Délelőtt tiz óra volt, mikor kiadták Braun urnak a hamburgi ügynök táviratát:
«Myrosláv, első osztályu, 2000, jelenleg nádczukorral Liverpool felé, julius közepén rakományképes legolcsóbban 3/5. Távirati akceptálás.»
Myroslav. A nagy hajóalmanachból nyilvánvaló, hogy a Myrosláv orosz elsőosztályu vitorlás, kétezer tonna szállítóképességgel, hetvenkilenczben épült, jelenleg a batumi Ramiroff és tsa czég londoni házának tulajdona. Hm, egy kicsit öreg hajó, de ugylátszik megfelel, mivel más nincs és hajó nélkül nem maradhatunk. Ennélfogva Braun ur megirja a választ:
«Myroslávra jelenleg nincs szükség. Lényeges engedmény esetén talán használható.»
A válasz legfölebb este, de valószinüleg csak holnap reggel érkezik meg. Az ügynöknek is van esze és nem mutatja ki, hogy a Myroslávot egyhamar nem tudja elhelyezni. Addig is Braun ur nyélbe ütheti, a mi még nyélbeütendő.
A telefonhoz megy és odaszól egyik biztositótársaságnak: mennyiért vállalja el a Myroslávot Fiuméból Philadelphiába?
A Myroslávot? Rögtön átjön egy ur, hogy személyesen tárgyaljon. – Jó, hanem csak egy óratájt jöjjön, mert most a börzére kell mennie.
Közben a levelezésben négy-öt táviratot állittat ki a külföldi társulatoknak: mennyiért vállalják el a Myroslávot? Este felé ezekre is meg lesz a válasz, holnapra pedig az egész hajókérdés el lesz intézve.
És Braun ur nyugodtan megy a börzére vásárolni a Myroslávra való rakományt. Ez a fogasabb része az üzletnek, ettől függ, hogy mennyit nyerünk. A többin csak spórolunk.
Braun ur azonban óvatos. Ugy tesz előbb, mintha adni akarna. Majd másfél órai manöverség után elhinti, alig hogy észreveszik, az ajánlatait és hagyja érni a dolgot holnapig. Most pedig vissza a hivatalba.
A mint kilép a börzeépületből, nézi az óráját: félegy. Még van egy negyedórája. Egy kicsit habozik, aztán mégis csak elindul a Dorottya-utcza felé. Szép májusi nap van. Csupa sétáló ur meg hölgy törekszik a váczi-utcza felé.
Nem kell soká mennie, szemben jön egy piros arczu szőke asszony, egy fiatal ember társaságában. Élénken beszélgetnek, de nem néznek egymásra. A mint Braun ur igy látja őket, a homloka elborul s megfordul. Pedig a szive ragadta erre a könnyelmü sétára: hátha találkozik a feleségével!
Mondom, megfordulna, hogy elbujjék előlük, de az asszony már észre vette. Nem mutatja, hogy észre vette, de Braun ur látja rajta. A beszélgetésök elakadásán s a kedvetlen felhőn, mely az asszony szép hamvas homlokára borul. Olyan ez a teremtés, mint a tizenhét éves gyermek.
Tehát elébük megy. Köszönti őket. Halkan, elfogultan. A kisérő fiatal ember élénk barátsággal szoritja meg a kezét és ötfélét kérdez egyszerre. Az asszony kedvetlenül, kezet sem nyujt neki, csak valami szervuszfélét mormol és vontatottan kérdi:
– Már végeztél?
– Még nem. Csak félháromra jövök haza.
– Akkor még sétálhatok, nagyon szép idő van.
Egy darabig velük tart, egyikök sem szól. Nézi, nézi az asszonyt s szeretne valamit mondani. Végre témát talál:
– Már megkaptad az uj ruhádat?
– Amint látod, – felel az asszony, öntudatlanul egy kicsit illegetvén magát.
– Nagyon szép, igazán szép.
– Eh, dehogy szép, nem ér semmit. Értesz is te ahhoz. A mint hazaérek, visszaküldöm s ugy összeszidom, hogy jobban sem kell. Igen, mindjárt ebéd után fölmegyek a szalonba. Azért, barátom, lehet, hogy félháromkor már otthon sem leszek.
– Ugy! – tünődik Braun úr. A szemöldökeit erősen összehuzva, ügyefogyottan baktat mellettük s érzi, hogy ő itt fölösleges. Néhány perczig tart, mig erőt vesz magán, ekkor kihuzza az óráját, mintha attól függne elhatározása, hogy hány óra van s a torkát köszörülve mondja:
– Most már az irodába kell mennem. Isten veled.
– Már mégy? – mondja az asszony és most már kezet nyujt.
A fiatal ur is megelevenedik a bucsuzásra és melegen rázza a kezét.
Braun ur borus lélekkel, összafacsarodó szivvel tart a hivatal felé. Hm, most is együtt vannak, mindig együtt vannak. És délben talán nem lesz otthon. A ruha miatt! Ha ő azt mondja, talán, az annyit tesz, hogy bizonyosan.
