Bizonyos tekintetben a józsefstadti fogolytársaság egy kis együttes államot képezett, melyben a többség jogán a hegemonia a magyarságé volt, (a nemes magyarságé, mint a régi módi Szatmári társunk mindig nevezte). A magyarok főnöke pedig, mikor mi Józsefstadba mentünk Madocsányi Pál volt, kit általánosan mindnyájan (olaszok, németek s még tisztjeink is) Directornak neveztünk, s a társalgásban soha másként nem beszéltünk róla. 1848-ban főispán volt, s általában megnyerő módon rokonszenves, tanult és müvelt ember volt. A nagy ur, a fogoly, a jó barát, sőt jó czimbora, és müvelt lélek szerencsés vegyülete.
Mindenki szerette, és senki se volt a ki ne tisztelte volna! Mikor az előljáróságnak valami közleni valója volt, azt először vele közölte, valamint ő adta elő az összes foglyok véleményét és kérését; a czivakodókat kibékitette, a szegényebbeket segitette, szóval főnökünk volt amennyire a viszonyok engedték, s mikor elszabadult, az egész fogda örvendett s mindenki csak jót mondott róla!
Őt a directorságban követte Bónis Sámuel, kit, ha lehet ezt mondani, még jobban szerettünk – egyszerűbb – és megközelithetőbb volt, habár kormányzása ideje már a jobb napokra esett, mikor (az utolsó évben t. i. 1856 közepétől, 1857 közepéig úgy szólva csak internálássá könnyebbedett sorsunk) nem volt szükség annyi közbenjárásra. Bónis egyike volt azoknak, kiket legörömestebb hallgattunk, mert részletesen ismerte a 30 és 40-es évek eseményeit, s hiven és szellemdusan beszélgetett azokról, a nélkül, hogy saját szereplését valaha fitogtatta volna. Soha se felejtem el, hogy egyszer a sétatéren sétáltunk többen erdélyiek, s ő velünk szembe jöve nevetve mondá: „Fene két vezéretek volt nektek Erdélyben a 40-es években!“ Egyikünk kérdé, hogy kiket ért: „Na hát a gubernator és Chateaubriand! egyik azt mondja, hogy Teleki Lászlót, s általa Teleki Józsefet és minden megyét kormányzott, a másik azt beszéli, hogy Marosszéket, s az által a székelységet vezette az oppositio terén!“
Az egész dolgon jót nevettünk, mert mindnyájunk előtt ujdonság volt ez, pedig ott volt köztünk Mikó Mihály Berde Mózes, nem is emlitve a többit, kik a valót hiven tudták.
Az erdélyiek közt Mikó Mihály Marosszék jelenlegi fő királybirája volt a legtekintélyesebb ember, sőt egyike azoknak, kiknek szava legnagyobb nyomatékkal birt a német előtt is. Szilárd jelleme, müvelt modora, szép multja s nagy jövője magasra emelték őt mindnyájunk fölött, s ő mégis nyájas, barátságos és áldozatra mindig kész volt legegyszerübb társa irányában is.
Az olaszok közt legtekintélyesebb ember volt Mangili Angelo s legnépszerübb Finzi. A németek főnökei Braun őrnagy és Dr. Schütte voltak.
Könyves Tóth Mihályt a hires debreczeni reformatus papot többször emlitém, ő volt a Zwinger legtudósabb egyénisége. Mindenesetre feltünő egyéniség. Oly elegans volt mindig mint egy arszlán, derült kedélyü, s a philosofia, theologia, és az államtudományok legbonyolultabb kérdései fölött kunsági dialectusával oly hatályosan elmélkedett, hogy az ember lelke repesett az örömtől. Alföldi tájszólás az ajkon s európai tudományosság a főben, ez a legszerencsésebb öszhangzat a végre, hogy a magyar szivet megnyerje; dandylike a külsőben, s mély tanulmányok és lankadatlan szorgalom a négy falközött; soha el nem boruló derült kedély, egészséges világnézlet, az életnek és adományainak becsülése, s ráadásul ihletett vallásos érzelem, mind-mind meg van Tóth Mihályban, és ő mig csak él, emberem lesz nekem!
Egy szobában lakott, a szint oly derék és tanult Silye Gáborral (jelenleg a hajduk főkapitánya); a gentleman lelkész és kitünő szónok, a nemes emberbarát és müvelt lelkü Schwendtner Mihálylyal (jelenleg Pest városa szeretett plebánosa) ki mindnyájunknak kedvencze volt; a szenvedélyes homeopatha, és jeles jogász Földi Jánossal és a tanulást, olvasást kedvelő jeles magyar népnevelő Hajdu Lajossal, ki mindnyájunk becsülését érdemelte ki.
