Lelki és testi jóllétünkről még különösen is gondoskodva volt a templomba járás, és a kórházba mehetés által. Minden pénteken délelőtt 10 órakor az ajtókat mind felnyiták s „in die Kirche!“ felkiáltással mindnyájunkat kibocsátottak, és a főtéren álló egyházba vittek. A protestánsoknak nem volt muszáj menni; de a katholikusoknak mind menni kellett volna. Azonban soha se vették szorosan, és csak arra ügyeltek egypárszor, hogy annyian legyünk, a hány a kath. létszám. Minthogy pedig ez is egy neme volt az egyhangu élet változatosságának szivesen sétáltunk a templomba mi protestánsok is. Ott rendesen egy öreg szerzetes fölment a katedrába és ott leült, hálósipka alaku fekete sapkáját egész tüzzel a homlokába jól berántotta, és roppant terjedelmü szemüvegét orrára bigyesztvén, kézirásból olvasni kezdett németül valami praedikatió formát; minden kritikán alóli gyenge müvek voltak; s a vallásosság fenségének – vagy az igazhit egyszerü ártatlanságának legcynicusabb paródiái! Mikor az öreg egy jó fél óráig olvasott nagy lármával összecsapta irásait és könyveit, és roppant haraggal lerohant a szószékből. Soha se tudtam elképzelni, hogy ez a vén buta ember mért olyan haragos. Egyszer azonban egy tiszt beszélte a kórházban, hogy ezen szolgálatért nem kapnak semmi remuneratiót, és csakis a nagy ünnepekért kapván valamit, nagyon elégületlenek, és reánk mérgelődnek.
Predikátió után hallgató misét olvastak, s mi magyar egyházi énekeket énekeltünk; mert én is, más is még protestáns egyházi férfiak is énekelték a szép templomi énekeket, sőt egy párt olyant is, mely csak Erdélyben a székelyek közt szokásos; Andrássy Rafael és Pálffy Mózes r. kath. lelkészek szépen tudtak énekelni, s tőlük mi is megtanulva buzgón imádkoztunk ez énekekben, mert hisz egy az isten! s bizonynyal legörömestebb hallgatja az összhangzó lelkek énekét, anélkül, hogy ő előtte valami különbség volna ember és ember, annyival inkább r. kath. és prot. közt.
A segrestyében az őrségben levő magyar tisztek családjai jelentek meg ez napon, s mi a nyitott ajtón mindig örömmel néztük őket; jól esett nekünk, hogy ők velünk egyszerre akartak imádkozni. A templom hátterében nehány öreg aszszony és gyermek mindig volt, de a polgárság ez napon el volt tiltva a templomtól. Ez volt a pénteki templomozás!
Vasárnap azonban ismét elmentünk a kórházba, – még pedig ha szép idő volt, akkor az udvaron – ha rut idő, vagy hideg volt, a kórház üvegablakokkal ellátott folyosóin álltunk, és nagy misét hallgattunk. A kórház tágas udvara kertté, vagyis sétatérré volt alakitva vadgesztenye és hársfákkal, s jázmin, lilafa, rózsa és más bokrokkal, s nyáron mindenféle virágokkal beültetve, s minden tiz lépésre fenyőfa padokkal ellátva. A közepén egy igen szép kis kápolna állott, de csak akkora, hogy a szolgálattevő egyházi személyeken kivül csak 20–25 ember tért be, de az ének hangja az egész kórházban szétterjedt, s különösen a csengetyüt még a szobákban is lehetett hallani. Mi aztán szerte szét a padokra ültünk, s halkan beszélgetve töltők el az időt – itt együtt voltunk a sánczos rabokkal – is.
Itt volt az a szivszaggató jelenet, midőn a sánczos politikai rabokkal legelébb találkoztunk. Az utóbbi összeszövetkezés részesei ugyanis, az ugynevezett „Dollárper“-ben bevádlottak 1856 elején (vagy 1855 végefelé) elitéltettek, s az uj rendszabályok szerint, mely a Festungsarestant fogalmát megszüntette (mi még ilyenek voltunk) csak Schanzsträflingeket ismert, mindeniket lábvasba verték, és fehér daróczba öltöztették.
Ott volt Boronkai egykori főispán; Komáromi György, Thaisz Elek, Milek Ferencz, Lomniczy Endre, Bene Lajos, Kövér Gusztáv, s még sokan – köztünk voltak azoknak rokonai, barátai, ismerősei. Mi még is megtartottuk saját ruhánkat, és legföllebb állaikat borotválták ki azok, kiknek szakálla volt; (elég volt akkora helyet kiborotválni, mint egy 4 kros), de ők szegények miserabiliter néztek ki.
Két lábukra a vas rá volt pántolva. Nekünk azt mondták: Herr von, őket per kend (Er) traktáltak stb. Mikor itt először a kórház udvarán találkoztunk volt, ölelkezés, kézszoritás, öröm és bánat, s bizony sok ember könnyezett. Csakugyan pár hónap mulva elkezdték őket lassanként, kegyelem utján, közinkbe tenni, és a vasat leverve lábaikról, olyant adtak nekik is, mint a mienk, s később ruháikat is viszszakapták.
Mikor aztán igy templomba és kápolnába jártunk mindig találkoztunk vagy az uton, vagy egyik-másik ablakban egy-egy ismerős arczczal, kit már ismertünk és köszöntünk, s néha egy-egy virágszálat, vagy kis bokrétát dobtak közénkbe s Reviczky, Osztovszky, Silye, Barsi, Varga Zsiga osztoztak ez ártatlan kitüntetésekben, melyeknek egy kis része, néha nekem is jutott.
Nagy ünnepeken magyar és protestáns lelkészeket is rendeltek hozzánk.
A r. katholikusokhoz egy tábori pap jött egy közel fekvő huszárezredtől, ez egy nagyon is „gutgesinnt“ vén szerzetes volt; aztán dorgáló beszédeket tartott a hivekhez ilyen formán vigasztalván őket husvét ünnepén: „jó helyt vagytok, megkaptátok a mit kerestetek!“… Mind e mellett a hivek, az öreg dühöngőre nem hallgatve éltek a vallás vigasztaló eszközeivel. A német ajku protestánsokhoz egy szomszéd falusi evang. lelkész járt.
