Az 1852-ik év örökre szomoru emlékü lesz Erdély történelmében, mert az üldöző rendszer ekkor egész gyülölettel dühöngött s teljes erővel űzte korlátlan uralmát. Százanként fogdosták be a haza polgárait s vádolván őket hazaárulással és felségsértéssel, csapatonként itélték el 10–20 évre, sőt kötélre is.
E sorok irója is a vádlottak között volt, aztán az elitéltek közé került 12 esztendővel. Telik az idő, múlik az élet; – s ezért mint érdekelt fél eljöttnek láttam az időt, hogy mig végső feledékenységbe mennének a történtek, saját részemről följegyezzem s közhasználatra adjam, a mit e szomoru, de érdekes és tanuságteljes korszak eseményeiből részint magam tudok, részint másoktól megtudtam, vagy a mi a vizsgálatok folyamából kiderült s némi alapossággal megállapitható.
1848–49 után, a forradalmak csak leverve, de elfojtva nem voltak, a fogékonyság talán még nevekedett a rájok nehezült erőszak által. A kormányok, nálunk s Európa több országában, magok is tápanyagot adtak a forradalmi szellemnek, részint túlszigoruk s kegyetlen itéleteik, részint indokolatlan gyanakodásuk által, mely a legártatlanabb mozdulatot is forradalmi szellemből eredettnek bélyegezte, s a bokor rezzenésétől is féltette az erőszakkal visszaszerzett hatalmat. A levegőben csakugyan még megvolt a forradalmi anyag. Rajongók, ábrándozók, végsőig elkeseredett kedélyek, az emigránsok visszatértét minden tavaszra biztosan váró, roszul számitó elmék, igenis hajlandók voltak a nyugtalanságot szítani magokban és másokban. Az emigrácziók is, fentartva a közlekedést a benmaradtakkal, élesztették a tüzet; némely részök őszinte rajongó hitből, némely részök pedig önzésből és számitásból.
Ily elemek: zsarnok üldöző kormány, nyugtalan emigráczió s rajongó ifjuság, és elkeseredett nemzetek – ki csodálná, hogy a természetes eredmény összeesküvések, lázadások, melyeket minden gyarlóságuk mellett is csak azért nem kísért diadal 1851-ben, mert a megfélemlett kormányok kezökben tarták a hatalmat s egymást minden mozzanatról pontosan értesitve, kölcsönös segélyére voltak egymásnak.
Bonaparte Lajos Napoleon, még akkor elnök, 1851 őszén, midőn a kamarákat megnyitotta, egész Európát bevádolta mint összeesküvések és titkos társaságok aláminázott barlangját; s ez alkalomból indokolta később hires coup d’état-ját, büszkén emlegetvén, hogy a forradalmak hydráját megtörte s ezáltal Európa békéjének megmentője lőn.
E tények történelmi becslése azonban jelenleg nem feladatom. Annyi bizonyos, hogy ez időben – az 1851-ik év végén – az osztrák kormány értesitést kapott, hogy Magyarországon s Erdélyben nagy mérvü öszszeesküvés van elterjedve, mely forradalommal fenyegeti az „osztrák birodalom“ lételét és Európa nyugalmát.
Ily titkos társaság csakugyan létezett, bár fontosságát és veszélyes voltát a félelem kétségkivül túl becsülte. De, hogy az összeesküvés terve mikép jött a kormány tudomására, azt biztosan ma sem tudhatjuk. Akkortájban különféle hirek szárnyaltak róla.
Egyik hir szerint Párisban fogtak el egy francziát, ki a magyar emigráczióval szoros összeköttetésben állott (és pedig, egy versio szerint, az emigráczió kebelében volt kémkedés és feladás folytán fogták volna el) s nála találták meg az erdélyi és magyarországi főbb összeesküvők névsorát. – Más hir szerint egy egészen biztosnak tartott emissárius árulta el a titkot, melybe teljesen be volt avatva, és pedig oly módon, hogy nehány ezer forintért magát elfogatni s a névsort és tervezetet magánál megtaláltatni engedte. A harmadik hir szerint bizonyos Molnár nevü volt honvéd adta volna föl Albrecht főherczegnek az egészet, – azután megőrült s öngyilkos lett. Ez utóbbi versióval kapcsolatban azt állitják, hogy a general-kormányzó környezetében, tán cselédsége között, viszont az összeesküvőknek volt oly kémjök, ki őket fölfedeztetésükről rögtön értesitette s vigyázatra intette.
