Kis művem végefelé ime azon czikkhez értem, melyben fogolyéletünk legszebb napját akarom leirni t. i. szabadulásunkat. Volt a mi előljáróink közt egy vén nyugalm. kapitány, nevét elfeledtem, de mi „vén rongyász“-nak neveztük magunk közt. Ugyanis a fennebb leirt visitatió alkalmával arra a meggyőződésre jött a német, hogy igen sok butorunk, ruházatunk és könyveink vannak, tehát egy nagy raktárt rendezett be számunkra, hol minden fogolynak hely jelöltetett ki, s oda vittük főként az uti koffereket, és ládákat (ebben volt is valami kis helyesség) aztán nyáron a téli ruhát s viszont; könyveinket s egy s más apróságainkat, hetenkint egyszer kimehettünk behozni a mire szükségünk volt stb. Ennek a raktárnak lett felügyelője a „vén rongyász“, örökké beszélő, litteratusságot affectáló, kissé kapzsi, de különben jámbor vén ember, mindig tudott ujságot mondani, s minden pletykát elbeszélt a mi a városban, a parancsnokságnál történt, s a minek a nagy világból neszét hallotta. Néhai kedves atyám egy alkalommal egyebek közt Ciceró leveleinek egy remek kiadásu példányát küldé meg nekem saját könyvei közül, a vén rongyász remegett a vágytól, hogy a különben is szép kötésü könyvet birhassa, s én azt mondám: „ha kegyelem utján fogok szabadulni, önnek fogom hagyni e könyvet! Ez igéret óta a vén ember jó barátom lett, s valahányszor a raktárba mentem mindig sokat beszélt.
1857. áprilisében csak elterjed és már másodszor a hir, hogy a császár Magyarországra jön, s e hir folytán megkezdődtek ismét a fél év óta szunnyadó kegyelmezési combinatiók, a hazulról érkezett levelek biztattak, a tisztek susogásai támogatták a hireket, még a bécsi lapok is (Wanderer) sejteni engedték az amnestiát, s egy prágai lap, melynek két számát egy magyar születésü ifju káplár, kivel a kórházban ismerkedtem volt meg, zsebembe csusztatta, tüzetesen tárgyalta az amnestia lehetőségét, és minél nagyobb terjedtséget ajánlott, természetes, hogy mindez minket felizgatott, s első kézzelfogható eredménye az lett, hogy rendszeres munkálkodásainkkal felhagytunk, épp egy pár héttel azelőtt kezdtem volt meg az olasz nyelv tanulását, többé aztán hozzá se nyultam, alighogy a Sue-féle regényekhez volt némi türelmem. A sétálás idejét nagyon kezdtük nyujtani. Váradi ezredes, s a többi tisztek mindig köztünk jártak keltek, s erősitgeték, hogy ők minket mindig becsültek! Esténként a vizhuzásnál a szegény profósz 10-er is mondá: „Einrücken meine Herren!“ Az érzelem, és indulat minden hangját megpróbálta, de mi aztán akkor mentünk be, mikor már esteledett, s egyelőre nem volt több mit csevegjünk, és megéhezve vacsoráról kelle gondolkozni.
Tudtuk már, hogy a császári pár Budán van, feszült várakozásban töltöttünk minden órát; egy-egy napon ellankadva ujra olvasni, jegyezni kezdtünk, de csak addig tartott mig egyik társ megszólalt, azonnal minden könyv összecsapódott, s kezdődött ujból a beszéd, okoskodás, tervelés a szigoru való, s a fényes ábrándok közt ide-oda tévedezve.
Végre május 10-én reggel a sétára feljő Váradi ezredes és gróf Haller Ferenczet magához intve nehányunk hallatára azt mondja: „Biztosithatom önöket, hogy ő Felsége Budán egy nagy kiterjedésű kegyelmi rendeletet irt alá! A névsort minden pillanatban várjuk! Ez nap már pakolni is kezdett egy-egy vérmesebb; de eltölt május 11-ik, 12-ik, a nélkül hogy valami érkezett volna, gyönyörü tavaszi napok voltak, az egész vidék ki volt zöldülve, én mondhatom, hogy annyira izgatott voltam, miként nappal alig tudtam egy-két órát olvasni, s éjjel egy-két órát alunni.