A hivatalban már várja Biasini ur, a biztositó társaság szállitmányi osztályának főnöke. Kövér, szuszogó ur, czérnaszál hangon beszél és rendkivül együgyü arcza van. Egyike a legkeményebb embereknek, a kikkel Braun urnak valaha dolga volt.
Hát bizony a Mirosláv nagyon öreg tákolmány, két izben már havariája volt, most ugyan kitatarozták, de peches hajó, isten bizony, ha még nem charterolta, ajánlaná jó szivvel, hogy ne is charterolja. Már meg van? Kár, igazán kár. De hát igy is jó. A legolcsóbban csinálja, már az összeköttetés kedveért.
Mennyiért? Biasini ur fölhuzza szemöldökeit, ugy lesi a hatást: 7/8%.
Braun ur nevet. Tiszta, szivből fakadó nevetéssel. Oda nyul a czigaretta skatulyához és megkinálja. Aztán kérdi, hogy mi ujság különben?
Különben? Semmi különös. A saison nagyon jól indul. Különösen az életbiztositás. A szállitás nem jövedelmez, valószinüleg föl is hagynak vele. Igazán nem is érdemes ezzel foglalkozni. Tehát rendben vannak a Myroslávval?
– Rendben? Braun urnak ismét kaczagnia kell. Már el is felejtette az egészet, arról nem is érdemes beszélni. 7/8%! Akkor inkább elfogadja a hamburgi ajánlatot.
– Ugyan, ugyan! Lehetetlen, hogy ez olcsóbban csinálná. Pláne a hamburgi, a legdrágább a kontinensen. Hát mennyiért csinálja az?
– Ez mellékes. Lényegesen olcsóbban. Annyira, hogy 7/8-al szemben nem is ajánlhatok semmit.
– De mégis! mégis! Egy órai alkudozás után Biasini sóhajtva emelkedik föl: tehát délután kiállittatja az ideiglenes poizzát 5/8-adra?
Dehogy! Az 5/8-ot Braun ur csak tudomásul veszi és referál róla az igazgatónak. Majd levélben értesiti a társaságot, ha reflektál reá. Különben is most már megmondhatja, a Miroslávot még nem charterolta, csak alkudozik róla.
Biasini ur látja, hogy le van főzve, de azért lelkesen csap a Braun ur tenyerébe. Szó sincs róla, ilyennek kell lenni az üzletembernek. Egész embernek. Ha minden kereskedő olyan volna, mint Braun ur, akkor lendülne föl csak az ország!
És most menjünk ebédelni. Mikor az otthonra gondol, Braun ur megint csak elkomorodik. Még habozik is. Az asszony ugy sincs otthon, minek menne hazza? A Myrosláv miatt hátramaradt a rendes dolgával, kár az időért.
De azért mégis csak megy, lehetetlen remény csábitja: hátha mégis otthon lesz? És megy, megy és kéjeleg a képzeletben, hogy az asszony otthon van és meg is változott s olyan, mint első évben volt. Már amint a lőpcsőházba befordul, füstbe ment minden reménysége. Tudja, hogy nem várja más, csak a cseléd. Az, a mint kinyitja az ajtót, mindjárt elő is áll a jelentéssel.
– A nagysága már elment…
– Tudom, tudom, – mondja Braun ur – igy beszéltük meg.
Szükségét érzi, hogy a cseléd előtt ugy tüntesse föl a dolgot, mintha minden az ő hozzájárulásával történnék.
Árván, egyedül költi el az ebédet. És gondolkodik, gondolkodik arról az asszonyról, meg a hideg tüzhelyről és a fiatal emberről. A falak is ellenséges gunyosan merednek reá. Ha ezek a falak beszélni tudnának! De minek is? Nem mondanának neki semmi ujjat.
Sietni kell, hogy legalább félnégyre ismét a hivatalban legyen. Az igazgatónak jelentést tesz a Myroslav ügyéről. Nagyon jól van. Csak megsürgönyzi még az ügynöknek, hogy Myrosláv biztosithatatlan, azért nem is reflektál reá.
Végre nyugodtan dolgozhatik hatig. Bizony, nagy a posta. Mire elvégzi az aláirást, lesz félhét is. Már nyulna a kabátja után, mikor sürgöny jön Hamburgból: fix ajánlatot kér, hogy a londoni rheedernek továbbitsa.
Braun ur gondolkozik. Nem volna-e jobb bevárni a második sürgönyre a választ? Nem, mégsem. Ez már megtette hatását. Tehát sürgönyözzünk:
«Akceptáljuk Myroslávot, biztositás lehetőségét föntartva 2–6.»
Igy, most már mehet. Haza! Az otthonba, pihenni. Hisz voltaképen azért dolgozik az ember és töri magát idegen érdekekért, hogy haza térjen az otthonba. Csodálatos. Mindennap ugy érzi, hogy boldog, mikor hazulról a hivatalba mehet, a hol az üzleten jártathatja az eszét s mégis minden este vágyva siet haza felé. Az ő asszonyához. Hátha jókedvben találja?