De bármikép történt a feladás, annyi bizonyos, hogy a kormánynak már 1851 őszén tudomása volt a dologról s novemberben már szemmel tartották a gyanus embereket.
Ők azonban, akár az előbb érintett uton, akár máskép, elég jókor figyelmeztetve, hogy „árulás történvén, egy ideig nyugodni kell“ – oly ügyesen el tudtak titkolni mindent s oly csöndesen tartották magokat, hogy a felsőbb helyről az erdélyi katonai parancsnoksághoz jött több izbeni sürgetésekre és utmutatásokra, sőt a teljes névsor közlésére is, mindig csak azon választ tudták adni, hogy az országban csönd és béke uralkodik.
A kormány látva, hogy a katonai és polgári parancsnokság utján semminek nyomába nem bir jőni: báró Heydtét, ki a forradalomban a székelyek s jelesen Háromszék ellen harczolt, s azóta is folyvást Erdélyben lakott, és régóta már ismeretes volt az ottani körökkel, vette föl eszközeül, a titkos rendőrséget is keze alá adván. Heydtéval az összeesküdtek névsora közöltetett s ő felhatalmazást nyert a kutatások vezetésére.
A titkos rendőrség sem birván czélt érni, mert az összeesküvés működése fölfüggesztetvén, semmi mozgalom nem jelentkezett, s egyetlen jelenség sem árulta el annak létezését: báró Heydte más utat kisértett meg, hogy bizonyitékokhoz juthasson. Sok embert, ki vagy részvétellel volt vádolva, vagy azzal, hogy legalább tudója a dolognak, s kikről föltette, hogy igéretek vagy fenyegetések által vallomásra lesznek birhatók, titokban, éjjeli órákon, bizonyos megjelölt helyekre magához hivatott s mindent elkövetett, hogy belőlök szép szerével valamit kivegyen. E titokteljes összejövetelek egyik helye a fehéregyházi grófi kastély volt, mely akkor tulajdonosaitól, a gróf Haller testvérektől el volt kobozva s a b. Heydte rendelkezésére bocsáttatott. Kik voltak a meghivott és kihallgatott egyének, kikre hatottak a fenyegetések vagy igéretek annyira, hogy valót vagy valótlant valljanak, – nehéz, tán lehetetlen volna megmondani. S egyesek megnevezésétől annyival inkább tartózkodnom kell, mert a kósza hir olyanok nevét is összeköttetésbe hozta e titkos kihallgatások- és vallomásokkal, kik azokból egészen tiszták voltak; s félnem kell, nem ismételném-e a hir szájának épen alaptalan gyanusitásait s nem bélyegeznék e ártatlanokat meg ezáltal.
Ezalatt bekövetkezett a deczember 2-ki államcsiny. Az osztrák kormány, az európai forradalmi szellem ellenében szilárdabbnak érezvén lába alatt a földet, eljöttnek látta az időt a határozottabb föllépésre – s elrendelte a gyanusokul jelölt egyének befogatását.
Egy körülményt lehetetlen itt elmellőznöm. Bár a gyanus egyének közt a magas aristokraczia tagjai közül is megvoltak jegyezve nehányan: ezekre nézve nem adatott elfogatási parancs. A kormány úgy akarta feltüntetni a dolgot a világ előtt, mintha az egész összeesküvés csak holmi tanárok, prokátorok s más kabátos proletárok müve volna, és a birtokos s főnemes osztály abban semmi részt nem venne. Ez is a politika akkori áramlatához tartozott.
Az elfogatásokat nagy elővigyázattal ugy intézték, hogy a birodalom legkülönbözőbb pontjain egyszerre, egy napon vagy inkább éjen s lehetőleg egy órában történjenek.
