Józsefstadt egyike Csehország legerősebb várainak; a mult században kezdték épiteni az utolsó előtti poroszháboru bevégeztével, s mikor bevégezték József császár meglátogatta a pompás uj várat, melyet a mint a fő tisztek mutogattak a császár több helyen meg kopogtatta a falakat nádbotja gombjával, s aztán figyelmesen hallgatta a kopogás hangját. Az egyik tiszt egész alázatossággal kérdé, hogy mért kopogtatja ő felsége a falakat – ha valamit meg akar tudni mindnyájan készek felvilágositással szolgálni? „Csak azt próbálgatom – mondá komolyan a császár, – hogy a falak nem érczből készültek-e, mert oly sokba került e vár, hogy annyiért talán ezüstből is föllehetett volna épiteni“.
A Metau és Elbe vizének egyesülésével képződött szegleten épült a vár, magában foglalva a körülbelől itt emelkedettebb hely egész területét. A Metau vize itt keletről északnyugati irányban foly Neustadtól Jaromirs felé; az Elbe éjszaktól-nyugatdéli irányban s Járomirs mellett a Metau majd nem egyenszögöt képezve ömlik az Elbébe. A Metaunak is az Elbenek is jobb partján a talaj lassanként dombbá alakul – s ép az Elbe partján két, három öl magas sziklatörés emelkedik föl. E helyen van épülve a vár, a hajdan itt állott Plesz nevü falu helyén. Hoszszad szegü, hármas sánczolat és töltvényes falak, s nyugat felől, egy kemény citadellával. A külső sánczolások vizzel tölthetők, s a vár környékének nagy része aknázva van. A vár közelében délfelé van az Aupa nevü kis folyó is. Mind három folyó előnyösen használható fel a védelemre. Lakosainak száma csak 2000; utczái szabályszerüen metszik át egymást, van igen szép nagy tere csinos főtemploma St. Ignácz patronussága alatt, kényelmes, és izléssel épült parancsnoki lak, és 1000 betegre egy oly szép, és gazdagon rendezett katonai kórház csinos kis sétatérrel és konyhakerttel, melynek párja a régi osztrák birodalomban is kevés volt. A város s általában a vidék népe egy pár cseh, és sok német polgár, s a legtöbb az ugynevezett Deutschböhm.
A várnak három kapuja van. A neustadti délkeletre, a königgräczi, ez a leg imposantabb, s ezen mentünk mi is a várba délnyugatra, és a járomiri nyugat éjszakra. A königgräczivel szemben van a negyedik kapu is észak keletre, de ezt nem használják. A vár belsejének hoszsza hozzávetőleg 3000 láb – szélessége 2000 láb.
A belső sánczra támaszkodva egy emeletes kaszárnyaszerü épület futja körül az egész várt. Ez épület a vár belső részét, miután a szögleteknél némileg meghajlik tojásdad alakuvá teszi.
E roppant hosszu épületkört csak a kapuk szakitják félbe, mind a földszinti, mind az emeleti szobák hátsó fala a sánczra támaszkodik, és csak a fedélzet emelkedik a sáncz fölé. A fedélzet pedig fél fedélzet alaku, külső része magas tüzfal s ennek tetejétől befelé hajlik a félfedél. A tüzfalakon pedig az egész vár körül apró vasajtók vannak kimért távolságra, melyeken a körépület padlásáról a sáncztetőre lehet kijutni. Ez apró vasajtók azonban nagyon elvoltak rozsdásodva.
