Az olvasztó kemenczénél állanak ketten, félig meztelen, kormos munkások. Megnyitják a csapot, a fehér folyós érc sisteregve szalad le a vederbe, a két ember rudat dug a vödör két fülébe, úgy szaladnak vele az agyagformához, a hova beleöntik. Hat lépésről három úr áll, czilinderrel a fejükön, keztyü a kezükön és szivar a szájukban. Nagyon kiváncsiak voltak megtudni, mint lesz az ércből hamutálcza. Egyikük a nagyságos igazgató ur.
A két munkás végzi a dolgát, mintha vakok lennének. A három úr megelégelvén a mulatságot, odébb áll, az eszterga-műhelybe. A két munkás utánuk néz, egymásra néz, aztán megállnak a munkában és beszélgetnek.
Az egyik: Láttad?
A másik: A mi a szájukból kibűzlött, a füst, maga megéri kettőnknek a napibérét.
Az egyik: Tizezer forint a fizetése az igazgatónak, azért, hogy pöfékeljen és ha kiváncsi ficsurok jönnek hozzá, elvezesse ide, mint valami állatseregletbe.
A másik: Tizezer forint! A multkor kezdtem számolni, hogy hány évig kellene élnem, hogy tizezer forintot megkeressek. Egy évben háromszázhatvan forintot, tiz évben háromezerhatszázat, háromszor tiz esztendő alatt – talán! Harmincz esztendő keserves izzadás, fázás, csontőrlés és hússzaggatás azért, a mit ez az ember egy év alatt kényelmes üléssel és levelek aláfirkálásával keres.
Az egyik: Pajtás, le kellene őket önteni ilyen vederrel, az egy kicsit fölmelegitené a szivüket.
A másik: A multkor láttam őket Budán. Végig robogtak a gyár kocsiján – tizezer forint mellett a gyár még lovat, kocsist, equipaget tart mellette, úgy ültek ott a selyempárnákon, mint az istenek. Az asszony csupa hab és csipke – az arcza csupa rózsa, a haja… Az én feleségem öt év előtt még az iskolába járt, hamvas volt, mint a baraczk, üde, egészséges és szép, – ma húsz éves és arcza fakó, haja durva, az idegenek anyókának szólitják. Hát ezért fekete a bőröm a csontig? Annak az asszonya ifju marad a haláláig, mert az ura nem dolgozik, nekünk az Isten is megtagadja az ifjuságot, mert nincs pénzünk!
Az egyik: Nincs pénzünk, azoknak meg nincs istenük!
A másik: Nekünk sincs.
A gyár irodája, este nyolcz órakor. A gyár alszik, minden más ablak sötét. Az igazgató a divánon fekszik és hevesen szivarozik. Aztán fölpattan:
– Eh, gyi te rossz ló, ha belégebedsz is… dolgozz!
Odaül a kényelmes karosszékbe és fejét két tenyerébe fogva olvas, aztán fogja a czeruzát és számol, aztán fogja a tollat és ir. Mennél tovább foly a munka, annál gyorsabban váltakozik a czeruza, meg a penna. Végül majdnem önkivületben van, csakugy robog előre és a papirosok nyöszörögnek, mintha legázolná őket.
Egy óra multán nézi az óráját. Kilencz.
– Vacsorálni – mormogja, aztán előszed egy üveg cognacot és nagyot húz belőle.
– Nem lehet… majd… talán… hajnalban…
Ekkor nyilik az ajtó. Elegáns uri dáma, drága prémes kabátban lép be, szőke haja keresztülcsillog a dolgozószoba félhomályán. Az igazgató felesége.
Az igazgató föltekint és idegesen fészkelődik.
Az igazgató: Csókollak, te vagy? Hogy jutott eszedbe?
Őnagysága: Egy kicsit sokallottam már a várakozást. Az opera fél nyolczkor kezdődik és én negyed nyolcz óta vártam, vártam…
Az igazgató: Igaz, az opera… De, kedvesem, látod, hogy nem érek rá. Igaz, hogy meg kellett volna izennem, de arra sem értem rá, hogy az eszembe jusson. Különben látom, hogy nem is vagy szinháznak öltözve.
