Első közleményemben előadván az általános körvonalok terjedelmét, most mielőtt a további elfogatásokról szólanék kötelességemnek tartom hiven és részletesen előadni, hogy én mit és mennyit tudtam az egész ügyről. Az állitólagos első emissariusok junius és julius hónapokban jöttek Erdélybe 1851-ben. Én ezekről mit se tudtam, s julius hónapban Maros-Vásárhelyről Erdővidékére Ürmösre mentem Maurer Károly barátomhoz s nála, illetőleg szüleinél töltém augusztus és szeptember hónapokat, hol vadászat, halászat s más falusi mulatságokkal töltöttük az időt; itt ismerkedtem meg egy kitünő derék férfival Pócsa Ferenczczel, a Rauber ezredes fiaival s másokkal is, többek közt egy kis rőt emberrel bizonyos Wuskicscsal – és emlékszem, hogy kivált miután egypárszor a közelfekvő Brassóban is megfordultam, némi távoli hireket hallottam a napokról, órákról, láthatatlan kormányról stb. – ez a Wuskics pedig nem tudom valami nagyon kiváncsi, vagy spiczli-féle ember volt, mert mindig erősen kémlelt, sondirozott s a vásárhelyi dolgokat kérdezte. Sokszor politizáltunk az igaz Pócsánál, sőt Miklósvárt gr. Kálnoki Dénesnél – de positiv dolgot semmit se hallottam. Szeptember végén haza mentem Marosszékre s drága szüleimet látogattam meg Jobbágyfalván. Itt az unokatestvérem malmot épittetett a Nyárádra, és a faragó ácsok a mint munkájokat figyelve néztem igy szólitottak meg: „Hát urfi mikor üt már az óra? mikor kezd parancsolni az a titkos kormány?“ El voltam bámulva, de másra tereltem a beszélgetést s aztán hagytam, hogy beszéljék a forradalmi táborozásokat. Másnap Maros-Vásárhelyre mentem, itt aztán még többet hallottam, de még mind csak ugy rejtelmesen, bizonytalanul. D. Lajos barátom, ki addig soha még egy gondolatát se titkolta el előttem, titkolózni kezdett, s láttam, hogy némi magasult önérzettel hordozza fejét, de nem kérdeztem s ő nem nyilatkozott.
A szüretre ismét szüléimhez mentem s október második felébe Sz.-Benedekre lovagoltam, hogy az általam annyira tisztelt és szeretett gróf Toldalagi Mihálynál töltsek vagy 10 napot. Nagyon szép társaság volt ott összegyülve, sok ur és urhölgy, kik közül csak a gyönyörü Kornis Anna grófnét emlitem, ki akkor tizenöt-tizenhat éves lehetett. Felséges őszi napok voltak, gazdag szüret volt, s a szép parkban az öreg platánok alatt, vagy a Nyarád partján és a nagy fasorban gyakran sétálgatva beszélgettünk arról a mi örökké szép, a mi véghetetlen… szóval a társaság az akkori viszonyokhoz mérve elég derült volt, s a férfiak keményen politizáltak; ebédekre jöttek vidékiek, jöttek városiak, a gróf élénk levelezést folytatott, s itt már tisztábban körvonalozva hallottam, hogy a külföldről beütés, s benn forradalom van készülőben.
Megvallom, oly természetesnek találtam magát a dolgot, hogy még csak a legtávolabbi sejtelmemben sem gondoltam bünnek a készülendő eseményeket, sőt rajongva és örömmel vártam egy angol-franczia-török beütést, a mint ezt egy ur komolyan, biztosan és teljes meggyőződéssel beszélte Sz.-Benedeken a kandalló-szobában, hol éjfél után 2 óráig politizáltunk. Midőn Vásárhelyre bementem, tele voltam hirekkel, reményekkel és fényes ábrándokkal. Az iskola nov. 11-én gyült ujra be, s én alig vártam, hogy barátimmal beszélgessek. Barátim pedig voltak Horváth Gáspár volt honvédhadnagy, kit Régennél 1849 juniusában meg is lőttek volt, Muzsnai Pál és Nagy Dani, mi négyen voltunk az iskolában legbizalmasabban köztük én voltam a legifjabb; még körünkhöz tartozott Koos Ferencz a jelenlegi bukuresti pap és Ferenczi Ferencz, meg Szász Károly.
