen nem akarunk mi minden embert minden évben behivni, a mint nekem ezt az igen tisztelt előadó ur megsugta, mert nyiltan azt nem meri megmondani, vigyázzanak arra is, hogy ez ne is történjék és hogy az a fiatalság azért, mert politikai meggyőződését szabadon követi 11 hónapon keresztül, ne legyen kitéve a 12-ik hónapban a hadnagyocska urak inzultusainak, mert különben a vége szomoru lesz, meglehet, ideiglenesen a nemzetre nézve is, de szomoru lesz ama magas katonai körökre és az általuk képviselt legfenségesebb dinasztikus érdekekre is.
Mi szabad és önkéntes tagjai akarunk lenni annak a véderőnek; s a nemzet egész ereje is csak akkor lesz abban benne, ha a nemzetet nem a hadnagyocska urak kényszeritik erre, hanem azért adja minden erejét az a hadseregnek, mert maga is ugy akarja.
És mert az önök egész politikája ellenkezik ez iránynyal, azért nem fogadom én el az 54. §-t.