1852. január 24-ike éjjelén, éjféltől reggelig fogattak el a következő egyének: Török János ref. kollegiumi tanár, Topler Simon és Dobolyi Sándor volt képviselők, Andrássy Rafael ferenczrendi guardián, Albert János ref. lelkész és Demjén Lajos Maros-Vásárhelyt; kebelei Nagy Sámuel és Bereczky László Maros-Széken: Gálfi Mihály (Török sógora) Martonoson, Udvarhelyszéken; Csernátoni Cseh Sándor Háromszéken; Veres, a csik-somlyói zárda főnöke Csikban; Bányai Antal ügyvéd, Dáné Károly és Bereczki Sándor Udvarhelyszéken; Beregszászi Imre Küküllőmegyében, Gálfalván; Minorich Károly és Lugossy József Kolozsvártt; Magos Ernő Pesten; Simon Elek Bécsben; Smaglovszky gróf Lembergben; Jubál, kitünő műveltségü fiatal lelkész, s tán Kossuth fiainak tanitója, Pesten vagy Pozsonyban, stb. stb.
Az elfogatások napján, január 24-én délután, az első megdöbbenés és rémület benyomása alatt, a fiatal, hőslelkü Horváth Károly, Maros-Vásárhelytt, ki épen Török tanár házánál volt szállva s az ügybe maga is beavatva, saját veszélyével mitsem gondolva ment föl Schobel tábornok- s m.-vásárhelyi parancsnokhoz, megkérdeni: miért fogták el kedves tanárát. E sorok irója a tábornok ajtajáig kisérte Horváthot, de hasztalan várta, egész estig visszatértét letartóztatták. Horváth Károly szavait a tábornok csöndesen végig hallgatta, s igy felelt neki: „Sajnálom önt, fiatal ember; de nemcsak kérdésére nem felelhetek, sőt magát is le kell tartóztatnom. Nem tudtuk, hogy itt van, s ez éjjel önt is keresték, otthon, háromszéki birtokán. Itt van elfogatási parancsa.“
Az elfogottakat, valamint a később hasonló sorsra jutottakat is, rendre mind Szebenbe gyüjtötték, hol a kihallgatásoknak s a felségsértési pör tárgyalásának kelle történnie; s ott a sz.-ferencziek zárdájába, a Bruckenthal-féle palotába, a katonai fogházba s a mészáros-utczában, ha jól emlékszem Segesvárszék házába záratták. – Haditörvényszék elébe állittatván, megkezdetett ellenök a legszigorubb vizsgálat. A haditörvényszék elnöke Bartels ezredes volt; auditorok: Tapferner őrnagy és Wottawa százados; tolmács Herszényi százados. Aztán a szokásos néma személyzet.
A vádlottak elébe, corpus delicti gyanánt két főiratot mutattak föl. Egyiknek czime: „Terv-vázlat“, másiké: „Évszaki-rendszer“ volt. A kisebb rendü corpus delictiket több rendbeli „Utasitás“ képezte, levelek alakjában. Az aláirás többnyire ez volt: „Olyan egészséges vagyok, mint a Makk“ – jelezvén, hogy az iró az emigraczió tagja: Makk ezredes volt.
Az előbb emlitett két iromány magára az összeesküvés szervezetére fő világosságot vetvén, azokat meg kell ismertetnem.
A Tervvázlat egy kitörendő forradalom előrajzát foglalta magában. De az egész mű a rakonczátlan ábrándozás, a gyakorlatiatlan tapintatlanság s gyermekes alaptalanság bélyegét hordá magán. A külföldi viszonyokról ugy beszélt, mint a ki biztosan van értesülve. Mazzini, Louis Blanc és Ledru Rollin csak ugy hemzsegtek benne, – s valósággal egyetlen egy biztos adattal sem birt. Nagyon számitott az itthoniak könnyen hivőségére s szándékosan szinezte kedvezőleg az európai nézetet és viszonyokat, s az egész arra volt számitva, hogy csalhatlanságot követelve, a kételynek még árnyát se türje: holott az egész alapjában s következtetéseiben merőben hamis volt.
Ki készitette e körülbelől egy nyomtatott ivre mehető iratot, arról nekem mai napig sincs tudomásom. Fogságunk hosszu évei alatt elkeseredésünk szomoru óráiban sokszor az a gondolat is támadt bennünk, hogy az osztrák agents-provocateurök műve volt az egész.
A második fő-fő corpus delicti azon iromány volt, melynek neve: az „Évszaki Rendszer“. Ez egy titkos társaság előrajza volt; elméletileg ügyes munka, de ez is teljesen gyakorlatiatlan, a mint olvasóim azonnal meg fognak győződni róla.