A körépület ugy van épitve, hogy 4 nagy, és 4 kis előszobának, vagyis honyhácskának volt 1 bejárója, s e bejárók fölött volt az osztály numerussa. Igy volt ez az egész várban; a vár keleti részén a neustadti kaputól keletre 12 ilyen numerust kiszakitottak börtönnek, az épület előtt menő utczát 7 láb magas kőfallal elzárták az 1 numerus előtt, s a 12-ik után az igy támadott zárthely képezte a fogda 400 lépés hoszszu udvarát, melyen egy szivatyus kut állott. A szembe levő oldalt, magánkertek hátsó falai képezték. Az első emeletről belehete látni az kertekbe, hol néha szép hölgyek valának láthatók, de csak 1855-ig, mert ez évben – miután azok szép nők gyakran jelentek meg a kertekben, s a távolabb látszó házak első emeletén is jól betanult zsebkendő jelzéssel a legtökéletesebb correspondentiát folytatták – mondom egy időn túl az első emelet ablakait, a más fogdákon látható faputtonokkal zárták el, 1 numerus, mint fennebb is mondám állott 4 nagy, s 4 kis szobából, s igy 4 lakosztályból – kettő volt földszint a bejárattól jobbra, és balra kettő teljesen megfelelőleg az első emeleten, minden szobára rendesen 5 fogoly volt számitva – lévén pedig 12 numerus, s mindenikben 4, s e szerint 48 szoba, s ezek mindenikében 5 fogoly a folyó létszá 240 személy körül járt, de csak körülbelől, mert a 7-ik szám felében a rendes őrség lakott, alól volt a naponként változó 15–20 legényből álló őrség az emeleten pedig laktak a zárnokok; de másfelől a zwingeren kivül még nehány numerus mindig a foglyok számára volt lefoglalva; igy például Zsombori ezredes, Kenderessyné sz. Boér Nina, s Fornszek Sándor és mások is többnyire mindig a zwingeren kivül laktak. A kórházban is a rendes létszám 5–6 volt, volt eset, mikor 11-en is voltunk kórházban. Azonkivül a sánczosok kazamatájában is volt nehány pár fogoly mindig.
A lakosztályokban a 4 szoba egymáshoz egyenlő volt, elég száraz, s elég világos szobák, szélessége körülbelől 16 láb hoszsza 20 láb, s igy mint 9 □ öl területe volt a szobák magassága pedig 10–12 láb, az előszoba 6 láb széles s 20 láb hoszszu volt, fenekén egy alkalmas tüzhely volt, s a kémény kiment a padlásra. Az előszobában tartottuk a mosdó edényeket, a fát, lábbelit, a főzőedényeket stb. a két szoba teljesen rendelkezésünkre állott, nappal azonban igen gyakran csak a fő bejáró ajtaját zárták be, s a négy szobaajtait nyitva hagyta a zárnok egy pár szivarért, sőt néha szép szóra is, kora reggel, délkor s este minden ajtó nyitva volt, ilyenkor a más numerusokba is átjártunk, illetőleg szaladtunk egy vagy más dolgunkat végezni, például valami ujságot megmondani, könyvet cserélni, s jó zárnok osztályából, rosz zárnok osztályába csempészni valamit.
Fogdánk kivülről az egész várban körülfutó épület egy része lévén, semmi különös zord tekintettel nem birt, belőlről pedig az olaszokat, s egy pár commodus táblabirót kivéve mindenik szoba tiszta, és igy türhető, s némelyik pedig csinos is volt. A legtisztább lakásuk volt Schwendtner, Tóth Mihály, Silye, Földi, Hajdu, aztán a Lugossi-Minorics-féle lakás, a Pap Janko, Horváth Gáspár s még a Miko-Scheinert-féle.
A vár parancsnoka, mikor mi 1854-ben oda mentünk gróf Spanucki volt egy vén feldmarschallieutenant. Volt neje és leánya. Nagy ur volt, és öreg ember velünk nem sokat törődött, tőle az alsóbb tisztek akárhogy bánhattak velünk, másfél év alatt csak tán kétszer volt a zwingerben, alig egy-egy félórára.
Térparancsnok volt báró Borosini ezredes – egy vén, régi divatu, osztrák strázsamester fajta ember – ki minket hátunk megett, „marhák“-nak, „disznók“-nak és „kutyák“-nak nevezett, s másfelől olyan tempói voltak, hogy az őrségi közkatonák közé leült, hozatott egy meszely pálinkát, elvette egyik vagy másik közlegény kurtaszáru makrapipáját, s aztán velök pipázgatva iddogálta a pálinkát, és órákig beszélt a közkatonáknak. Mintha most is látnám száraz, magas alakját szénfekete arczát, hófehér hajnau bajuszát, s nagy üvegesfényü szemeit, a mint ott ült, kardját leoldva, a makrapipát szivogatva a nyitravidéki tót, magyar és német vadászok közt, s egészen elmerülve társalgott velök. Majd mindennap eljött a zwingerbe, de senki se szerette, sem a foglyok, sem a zárnokok közül, 1855. nyarán nyugállapotba helyezték, de azután is ott maradt, ott lakott Józsefstadtban. Ugyancsak 1855-ben gr. Spanuckit is eltették. Akkor, aztán lett parancsnok:
Báró Kisslinger altábornagy egy tökéletesen müvelt, humánus ember, ki annyi pedans, egyoldalu, idétlenkedő, szeszélyes osztrák főtiszt közt, kikkel valaha érintkezésbe jöttem mindenik fölött egy fővel magasodik ki – s legalább a józsefstadti foglyok előtt – emberies bánásmódja, s a kötelesség hű teljesitése mellett bátran megférhető gyöngédsége mellett örökké hervadatlan emléket emelt nevének.