Minket magyar protestánsokat Taubner fátábori lelkész ur látogatott meg minden husvét táján; s legyen itt fölemlitve, hogy megjelenése valóságos örömünnep volt ránk nézve; mivelt modora, gyöngéd bánásmódja, emelkedett szellemü tanitásai, rokonszenves társalgása éppen olyanná tették őt, mint azt vallásunk szelleme kivánja. Egy alkalommal arról beszélt, hogy miképen élhetünk keresztyéni elhivatásunknak megfelelőleg? s azon időből fennmaradt egy kis jegyzékem, és a szerint e kérdésre három részben felelt:
1. Ha élvezünk ugyan az életben, de mindig szem előtt tartva az élet magasabb czélját.
2. Ha életünket jótétnek tekintjük, de nem a legfőbb jónak.
3. Ha életünket csak nagy árért áldozzuk fel.
Ez utóbbi részben igen szépen fejtegette, hogy hibáznak azok, kik életöket minden semmiségért, hiu ábrándokért s téveszmékért koczkáztatják, és áldozzák fel; a nélkül, hogy bántotta volna gyöngéd érzéseinket – megható oktatást adott mindnyájunknak, praedikatióin r. kath. bajtársaink is örömmel jelentek meg.
Egyik évben beteg valék, mikor hozzánk jött, illetőleg a kórházban voltam, s nem tudtam, hogy megérkezett, és nem mentem el urvacsora-vételre. Ő a névsort végig nézve megpillantá nevem után, hogy kórházban vagyok, s azonnal rendelést tett, hogy nekem külön isteni tiszteletet akar tartani. Délután hozzám jöve, de nem lévén terhes beteg, fölkelve talált; éppen Rousseau „Emiljét“ olvasgattam; s nem tudván ottlétét, kellemesen lepett meg látogatása, kértem hogy üljön le, s ő oly szives volt, hogy tovább két óránál velem tölté az időt, s elbeszélteté magának a fogoly-életet, Erdélyről kérdezősködött, s aztán saját életéről, Velenczéről, és végül a magyar irodalomról beszélgettünk.
Midőn végre eltávozott igy szólt: „Ugy akartam, hogy önt külön részesitsem a szent szakramentumban; de miután látom, hogy nem oly nagy beteg, s oly nyugodt és derült kedélye van, s miután hiszem, hogy ugy is nem sokára saját tetszése szerint való templomba mehet, ez uttal nem tartom szükségesnek! „Főtisztelendőséged, kedves látogatása sok részben pótolja azon veszteségemet, hogy mai beszédjét nem hallgathatám; az isten áldja meg, hogy rólam ily szivességgel emlékezett meg!“
„Adja az ég, hogy a jövő évben ne kelljen ide jönnöm!“
Azóta nem láttam a jeles férfiut, nem is sokat hallottam róla, de emlékét mindig tisztelni fogom.
A fogdában az volt a szokás, hogy a kinek valami baja volt, az este a zárnokát megkérte, hogy jelentse őt rapportra; s az ilyeneket minden 9 órakor kihallgatták. Egy orvos is bejött minden nap, s ha valaki betegnek jelenté magát, megnézte, rendelt, s ha kellett, kórházba szállittatá. Minden két hónapban egyszer mindenkit meghivtak az orvos elibe, ez aztán kikérdezte, hogy milyen a koszt, a viz, s a ki kérte annak minden nehézség nélkül utalványozott – naponta 1 meszely – vagy fél meszely bort; s téli hónapokban egy hónapra egy icze rumot stb. A ki kéredzett azt beeresztették a kórházba. Ott aztán lehetett minden nap fürdőt venni, (fürdeni azonban a fogdából is elvitték az embert havonként egyszer a kórházba), ha az idő engedte egész nap sétálni, a külvilággal könnyebben érintkezni, a levelezés vagy hirlaphozatás megszakadt fonalát ujra öszszebogozni stb…
1854 nyarán az orvos ur magához hivat s igy szólott: „Egy barátom ajánlotta önt nekem; tudhatja ön, hogy én keveset tehetek, de a mi rajtam áll szivesen teszem, annyival inkább, hogy mind a parancsnokságnál, mind itt a tiszt uraknál azt hallottam, hogy ön nagyon szabályszerüen, sőt dicséretesen viseli magát… akar-e bort, vagy rumot, vagy fürdőt?“ Szépen megköszöntem szivességét (ámbár soha se tudtam meg, ki ajánlott, mert kiszabadulásomkor nem találtam meg az orvos urat, jóllehet kerestem) de mondám, hogy semmire sincs szükségem. Azonban jóakaratát továbbra is kikérve, illedelmesen meghajtám magam, és ő kezet adott.
Nem sokára aztán szükség volt a közügyek érdekében valakinek a kórházba menni: Orvosom szavát tartotta az első szóra kórházba rendelt, s ezt a lefolyt 3 év alatt négyszer, ötször ismételte.
A kórházban ha szép idő volt egész nap az árnyékos udvaron olvasgattam, s beszélgettem a beteg katonákkal, a gyógyszerész családja tagjaival, s más a kórházhoz tartozó személyekkel. A betegápolók közt sok magyar s nehány erdélyi is volt. Egy sárpataki fiu egyszer hozzám jön, s arra kér, hogy helyette irnék én levelet az ő apjának. Természetes, hogy örömmel vállalkoztam; kikérdeztem, hogy élnek-e szüléi, vannak-e testvérei, közeli rokonai, volt-e kedvese s hiszi-e, hogy most is szereti stb. Én aztán irtam egy hosszu levelet, melyet mikor felolvastam neki, s még egy barátjának, ugy sirt mind a kettő, mint a zápor eső. Ugy hiszem ez volt az első irodalmi hatás, melyet előidéztem. Hanem a következés az volt, hogy minden nap jött egyik-másik katona, hogy irjak s én folytonosan irtam szét a leveleket, melyek különben ugy hiszem nagyon hasonlitottak egymáshoz, habár mindeniknek helyi- és személyi viszonyaihoz alkalmazkodtam. Még várbeli katonák is jöttek be hozzám s kértek, hogy irjak, legkomikusabb volt azonban, hogy tótok és csehek is kértek, hogy irjak, mert hallották mily szép dolgokat tudok irni.