Horváth, Muzsnai, Nagy Dani és én 1850 végén összebarátkozva bár négy különböző tanosztályból, elhatároztuk: „hogy a lefolyt forradalom igazságos volt ugyan, s ujra megtennők kötelességünket, de sok volt benne a hiba, és alaptalan ábrándozás; továbbá nekünk magyar fiuknak nagy bajunk a tudatlanság – mondom elhatároztuk – hogy semmit se tudunk, tehát ha valamik akarunk lenni, hogy hazánknak szolgálhassunk, hogy nemzetünket emeljük s nem akarjuk, hogy a tömegben elvesszünk: tanulnunk kell. E határozatok mind barátságos társalgás közben születtek részint az én szobámban, részint más gyülhelyeinken a „vörös sapkánál“, vagy mezei tanuló helyeinken. Becsületünkre legyen mondva tanultunk is keményen; az iskolai tanulmányunkban mi voltunk a legjobbak, pedig, természettani, történelmi, bölcselmi s theologiai cursusokat egyszerre hallgattunk; s ezenkivül olvastunk, németül és francziául tanultunk, no de volt hozzá kedvünk és erőnk, életünk legszebb korát éltük, a legidősebb sem volt 24 éves én meg 17.
Midőn barátimnak elmondám nyári és őszi élményeimet, Horváth azt mondá: jaj ha ugy volna a mint maga mondja – külerővel, akkor jó volna, de félek, hogy valami roszszabb van készülőben, Muzsnai valami bolond dolgokat hozott Csapóról, délután oda adjuk olvassa el.
Muzsnai a szüretet Csapón töltötte az én igen tisztelt bátyám Réz Sámuel ur házánál, mint nevelő s mikor bejött lemásolva behozta saját kezével a „Tervvázlatot“ az „Évszaki Rendszert“ s egy pár utasitó levelet; ő ott hogy kitől, és hogy kapta bizonyosan nem tudom, de azt tudom, hogy csak azért másolta, hogy mint curiosumot nekünk a baráti körnek megmutassa.
Én este későn kaptam kezembe ez irományokat, és a mint végig olvastam teljesen kiábrándultam, sőt az egész ügy alávaló törpeségben jelent meg előttem; a Sz.-Benedeken támadott illusioim merőben szétfoszlottak. Másnap az iratokat visszaadtam Muzsnainak s midőn négyen összejöttünk elhatároztuk, hogy az egész haszontalan törekvés, sőt még veszedelmes is, szóval, hogy mi nem adunk rá semmit, többé vele nem foglalkozunk – s folytatjuk tanulmányainkat.
Nem is emlékszem, hogy mi négyen beszéltünk volna többször erről a dologról egész jan. 24-ikéig. Csakis november hóban, egy alkalommal Horváth Gáspárral almát vásároltunk egy ügyes székely menyecskétől, ki a főiskola közelében gyümölcsöt árult, és mikor kifizettük az aszszony egyet kacsintva kérdé tőlem; „Igaz-e, hogy ismét jó világ lesz – s nehány hét mulva az urfiék elkergetik a németeket?“ Mi egymásra néztünk s fejünket bólingatva, mondám az asszonynak, hogy: ne beszéljen annyi semmiséget.
Egy deczemberi délután ugy hiszem éppen decz. 2-án volt Demjén Lajoshoz mentem, kivel nehány hét óta nem valék ép oly bizalmasan, mint azelőtt egész gyermekségünk idejében, mert tisztán láttam, hogy most titkolózó – persze ő hitt, és szabályszerüen járt el irányomban, mire valószinüleg kötelezte is volt magát. Elég az hozzá a nappali szobában csak nővére volt Eliza (ki azóta férjhezment s még ifjan meg is halt szegény!) és a mint én beléptem, egy iratot akart hirtelen elrejteni, én a mint kezet fogtam vele, rápillantottam az iratra, s megismertem a „Tervvázlatot“.