Délutánonként egy-egy kicsit iddogáltunk, már hiába másként nem valánk képesek szórakozni!…
Május 13-án már lankadni kezdtünk, a pessimisták keserü mosolylyal néztek körül, s mi este fél hét órakor ismét csak bezárattunk, az egész fogda elcsendesült a zárnokok is szobáikba vonultak, s én előszobánk ablakában állva keservesen fütyürésztem, egyszer csak ugy egy negyed 8-ra verik a leghátulsó kaput, egy zárnok elszalad előttem, hogy kinyissa, s jön egy pár katonatiszt, s hátul czammogott a „vén rongyász“; „mi baj kapitány ur? kérdém suttogó hangon a nyitott ablakon át, amint mellettem elment: „Es ist schon da!“ mondá mosolyra vicsoritva vén képét. „Valóban?“ „Tartsák készen magukat!“ mondá utánna gyorsan s azzal elsietett; én berohanok társaimhoz, vasainkat felrakjuk, ujra az előszobába megyek, hallgatózom, s hallom, hogy a kapukon járnak-kelnek: „Mi baj van gyermek?“ kérdé Varga Zsigó kedves barátom az első emeletről; mert ott puttonozva lévén az ablakok nem láthatott semmit; s csak azt hallá, hogy a vén némettel beszéltem. Alig volt időm, hogy felkiáltsam néki a vén ember szavait, ime a zárnokok szétnyargalva, s a pillanat hatalmától elsodortatva örömtől ragyogó arczokkal nyitják fel az ajtókat. „Le a vasakkal!“ kiáltá káplárunk, s neveinket a megindulástól reszketve felolvasva mondá: „menjenek ki urak, itt van ő excellentiája!“
A másik pillanatban már az udvaron voltunk, s minden szobából jöttek társaink; az udvaron volt Kisslinger altábornagy körülvéve számos katonatiszttől. Az öreg ur meg volt hatva: az auditorral felolvastatá a kegyelmi okiratot, és a mellékelt, névsort, 114 név volt rajta csak a jozsefstadti fogdából. És ekkor az altábornagy ur egy szép beszédet mondott: „Életem legszebb pillanatjának tartom e perczet, midőn ő felsége kegyelméből ennyi szenvedőnek visszaadhatom a szabadságot. Kinyilatkoztatom, hogy én nem olyanoknak találtam önöket, mint hallottam, én önök magaviseletével nem csak hogy mindig meg voltam elégedve, de becsülni tanultam önöket azon méltóságteljes türelemért, melylyel nehéz sorsukat hordozták. Engemet önök soha se emlékeztettek nehéz kötelességeimre; nekem egy rosz órát sem okoztak, fogadják ezért köszönetemet, és fogadják őszinte üdvözletemet uraim, e perczben, midőn önöket kiknek neveit felolvastatám ezennel szabadoknak nyilvánitom!“ Éljenekkel fogadtuk az öreg katona beszédét, ki nyári blouseban, a mint a rendeletet Prágából megkapta azonnal sietett, láttam, hogy rá volt irva „dringend“ s verestentával háromszor aláhuzva. Mi egymás nyakába borulva, kibeszélhetlen örömet éreztünk. E perczben minden nyomor, minden szenvedés feledve volt! Nem tudom, hogyan történt, de könnyeim megeredtek, s zokogásomon alig tudtam erőt venni, az a sok elfojtott bánat, az a sok visszatartott indulat, az a sokáig letiport érzelem világ, könnyeim árjába olvadva fel szabad folyásnak indult, és nem csak én egyedül sirtam, könnyeztek mindnyájan, és sirt a legnagyobb rész… soha sem fogjuk feledhetni ez estét, melynél nevezetesebb napja egyikünknek sem lesz soha, 1857. május 13-ik!
A várparancsnok az öregebb foglyokkal beszélgetve elhatározták, hogy az éjszakát a fogdában fogjuk tölteni, az ajtók és a kapuk nyitva maradnak egész éjen, a kinek épen tetszik kimehet, de lássák uraim, mondá Kisslinger, én a mint vettem a rendeletet egyenesen ide jöttem, sem a város népe, sem a rendőrség, sem a zsandárok nem tudnak még róla, s igy valami kellemetlenség is származhatnék; mi szivesen maradtunk, mert hisz magunk közt legjobb társaságban voltunk; és tán két három ember kisétált, de azok is hamar visszatértek. Álomról szó se volt, egész éjjel jöttünk, mentünk egymáshoz, sokan vigadtak, daloltak kártyáztak, én lassanként pakolgattam össze könyveimet s közbe-közbe átszaladtam Barsi Jóskához, Horváth Gáspárhoz, a nagy öröm miatt ez éjen csaknem eszemet vesztém. Éjfél után Minorich Károly bátyám rábeszélésére kissé lefeküdtem, s aludtam is egy pár órát csendesen, de már 4 órakor talpon voltam, hirtelen felöltözve kiszaladtam a városba, alig volt még ember az utczán, de egy vén asszonyka már nyitogatta boltját, megkérdém tőle, hogy hol a postahivatal, s oda siettem, a csomagok már el voltak készitve, s mondák, hogy már nem vesznek fel levelet; de én mondám, hogy most szabadult fogoly vagyok és csak pár szót akarok irni szüleimnek. A postahivatalnok rögtön papirt, tentát és tollat adott, s én egy rövid levelkét irtam, mely igy hangzik:
„Józsefstadt, május 14-ik 1857. Kedves szüleim! E sorokat a szabadban irom. Tegnap óta nem vagyok rab, boldog vagyok! Ismerőseink, barátaink Jenei Józsi, Horvát Gáspár, Nagy Dani stb. mind kiszabadultak; isten velünk a viszontlátásig. Szerető fiok.“
A kis postaszekér szemem előtt indult Königgräcz felé, és igy történt, hogy az én levelkém 24 órával előbb érkezett kedves szülővárosukban Maros-Vásárhelyre.
