A székházánál a közönséges gonosztevők közé zártak s mindenikünket más szobába; az őrszobában még egyszer láttuk egymást egy-kettő közülünk meg volt szeppenve, a mint óráinkat, tárczáinkat és zsebkéseinket elvették s kimotoztak, én biztató szót intéztem hozzájok aztán börtöneikben vezettek. A szoba, melybe engem vittek, három öl (18 láb) hosszu és 14 láb széles, és 15 láb magas lehetett; volt egy magasanfekvő kis ablaka, kemény vasrácsozattal és kivülről bedeszkázva alig 3 □ lábnyi nyilással fölfelé; volt egyik oldalon a szoba hoszszában egy pricscs s ennek egyik szélén 8 szalmazsák; volt egy vizes cseber s egy kimondhatlan czélu vasas cseber. Volt e szobában 3 czigány, 3 oláh, 2 székely – nagyobb rész lólopással vádolva; egy oláh és egyik székely gyilkossági vád alatt – a másik székely verekedésért – én voltam a kilenczedik egyén. A hajdu, ki bevezetett, szomoruan távozott (a még most is hajduskodó Ferencz bátya volt, ki az atyám házánál sokszor megfordult a forradalom előtti időkben, s a régi reverentiát nem tudta levetkőzni), társaim körül vettek s mindazon hitben voltak, hogy valami vásári tolvaj vagyok és adták a tanácsot, hogy miként viseljem magam a kihallgatásoknál. Én a prics szélére ülve egy szót se feleltem nekik, szörnyü zavart gondolatim voltak különösen bünösségem tudatának hiánya s jelen borzasztó helyzetem összeférhetlenek voltak előttem. Végre magamra hagytak nyomorult társaim. Estére ágynemüt hoztak számomra, aztán vacsorát s egyik hajdu 15 szivart csusztatott kezembe. Vacsorámat átadtam társaimnak, s mindeniknek egy-egy szivart adtam, – erre aztán némileg respectálni kezdtek, nem kérdezősködtek, és nem tanácsolgattak, hanem egymásnak a magok ügyeit referálgatták. Én szivarra gyujtva egész éjen át őket hallgattam mohó kiváncsisággal figyelve, hamis filozofiájokra, és általam eddig nem is sejtett raffineriáikra. Az egyik ifju székelyt s egy ifju oláhlegényt kivéve a többi tökéletesen kitanult gonosztevőnek látszott – kik lopást, rablást, s ha kell az ölést is nem bünnek, hanem csak a más keresetekhez hasonló életmódnak tekintették; az államot, a társadalmat s ezek organumait pedig az ő jogos? keresetük s életmódjuk ellenségeinek, kiket rászedni, kijátszani nemcsak szükséges, de kötelesség, és minél ügyesebben tehetik, annál nagyobb dicsőség.
Nem szándékom e helyen elmondani több részletet, sajátságos észjárásukról, és tolvajnyelvükről stb. csak azt említem, hogy 48 óráig voltam köztük s kedden reggel 10 órakor, 5 darab katona a hadparancsnokság szállására vezetett. Hol egy kis haditörvényszék volt alakulva. Elnök: Brunner alezredes és várparancsnok, Tapferner őrnagy auditor, s még egy pár tiszt Herszényi százados tolmács. Tapferner volt az egész ügy vezetője Szebenben, s most azért jött mint fennebb is érintém, hogy Törökék ellen docekat szerezzen. Középtermetünél kevéssel magasabb, sáppadt arczu, karcsu ember volt az időben 40 és 50 év közt lehetett, bajuszt és oldalszakált viselt, magas értelmes homloka volt; szemeit élesen szegezte tárgyára, és szemöldei meg szája körül gonoszságra, alattomosságra és vérengzésre hajlandó sötét vonások valának láthatók. Hangja, mikor halkan beszélt megnyerő nyájas tudott lenni, de ha hangosan szólt kiállhatatlan anthipathikus volt, szemüveget is tett fel gyakran. Egyébiránt határtalan nagyravágyó, ravasz és tökéletes jezsuita volt a mennyiben czéljára minden eszközt üdvösnek tartott, kitünő eszes és nagy olvasottságu ember volt, de szolgalelkü és ármányos; szakmájának mindent alárendelt, becsület, ész, tudomány, az érzelmek öszszes világa mind játékszerré, eszközzé aljasult ügyes kezei közt; lehetett igen jeles auditor, vizsgáló, kutató, vallató, gyóntató és véreb – s ezért a Bachrendszer előtt lehetett valóságos drágagyöngy; lehet, hogy vádlott és auditor egymással szembe az ő szemei előtt nem ugyanazon mértékkel mérendő erkölcsi és politikai egyéniségek – de én ezen urat isten és ember előtt örökre bevádolom a becsület nevében!