– Ó ugyan kérem, hát ezt rejtegeti előttem, hiszen már rég olvastam – s az egészet haszontalan irka-firkának tartom.
– De hiszen ezt Kossuth küldötte – mondá Eliza.
– Megbocsásson lelkem, de ezt nem hiszem. E szavamra az oldalház ajtajában Lajos is megjelent, kezében toll volt, akkor hagyta el az irást? nagyon komolynak látszott, és ki volt pirulva. Megvallom én hangosan felkaczagtam; ő minden szavamat hallotta, s én némi sarcasmussal folytatám: „Ez hát az a nagy dolog a mi téged olyan fontoskodóvá tett egy idő óta, na barátom ennél jobb ha szivart csinálsz. Lajos eleinte nem hitte, hogy én az iratokat olvastam, de csakhamar meggyőződött s rosz neven vette, hogy oly kevés kegyelettel szólok a dologhoz. Elmondtam neki, hogy Muzsnai hozta Csapóról, s hogy a mely titkos társaságot a falun pipaszónál tárgyalnak, bizony bajosan buktatja meg az osztrák birodalmat. Ő azt mondá: Meg nem foghatja, hogy kerültek az irományok Csapóra, és a csapói urak kezei közé mikor ott csak egyszerü postaállomása volt a kormánynak. (?)
Néha megszoktam volt látogatni feledhetetlen emlékü kedves tanárunkat Török Jánost is. Ugylátszott legközelebbi odamenetelemkor, hogy már értesitve volt arról, hogy én mennyit tudok; ott volt Horváth Károly is, s még egypár vendég ugy hiszem mind beavatottak voltak, mert habár példálózva mindig a tárgyról beszéltek, és különösen arról, hogy most csendesen kell magunkat viselni mig uj rendelet nem érkezik. Én el voltam bámulva, hogy oly komolyan veszik a dolgot, s más alkalommal ki is fejeztem nézetemet, habár Török előtt mint tanítványa, és még pelyhetlen fiatal ember nem bátorkodtam oly erősen szólani, mint D. Lajos előtt.
A fennebb emlitett látogatás alkalmával Török kikisért, és a tornáczon igy szólt: „Csak azt akarom mondani Farkas, hogy az efféle dologról, és azokról az irásokról a kolegyomban az ifjuságnak semmit se kell szólani, – erre semmi szükség majd ha kell, beszélek – én velök.
Azt hiszem szegény Töröknek ez volt legtapintatosabb eljárása. Én mondám, hogy e felől nyugodt lehet, mert mi hetek óta tudjuk, s az ifjuságnak semmit sem szóltunk, sőt négyünkön kivül mással még jó ismerősinkkel se közöltük. – Ugy-ugy édes Farkasom, felelé kezét nyujtva, és mi e tárgyról többé soha se beszéltünk.
A karácsont Koronkában töltöttem gr. Toldalagi Ferencz udvarában – ott azonban inkább társaséletet folytattunk s keveset politizáltunk, vagy legfellebb biráltuk a forradalmakat; aztán esténként kártyáztunk, s zene, és énekszóval kedélyesen telt az idő.
A városba visszatérve januárban már egy-egy házi bált is rendeztünk s valóban feledni kezdtem az egész szomoru historiát, midőn egy késő este a piaczon nehány embert megismertem, Török, Albert és Topler Simon volt, hozzájok csatlakozott Horváth Károly s mind a négyen a francziskánusok zárdájába mentek, ez lehetett este 9 óra tájt. Párnap mulva ebéden voltam egy uri háznál Horváth Károlylyal, és interpelláltam ugy négy szem közt, hogy mi az ördögöt kerestek a barátoknál? Ha magadtól ki nem találod, ugy meg nem mondhatom. Mondá mosolyogva – - s aztán utánna tette: ugy hiszem az egész dolognak vége lesz nem sokára, nem is volt soha életre való; nem tudhatom, ha valjon e véleménye a meggyőződés eredménye volt-e, vagy csak egy villanata volt-e sejtelmeinek; annyi igaz, hogy többé nem beszéltünk ketten, habár Töröknél még egypárszor találkoztunk.