Nagy mértékben gyakorolták többen a zenét különösen az olaszok; Zanuchi Homeros egy római ifju középtermetü halvány, mondhatom eszményi szép arczu barna férfi, oly gyönyörüen fuvolázott, melyhez hasonlót sem az előtt, sem azután soha se hallottam, mintha csak a szellő rezgése lett volna játéka, az ajk, a fa-eszköz, mintha mind csak képzeletben lettek volna, csak a felséges hangokat hallottuk, amint nyári estéken ablakait felnyitva, az érzelemgazdag olasz dallamokat fuvolázá. Volt az olaszok közt a ki hegedült is, meg a ki hárfázott, gordonkázott stb. A magyarok közül Mikolai Ferencz volt a zene-mester, ki mind a mellett, hogy 20 évre volt itélve örökké jókedvü volt, s egy pianinot is tartott, és igen ügyes quartetteket rendezett. Szép hangja volt a szegedi Osztrowszky Józsefnek, ki egyike volt a Zwinger legszebb alakjainak. Eszes, okos, csüggedni nem tudó, népszerü, szeretetre méltó, kedves ember, tetőtől talpig magyar. Sokat tanult és olvasott s előttünk jóval kiszabadult.
Az énekesekhez tartozott egy Kőrösi Sándor nevü is, kinek aztán ez volt legfőbb érdeme; különben semmi kiváló tulajdonnal nem birt. Kürthi István aristokratikus követelésekkel föllépő gavallérpolitikus volt, különben csinos szép legény.
Járossy Gusztáv volt honvéd alezredes vagy ezredes, hallgató, komoly kis ember, doctrinaire katona, s mint régibb faju, némi kicsinyléssel viseltetett minden iránt a mi civil, és nem militaire. Ezenkivül müvelt, olvasott ember volt.
B. Leutsch Albert a hydropathia lelkesült apostola, ki meztelen lábait durva papucsba dugva hajdon fővel szaladgált a sétatéren még 10 foku hidegben is, emberbarát, republikánus és reformátor. Volt esze és tanulása, s kedvencz tárgyai iránt annyira hevült, hogy bőven és szenvedélyesen tudott beszélni. Különcz volt, és makacs, és mindezekben volt annyi eredetiség, hogy egy pár embert követőül vonzott, különösen a kis Erichson Pált, ki egy porosz királyi testőrségi őrnagynak fia levén, vérszerint tagja volt a porosz aristokratiának, de akkor a legszélső demokrata elveket vallotta, és szerelmes leveleket váltott egy német kisvárosi asztalos leányával. Ugy tudom, hogy atyja beleegyezésével tarták fogva egy pár évig (10 évre volt itélve), de kiszabadulva Hamburgba, s onnan Amerikába ment Franklin hazájába, kit imádott. A másik vizgyógyi tanitvány Kleinert Pál volt, egy sok ismerettel biró, de gyenge jellemü cseh diák; ezek hónapokon át csak tejet ittak, és kenyeret ettek, de még a kenyér is sajátságosan készült, maga báró Leutsch dagasztotta a zárnokok és tiszteink nagy mulatságára.
Komáromi József (1848-ban főispán, jelenleg zemplénmegyei alispán) és Komáromi György közel rokonok, talán unokatestvérek, mindkettő szeretett, népszerü egyéniség volt, perfect gentlemanek, sokat olvastak s főként József egyike a legalaposabban müvelt férfiaknak.
A két gróf Haller Ferencz és József testvérek gazdag grandseigneurök, hajthatatlan makacs jellem mindkettő, köztünk népszerü emberek voltak, mindketten, különösen József, ki törökül tanult, s a török, és arab irodalmi müveket tanulmányozta. Sok borsot törtek a német orra alá, de viszont őket is sokat szekirozták, József a közélettől viszszavonulva családjának és gazdaságának él, Ferencz gróf pedig jelenleg Felső-Fehérmegye főispánja.
Pilassanovich József egy szeretetre méltó kedves alföldi (bajai) földes ur volt, ugy 47–48 éves; megnyerő rokonszenves modoru, s mindig ifjaktól környezve. Leghivebb czimborája volt Barsi József az én kedves barátom, kivel a fogdai életben egymást nagyon megszerettük, és együtt tanulgatva, és olvasgatva sokat társalogtunk.