Az egész titkos társaság élén egy láthatatlan kormány állott, melynek tagjait senki sem ismerte; de a társaság legkisebb tagja is erős esküvel volt kötve az engedelmességre a láthatatlan kormány iránt. Már maga e körülmény, tekintve a titkos eljárások iránti nemzeti ellenszenvünket elég volt arra, hogy dugába döntse az egész szervezetet.
E szervezet további részletei az időszakok és időrészek megnevezéséhez voltak kötve.
A beosztási időnevek személyt és területet jelentettek. E szerint Szent István koronájának egész birodalma képezett egy esztendőt. Ez alatt értetett Magyarország s értetett egyszersmind a legfőbb polgári és katonai parancsnok; – ki volt légyen ez a terv szerint, Kossuth-e vagy más, nem tudom. Fogolytársaink egyrésze azt mondta, hogy az auditorok Kossuthot értették; mások Napoleon herczegről beszéltek, különösen a kik európai rokonszenvekkel szerették magokat és másokat is ámitani.
Az esztendő 12 hónapra osztatván, ebből nagy Magyarországra esett kilencz hónap; Erdélyre három hónap; az erdélyi három hónap volt 1-ször a Székelyföld, 2-szor a Maroson inneni és 3-szor a Maroson tuli hónap. E három hónapnak volt három polgári és három katonai főnöke, ha pedig e két minőség egy személyben volna egyesithető: az utasitások még czélszerübbnek mondák az egy személyt.
A székelyföldi hónap eloszlott 4 hétre: 1. Marosszék, 2. Udvarhelyszék, 3. Háromszék, 4. Csikszék; mindenik hétnek megvolt saját főnöke. A hetek eloszlottak napokra; egy-egy hétben volt 5–6 vagy 7–8 nap a körülmények szerint. A napoknak voltak 10–12 óráik. Az órák körülbelől századosi rangban állottak, ezeknek voltak perczeik 50 vagy 60, s a mint aztán a társaság szaporodott másodperczeik is, ezek lettek volna a közemberek.
A kinevezéseknek ugy kellett történni, hogy az egész hálózat az esztendő kezében legyen, de a tagok egymást ne ismerjék. Az esztendő kinevezte a hónapokat, ezek a heteket, ezek a napokat, s igy tovább; de a hónapok egymásról mitsem tudhattak, valamint semmit se tudhattak egymásról a hetek, napok, órák. Legalább igy volt megirva a tervben.
Az alsóbb rangu saját főnökének tett jelentést, attól vette utasitásait – de sem a maga, sem főnöke társait és azok fölebbvalóit nem ismerte. Csak azzal közlekedett, ki őt bizalomra méltónak találta és csak azokkal lefelé, kiket ő maga talált felszólitásra méltónak.
Három ember együtt soha sem beszélhetett e tárgyról az utasitások parancsa szerint. A szabályok értelmében ez iratokat és az egész ügyet csak a hónapok és hetek olvashatták és tudhatták. A percznek és másodpercznek csak annyit kellett tudni, hogy ekkor és ekkor legyen készen, lándzsával, karddal, puskával vagy a mi fegyvere van; de néki a nagy tervekről, rendszerről stb. semmit sem volt szabad tudni.
Szükségesnek tartom fölemliteni a láthatatlan kormány postáit és postamestereit. Az emissáriusok rendesen nyugat felől jöttek Hamburg, Bécs, Pest, Kolozsvár, M.-Vásárhely, Brassó vonalán, aztán keleten húzódtak ki Jászvásárra, Ploestbe, Bukurestbe vagy más oláhországi városba. A rendezés főmestere a beteges kedélyű, izgatott és fanatikus Mack Konstantinápolyban és Bukurestben tartózkodott.
A nép 1851 végén azt suttogta, hogy 1852. jan. 1-jén egyszerre fog kitörni a forradalom Párisban, Bécsben, Pesten, Kolozsvártt, Lembergben, Berlinben, az olasz városokban, szóval egész Európában; e hireket az álemissariusok és agents-provocateur-ök széltében-hosszában beszélték, s utoljára a jámbor székely nép is hitte; s bár, mint fentebb mondám, szabály szerint senkinek sem lett volna szabad a dologról beszélni, de azért minden látható ember, asszony, leány, gyermek a „láthatlan kormány“-ról beszélt, mely már hatalmába keritett mindent és csak idő kérdése, hogy nyiltan és láthatólag is fellépjen.