Valószinü, hogy az akkori rendszer emberei is ismerték, s igen jónak találván, adták melléje Váradi ezredest, kiről a hir előre azt beszélé, hogy az osztrák sereg legvadabb és legbarbarusabb ezredese volt; s akárhány közembert halálra veretett, a tiszteket pedig addig szekirozta, mig vagy megszöktek, vagy agyon lőtték magukat. Szürke apró szemei, örökké mozgó bajusza, sunyi modora és sárgás halvány bőre, oly külsőt állitának előnkbe, hogy egyelőre mindent elhittünk, s szigoruan is kezdte fellépését – de csodák-csodája, emberünk minden nappal szelidebb s modora enyhébb lett – a rendszer rothadása fogta el az ő kedélyét is, vagy a párisi béke szellője volt-e az ok nem tudom, annyi bizonyos, hogy Váradi utoljára azt is elhitte, vagy legalább elakarta velünk hitetni, hogy jó barátunk, s hogy ő is jó magyar!
Volt aztán térkapitány Petzault; egy zárnok parancsnok Raaber – kit mi Győrinek neveztünk. Egyszerü régi huszár strázsamesterből lett hadnagy kissé taplós – de jó sziv, vastag koponya, s ebből folyható észjárás. Sok hasznát vettük. Szép leányai a császári háznál szolgáltak Bécsben. Volt egy vén tudós, de együgyü kapitányunk a ruhatárfelügyelő – kit mi a vén rongyász-nak neveztünk el. Aztán voltak időnként hadnagyok és főhadnagyok berendelve mellénk, és a foglyok pénztárához.
Ezek az utóbbiak többnyire mind sikkasztási kereset alá jöttek később. Volt három főprofósz. Az öreg a ki fogadott, mikor megérkeztünk, ezután jött még egy öreg, de felette sovány és rettentő udvarias; a harmadik volt Matyeka egy jókorában levő nagy cseh ember gavalléros hajlamokkal, s volt egy alprofósz Panczes. Aztán 5–6 zárnok káplárokból és strázsamesterekből. Többnyire állandók. Volt köztük egy Barczel nevü – az első zárnokunk – eredeti, hallgató, önző és kapzsi ember, s volt egy magyar fiu Gergeli nevü káplár, ki a józsefstadti nők ideálja és győzelmes Cäsára volt, kondorhaju, erős szemöldökü, római orru, szép magas fiu – de korhely, minden pénzét eltékozolta, pedig sok felől sokat szerzett – de szerette parancsolni, uratjátszani.
Egyébiránt ez alsóbb rendü emberek, szerettek minket, nem csak azért, hogy utánunk éltek, s azonkivül tőlünk is sokat szereztek, hanem csupán emberiességből; ők ugyanis a törvényszékek, és legfőbb tisztek gyülöletét, nem csak nem osztották, de nem is értették, s egész naivitással, sőt csodálkozással beszélték el azok legerősebb nyilatkozataikat, a nagy harag okát tőlünk kérdve.
A városi polgár népnek szigoru parancs volt adva, hogy midőn a fogoly, templomba, kórházba, fürdeni, vagy a parancsnokságra megy, s igy az utczán jár elforduljanak, ne köszönjenek, s ne is fogadják a köszönést, ablakaikat be tegyék, sőt ablakaikból eltávozzanak; a zwinger körül ácsorogni, a foglyok énekét hallgatni vagy valami rokonszenvi jelt, vagy nyilatkozatot tenni nem szabad, stb.; mind a mellett a városi népre nem lehet panaszunk, sőt maga a katonaság is teljesen rokonszenvesen viselte magát.
Ha csak azon örömre emlékszem, melyet a nagy amnestia alkalmával mutatott a város népe, lehetetlen elvitatni tőlük a testvéries rokonszenvet, nem is emlitve, hogy leányok, asszonyok s egyes emberek mennyi aprólékos szivességet tettek, pedig sokszor rajtavesztés és kemény büntetés lett eredménye.