Jan. 24-én reggel a szolgám beszaladva szobámba, sáppadtan állott előmbe s dadogva mondá, hogy Török tanár házához valami 40 katona ment és elfogták.
Én azonnal az utczára siettem, a Sáros-utczán erős katonai őrjárat vonult fel. Az emberek rémülve tekintének egymásra, és suttogva beszélék, hogy az Albert János házát is meglepték a katonák – s ugy a Toplerét, Demjén Lajosét, a francziskánus gvardián Rafiét. A város rémülete leirhatatlan volt; én be akartam menni Alberthez a paphoz, Törökhez, Demjénhez, de nem bocsátottak be. Demjént a mint a katonák közt vitték pár lépésnyi távolban sokáig kisértem, de nem szólhattam hozzá, s a székház táján a katonák elkergettek tőle.
Csak midőn minnyájukat a várba vitték s Horváth Károlyt is elfogták, mint fennebb elmondám akkor tárult fel előttem az a szomoru és ijesztő gondolat, hogy a dolog nem tréfa, s az ostromállapottal összefüggő katonai törvénykezés komolyan veheti ez ügyet. Mi négyen az nap este beszélgettünk az iskola udvarán s meg kell vallanom teljesen tájékozatlanok voltunk a történtek s különösen a teendők körül. Muzsnai nagyon zavart volt, ő volt köztünk a legidősebb – Nagy Dani azt mondá, hogy ugyan miért ijednénk meg, hiszen semmit se tettünk a kormány ellen; én is azt mondám, hogy: mi sokkal kisebb pontok vagyunk, hogysem az osztrák kormány velünk foglalkozzék – s valószinüleg létezésünkről sem fognak soha semmit tudni; Horváth Gáspár azonban az akkori időkhöz nagyon is illő pessimismussával csak roszszat jövendölt – s figyelmeztetett, hogy mindenre késznek kell lennünk; mi s különösen én mindig ellene szoktam volt azon időben mondani a desperatióra vezető okoskodásoknak – ép ugy mint az észnélküli merészkedésnek, de mint sokszor ugy ez alkalommal is ellenem volt a balsors és Horváth Gáspár jövendölése teljesült egész szigoruságában.
Az elfogott hazafiakat pár nap alatt Szebenbe szálliták; mi pedig folytattuk tanulmányainkat, a téli czenzurákat letettük s lassanként feledve a „Tervvázlat“ bohóságait, és az első elfogatások által okozott rémülésünket – ifjuságunk egész nagyravágyásával folytattuk tanulásainkat s azon csalálmok közt ábrándoztunk, hogy a fenyegető vihar végkép elvonult fejünk fölött.
Áprilishó utolsó napjaiban találkoztam egy ismerősömmel, ki peres ügyeiben Szebenben volt, s ez azt mondá, midőn kérdém, hogy mi ujság? hogy a szebeni foglyok egy része vallani kezdett s ujabb befogatásoktól lehet tartani. E hir is csak nehány napig zavart meg csak Horváth Gáspár lógatta fejét, s általában ő volt köztünk a ki legnehezebben derült fel buskomor sejtelmeiből.
A pünkösti ünnepeket Pokában töltöttem, s másod napon Toldalagon voltunk ebéden Nyárádi Gáboréknál; itt láttam meg egy szőkefürtü, kékszemü szép leánykát, kinek emléke börtönöm sötét éjjelét is anynyiszor felvidámitá. Junius hóban már erősen készültünk a nyári vizsgálatokra, – két tárgy foglalkoztatott erősen: a tanulás és szerelem. Tudja isten kétszer, vagy háromszor voltam szerelmes és reám soha se volt az a hatása, hogy ellankaszszon, megbénitson, sőt mindannyiszor ujra ébredt bennem a vágy, hogy kitünő jeles legyek – méltó ahhoz, kit eszményül választék. A kurszusokat Horváth Gáspárral ketten tanultuk s kicseréltük olvasmányainkat is. Többnyire korán reggel és délután szoktunk készülni.