A hadi törvényszék vádjai szerint: a székely föld polgári hónapja m.-vásárhelyi ref. tanár Török János volt. A katonai hónapnak Földváry Károly-nak a hires ezredesnek kellett volna lenni, ki akkor Marosszéken Andrásfalván lakott; de ő a kinevezést soha sem kapta meg, és az auditorok minden ügyessége sem bizonyithatá be, hogy Földváry Törökkel valaha összeköttetésbe lépett volna.
Részemről meg vagyok győződve, hogy Földváry nem is lett volna hajlandó ily regényes szinezetü titkostársaságba lépni, sem Töröktől vagy társaitól valami megbizást elfogadni. Ő a nyilvános küzdelem és nyilt harczok embere volt mindig s legkisebb hajlammal sem birt a cselszövésre.
Udvarhelyszék hete Gálffy Mihály volt, a vádak szerint. Háromszéké: Horváth Károly, s gyanu volt mint katonai hétre Csernátoni Cseh Sándorra. Csikszék főnökségével pater Verest gyanusitották.
Erdély többi részének kormányáról mindez ideig nem sokat tudok. Annyi bizonyos, hogy mindkét hónapságra nézve két főrangu hazánkfiát emlegették; egyik gr. H. L. lett volna, ki nemrég a Siklósy vizgyógy-intézetében halt meg; a másik egy most is szereplő kitünő talentomu jeles hazafi; hir szerint mindketten vissza is utasiták a kinevezést. A törvényszék vádjai szerint az emlitettek teendője volt összeirni minden olyan bárminemü fegyvert, mely az osztrák rendőrség figyelmét kikerülve az igaz hazafiak rendelkezése alatt állott; továbbá össze kellett irni a még létező 1848–49-iki Kossuth bankjegyeket; ezenkivül fenn kellett tartani a nép reményét, izgalmát s késziteni azt a tettek órájára.
Hirszerint 1852. februárban a birodalom különböző pontjain történt elfogatások egy nevezetes minisztertanács tárgyát is képezték – hol nem tekintve sem az egész Európában helyre állott csöndre, sem az elfogatások által ujból felizgatott közvéleményre, elhatároztatott a legkeményebb rendszabályok alkalmazása; mindazáltal a részletekre s épen az alkalmazásra nézve nagy véleménykülönbség volt a miniszterek közt. A miniszterelnök Schwarzenberg herczeg mindenkire kötél általi halált kivánt szabatni, kinek csak tudomása is volt a dologról; mit, midőn társai különösen Gyulai hadügyminiszter elleneztek volna, heves kitörésekre engedte magát ragadtatni – végre elájult, s többé minisztertanácsban – nemsokára bekövetkezett halála miatt – részt sem vett.
Schwarzenberg Felix herczeg e szigorával éles ellentétet képez unoka-öcscsének Schwarzenberg Károly herczegnek akkor erdélyi kormányzónak, az erdélyi nép emlékében ma is kegyeletesen őrzött eljárása. Mint átalában az ország minden ügyeiben, ugy különösen e szerencsétlen elfogottak és hozzátartozóik irányában a legnemesebb és leghumánusabb eljárást követte, s számtalan esetben tette magát szembe az auditorok- és törvényszéki tagokkal, kik a szenvedést apró bosszantásokkal is igyekeztek súlyosbitani.
Az akkori idők ugynevezett „igazságszolgáltatása“ azonban csak ment a maga utján s elvégezte dolgát. A foglyok egyre szaporodtak s a börtön-helyiségek uj és uj vádlottakkal népesültek meg. A hosszu vizsgálati fogságnak, titkos kihallgatásoknak stb. végre 1853 végén és 1854 elején egész sereg szigoru itélet és végrehajtás lett a következése.
Ezeknek részletesebb előadását, vizsgálati s itéleti fogságunk szomoru krónikáját, adja elő jelen kis müvem.
Ez az egész historia t. olvasó oly hihetetlen fantomszerü, hogy ma csakugyan semmi valószinüséggel sem látszik birni, s az ember hajlandó volna valami hóbortos álomnak képzelni, ha a végén ott nem állana egész meztelenségében a gyászos bitófa és a rideg börtön. És most kezdjünk a részletes elbeszéléshez.