Bobori Károly czeglédi r. kath. lelkész egyike volt a fogda legcsendesebb, s legtürelmesebb lakóinak; sokat olvasott, sokat imádkozott, s még csak gyanittatni se engedé soha, bár egy pillanatra, hogy keble oly erős szenvedélyek tanyája, mint a milyennek mostani politikai élete mutatja; a világon minden egyéb volt ott, csak nem szélső bali! Egyébiránt általánosan tisztelt, és becsült egyéniség volt, s legfennebb az ultrák nem szerették, mert semmi hajlamot sem mutatott a velök való rokonszenvezésre. Egyébiránt én közelről ott nem ismertem, és csak a látszatról irok, annyi bizonyos, hogy rendszeresen tanulással töltötte idejét, s egy párszor könyvet is kölcsönzött nekem olvasás végett.
Az öreg Marchi franczia nyelvmesterünk volt, alapos ismeretei voltak, és terjedelmes olvasottsága, azonban csak anyanyelvét az olaszt, és a francziát értette; azon időben lehetett 63–64 éves, egyik élő tagja volt a hajdani carbonarik-nak, milánói születésü lévén, sokszor volt elzárva, és e körülmény nagy hatással volt értelmi és kedély világára. Napokig, hetekig volt magában vonuló melankolikus állapotban, mintha minden érzékei eltompultak volna, s mindent a mit valaha látott és tanult, elfeledett volna, csak egy volt, mit soha egy pillanatig sem feledett: iszonyu gyülölete Ausztria iránt; mély megvetése mindennek a mi német! Néha kitört belőle ez erős indulat, s dühös monologokban nyilatkozott, akár magános szobájában volt (mert saját kivánságára egy kis szobában egyedül lakott) akár a sétatéren száz meg száz társa között; ilyenkor lángoló szemekkel, tajtékzó ajakkal s öklét összeszoritva, és magasra emelve neki rohant a katonaköpenyegnek, a falnak, egy szögletnek, néha képzelt légalakoknak s dühös szónoklatot tartott, a régi Metternich ellen, és rendre sorolta Ausztria büneit a történelemből, s vad káromlásokat szólt a katholicismus, a pápa, és a jezsuiták ellen.
Mikor aztán jól kidühöngte magát, ismét sétálni kezdett köztünk, olykor valamit mormogva. Máskor azoban Barsi Józsival különösen, aztán Kleinerttel, s néha velem is szivesen beszélt ifjukoráról, régibb politikai viszonyokról, anekdotákat is mondott, s szeretetre méltó kedves öreg ur volt; elfelejtők előbbi őrjöngését, s szivesen néztük himlőfoltokkal mélyen jegyzett arczát, ritkás fehér szakállát, s kopott bársony öltönyét, és csak a müvelt s rokonszenves kedélyü ember állt előttünk. Mikor csak német lapjaink voltak, s igy volt legtöbbször, franczia kivonatokat késziték számára, s mikor dörgedelmes hangján kérdé: „Qu’est cequ’il y a de nouveau?“ az összehajtott jegyzéket kezébe nyomtam; ő pedig óriási zsebébe sülyeszté s aztán vagy beszélgetni kezdett, vagy ha nem volt jókedvében egy: „Merci Monsieur“-vel vállait megrázva elfordult s nagy lépésekkel elpályázott. Sokszor gondolok most is e csodálatos vén emberre, ki azóta talán forradalmi lázaiból kihülve, sirjában folytatja álmadozásait a szabadságról, és emberjogokról!…
Angol nyelv tanitásával Lomniczy Endre pesti ügyvéd foglalkozott, a pestiek nem igen szerették, de mi kiket oly jó indulattal, s oly nagy igyekezettel tanitott mindig jó emlékezetben fogjuk őt tartani; legszorgalmasabb tanyitványi Árkosi Mózes unitarius pap, Barsi Jóska és én voltam.
Fornszek Sándor egy szilárd jellemü szép ifju ember volt többnyire magányosan a Zwingeren kivül lakott, nyiltan, tartózkodás nélkül mondta ki véleményét a német uraknak, még pedig szemtül szemükbe, s mindannyiszor ahányszor alkalom adta elő magát, ezért sokat üldözték, de ő méltósággal türt, és kérni nem tudott, nem akart soha. Mindnyájan szerettük, és ohajtottuk volna, hogy állandóul köztünk legyen, de ha csak ritkán láttuk is, egyike maradt azoknak, kiknek barátságára mindig önérzettel fogok emlékezni. Mátkája hiven várt reá a szenvedés hosszas évei alatt, s kiszabadulásunk óta boldog házasságban élnek.