Fájdalommal kell megjegyeznem, hogy ez az ur a magyarhaza területén született, ugy tudom éppen Budán. És még beszélte is édes anyanyelvünket – mi lett belőle, hol van most, azt nem tudom – kisérje emlékét örök feledékenység.
A mint a kis törvényszék elébe vezettek, egy székre ültettek Tapferner urral szembe. A szokott kérdések után, hogy hivnak, hány esztendős stb. kérdeztek egy csomó nevet, hogy ismerem-e s különösen a januariusi foglyokat, ezekután pedig Rózsafit, Makkot s még nehány emigrans, vagy emissarius nevét.
Én mindenikre teljes tárgyilagossággal mondám az igent vagy nemet, ugy a mint igazán tudtam. Végre azt kérdezte, hogy tudom-e miért vagyok itt? Nemmel feleltem. Tovább félóránál kényszergetett, hogy hát nem is gyanitom-e. E közben az „Évszaki-rendszer“ és „Tervvázlat“ egy-egy példányát forgatta száraz fehér ujjai között s emlékeztetett a dolog egy s más részleteire. Erre én igy szóltam: Ha csak nem ezekért, az irományokért! Ugy-ugy épen ezekért – kedves barátom susogá nyájosan, és székéről fölkelve egy jobbra álló pamlagra ült és kért, hogy én is üljek melléje; én vonakodva ugyan, de oda ültem. Ő arczomat simogatá, átölelt – több izben kedves barátjának czimezett – s körülbelől ezen szavakat mondta: „Én ugy is tudok mindent, az egész nagyon egyszerü dolog, önöknek semmi bántódásuk nem lesz, már egy pár nap mulva szabadon fognak bocsáttatni, hogy tanulmányaikat folytassák, és csak legföllebb azért kérdezem ki, hogy ezt a formalitások igénylik, – mondja el nekem tehát, hogy hol, és mikor olvasta ez iratokat ki adta önnek, és ön kikkel közölte?“ Ezen szavai a legaljasabb hazugságot, és a behizelgő kétszinkedő, aljasság legutálatosabb tényálladékát képezik.
Én azonban nem tudva még akkor egy szemtelen auditor s egy becsületes ember közt oly különbséget képzelni, mint a milyen volt, hiven előadtam a dolgot ugy, a mint itt is fennebb elmondám. Szavaim végeztével valami keserü mosolyt láttam a Tapferner arczán s szemeiből sujtó villám lövelt felém, de csak egyetlen egy pillanatig – tán nem is akarva tette ezt – de nekem elég volt, én félni kezdtem ez ember nyájaskodásától. Ő ismét édesen folytatá. – „Ez mind szép, de ez még mind nem elég, – Törökről semmit se szóltam, – kérem beszéljen részletesebben, Törökről s a velevaló viszonyáról?“ Én erre a pamlagról felállottam s egész hidegséggel mondám: én nagyságodnak mindent hiven elmondottam, többet nem mondhatok, egyebekről semmit se tudok. Erre a szomszéd szobába küldöttek, és ott maradtam nehány peczig. Midőn visszatértem valami jegyzőkönyvet tartottak előmbe, aláirtam – s akkor visszaküldöttek; én azonban mondám, hogy ha lehet tegyenek külön, vagy barátaimmal együvé – de ne azon gonosztevők közé.
Az elnök és várparancsnok Brunner talpig becsületes ember, kinek emlékét egész életemben illendő tiszteletben fogom tartani. (Ugyhiszem székes-fehérvári születés volt) közbe szólt, hogy neki van egy biztos alkalmas szobája. Tapferner kevés gondolkozás után elfogadta, s engem többé nem a székházba, hanem a várba vittek vissza, és ott a parancsnoki lakban földszint jobbra egy két ablakos szobába tettek – itt voltam tovább egy hónapnál.
Társaimat is kikérdezték, mint később hallám, de a várba közülünk csak Orbán Józsefet hozták, és Albert Mártont – e kettőről maig se tudom, hogy mért fogattak el, és miért bocsáttattak el; ugy hiszem, hogy az iskolai meglepetés alkalmával nevök valahogy előfordult, s aztán semmi se derült ki rájok. A várban még két fogoly volt: a medgyesfalvi oláhpap valami csendzavarásért, és egy Markus nevü csikszéki r. kath. pap, ki valami felségsértő predikátiót tartott s aztán két évig ült Komárom várában.