Junius 13-án országos vásár ideje volt, reggel 4 óra előtt hozzám jött Horváth Gáspár, s engem felköltve elmentünk az ev. ref. temetőbe tanulni, s ott egy sirra ülve olvasgatni kezdtük a keresztyén erkölcstan §§-ait. Sokszor történt, hogy tanulásközben én elkezdtem beszélni valami regényről, versről, vagy irodalmi dologról, máskor a szinészetről, a kékszemü lányokról stb.; de Horváth barátom mindig szigoruan viszszaterelt a tantárgyakra, s aztán elvégeztük a szakmányt.
Ez alkalommal azonban másként történt – alig tudtunk egy órát tanulni – én mindig Zsófiról beszéltem; s Gáspár is rám sem hallgatva el-elgondolkodott. Gyönyörü szép vasárnapi nyári reggel volt egész 7 óra feléig – akkor valami könnyü felhő szaladott végig az égen, s esőcseppek kezdtek hullani – uj kalapjaink voltak s nem akartuk eláztatni.
– Menjünk haza – mondám – ugy se tudunk tanulni.
– De ma okvetlen folytatjuk, különben el nem tudjuk végezni, tervelé Horváth s a sirról fölkelve haza indultunk.
A fazekas-utczán egy ismerős arczu székelygyereket találtunk, ki sirva jött velünk szembe: „Miért sirsz?“ kérdém a kis fiutól – „jaj instálom katonák mentek a kolégyomba s minket nem akarnak beereszteni.“
Egymásra néztünk. – Az én komoly és tisztalelkü mentorom el volt sáppadva – kétségkivül én még inkább.
Szótalanul léptünk a Sz.-Miklós-utczába, s jobbra tekintve láttuk, hogy a kolégyom előtt egy csapat zsandár áll. Az egész épületet katonai őrlánczolat veszi körül; a rémült polgárok pedig ablakaikat felnyitva, vagy a kapuk előtt félig öltözötten áldogálva, suttogva kérdik egymástól, hogy: mi történhetik a főiskolában, hol a legidősebb ember alig 24 éves s hol a vidéknek, és a városnak közel 500 gyermeke lakik és növekedik.
Pillanatra megálltunk a fapiaczon, a rémület első perczében nem tudtuk mit tegyünk, aztán besétáltunk a régi baromvásár utczán egy darabig, s itt rövid szóval elhatároztuk, hogy mi magunkat ártatlanoknak érezve legjobb lesz, ha bemegyünk az iskolába.
Bennem teljes volt a meggyőződés, hogy minket keresnek. Professor Hegedüs János ablaka alatt hagytam, tehát Horváthot s kérve, hogy várjon meg, elszaladtam szülőim házáhóz; édes anyám még aludt, néhai felejthetlen emlékü édes atyám már szépen fel volt öltözve s a széles tornáczon ült és olvasta a Szilágyi Sándor műveit. – Kértem, hogy legyen készen arra, hogy engem ma elfognak. Csak nem követtél el valami gyalázatos dolgot? kérdé. Nem édes apám, efelől nyugodt lehet; mondám és egymást megcsókoltuk, midőn bucsuztam könnyezni kezdett.
– Hát ha nem igaz? mondá ismét, elmegyek a székház felé tudakozódni – jó lesz – mondám – menjen édes apám! Az alatt kis hugaimtól bucsuztam el, kik semmit se értettek a dologból, édes anyámat felkölteni nem volt bátorságom.
Csak hamar én is édes apám után indultam, már jött visszafelé és mondá, hogy a székháznál csakugyan rendelet van kiadva, hogy 5–6 fogoly számára helyet készítsenek. Ezalatt azonban már helyre állt édes atyám kedélynyugalma, és atyai szavaival bátoritott.