Ugy hiszem nem fogom sérteni gyöngédségüket, ha egy kis eseményt ide igtatok. Egy alkalommal midőn kórházban voltam, egy pesti barátomtól levelet vettem, melyben ilyen forma izenet állott „mond meg F. Sándornak, hogy láttam jegyesét: forrón szeret és hiven vár s mindnyájatoknak szabadulást ohajt! Engem e nehány szó annyira meghatott, hogy alig vártam miként a fogdába viszszamenve Sándorral találkozhassam, s viszszatértemkor hamar is láttam őt, azon időben velünk sétált, elmondám neki a levél tartalmát s utánna tevém: mily szép jellemü hölgy lehet az a te jegyesed! az ő szemeiben is az örömnek egy csilláma ragyogott, s aztán igy szólt: „Ha olyannak nem ismertem volna, nem is szerettem volna soha!“
Jabloniczky Ignácz egyike volt a legcsodálatosabb egyéneknek, ha jól tudom egy miskolczi kalapos fia, nagy eszü és széles tudományu, s roppant olvasottsággal biró ember; Kölcsey Ferencz kortársa, vagy kevéssel ifjabb. Szabályos növésü szép arczu ifju lehetett, értelmes homlokkal s hóditó kék szemekkel. Kitünő jeles tanuló volt, s oly szerencsés modoru, hogy az ország első házai megnyiltak előtte. A 30-as években Kölcsey, egy bécsi bankár leányát nőül akarta venni. Jabloniczky, ha bár Kölcseynek barátja, s habár általa mutattatott be a jó németnél, a leányt elütötte kezéről, sőt elcsábitotta, s ez alatt a pénzember viszonyai roszra fordulván, a leányt nem is vette nőül. Később bácsmegyei főispán b. Rudics nagy befolyásu titkára lett s Pesten egyike volt a legdivatosabb gavalléroknak; iró3), szerkesztő, szalon-ember, sokat költött és parancsolt, s ezek mellett szenvedélylyel tanulmányozta a mystikus tudományokat, magnetismust, phrenologiát, arcztant, chiromantiát s más efféle rokon rendszereket. A forradalom alatt, a magyar kormány szolgálatában állt, s minthogy sok nyelvet egész könynyüséggel beszélt, és végtelen ügyes volt az önmasquirozásban egyike volt a magyar kormány legügyesebb kémeinek. Windischgräcz táborán csak ugy járt-kelt keresztül mint a madár, elment Komáromba, hirt vitt és hozott, sőt a temesvári várban is bennjárt, s mindenfelől a legpontosabb, és leglelkiismeretesebb tudósitásokat küldötte. A forradalom után kimenekült, de már novemberben visszaküldék, s missió-val látták el. Jabloniczky mint delejző orvos jelent meg a temesi bánságban, s ezt a bolond mesterséget nagy szerencsével üzte, s némileg politikai missióját is végezte. Azonban egy szép müvelt ifju hölgybe beleszeret, az ifju hölgy visszautasitja, de a mama roppant bámulója a magnetismusnak, s a tudós doktor által gyógyittatja magát. Egy napon a kisasszony is rávéteti magát az experimentatióra, és elalszik, vagy öntudatlan állapotba esik, elég az hozzá a doktor borzasztóan viszszaél az ifju hölgy állapotával. Mikor az ifju hölgy magához tért, elszörnyedt önmagától és méreggel vetett véget életének, hősünk annyira szivére veszi a dolgot, hogy őrülési jelenetek mutatkoztak rajta, kórházba viszik, papot hivat, meggyónja lefolyt élete büneit, ezalatt a rendőrség is figyelmes lesz, s ő az első kérdésre megmondja igaz nevét, küldetését és a forradalom alatt tett szolgálatait. Elitélték 10 évre.
Mikor én Józsefstadtba mentem állami fogoly öltönyben volt egészen; testén durva, szennyes vászoning, nyakkendő nélkül, bajsza és mint mondják egykor szép szakálla leberetválva, dus haja tövig nyirva, elegans kezei piszkosak, szeme tévedező, üveges fényü.