És meg nem foghatták, hogy a ki egyszer tud irni, hogy nem tud csehül is, tótul is? Ezen az uton meglehetős népszerüségem volt a kórház körül, a kertésztől sokszor virágot kaptam, s ha kedvem volt a kertben kapáltam is egy párszor. És a mire én kértem őket, mindent szivesen megtettek.
A beteg társak természetesen gyorsan változtak, néha azonban és többször egyedül maradtam, s ilyenkor leveleztem a fogdában levő bajtársakkal ezen levelezésnek egy pár részletét alkalmam volt megőrizni.
Igy páldául a kórházból én irtam a Zwingerbe Horváth Gáspár barátomnak; a levél kissé hosszas, de ugy hiszem nem lesz érdektelen, és szükségesnek tartom hiven közleni a mint következik:
„Én a régi vagyok, csak hogy utazom; a rosz emberekkel soha se bánom hasonlóan – mint mindig, ugy most is – a jóknak, ha nem tudom megadni azt a mit akarok tehetetlenségem lehet oka csak, most is; de mint mondám utazom, s hogy spirál alaku utamban, alant hagytam azon kört, hol eddig késlekedtem, s hogy egy kissé fennebb vergődtem, magokfelé, ez még nem oly változás, hogy ne is ismerjen, de sőt jobban kell ismernie. Mi oka ezen haladásnak, maga arról költőileg, s mondhatom mesterileg értekezik1); tulajdonkép jellememből kimagyarázható, ha ama nézpontra áll, melyet a minap ha jól emlékszem, kimutattam, t. i. ellenkezni szeretek másokkal – körülöttem fatytyu patrióták – vadalma izü politikusok, – tudja no, magyarkák voltak – a többit értheti. Azonban ugy vettem észre, hogy én egy felsőbb körbe jutottam, hol maga már régi lakos volt, s itt jól találtam magam, történetesen külkörülményeim is segitének előbbre. Annyi önállóságot tulajdonitok magamnak, hogy a börtön hatását nem tartom rá próbatüznek, legfeljebb annyi befolyása van, hogy uj egyéneket állit elő, uj körülményeket tár fel, s hogy különösen sok időt hagy az elmélkedésre; oly dolgokról gondolkozom napokig, mik künn talán soha eszembe se jutottak volna. Egy nagy hibát fedeztem fel magában a kevélységet; azt mondja maga, hogy eddig setétben voltam; s most világosságban vagyok; ha maga ellen a guny fegyverét kellene használnom azt kérdeném most, hogy talán revelatióban részesült? hogy tudja micsoda az igazság és világosság?“
„Hát azért, hogy kisebb setétben vagyunk – ez is sok mondani – már világosságban vagyunk-e?“
„Mikor s valjon eljutunk-e csak oda is, hogy a természet nyitott könyvének bár ABC-jét olvashassuk a világnál, mely saját tudományunk fáklyájáról terjengjen? Legalább ne nevessen ki, hanem gondolkozzék!“
„Ez előbbi sorokat tegnap irám s látom, hogy jóllehet ihletett stylben akartam irni, mégis nagyon repedezett, és száraz az, melyen irtam. Most még hozzá akarom irni belső állapotom megismertetését, mi bizony nehéz feladat, mert bennsőm terv és irány nélküli! Emberiség, világ, eszményi boldogságról támadó képzelődések foglalkodtatnak, a haza, nép, alkotmány fogalmai lassanként elhalványulnak emlékemben. Meszsze emelkedem, hová a föld csak hangyabolynak látszik s onnan nézdelem a hiábavalók bárgyu tömegét. Néha nagynak képzelem magam, mint ki laptázom a földtekével; máskor a földet nagyitom akkorára, hogy ráférjen a mult, s a roppant kiállitásnak eme nagy műtermében képzelem magam, mintegy világ itélő nemesis! Szemlélődöm mint Schelling, – teremtek mint Fichte, rendezek mint Plato s aztán puttonba lökök mindent, mint a párisi rongyszedő!“
„Itt járt ő herczegsége Lichtenstein, szép, katonás, nagy ember, bajusza és pofaszakálla, vele volt tábornok Villám és térparancsnok Borosini ur. Megjelenésük oly tüneményszerü volt – tudám, hogy jőnek; de elvoltam mélyedve. Valjon ezek az urak gondolkoznak-e? Mert ha gondolkoznak, akkor sorsuk sajnálatos, ha nem, ugy irigylésre méltó, lepkeszerü. Ugyan is minő szörnyek lehetnek, amaz annyiféle érdekek miatt szabadon nem születhető gondolatok; ha pedig nem gondolkoznak, különösen a jövőről, (de miért is, hisz övék a jelen) akkor boldogok – ha történetesen nem kólikások, vagy köszvényesek.“
„Ma bizonyos nagyravágyó gondolatok villantak meg fejemben, eddigelő az empirismus tanai szerint, és a posteriori handléroztam, egyes szavakba, egyes emberek maga viseletébe akadtam bele, azokat akartam reformálni, s igy egyesekről a társaság rétegeibe jutva hatni a közre; eredmény itt nem sok volt, no de ez ha elcsüggesztene, a kevélység legnagyobb mértéke volna, azt hivén magamról, hogy nekem talán kétségbehozhatlan reformálói tehetségem van; most felül kerekedtem, s a felállitott nagy általánosnak igaz voltát fürkészem, (az egyesek már most nem busitnak, nem azért, mintha nem érdekelnének, hanem azért, mert tudom, hogy ők magok játékok, bábok a körülmények kezében lágy agyagok, kerületök formáiba s rabjai szenvedélyeiknek), s ha egyszer eljutok a biztos alapra majdan ratiónaliter, empirice, a priori, és a posteriori támadván meg emez eszeveszett kaloz csordát az emberiséget még valami nagy reformátor leszek!“
„No ugy-e bizony, hogy elragadják az embert még ki nem irtott szenvedélyei?! Cincinnatus szántó-vető munkájától a diktátori polczra rohan, s én ki naponta hitetem magammal, hogy hamu vagyok, azon veszem észre, hogy égek, mint a brasiliai nagy erdő! Azonban bölcselkedésimnek van az a káros hatása rám, hogy mély gondolatokba merülök, de a melyek üresek! (valjon vannak-e nem üresek) és természetes érzéseimet megzavarva, közülök tisztán, vagyis inkább nyugodtan nem menekülhetek, biztos vezérelvekre nem juthatok! De hisz igy van ez a világon! Lom-lomra halmozódik, mely szenynyet és büdösséget terjeszt, s lenni fog valaki, ki panegiricont ir róla, mint bájdus halomról!“