Őnagysága: Igen, átöltözködtem. Kilenczkor már úgy sem érdemes. A jegyeket oda adtam Ernőnek, hadd vigye el a szeretőjét. Ha én a szeretőd volnék, most én is az operába mennék. De igy?
Az igazgató (idegesen): Kedvesem, még csak az kell, hogy a házi perpatvart ide hozzad nekem. Egyebet se hallok, csak panaszt. Mindig panasz és szemrehányás. És miért? Mert dolgozom. Kiért dolgozom? Érted! Igen, csak érted. Vagy nem te vagy kettőnk között a nagyralátó? Nem te élsz úgy, mintha milliomos volnék, nem te irtózol-e az egyszerü élettől, az olcsó lakástól és az olcsó ruhától? Hát én mindent megteszek neked és akkor azzal állsz elő, hogy elhanyagollak, mivelhogy a pénzt nem adják ingyen, a hogy a te paszióid sem teljesitik ingyen.
Őnagysága: Befejezted? Kedves barátom, ha kettőnk közül egyiknek van oka panaszkodni, bizonyára nem te vagy az. Nekem ez a luxus kell, de valld be, hogy neked is kell, mert ha nem igy élnél, nem is lehetnél az, a ki vagy. De nem igaz, százszor nem igaz, hogy nekem örökös szalmaözvegynek kell lennem, mikor együtt élek az urammal. Neked nem muszáj dolgoznod, te akarsz dolgozni. S ha sétálni akarok menni, idegenekkel megyek, vagy magamban. Ha szinházba akarok menni, ott van az Ernő. A multkor végigmentem a koronaherczeg-utczán és akkor hallottam, a mint egy ember mondta a másiknak: ismerem jól, mindig ezzel a fiatal emberrel van. Sok pénze lehet ennek a fiatal embernek, hogy ilyen szép, elegáns szeretőt tarthat.
Az igazgató (lecsapja a tollat): Féltékenynyé akarsz tenni? Jó, holnap kitekerem az Ernő nyakát. Nem elég? Föl fogom kutatni azt a fiatalembert és le fogom párbajozni, mint a kutyát. Ütök, vágok, öldösök, mészárlok, de holnap! (Kiabálva). Érted? Holnap, ma hagyj békén dolgozni, mert megbolondulok.
Őnagysága (szikrázó szemmel): Őrjöngsz, barátom, őrjöngsz, de hát jól van, már nem szóltam semmit. Megyek, a kapuban vár Ernő. Soha nem hallod többé, hogy szeretnék veled is lenni. Meg leszel velem elégedve, ó, nagyon meg leszel velem elégedve. Isten önnel uram!
Az igazgató (egyedül): Hej ha én önthetném a vasat, napi egy forint harmincz krajczárért! S ezek az asszonyok csupa henyélés, csupa hiuság és semmi tisztelete a verejtéknek, mely értök hull!
Az igazgató lakása. Őnagysága a kis rococo asztal előtt ül is ir:
«Érzem, hogy már nem birom soká. Az isten sok erőt adott nekem, de nem eleget ehhez a fegyenczmunkához. Mért nem születtem szegény varrólánynak? Reggeltől-estig ülnék a munkánál, de azután nyugtom lenne. De igy? Az uram azt mondja, hogy léha és henye az életem. Közönséges ember, sohasem fog megérteni. Azt hiszi, csak az a munka, a mivel az ember pénzt keres. Tizezer forint! És költünk tizenötezret és jóban kell lenni ezzel, meg azzal a vezérigazgatóval, a képviselővel, az asszonyokkal, a lányokkal, a házmesterekkel és alkudni a kereskedőkkel és mosolyogni a szabónőre, hogy ne adja át a kontót és minden nap tiz fölfordulás, ha fogadónapom van, ha nincs. A fogadónapokon csak azok jönnek, a kikhez semmi közöm, mindenki más külön jön, egyedül akar lenni velem. Jóságos isten, mennyi kisértés, mennyi szemtelenség, melyet csak mosolyogva és biztatva verhetek vissza. Mi a különbség köztem és egy kaszirnő között? Kaszirnő szeretnék lenni, akkor legalább tudnám, hogy mi vagyok!»