A mint Pardubicznál ujra tengelyre ültünk Horváth Gáspárral ültem ismét ugyanazon szekérre s folytonosan beszélgettünk, gyönyörködtünk a szép vidéken s kocsisunkat, ki habár roszszul, de valamit mégis beszélt németül folytonos kérdésekkel ostromoltuk minden feltünő falunak nevét, s minden csinosabb mezei lakásnak urát kérdeztük, a faluk s városok neveit csak megmondá – de már a földes urakról nem sokat tudott – csak a gróf Kinsky és gr. Clam Gallas neveket emlité – legnagyobb bajba látszott lenni midőn egy pár festői romnak nevét kérdeztük. – Egy olyan falusi ember, mint én nem tudhat mindent! volt válasza – aztán önként utánna mondta – az az egyik az én gyermekkoromban még nagyobb volt, de a várfalakat lehordták valami szeszgyár épitéshez; a szomszéd vidékieknek kedves kiránduló helye – de éjjel boszorkányokkal van tele.
Hogy azonban megpillantók Józsefstadtot, s hadnagyunk is oly érzékeny bucsut vett – elhallgattunk, mindenikünk saját gondolataiba mélyedt el; a várhoz közeledve a czélponti halmokat, és az erőditési müvek kezdetét azonnal észre vettük, utunk a legpompásabb országuton, s nagy részben hárs-, kőrös- és nyárfasorok közt vitt kissé fölfelé. A vár falait nem igen vettük észre, mert a sánczok külső részei pázsittal benőtt halmoknak látszottak. Csak a belső épületek első körsorának tetőzete volt látható, s különösen az egymástól egyenlő távolban álló kürtők sürü rendje, melyet először a meszszi távolból a vár rovátkainak kondoltunk.
Az első sánczhoz érve előttünk állottak az óriás falak, melyeknek megpillantása némi hatással volt ránk, s önkéntelenül kezet fogva, szótlanul pillantánk viszsza az oly sok időre elhagyandó szép világra.
Kocsink dübörgött a hidakon, s a sötét kapuk alatt áthaladva önként támadt lelkünkben a kérdés valljon fogunk-e valaha viszszatérni e szomoru ösvényen?
Keresztül hatolva azonban a három nagy négy falsoron, belől egy vidám tekintetü csinos városkába érkeztünk, egyik utczaszegletén egy altiszt állott, s az a főprofósz lakására kalauzolta a menetet.
Hadnagyunk és katonáink martiális képeket vágva, szekereinkről leszállottak s fegyveröket karra emelve körülöttünk álltak; mi még mind elfogult állapotban voltunk, s a jövő perczek bizonytalansága nyomasztólag hatva ránk, kedélyünk megvolt törve, megvallom, hogy mind a tizenkettőnkről szólva ily ily levertek soha se valánk, mint e megérkezés pillanataiban. Egyetlen szót se szólt senki, de mind elvalánk halványodva. Pár percz mulva egy kövér öreges ember lépett előnkbe, őszbe borult haja, és nagy bajusza, sőt egész alakja bizonyos bonhomiára mutatott:
– Tessék leszálani uram, tessék leszálani, s ide az én szobámba besétálni; azt hiszem nem lesz felesleges egy kis frisitő; hozattam friss sört, és hurkát – falatozzanak egy kicsit, nem fog ártani!…
E szavakra mi kezdtünk a kocsikról leszálani, és bámulni. – Hallják kendtek – fordult a katonákhoz – ne álljanak itt, mint ha fából lennének, hanem hordják be az urak podgyászait tegyék le a fegyvert oda a fal mellé, nem kell már senkit őrizni, ne féljenek ezek az urak nem szöknek el. – Hadnagy ur önt is szivesen látom egy pohár friss sörre.
Ez a fogadtatás jótékony hatásu volt, mondhatom talán a Józsefstadban töltött egész időre; legalább reám nézve, mert még most, midőn e sorokat irom, még most is élénken él emlékemben azon humoristikus contrast, mely a mi desperatus kedély állapotunk közt, s a vén profósz, nála már megszokott egyszerü és természetes fogadása közt létezett.