„Nem vette-e észre, hogy a kivel anthipathiába lenni mondjuk magunkat, annál vagy többnek, vagy legalább jobbnak hiszszük magunkat. Már most valjon nem azzal hiszszük authipathiába lenni magunkat, kinél többnek, vagy jobbnak hiszszük magunkat? Ha nyilván való az, hogy többek vagy jobbak vagyunk, akkor nincs anthipathia. (A szép leány leginkább szereti a csunyákkal barátkozni.) De ha nem nyilvánvaló, de sőt ő törekszik velünk ugyanazonnak látszani – kivált idegenek előtt – vagy még jobbnak, holott mi magunk az ellenkezőt hiszszük, akkor kész az anthipathia. Még hiubbaknál a szépség s érdekesség is lehet ok. Ez az egész processus pillanatok alatt szavak nélkül megtörténhető, oly társaságban kivált, hol mi magunk láttatni akarunk, s különösen a magunkhoz legközelebbi ranguaktól féltjük állásunkat. Innen van, hogy első látásra gyakran megtörténik. Sőt gyakori az eset, hogy midőn valakit előre megdicsértetni hallunk, az ily ember leginkább ki van téve ellenszenvünknek; ha csak legkevésbé is meg nem felel a hallottaknak. Hogy gyerekek s ellenkező nemüek közt is előfordul, az elsőt azon modorból magyarázom, melyhez szokott a gyerek, és a melylyel bánik az ellenfél; a második gondolatom szerint, s tán az előbbi is, ugy gyanitom nem ide tartozik; egy név ugyan, de nem egy fogalom! Hogy tetszik?“
„Báb, gyermek, ifju, férfi és öreg melléknevekkel neveztetnek az ember életidejének különböző korai. Az első az együgyüség, tehetetlenség kora, második a vallásosságé, a harmadik a szerelemé, a negyedik a politikáé, az ötödik ismét a vallásosságé, s igy végre a halálé. Azt hiszem a kis gyerek együgyüségén nem kételkedik, valamint azon sem, hogy mihelyt eszmél, észrevesz és mihelyt kifejezni tudja érzéseit: tudakozódik, és a tett kérdésekre ki ad feleletet? az édes anya; s minőket? a legvallásosabbakat, s az ő nézete szerint a legjobbakat – nálunk, különösen jól van számitva az is Jézus által, hogy vallása az anyáknak vonzó, és igy a kis tudakozó, keresztyén feleleteket kap; mi természetesebb, minthogy ezeket mint édes anyjától hallottakat buzgón hiszi. Meglehet, hogy ez idő rövid, mig édes anyjának hisz, oly rövid aztán az az idő is, mire mint boldog gyermekkorra emlékszünk vissza. (Nálam a lehető legrövidebb.) Az együgyüségből a vallásosságra az átmenet a tudnivágy. Midőn a gyermeknek keble tele van hittel édesanyjáhozi s viszonti forró szeretettel; az öntudatlanságnak még legnagyobb részével az észben, s ezért meglehetős vigan futkossa el az élet hajnalát, egyszer csak megjelen a nemi ösztön, mint pirosrózsa a zöld bokron, mert hisz a virágnak megtiltani nem lehot, hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet, és az ösztön e jelenése hirdeti az ifjukort, s a nyilatkozat szerelem. Ah minő szép kor ez! Hit, remény és költészet kora! Majd jön a csalódás, látja hogy viszontszerelmet nem talált, csak szükségből csak érdekből ámiták őt, hogy ép legkedvesebb barátja volt oka csalódásának, látja hogy minden csak számitásból történik, körülte mindenki csak kalmárkodik: ki erényét, ki becsületét, ki pénzét, ki husát árulja; egyszóval látja az életet! S mit tesz? Hát beletalálja magát, s politikus lesz. Kinek természetesen sem istene, sem becsülete, sem lelke, sem vallása nincs, viszszaemlékszik a multra, s kételkedvén még édesanyjában is, keblét kihülni engedi. Szükség-e mondanom, hogy a vallásosságból a szerelembe az átmenet az ébredés kora; hogy az ifjuságban regényesség, hősiesség s végül patriotismus a szerelem társai, hogy a politikusnál az elsőbbek előbb s végre a kétkedésnél ez utóbbi is kihal? A küzdés és törekvés főjellemei a politikának, de másfelől a szebb érzések kihalásával, a kebel kihülésével naponta szaporodnak a tárgyak, melyeket az ember hiábavalóknak tart, s midőn egyszer mindet annak tart, akkor öreg, kiélt!“
„De a test még él, emlékei vannak, s ha hasonlitást tesz multja, valamelyik, s az élet jelen pontjai jai közt; azt szépnek s ezt borzasztónak fogja látni és igy kiált fel: mennyit vesztettem! (De csak mind olyant, mely apránként ragadott rád oh ember!) Már most mi természetesebb, minthogy kiválasztja a legszebbet, és vallásos lesz! s még ha sokáig él az együgyüség is vissza jön!“
„De a dolognak egy nevezetes oldala az, hogy az egyesek képei az öszszesnek! Az emberiség együgyü kora kimagyarázható a természetes magyarázat utján is; vallásos kora már históriai, ifju korát a középkorba helyezem, most a világ politikus, majd lesz skeptikus, s végre vallásos, és együgyü! s ha 9000 év mulva elborit az éjszaki jég – Adhemár szerint – még meglehet, igaza lesz a szelid Jézusnak a végső időkről. Megesik, hogy ez vagy amaz ember, vagy nemzet át megy minden emez emlitett szakokon, a másik kidől, ez vagy ama korban; némely ember örökké gyermek, a más korán férfi; egyik mindig Adonis a más már bölcsőjében Diógénes! Egyébiránt megengedjen a sok trécselésnek, én öszsze-viszsza irok sok mindenfélét, de másfelől ne is ütődjék meg, hiszen ezek aegri somnia!