Alig szólt egy-egy emberhez, sipitó hangon dadogva: „Dicsértessék az ur Jézus Krisztus!“
Pár hó mulva egy ünnepen, ha jól emlékszem sz. Ignácz napján, midőn templomba mentünk, még rondább volt mint valaha, az uton hajdon fővel ment, a templom első lépcsőzeténél térdre borult, és fejét a szó szoros értelmében hamuval hinté be, és a nagy templomon végig, térden csuszva kuszott az oltárhoz, s ott fejét a lépcsőzetre hajtva zokogott, s néha lázasan ütötte mellét, nem tudtuk, szánjuk-e vagy undorral gondoljunk büneire, melyekről akkor semmit se tudtunk, s melyekről később is csak egy-kettőnknek tett annyi vallomást, amennyit fennebb leirtam.
A foglyok egy része egész pietismussát és devótióját tettetésnek tartotta, különösen miután egy akkor őrült társunkat Boncza Imrét, ki unitarius volt a r. kath. hitre csábitotta, és ünnepélyesen meg is kereszteltette.
Mindig csak a szentek életét, breviariumot, s egy pár ultramontan müvet olvasott, s társalgásának fő eleme volt, hogy készüljünk a halálra, és utolsó itéletre. Én néha belevittem, hogy multjáról, s a pozsonyi gyülésekről stb. beszéljen; és gyakran lekorholtam, hogy ügyeljen a tisztaságra, mert isten nem kivánhatja a rondaságot, mondtam, hogy ne hagyja el magát, mert az isten megbocsát, s a hazának szüksége van, és lesz bizonynyal oly fiaira, kik annyi müveltséggel és tudománynyal birnak, mint ő! stb. mikor aztán igy szónokoltam, sokáig nézett s azt mondá: „Crysostomos János öcscse vagy ugyan, de még mindig az ördög kezében vagy!“
Néha azonban volt annyi láttatja szavaimnak, hogy rendesen vett fehér ruhát és mosakodott. „Lásd fiam olyan vagyok, mint egy piperkőcz!“ Jó botanikus volt, s a politikai világirodalmat jól ismerte; nagy szegénységben élt, de nem látszott érezni a nélkülözést, s tőlünk kéregetett is ugyan, de aztán mindent a városi koldusoknak küldött ki. Kiszabadulásunk után pár év mulva valamelyik zárdában halt el.
Minorich Károly és Lugossy József, egyik egy magas száraz ember, másik egy középtermetü szabályos magyaros arczu férfi volt, mindkettő Kolozsvárról. Józsefstadtban mindig együtt laktak, s bár sok évre voltak itélve, férfiasan, mondhatni egész méltósággal viselték sorsukat; kézimunkával kevéssé foglalkoztak, Lugossy éppen nem, idejöket folytonos olvasással, és tanulással töltötték, velök lakott a satirikus természetü, s néha a buskomorság felé máskor a mulattató vidámság felé ingadozó Tiltsch János Kolozsvár egykori hires, s mindig szabadelvü könyvárusa. Velök laktam az utolsó 15 hónapot én is, és mind a négyen együtt szabadultunk. Én és minden társaink csak becsülni tanultuk e három kolozsvári képviselőt?
Ugyancsak Kolozsvárról fogattak volt el Tompa Lajos, ki igen szépen fuvolázott, s kissé beteges volt, de jó czimbora. A galamb ártatlanságu őszfürtü Baló és Ocsvay Ferencz, az „Erdélyi Hiradó“ egykori főmunkatársa, később a „Honvéd“ szerkesztője, kiszabadulása után jogtanár, képviselő s jelenleg a birodalom legfőbb törvényszékének itélő birája. Egyike az ország legmüveltebb capacitásainak, s egyike a legkitünőbb magyar jogászoknak. A fogdában a politikai és nemzetgazdasági világirodalmat tanulmányozta, s általában ott is mint egész életében az volt sorsa, hogy a kik legbizalmasabb körében éltek, azok leginkább szerették egyéniségét, s a kik legjobban ismerték azok legtöbbet tartottak tudományosságáról. Egyszerü, mint egy falusi földmivelő, eszes mint egy diplomata; jókedvü mint egy viruló ifju és bölcs mint egy törvény alkotó. Fáradhatlan vasszorgalmu, kitartó, munkás, s a mit annyi észszel és szorgalommal a belső ember megszerezhet, azt ő mind birja a nélkül, hogy kedélye ártatlanságából valamit veszitett volna. Egyike volt a legnépszerübb embereknek, s az öszszes fogolysereg egyhangu véleményben volt felőle.