Gyönyörü nyári idő volt, s én a napokat a szobámban örökké olvasva töltöttem – elfogatásunk idejében, a nagy Szász Károly is tanárunk volt s engem szeretett, sokszor olvastam fel neki a lapokat, és irtam neki dictando; fiai Domokos és Béla még akkor gyermekek voltak; Gyula jóbarátom. A derék várparancsnok engedelmével, tehát ő küldött mindenféle olvasmányt számomra, s én egész mohósággal üztem el olvasással a börtön unalmait – mintegy három hét mulva estefelé egy-egy órára sétálni bocsátottak a várudvarán egy katona kiséretében, ismerősim néha ablakom alatt jártak el, s egy-egy vigasztaló szót intéztek hozzám. Nehányszor láttam szüleimet is, de őket féltettem, s nem ohajtám, hogy valami közkatona durvaságának legyenek kitéve. Eszter hugom legtöbbször jött hozzám. Egy hónap után összetettek a két pappal, és ugy hárman négy hónapot töltöttünk. A két öreg különben tisztességes ember volt, de régi emberek a r. kath. pap sokat imádkozott, s olvasta a szentek életét, az oláh pap jól tudott magyarúl, mindig engem kért, hogy neki fennhangon olvassak, sokat pálinkázott, magyar és oláh nép dalokat énekelt, s érdekes népmeséket mondott esténként, a legjobb hármoniában éltünk hárman.
E nyár folytán a legmagasabb látogatás szerencséjében is részesültünk – ha jól emlékszem julius hóban az uralkodó I. Ferencz József császár – körutját Maros-Vásárhelyen keresztül tevén – két napot mulatott; a katonák bizonyosnak mondák, hogy szabadon fognak bocsátani, a látogatást megelőző napon a várparancsnok hozzánk jöve hivatalosan adta értésünkre, hogy a császár meglátogat, de aztán hozzá tette – s meg kell vallanom szomoruképpel – hogy csak a kérdésekre feleljünk, és valami kéréssel alkalmatlankodni nem szabad. Én a parancsnok roszkedvéből, s ez utasitásból azonnal beláttam, hogy ezuttal nem kell várni semmit. Szobánkat azonban kicsiszolták, mi mind hárman csinosan felöltöztünk, a r. kath. lelkész reverendáját vette föl, asztalunkra és ablakunkra két nagy bokréta virágot tettünk, szóval szobánknak egész lakadalmi külseje volt! Szomoru ellentétben a valósággal, s három szomorulelkü fogoly kedélyállapotával. Délután két, és három óra közt vettük észre, hogy a császár a várba jött, alig egy negyed óra mulva előszobánkban sok kardcsörgést hallottunk; a káplár felnyitá az ajtót, s nehány tiszt jött a szobába két sort képezve, s köztük egy auditor, gróf Hunyadi és a várparancsnok kiséretében, előnkbe lépett az akkor 22 éves delitermetü ifju fejedelem. Legelőször a kath. pappal beszélt. Hogy miért van itt? Van-e valami panasza? Aztán az oláh pappal – kinek ügyét az auditor adta elő mondván: Er hat ein Excess gemacht Sturmglocken geläutet etc. Végre reám kerülvén a sor, igy szólt a császár: Und dieser Junge…? Az auditor erre valamit halkan mondott, melyből csak azt hallám: Hermanstädter Process… A fejdelem szánakozva nézett rám, s fejét lógatva mondá: Der Arme!… arcza annyi jóságot mutatott, hogy pillanatig hajlamot éreztem lábaihoz borulni, s visszakérni tőle szabadságomat, de aztán hirtelen megfordult, s visszanézőleg mind hármunknak egy fejbillentéssel köszönve a szobából gyorsan eltávozott. Ez időben sok vidéki ember volt a városban, és sok látogatónk volt, és holmi ajándékokat küldözgettek.
S voltak olyanok is, kik a káplárokat megajándékozva egy-egy félórára hozzánk jöhettek – s ez nap a fejdelem ottjárása után épen többen voltak. Őreink valami jólelkü stiriai katonák voltak, s kápláraik vitték körültünk a profószi tisztet – midőn késő este mindenki elment, s a káplár utoljára jött hozzánk, igy szólt: „A császárnak, s ennek a sok uri embernek jól van dolga, ők könnyen élnek, eljőnek és elmennek; de mi, mi szegények csak itt maradunk!“
Nov. 11-én Szent-Márton napján este 8 órakor jött hozzám a várparancsnok, s tudtomra adá, hogy hajnal előtt Szebenbe fogok indittatni; s remélli, hogy ügyem végéhez közelg; a parancsnok kezet adva bucsuzott el, s kivánt erőt és türelmet, mindig jó volt hozzám, neje olykor még ennem is küldött, s ünnepnapokon rendesen egy s más csemegét mindig küldött.