Ugy hiszem semmi magyarázat, vagy mentségre nem szorult e levél, melyet egy fogoly és kórházban lévő ifju irt barátjának; hiven közöltem, most 14–15 év után is, még a nyelvtani hibákat sem javitva ki.
E következő levelet a Zwingerből irtam Nagy Danihoz, ki akkor kórházban volt, s erre a válasz is megmaradt leveleim közt:
Kedves barátom Dani!
Régóta szándékszom neked irni kissé hoszszasabban, de a restség mindig utamba áll, s most ugyan elővettem e fél ív papirt, hogy be irjam, de nem tudom mi lesz belőle. Először is szóllok lélekállapotomról, s ha hozzá gondolod egészben soha nem egészséges testemet, ugy fogok előtted állani mint egy ismerős kép, mire a nagy piktor – az idő – egy két uj vonást tett, de azért ő a régi. Amnestialis hirekkel, ez az első dolog, annyira saturálva vagyunk, hogy már nem érdekelnek többé, ép mint a viz a sóval bizonyos mértéken tul oldatlan marad.
Ugy tapasztalom a hosszas kisérletek között, hogy legnagyobb bölcseség a hallgatás – vigyázz, mert jön Ethicám és ember ismeretem! – s ha nem vagy barátid között hallgass mindig s mindig bölcs leszel; igaz, hogy valódilag soha sem leszel vidám, jókedvü, de nem is lesznek keserü óráid; s ez ámbár nem kivánatos az egész életre, s minden körülmények között, de itt a börtönben helyes politika, mert itt fönn van hagyva a remény, hogy majd jutunk igaz barátok közé s ott aztán kiönthetjük keblünk minden bánatát és örömeit. Kedves Danim, az emberek mind és egészen jóknak születnek, de az élet, s anyaggali érintkezés alakitják oly különös bizarr jellemekké őket, hogy aztán felbonczolni ős elemeikre csaknem lehetlen; s édes kevés mit egyes rosz szemü észre vesz azon, kit századok előitéletei, s egy ország, vagy földrész szokásai tesznek azzá a mi t. i. a jelenkor emberévé, világosabban szólva: nemde egy mostani embert születési vagy természeti egyszerüségétől, a századok tapasztalásain, és előitéletein alapult nevelési rendszer, és egy helyes, mint ferde nézetekkel zsufolt civilisatió választ el? Ha vizsgálni akarsz egyest, ismerned kell az egészet, az általánost, a multat, a jelent s csak igy közelitheted meg ama rejtélyes fészket, melynek regényes neve az emberi sziv, s melyet tudományosan lélektannak neveznek. S már most tedd ez embert börtönbe. Börtönbe! a szenvedélyek emez összeszoritott tengerébe! S látni fogod, hogy minden mit a külvilág előitéletei, s ferdeségei épen, hagytak, itt összetörnek zajosan, vagy elmállanak csendesen.
A jó szivü önzővé lesz, a nyilt és őszinte ólálkodóvá, az adakozó zsugorivá, a büszke aljassá, a jámbor cselszövővé, az igazságos zsarnokká, a csendes dühönczé, egy szóval a pokol tanyájává teszik lakásukat, s házi istenök helyett az ördög zálogát tartják kis lakjuk oltárain! Ugy találom, hogy az emberek börtönben igen roszszak, de nem ők az okai, hanem e borzasztó körülmény.
Örvendek sokszor, hogy mi elváltunk egymástól, mert hát ha eddig meggyülöltük volna egymást, s már most nem volnának jó barátaim te, Gazsi, Jankó és Pali! Igy pedig alig várom, hogy ujból együtt legyünk valahol! Aztán látod, csókolom a jármot, mely rám nehezült, mert most a külvilágra ugy nézek, mint elisei mezőkre; ha pedig kinn kellett volna szereznem ezen meggyőződéseket, világfájdalom, kétségbeesés, öngyilkosság lettek volna az eredmények. S pedig mindez igen helytelen, becstelen s hitvány dolog előttem.
Kedves Danim ezen utóbb mondott szavak rejtik magukban azon uj vonásokat, miket az ismerős képen érinték; ne ütődj meg, de mondom én imádkozni fogok. Nem ugyan ugy mint jövendölték volt sokan, hanem miként a virág fesledez a tavasz vidám reggelén, ugy lelkemben is gondolatok támadnak, melyekről nem tagadhatom, hogy a vágyat, az irányt jelölik, mely kifog vezetni a zürből, melyben a kevélység évekig tarta fogva.
Csendes elmélkedéseim között igy szoktam átnyargalni a bölcsészet három nagy tárgya fölött, érintvén egyenkint az embert, a világot, és Istent! Elvonulok magamba, s villámokat szórok a társadalom szögletességeire, az emberek nyomorultságaira, aztán sohajok közt várom a menekülés óráját, s végül a lélek önkénytelen keresi gyámolát e hosszu nyomorban akarata ellen illatoz, mint a rózsa! Nem szégyellem már ha nevetnél is, mikor olvasod tőlem e szavakat, de mit tegyek, leomlottak büszkeségem várai, s a romok fölött rózsa és ibolya tenyész, a fennálló falakban bagoly tanyáz, hogy rémitsen, le ontom hát azokat is, hogy a multnak emléke se maradjon, ha olyan az a mult, hogy nem lelkesít, nem nemesít, sőt még élvet se ad rágondolni; hát még ha olyan, hogy menekülni vágyunk emlékétől, mint egy nehéz rosz álomból!
Igy állok s gondolhatod minél visszavonultabb vagyok, annál kevésbé érdekel az anyagi világ; s azért a részletekbe nincs is miért bocsátkozzam az emberek körül; az ujak közt van egy dr. Schütte nevü valódi „modern scholar“, amint az angol mondja csak azért valék bátor idézni a két szót még ugy, ha P. Jankó veled volna is, hogy a szó érthető nem angol előtt is, s azt teszi, hogy divatos tudós; ki beszél németül, olaszul, francziául, angolul; évekig lakott Paris és Londonban, a bécsi forradalom polgári főnöke; berlini philosofiae doctor; nagy természettudós, botanikus, chemikus, phisikus, geolog és technikus; nagy oeconomista kicsinyben és nagyban, s irt vagy 40 kötet jeles munkát, mintegy 45 éves s kiapadhatlan beszédü, bajuszos német. Másokról máskor. Én barátom mégis csak megvagyok, s ha nem is oly fenn és szétcsapongó mint régen, néha vagyok jókedvü is. Hazulról junius óta semmi hir. Társaimmal megelégedve, s ugy hiszem ők is velem. Olvasok, mindent a mi előmbe kerül. Januárban ujra megkezdjük a tanulást, franczia és angol iskolát. A mit küldtél kaptam.