Jenei József kiről N. D. barátom levele is oly szépen emlékezik, hasonlókép egyike volt a fogda legnépszerübb embereinek. A közügyeknek kicsinyben és nagyban mindig áldozni kész, barátjával mindenét megosztó s legnagyobb részben mindig másokért élő, és személyére nézve kevéssel megelégedő, egyszerü modoru, nyilt őszinte ember nem is lehet más, mint népszerü mindazok előtt, kik szerencsések őt közelebbről ismerhetni.
Elméleti dolgokban, mint minden eszes ember szivesen, és ügyesen vitatkozott, de közmegállapodásnak keserüség nélkül rendelé alá saját véleményét. Ezért mindenki tisztelte; soha egy perczig sem szünt meg olvasni, tanulni és egyfelől meggyőződését szilárditani, másfelől világnézletének folytonosan tágabb kört nyitni, ezért mindenki becsülte.
A gyengébbeknek, a szorosabban elzártaknak, az üldözötteknek senki se volt oly hangos védője, s ha nyilván a némettel szemben nem segithetett, titkon kéz alatt segitett, enyhitett.
Igy például a sánczon levő bajtársaknak ő küldött vajat, szalonnát, csokoládét, czukrot, teát stb. (Még pedig gyakran ugy, hogy az illető czikkeket pléh szelenczébe zártuk, aztán a mi sánczosaink kivitték a piacz közepére a kuthoz, s ott a sánczosok vizes hordójának fenekére bocsáták, s ugy csempészték be a sánczosok kaszamátájába esteli vizvitelnél.) Természetes volt, hogy ezekért szerették.
Nagyon eszes, kitünő müveltségü és perfect gentlemanlike ember volt Pap János; nagy tudományu, kétkedő és pessimismusra hajló volt az én legkedvesebb, s ártatlan lelkületü barátom Horváth Gáspár, mindketten nagy hajlammal a humorizálásra, mely téren erősen rokonszenveztek; nem czélom kimeritő jellemrajzokat adni, s nem is állitom, hogy barátimban is ne lettek volna hibák, de ők minden affectatiótól menten olyanok valának, a milyeneknek mutatkoztak; hogy azonban köztünk másfajta emberek is bőven voltak, s hogy semmi tulzott fogalmaim nem voltak a társaságról, annak bizonyságául álljon itt egy 1857-en irt levelemnek következő töredéke:
„Kolozsvár 1857. szept. 24-ik“… Épp mint forradalmunkban, ugy ott a fogdában is voltak olyanok, ki a zavaros időkben halászott, az irigyek nyelvén lopott vagy rabolt; katonai nyelven requirált; élelmibiztossági nyelven provideált; a politika nyelvén használta az alkalmat; a nép nyelvén rosz fát tett a tüzre; volt ki állomását odahagyta egy-két rangért, vagy olyan, ki megunta második, vagy harmadik ember lenni az országban, a megyében, a városban vagy faluban, és minden áron első akart lenni; orácziókat mondott, lecsapatta fennebb valóját, jó volt ha agyon nem üttette, s magát ültetteté helyébe; voltak olyanok, kik a nélkül, hogy a társadalom jelen szervezetét, a népek és nemzetek szokásait, természetét, s viszonyait csak egy hajszálra is ismerték, vagy bár egy pillantásra méltatták volna, ahányan voltak annyiféle utópiát készitettek, s azokat minden áron létesiteni akarva, gazembernek tartották ki nem volt velök egy véleményben; voltak végre gyengék, tudatlanok, ábrándozók, sentimentalisták, kiket részint a körülmények, részint a mások ámitásai sodortak bele a nagy zavarba.“ Eddig a levél.
Voltak csakugyan közöttünk, kik rettentő puritanismust affectálva haragudtak, ha folytonosan nem káromoltuk a németet; haragudtak ha vártuk az amnestiát, haragudtak ha olykor kétkedtünk, s főként ha biráltuk a közel multat, a forradalmat, s az emberek tetteit és beszédeit.
Voltak, kik egy káplár szavának inkább hittek, mint akármely kül- vagy belföldi lapnak, és a közkatonák beszédjei után rendezték be Európára szólló combinatióikat. Ezekről elmélkedett Mikó Mihály, mikor fel-fel kiáltott: „Bizony, bizony nagyok az én szenvedéseim, nem csak hogy rab vagyok, de még combinatiókat is kell hallgatnom!“