És valjon e fogadtatás jó hatásából von-e le valamit az, hogy az öreg különben elég jó sörét, zsemléit és szalámiát, sajtját, jól megfizettette. Részemről ugy tartom, hogy nem. Hozzá hasonló kövér felesége szolgált föl, később a katonákat is behivattuk, velünk volt a hadnagy is még egyszer; együtt voltunk velek s ugy tekintve őket, mint valami régi jóbarátokat még egyszer szivesen bucsuztunk tőlük el.
Ez alatt az idő el is tölt, majd két óra hoszszat maradtunk a profószszal, ki csak pénzeinket kérte el, s valami protokolumba jegyezte.
Aztán már este lett, midőn jelenté, hogy ideje szállásunkra menni. A városon keresztül gyalog mentünk elől ment az öreg profósz, s utánunk egyetlen altiszt, egy szuronynyal, fegyver nélkül – ez mind szokatlan volt előttünk, végre a várt körül futó egy emeletes épület keleti osztályához közeledtünk, s szép férfi karének ismerős hangja üté füleinket – s közeledve a legnagyobb csudánkra, és örömünkre hallok a hazádnak rendületlenül légy hive ó Magyart. Osztrowsky, Okruczky, Kőrösi, Mikolai s még többen énekelték egész addig, mig szobánkba helyezkedtünk. Azután pedig népdalokat. Itt már nem tettek, ugy mint Szebenben, hogy a legkisebb neszre Ruj!-t kiáltottak itt énekelhetett a fogoly a mikor csak tetszett.
Minket öten Pap János, Molnár József, Nagy Dani, Horváth Gáspárt, és engemet egy szobába helyeztek, s együtt is maradtunk 16 egész hónapig. Velünk szembe tették Bányai Antalt, Bedő Sándort Sófalvi Józsefet, Makkai Andrást és Palkó Györgyőt.
Tizenkét napi utazás után ez volt az első éj, mikor is azon resignatióval kelle lehajtani fejünket, hogy ez idő szerint e hely leszen sokáig a mi pihenő tanyánk; én igen jól aludtam, s csak akkor ébredtem, midőn a káplár fölkeltett, hogy ládámat behozatta. A szoba elég tágas volt, de még sem eléggé öt ember számára, mi azonban jól elfértünk. Az ablak elég nagy volt s egy kis udvarra; azaz: a fogda, vagy a mint nevezték a Zwinger 400 lépés hoszszu, és 10 lépés széles udvarára nyilt; s a kőfalon át a szomszéd kert fáinak tetejét is láttuk fogdának elég tisztességes kilátás volt.
Az ablaktól jobbra volt M. J. balra H. G., H. G. után baloldalon voltam én, utánam P. J. a szoba fenekén. A jobb oldalon M. J. után volt a szegény Nagy Dani ágya, aztán ugyanazon oldalon az ajtó, s a kemencze. Mindenikünk ágya körül egy kis tanyát rendezett. Volt mindeniknek egy kis asztala, széke, a falon egy, vagy két polcz, ládája, s soknak olvasó támlája, mely mellett állva lehetett irni és olvasni.
Mig mi öten együtt laktunk, szobánk az egész fogdában, mintája volt a rendnek, és tisztaságnak. Felettünk lakott Tóth Mihály, Schwendtner Mihály, Silye Gábor, Földi János, és az atyafi Hajdu Lajos. Ezek mindjárt másnap meglátogattak, s a börtön élethez – s különösen a helyi viszonyokhoz – nélkülözhetlen tanácsokkal, és utasitásokkal szives készséggel szolgáltak, s ugy hiszem, hogy megközelitem a valót, ha azt mondom, hogy az egész börtön életben nem igen volt szobatársaság, mely állandóbb jó egyetértésben élt volna, mint a miénk, és a felettünk lakóké. Ennek oka pedig az volt, hogy a mi kölcsönös rokonszenvünknek, és barátságunknak alapja tisztán szellemi volt; a menynyiben a kilencz, vagy tizet számláló kis társaság mindenik tagja tudnivágyó, és szorgalmatosan tanuló egyén volt.