Ugy hiszem régen tudod már, hogy az öreg2) meghalt a mult hó 20-ikán, de még se tehetem, hogy egy-két szóval ne érintsem őt, ki mellett annyi emlékezetes órákat töltöttünk. Midőn olvastam a halálát jelentő sorokat, szemeim könynyel teltek meg, s azok egymásután sürün hullának; alig tudtam okát megmagyarázni; de igen jól estek e könynyek, s végre midőn társaim kérdék, hogy ugyan mi lelt, magamhoz jöve felolvastam a gyászhirt! Ugy hiszem, hogy a rokon lelkek közt egy szivbe járó kötelék létezik, s midőn az egyik meghal, vagy bánat éri, a többi is érzi; igy nekem is könynyeim azt jelenték, hogy én az öreget szerettem, s midőn meghalt megsirattam! Tudom ő is gondolt ránk, mig csak eszin volt, hiszen rólunk sokat tett fel, s rólam bár a fődologban csalódott, azt mondá: nagy magyar vagyok! s sok vizet fogok zavarni! Istenem, Istenem, valjon igaza lesz-e az öregnek? Nem tudom, de most ugy hiszem nem leend igaza!
Nyugodjék csendesen alant! Fenn tudom, hogy boldog!
Meglehet, sok papirt mértem tehetségemhez, hanem hisz ez emberi dolog.
Azonban ugy segitek, hogy rólad is tudakozódom: Hogy vagy? mit csinálsz, irj vagy egy szép verset! tudom ugyan, hogy neked is vannak szeszes és szeszélyes ügyeid az emberekkel; hanem szánd meg szegényeket, s aztán nevesd, hogy mint begyeskednek, kevélykednek, s mulasd magad apróságos intrikáikkal! s igy ha bevonulsz a szellem kis hajlékába, szentelhetsz nehány pillanatot, hogy a lélek röppenéseit, vagy föllengését szemmel tartsd, és leird. Én most Byrontól forditgatok, ámbár mig költészete magával ragad, philosofiáját utálom. Nem vette észre szegény, hogy az első az utóbbit megbuktatja, vagy pedig, s azt inkább hiszem, akarva irt igy, hogy az emberek töprenkedjenek munkáin, ő meg gyönyörködjék töprenkedéseiken; mert hiszen ő istentagadó s pedig a legszebb költészet, legszebb imádság, ő pedig a legnagyobb költő volt. J. Józsi igaz barátod, valamint nekem is, vesd magad az ő karjai közé, ámbár nem mondta még egyszer is, hogy második apád, no de hisz te elég okos vagy, s aztán a végén a szép szó is jó, bár annyit adna mindenki, hisz az öreg Bolyai Farkas azt mondta, azért is köszönettel tartozunk másoknak, ha meg nem sértenek; hát még ha ránk mosolyognak. Jön kedves barátom a karácson, s aztán az ujév, bár jobb szeretném mint korlátolt tapasztalatu vásárhelyi diák legátióba, trappolni, mégis ha szinte nem ugy áll is a dolog boldog ünnepeket s vidám ujévet kivánok neked szivemből; s adja az ég, hogy ha husvét nem is, de pünkösd mindenesetre otthon találjon, mindnyájunkkal egyetemben, s ezek után csókollak
az ifjoncz.
Erre a válasz következőleg hangzott:
Kedves barátom Farkas!
Olvastam soraidat s látom, hogy sajkádat még mindig hányják-vetik a viharok. Miért nem huzódol biztos révbe? Node hisz oda törekszel, csak az a kérdés, hogy van-e oly rév, s ha van, hol van? és mi uton juthatni oda? Ez a kérdések kérdése, s a ki ezt megfejtené, tán megérdemelné, hogy bölcsnek hivassék. Oly rév, melyben csak kis szelek látogatnak, s óriás hullámoktól bátran lehetsz, mindenesetre van, és szerintem ide eljuthatni, önismeret tiszta világnézet (legalább magunk hite szerint) és gyengéink kiirtása által. És most bár nevetségesnek tartom, fölnyitom bölcsességem szekrényét, mondhatnám nádparipáim ketrecének is, s föltárom előtted titkait.
Már ha nem éppen Ádám apánk, de unokái bizonyosan predikálták, hogy a bölcseségre első lépés az önismeret. Mint amazt a világon, ugy az önismeretet is sokfélekép értelmezik. Szerintem elég tudnunk, hogy gyengékkel teljes, inkább ábrándokban, mint a valóban élni szerető lények vagyunk, kik eszményi szépre, nagyra képesek nem vagyunk; de tán nem is lehetünk, hisz ez természetünkkel, mely merőben anyagi, ellenkeznék. Természettől önzők lévén, önérdek cselekvényeink ha nem egyetlen, de főrugója.
Ha e szempontból itéljük meg magunk és mások tetteit, mindjárt nem találjuk annyira visszatetszőknek utálatosoknak, mint különben.