Én haza küldtem őt, s professor Szász István és Hegedüs János uraktól, s a körülálló polgároktól hangosan elbucsuzva az iskola kapujához mentem. Eleinte a zsandárok nem akartak beereszteni; de mondám, hogy benn lakom, s akkor bebocsátottak. Horváth Gáspár is bement. Én szobámba érkezve laktársaimat ijedt képpel az ágyban találtam, iróasztalom körül 7–8 katonatiszt ült, és állott – mikor leléptem, mind Stellungba tették magokat s előmbe lépett Bilz rendőrségi kapitány, és nevemet kérdé, megmondám; épen önt vártuk; mivel lehetek szolgálatjukra, kérem kulcsait megakarjuk vizsgálni irományait. Kulcsaimat át adtam s mindent pedáns részletességgel megvizsgáltak. Elvették ezalkalommal Kossuth Lajosnak egy hiven talált arczképét, mit 1849-ben Pesten szereztem volt. Továbbá egy gyönyörü tricolor kokárdát, és vadász készleteimet, por- és seréttartóimat. Ekkor szobámból mind elmentek, csak egy polyák katonát hagytak; délután 4 órakor nehány tiszt ujra szobámba lépett, s azt mondák: készüljön ön és jöjjön velünk! Hová? – kérdém én. – A tábornok urhoz?
– Nem; felelt hivatalos tempóval Bilz kapitány – ön a törvény nevében fogoly!
Az iskolából kilépve, a szemben fekvő székház-épületbe vezettek, sürüen álló két sor zsandár között. Csodálatos, hogy a rémület, és zsarnokság e rettentő óráiban is találkozott egy pár ember, kik hangosan üdvözöltek, mint Lőcsei Sándor és Ugrai s egy fiatal ember áttörve a zsandárok sorain, s nem ügyelve a puskatusokra addig közeledett mig kezet szorithattunk.
Én nyugalommal és bátran mentem a börtönbe, – s valami csodálatos erő szállott meg, mely egyszeregyszer csak akkor hagyott el, ha testem kezdett töredezni a fogság terhe alatt, ha beteg nem voltam – ugy éreztem magam, mint a zsarnokságnak minden ártatlan áldozata.
Ez alkalommal a hadbiróság azt hivé, hogy nálunk az ekkor még mindig nem valló Török ellen erős bizonyitékokat s bennünk hatalmas bizonyságokat talál, de nagyon csalódott, mert mi iskolai növendékek soha egy árva szót se vallottunk Törökről; tehát mondom e hitben volt rendezve, ez az elrémitő iskolai dráma, melyhez 4 század gyalog katonát, egy század zsandárt, 1 escadron lovasságot, alkalmaztak, s az egész garnisont talpra állitották; s igy lett ez a vasárnap 1852. junius 13-ka örökké emlékezetes nap a m.-vásárhelyi ev. ref. főiskola történeteiben. A kolegygmból ez nap fogták el: Muzsnai Pált (contrascriba) Nagy Danit, Horváth Gáspárt, Koos Ferenczet, Albert Mártont, Szász Károlyt (most kebelei pap) Bodor Józsefet, László Ignáczot, engemet s még nehány más ifjut kiknek neveit elfeledtem, mindnyájunkat a székházhoz vittek, azonban a praetendált felségsértési perbe csak négyünket kevertek bele, a többi nehány hónapi fogság után elszabadult.
Ugyancsak ez időtájban fogták be kisgőrgényi Nagy Lajost, Orbán Józsefet, a csávási papot, Molnár Józsefet, Földvári Károlyt a hires ezredest, s Filep Albertet, ki jelenleg az urb. törv. elnök. Ugyancsak ez időben Udvarhelyszéken is sürűen fogdosták az embereket, egész nyár- és őszfolytán, ezekről azonban majd a szebeni fogság elbeszélésével fogok megemlékezni.