Ott előttem kiadta az engedélyt a káplárnak, hogy szüleimet értesitse. Szüleim aztán el is jöttek, s 10 óra körül mentek ki a várból – elhozva nekem a szükséges utiruhát és fehérnemüt, s pénzt az utra. Éjfélután 3 órakor egy szekérbe ültettek Albert Mártonnal, és a Sáros-utczán felhajtottunk a székház elébe. A várparancsnok elkisért odáig, velünk a szekérben két zsandár ült. Szegény jó szülőim már ott voltak, s nehány korán ébredő polgár. Megengedték, hogy még egyszer a szekérből leszállva édes anyámtól és édes apámtól elbucsuzzam.
Szegény szüleim végtelen fájdalmat állottak ki atyám vigasztalt és bátoritott – mindketten sirtak – én nem. Ott volt Gáspárovics is, s még nehány más polgár, és könnyes szemekkel bucsuztak tőlem. Előttünk egy más szekér állt, abba ült, Muzsnai s egy harmadik szekérbe Horváth Gáspár és Nagy Dani. Végre a szekérbe kelle ülnünk, s egyik zsandár a várparancsnok kérése daczára, az én jobb kezemet az Albert balkezével egy kettős vaskapocsba szoritá. A zsandár azt felelte a parancsnoknak: „tudom – én kötelességem s látom, a nép mind szaporodik, ha nem lesz ok reá majd leveszem!“ Erre a parancsnok még egyszer bucsut mondva eltávozott.
Én csak arra ügyeltem, hogy szüleim észre ne vegyék a vaskapcsokat. Végre megtörtént a hivatalos átadás a zsandár-őrmester induljt kommandirozott, az ostor pattogott, s a három szekér a hajnali szürkületben megindult, hátrahagyva annyi bánatos szivet, melynek láttára még azok a vakeszköz-féle emberek is elkomolyodva állták körül a kis tért, visszanézve láttam, hogy édesanyámat apám s még egy más ember vezeti, a hajduk és katonák pedig szétoszolva kioltogatták lámpáikat.
A szebeni ut három napig tartott, s meglehetős vigan töltöttük. A mint a városból kiértünk, a vaskapcsot levették rólunk a zsandárok, és a szekerekről egymásnak köszöngetni kezdtünk. A zsandárok is mind fiatal emberek voltak! Szivarral kináltuk meg, és elfogadták, sőt beszélgetni is kezdtünk – az őrmester egy komoly, s ekkor beteges, de jó indulatu szilágysági magyar fiu volt; délre Besenyőbe mentünk, s az ottani zsandárfőnök (őrmester) ezen szókkal fogadott: „Ugyan kérem, hát maradt-e még vagy egy becsületes ember Vásárhelyt!?“ Ez persze jól hangolt minket; oda jött a helybeli pap, s nehány birtokos, hoztak jó ebédet s jó ráczürmös-bort, s a zsandárokkal együtt kedélyesen ebédeltünk – nem is számitva, hogy mi mennyire örültünk, hogy öt hónapi szigoru fogság után ujra láthatjuk egymást, s ugyszólva szabadon társaloghattunk, s elbeszéljük ez idők élményeit és szenvedéseit. Estére Déésfalvára mentünk, s mindenütt a zsandár-kaszárnyába szálltunk; ezek is jól fogadtak; Pataky bátyám két veder aszuszőllő-bort küldött, s az összes zsandárság ugy leitta magát, hogy mindenik, a jöttek, ugy mint a dézsfalviak, pokoli mély álomba sülyedtek, csak mi öten valánk ébren, és teljes kedvünkre kibeszélgethettük magunkat, sőt kimentem a kertbe, és majd egy óráig ott sétálgattam, gondolkozva szomoru sorsunkról – elszökhettünk volna bátran, az udvaron volt szekér, ló – de még ugyszólva eszünkbe se jutott; és ki hinné egész éjen irodalmi, és politikai elméleti vitatkozásokat folytattunk. Horváth és N. Dani ez idő alatt olvasták Schiller és Göthe müveit, én pedig a communismus és socialismus tanairól olvastam ez idő alatt – melyek előttünk merőben ujak voltak, elmondtuk egymásnak mind a mi szépet és ujat olvastunk, és igy a képzeleti, és eszményi világ magasabb regióiba himbálózva önkéntelenül is elfeledtük, hogy egy osztrák zsandár-kaszárnyában friss szénán töltjük az éjt, s körültünk a boldog zsandárok oly nagy bizalommal, s oly mélyen szenderegnek! Másnap egy nagy szász faluban háltunk, én a templom keritésében az egyházfinál; harmadik nap délután érkeztünk Szebenbe nov. 14-én, hol a francziskánusok zárdájába szállitottak mind az ötünket egy nagy, de alacsony és bolthajtásai miatt komortekintetü szobába.