De nem találja. A nagysága szinházba ment. Azt üzente a nagyságos urnak, hogy nem várhatott tovább reá s hogy fölösleges érte mennie.
Természetes, hiszen van kisérője. Különben sem lehetséges, mert azt már nem üzente meg, hogy melyik szinházba ment.
Tehát várjuk. Végig dül a divánon és behunyja a szemét. A Myroslávon jár az esze. Vajjon mennyire sikerül a charter? Azt hiszi, legfölebb 2–11-ig kell mennie, a biztositásból is lealkuszik még vagy egy promillet. Holnap pedig már vásárolhat is.
Ily gondolatok között nyomja őt el az álom.
Nagy robajra ébred. Ő nagysága hazajött és összeszidja a szakácsnét, mért nem teritett a nagyságos urnak. Ő már vacsorált, csak nem gondolja, hogy a három órán át állott ételt megeszi?
Csakugyan, jól tette, hogy már vacsorált. Oda ül tehát egymagában az asztalhoz és eszik az állott ételből. És nézi a feleségét és szeretne valamit beszélni. De ő nagysága a diván sarkába temette az arcát és hallgat.
– Fáj a fejed? – kérdi végre félénken.
– Bánom is én – feleli ő nagysága, – hagyj békén.
– De kérlek, ha valami bajod van…
– Ugyan, köszönöm a szives gondoskodást. Ha egész nap nem törődől velem, ellehetek nélküled este is. Megyek aludni. Jó éjszakát!
Jó, jó, hiszen nem akarta bántani.
Egy darabig még föl-alá jár, aztán benyit a hálószobába. Ő nagysága nincs ott. Föllebbenti az öltöző kárpitját, ő nagysága levelet ir. Előtte egy keskeny, kék boriték, a mit minden kapkodás nélkül, nyugodtan az asztalka fiókjába tesz.
Braun ur elsápad a levél láttára. Egy ilyet elolvasott, szörnyen tisztán lát ő. És a felesége most ir valószinüleg a levél irójának és ő a háta mögött áll és nem mer szólani. Mert mihelyest szól, az asszony egyszerüen otthagyja, Hiszen igaza is van, nem csalja a háta mögött, hanem nyiltan mondta neki, hogy engedje szabadon, váljanak el. Igen, könnyü annak, a ki nem szeret. De ő szereti ezt az asszonyt, aztán a szégyen a hivatalban: elvált tőle a felesége, rosszul éltek!
– Azt hittem, lefeküdtél már.
– Még nem.
– Soká irsz még?
– Nem tudom.
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
Levetközik, lefekszik. Fáradt szegény nagyon, nyomban el is alszik. Arra ébred, hogy valaki rázza a karjánál fogva. Szinte fölsikolt örömében. A felesége!
– Kérlek, beszélnem kell veled. Ez igy nem megy tovább. Ha nem engedsz, akkor szököm.
Vagy ugy! Erre is volt már eset. És Braun ur sir, mint a gyermek és könyörög az asszonynak, ne tegye tönkre. Hiszen nem panaszkodhatik rá, nem kiván tőle semmit, csak a botránytól kimélje meg.
– A hogy akarod, – mondja kurtán az asszony és a tárgyalás véget ért.
Reggel már ott találja a hamburgi táviratot. Ajánlatát tovább adta az ügynök Londonba, majd értesiti. A biztositó társaságok is feleltek. Jóval drágábbak a pesti ajánlatnál. Jó lesz tehát ennél maradni.
Délben a börzén is szerencséje volt. Megvehette az egész rakományt. Ez tehát rendben van, csak Hamburggal kell még megegyezni. Vajjon otthon lesz ma délben az asszony?
Nincs otthon. A cselédtől hallja, hogy hiszen a nagysága elutazott!
– Igazis, természetes. Hogy elfelejthette!
Keserves zokogással borul a divánra, miután az ebédet elköltötte. Mert azt el kell költeni, hogy a cseléd ne gyanitson semmit.
De három órára ott van a hivatalban. Hamburg felelt már. 3 shillinget akceptál. Elég olcsó, de akkor adja még olcsóbban. Nyomban felel neki: utolsó ajánlat 2–9, különben nem kell. Ezt biztosan akceptálja. Áttelefonál Biasininak, hogy neki inkább többet fizet valamivel, mint másnak. Engedjen az 5/8-ból még valamit, a forma kedveért.
– Isten neki, – mondja Biasini.
És Braun ur beállit az igazgató urhoz és referál a Myroslávról.
– Ez rendben volna, Braun ur, – mondja az, – azt hiszem, holnapután itt lesz már a charter-party. De mit gondol, Braun ur, nem lesz baj a Myroslávval?
– Ó, dehogy, – felel Braun úr mosolyogva, – nagyon szolid hajó az, mióta tatarozták.
– Braun ur, maga nagyon derék ember, – mondja az igazgató és barátságosan mosolyog reá.
És Braun ur kipirulva az örömtől, mélyen hajlongva tér vissza a szobájába. Az igazgató ur nem minden csekélységre vesztegeti ám a dicséretet.