Levelemet elküldve visszamentem a fogdába, már mindenki talpon volt, holmi fölkelhetőinket elajándékoztuk a jó zárnokoknak, pakkunk készen volt, a parancsnokság átizent, hogy mai nap 14-dikén az idő rövidsége miatt csak 50 utlevelet és főként csak 25 előfogatot tud kiállitani. Tehát oszszuk két részre magunkat, én és mások is szivesen csatlakoztunk a másodnapi csapathoz, főként azért, hogy fekvő beteg barátunk Nagy Danit is magunkkal vihessük, kinek ápolásában egész utunk alatt a legfőbb érdem a Horváth Gáspáré volt. Délelőtt tehát miután reggeliztünk megnéztük az alig egy negyedórányira fekvő Jaromirs városát, megjártam Plesz nevü falut, a temetőt s végre ebédre összejöttünk a Weszszeli-vendéglőbe, melynek tulajdonosa, fia volt annak a hires Weszszelinek ki roppant kövérsége miatt európai hirre vergődött, s arczképét 20–30 év előtt minden korcsmában lehetett látni, egész Németországon, sőt nálunk is, s ki József császárnak, midőn a várban volt és ohajtotta, hogy egy reggelizésnél a kövér vendéglős maga szolgáljon ily kontót adott be: 2 lágy tojás 6 kr; 1 rántott csirke 20 kr; 2 zsemlye 2 kr; egy üveg magyar bor 50 kr; szolgálat 100 arany?…
Jenei Józsi kedves bátyámnak azonban sikerült estefelére egy szomszéd faluból két vagy három előfogatot szerezni, s utleveleinket kikapva, tehát még az nap elindulhatánk mi is.
Még egyszer és most utoljára föl kell emlitenem a derék várparancsnokot Kisslinger altábornagyot, az utleveleket ő adta kezünkbe s mindenkinek szólt valamit, többet kevesebbet; nekem kezét nyujtá, s igy szólt: „Ön fiatal ember kitünően viselte magát, csak azt kivánom, hogy ott künn a nagyvilágban is ugy nyerje meg környezete, és előljárói tetszését, mint itt tevé, akkor boldog lesz; menjen utjára szerencsésen, örvendeztesse meg szüleit, folytassa ezután is tanulmányait, s legyen jó polgára a hazának, és hű alattvalója ő Felségének!“
Én tőlem kitelhetőleg köszöntem meg sokszor tanusitott szivességét, és különösen irányomban mutatott gyöngédségét, aztán kocsikra ültünk s kihajtatánk a várból, hol három egész évig s 5 napig annyit sohajtoztunk és szenvedtünk.
Talán mondanom sem kell, hogy nehány látogatást is tettünk azoknál, kik nekünk egy s más már fennebb elmondott szivességeket tettek, ajándékokat, emlékeket cseréltünk, szóval mind találkozásunk, mind elválásunk tőlük érzékeny volt; nehányan ott álltak indulásunknál, mások előre kisétáltak az országutra, s amint messzebb és meszszebb haladtunk a komor falak az esti homályban enyésztek el, de egy-egy fehér kendő lobogása még mindig látható volt, mig végre minden eltünt és csak a boldog érzés volt keblünkben, hogy szabadok vagyunk!
Utunkban egy s más kirándulást tettünk. Pesten két hétig mulattunk s aztán Nagyváradon és Kolozsváron át juniusban érkeztünk haza.
Szabadulásunknak egyetlen árnyoldala az volt, hogy 14 társunkat ott kelle hagyni Józsefstadtban, de Pesten végtelen nagy örömünkre utólagos kegyelmezés utján ezek közül is 8 hozzánk csatlakozott, köztük Ocsvay Ferencz is.
Valamint a más várak lakóival is utközben majd minden állomáson találkoztunk.