Mi a világot illeti, e felőli nézetünk szerintem mindjárt sokat tisztul, mihelyt az embereket, mert hisz a világon csak embereket értünk, gyenge önző valóknak gondoljuk, kik saját nádparipáikon lovagolni különösen szeretik. Ilyeknek tekintve őket természetesen, hogy tőlök semmi jót nem várhatsz, s ha mégis vársz, akkor ábrándozó vagy, a csillagokat nézed, mig lábbal pocsolyában gázolsz. Ha ily embereket bizonyos eszme szerint, mely már mint nem anyag valósithatlan, jobbitani, boldogitani akarsz, hálátlan munkához kezdettél, mely csak keservvel adózik, annyival is inkább, mert oly dologhoz fogtál, mi nem téged illet, mi nem kötelességed. Elég lenne, ha magad magadat boldogithatnád, ez által közvetve sokat használnál a világnak is. Kis pajtásom, ha azon sok érzelemből, ábrándból, mely lelkünket a fiatalabb években körül folyta, az önérzetet, barátainkbani bizodalmat, s családunkhozi ragaszkodást az élet viharaiban megmenthettük, ápoljuk, erősitsük ezeket annál nagyobb gondal, s hidd el, én legalább hiszem, ezek sokkal több belbékét, boldogságot nyujtanak, mint minden philantropia, Weltverbesserungs isten tudja még minő valóság nélküli tárgyak, értelem nélküli szavak. Nem hagyhatom szó nélkül azon aggodalmadat, hogy ha mindeddig együtt laktunk volna, tán megutáltuk volna egymást. Én azt nem hiszem, mert ha valamelyikünk gazsága által a többiek utálatát megérdemelte volna, hát az méltó lenne az utálatra, valamint megforditva, ha valamelyik oknélkül haragudott volna meg a másikra, az méltó lenne a megvetésre. Gazságra legalább egymás irányában mindegyikünket képtelennek tartom, s oly forma viták pedig, mint Mokka Arábiában van-e vagy Délamerikában, bizonyosan nem hozták volna elő közöttünk amaz általad félt catastrophot.
A mi végül gyengéinket illeti, ezeket csak megismerni is nehéz, annál nehezebb kiirtani. Legelső gyengeség rendesen, hogy szörnyű szerelmesek vagyunk magunkba, s ennélfogva hibáinkat is nagyobb erényeknek tartjuk, mint a melyekkel valaha a régiség erényhősei birhattak. Szomoru, de igaz. Nem tehetem pajtikám, hogy föl ne emlitsem itt a hiuságot, mint főgyengét. Ezt kellene meglesnünk, hogy lakik-e bennünk, s ha igen legalább alva, ha ébren nem is mernők megtámadni, fojtsuk meg. Ez a hiba egyéb roszszak közt, melyeket okoz, szörnyü nevetségessé teszi az embert. Van-e a nemes Z.-ben nevetségesebb két egyén, mint a kedves Sz. bátyád, és az én soidisant második apám. Ugy-e, hogy nincs. Lásd én az emberek nevetséges voltának okát, hiuságokban találom. Meglehet tévedek, gondolkodj, és itélj magad. Ezek p. bölcseségi nézeteim, melyek lehetnek ugyan nevetségesek is mások előtt, de én sok igazat látok bennök. El is hallgattam volna velök, ha az emberek hibái, roszszaságai, s a társaság nyomora fölötti lamentálásid nem hivtak volna fel nyilatkozásra. Fogadd őket, ugy a mint vagynak őszinte nyilatkozatoknak. Irod, hogy vallásos tekintetben is némi változást érzesz, érzed, vagyis érezni kezded egy fentartó vigasztaló erő szükségét. Erre nem sok mondandóm van. Hogy egy főerő létezési szükségét érezzük, emberi erőtelenségünk föltételezi, okosságunk nem látja ugyan a szükségességből származó érzésnek megfelelő tárgyat; de a tudatlanság, és kétely éjjéből talán földerülend idővel a hit világa, és látni fogunk. Mondod, hogy megilletett a B. halála, engem is meg. Megérdemelte tőlünk a hála könnyüit azon ember, ki mindig csak jót mondott, bár őt megérteni, fölfogni nem birtuk. De lásd, oly drága kincs a tapasztalás, kiábrándulás, hogy azt csak saját, és nem kölcsönzött pézen lehet megvenni.
Junius óta semmi ujság, azaz semmit sem tudsz hazulról. Elég szomoru dolog, mondanám, hogy ne aggódj, de itt nem sokat használ a philosophia. Levelem van B.-tól, de még nem közölték. Köszönöm, hogy Jenei Józsira figyelmeztettél, jól tudom s még inkább érzem, s csakis én érezhetem, hogy mily jó irányomban. A köz stylus szerint csak azt mondom, hogy az Isten áldja meg, egyebet nem tehetek, de hálás szivvel gondolhatok jóságára siromig. Mond meg, P.-tól átiratott a 15 pfr. s most már elvagyok látva, van készlet is. Fogadja köszönetemet mindezekért. Pali csak ugy küldjön kávét, ha a pénzzavar ki van egyenlitve. Karácsontájon kapta-e a levelkét, és a Jankónak szólló nyugtát? Egész decemberben rosszul voltam. A doktorom márcziusban haza akar küldeni. Adja Isten, legalább májusban. Hát G. hogy van, üdvözlöm s neki is válaszolnék, ha philantrópiai, vagy bárminő – kai nézeteket előmbe tálalna. Itt most jól vagyunk, az öreg néha unalmaskodik, beszélvén komoly pofával, előttem tudva nemlevő dolgokról, hogy például Maros-Székben ő volt az ellenzék vezére. El hallgatom, s csak azon töröm fejemet, hogy ő maga hiszi-e, ha igen, megint hiusága az oka.
No de nem pletykálok!
Isten áldjon mindnyájatokat
N. D.
A Horváth Gáspárhoz irt levelem körül-belől 1855-ből való; a Nagy Danihoz irt levelem is azon év végéről, az ő felelete már a következő év 1856 elejéről. (Vagy tán ez utóbbi mindkettő egy egész évvel később). Meg van még egy pár levelem a fogdai életből; egyet irtam Erichson Pál-hoz a kivándorlás ellen. Aztán polemizáltam Elekes József barátommal; továbbá Boross Mihályhoz intézett több levelem másolata van meg, ezekben megbiráltam a „Kétlábu Farkas“ és a „Hazajáró Lélek“ czimü regényeit. Ugy szintén birálatot irtam Mocsári „Társadalom“ czimü röpiratára, Kemény Gábor első politikai munkájára. Ugyan csak itt irtam első beszélyeimet: Adélt (megjelent a Nefelejtsben 1864-ben?) A könyelmüeket (megjelent a Pesti Hölgy divatlapban). Leveleim, czikkeim, beszélyeim közkézen forogtak a fogolytársaknál s Boross, Remellai, Oroszhegyi nagyon serkentettek az irói pályán. Tóth Mihály, Komáromi József pedig folytonosan a legjobb oktatásokat adták, s válogatott könyvekkel láttak el. Czikkeim, leveleimre stb. mindig azt irtam felül angol forditás stb. hogy igy ne bánthassák s Goolfy Arthur (goolfy = ugyanazon betükből áll mint fogoly) nevet irogattam alájuk.