Nap folytában még többektől kaptunk látogatást Mikó Mihály, Berde Mózes s mások sokan meglátogattak, reggelire teljes kávét, s délben fekete kávét küldöttek. Első dolog volt, hogy a zárnok káplárral tisztába jőjjünk, ez egy mogorva tekintetü, kevésbeszédü s hideg természetü, de fölötte könnyen megfizethető egyéniség volt; s kis előszobánkban az initiátivát megkezdve, igy szólt hozzám: „A császár 50 krt ád naponként, hogy az ön vasát bezárjam, ha ön egy krt ad naponként, hogy nekem 51 krom legyen, az ön vasát mindig nyitva hagyom“. Én két krajczárt igértem, s a jelen hóra rögtön kifizettem, mert sikerült mindenikünknek nehány forintot magánál tartani. Egy másod kulcs ára 50 kr! mondá tovább. Arra is egy forintot adtam; ámbár meg volt a fehérvári másod kulcsom is. Másnap reggel egy finom kis kulcsot kaptam tőle s igy többi társaim is, kinek több módja volt még többet fizetett, s volt olyan is ki havanként változatlan öt forintot fizetett; ezenkivül időközben szivarral egy pohár rummal, kávéval, borral stb. megkinálni mindig szükséges volt, nem is számitva, hogy másfajta szolgálatokért, mint például nehány iv papir, egy plajbász, egy kis üveg tinta s más effélékért mindannyiszor külön díj járt.
Egyszer mindenkorra elmondom, hogy a vasraitéltetést ugy látszik, hogy sem a kormány, sem a várőrségi, és parancsnoki tisztek nem vették komolyan, szigorral ugyan is soha se hajtották végre. Mindenkinek volt másod kulcsa, szobában tehát soha se viseltük, midőn sétálni vittek, vagy templomba, vagy ki az auditorhoz, térparancsnoksághoz, akkor balkezünkre felhuztuk a karikát, s a lánczot nadrágunk balzsebébe eresztettük, a lábvasam hónapokig az ágy fenekén állott, ugy hogy nem is láttam. Néha volt ugyan egy-egy rémhir, hogy vasat vizitálnak, s ilyenkor közeltettük magunkhoz, és esteli zárásra magunkra kapcsoltuk, s ezt olyankor is megtettük, mikor uj zárnokot kaptunk, de a legrigidusabb is két, három nap alatt megadta magát.
Megérkezésünkkor nehány napig nem vittek sétára ez alatt teljesen berendezkedtünk, bevásároltunk a mire szükségünk és módunk volt; s meghatározott terv szerint ujból hozzá kezdtünk a komoly tanulmányokhoz; reggel 9 órától 12-ig hónapokon keresztül egy szót se beszéltünk, mindenikünk olvasott, tanult, jegyezgetett, forditgatott. Pap Jankó roppant türelemmel tanulta a franczia nyelvet, s olvasta a franczia klassikusokat; Molnár Józsi csak magyarul, és németül, s leginkább csak regényeket szeretett olvasni, Horváth Gáspár főként németül, s aztán később francziául is olvasott – hajlama szerint leginkább a filosofiai munkákat, Nagy Dani a mathemathikai, és physikai tanulmányokat folytatta – de az irodalmi német és franczia müveket is szerette. A mi engem illet, én ekkor már németül és francziául széltében olvastam, s legkedvesebb olvasmányaim a politikai és szépirodalmi (kritikai s aesthetikai) müvek voltak. Később különösen a franczia nyelvben annyira előhaladtam, hogy több fogoly társaimat sikerrel tanitottam is; u. m. Varga Zsigmondot, Elekes Józsit, és az én jó bátyámat Minorich Károlyt. Néha nagyokat disputáltunk, sőt össze is czivódtunk, de mindannyiszor csak elvi – politikai, bölcsészeti, irodalmi, s más efféle vitákban; – s igy egykét nap alatt elfelejtők, ha heveskedtünk is, mert egymás személyét soha se bántottuk – s ezért mi 16 hónapig a legjobb egyetértésben éltünk, s ugy éltünk volna bizonynyal egész fogságunk végéig, de akkor szét költöztetett a német, és miért?
Csak azért, mert egymásra nem panaszoltunk, s együtt jól megfértünk – tehát bizonyosan veszedelmes emberek vagyunk!
Életemnek e józsefstadti fogság egészen uj korszaka volt, s miután alkalom volt elhatároztam annyit tanulni a mennyit csak lehet.
Nehány nap mulva megengedték a sétára járást, pénteken és vasárnap vittek a templomozásra, s igy nem telt el egy hónap, hogy az egész, közel 200 emberből álló társasággal megismerkedtem.