Még két levéltöredéket közlök 1856 május havából, kézalatt küldém egyiket szüleimnek a másikat Molnár Józsinak Sz.-Benedekre. Kiszabadulásunk után szereztem viszsza mind a kettőt. Az első igy hangzik: „Május 28-án irom e sorokat csak azért, hogy tudósitsam magokat. Miről? Hiszen, hogy élek az bizonyos, ki annyit megért, mint én s még sem veszett el, az már sokáig fogja hordozni korsóját, mig eltörik. Hogy jól vagyok hiába irom, nem is hiszik el annyiszor irtam, aztán nem is igaz, ha pedig valóban roszszul volnék, azt nem irnám meg. Mit irjak hát? Levéltöltő szép betüket, melyek könnyü gondolatokat tartalmazzanak, vagy éppen üreseket? No de az mindegy, különösen édesanyámról tudom, hogy mégis szépnek találja minden szavamat, megengedjen édes jó anyám, hogy még tréfálok is, de tudja, hogy Cs. Lala milyen jeles volt, mint első szülött s ugy gondolom, hogy én is vagyok olyan gyerek, mint őkeme…
Itt állunk, a nagy küzdtéren szemben a sorssal! bátran szembe nézve vele, holott tudjuk, hogy ő a hatalmas, kivel még küzdeni sem lehet, elfogja-e feledtetni eddigi szenvedéseinket egyetlen mosolyával? vagy ujra sebetvág, elgyötört szivünkön, a jövendő titka? Titkos sejtelmeim jóslata, álmaim csak táplálják reményeimet, a hirek, a valószinüség terire emelik, és mégis hogy miként fog történni, senki se tudja. Szegény foglyok, mennyi most a vidám arcz, hisz a remény, mint a szerelem vidit, és boldoggá tesz…
Minő szomorúság fog tanyát ütni az itt maradók közt! hanem az sem soká tart, ujra feltámad az a kis madár, a remény, éppen mint a Fönix hamvaiból…
Egy barátom a minap azt jegyzé meg egy angol iró után, hogy a politikai pályán két szélsőség van a rabság, és a miniszterség s egyiket, vagy másikat elszokták érni a kitünő politukusok.
„Biz isten igazad lehet – felelék – hanem én, minthogy e szerint egyik irányban culmináltam, tehát visszalépek e pályáról; s ugy hiszem ezt mindnyájunknak kell tenni; kik itt vagyunk!
„Örökre?!“ kérdé ő bámulva.
„Mig az idők változnak!“… No látja édes jó anyám, ha a miniszterséghez is csak annyi érdem kell, mint a fogolysághoz, ugy miniszter is lehettem volna!…
Berde Mózsi bácsi, tudom elmondta izeneteimet, s ezeket megujitva maradok szerető fiok.
A másik levelet valamivel később irtam, ugy gondolom bécsi agentiánk utján:
Kedves barátom Józsi! Ugy hiszem, alig szükség mondanom mily gyakran gondolunk reád. Tudod, hogy én mint türöm ezt az istentelen rabságot, s gondolhatod, mennyivel nehezebb, mióta ti elmentetek. Barátom, isten ugyse ugy meg untam, hogy tatár is lennék, no de ezt csak neked mondom, ki különben is ismersz…
Kvártélyozásunk megtörtént, én a régi helyen maradtam a kolozsváriakkal. Szathmári helyett Bathó Náczit kaptuk. Gazsi, Pali maradtak. Dósa Sándor Haller Józsival ment, Boer János is. Nina virágzik, leghivebb sétáló társa Palóczi Tamás, aztán a többiek, mint régen.
Váradi mindig a régi, maga mondta magáról: Meine Herren, ich bin ein alter Fux! Én részemről éppen ezért igen egyszerü fraternek tartom. Az excellentia derékül és jószivüleg viseli magát. Fannit elvitték Nina egyedül van. Szeptember 21-ik (1856?) Semmi biztos hir. Levertség; igaz ugyan, hogy egy galamb azt mondja: Ő felsége Pestre készül, tehát remélni kell; de tudod hinni is alig merünk valamit az idén. Ha lehet tudósits még ez év folytában, hogy hogy vagytok? Hát Pap Jankó, Mikó mit csinálnak? tudósits ha kedves az életem előtted, mert kibusulom a lelkemet!… Hogy én mit csinálok, azt tudhatod, a fejemre föl lehetne irni: Hic cogitatur de praeteritis, de praesentibus et de futuris!… Ezekután a jó gyerekeket s jó embereket mind köszöntve maradok téged ölelő, s hozzád vágyakozó barátod az ifju.
P. S. Elolvastam e sorokat, s kevés a mi téged érdekel, de mit is lehetne irni innen ki az életbe, ha nem egy hoszszu jajkiáltását a szenvedésnek! De te irhatsz bár mit, mi ugy fogjuk tekinteni, mint az evangeliomot. De már vége, a galamb repülni készül, meg kell válnom tőled pedig holnap is szeretném irni, jól telik vele az idő!…
Volt egy joviális öreg ember köztünk Bogdán Mózes, iszonyu erős ember, egyszer egyes egyedül egy 7 öl hoszszu lajtorját emelt fel a földről, s a Zwinger tetejéhez támasztotta, mit 4 vadász katona nem volt képes megtenni. Ez öreg ur nagyon szeretett és mindig maga mellé vett, hogy mondjam el: mi áll a lapokban? s midőn vagy egyszer mondtam, hogy a német ma semmit se hozott; formaliter megharagudott s minket szidott, hogy élhetetlenek vagyunk! Roppant előszeretettel olvasta irodalmi kisérleteimet, s beszélt az irodalmi viszonyokról a harminczas évek elejéről, még pedig meglehetős tájékozottsággal. A többek közt át adta nekem másolás végett Szemere Miklós legelső költeményét, melyet az öreg bajnok 1829-ben irt, s melynek prologusa igy szól: