A ház, vagy állandó lakás Közép-Ázsiában ez ideig még ott sem tudott erős gyökeret verni, hol a település már több száz év óta fennáll. A népesség egy része ugyan épit házakat, de ezekről ők azt tartják, hogy mogorvák és búskomolyságot okoznak olyannyira, hogy a könnyü sátornak mindig elsőbbséget adnak. Ez okból főképen csak az özbeg lakosoknál találhatunk épitményekre, miknek előállitását ők a persa őslakóktól tanulták el; minthogy pedig ez utóbbiak sok tekintetben hasonlitanak a mai Iran lakóihoz, ennélfogva Közép-Ázsia épitészete a kezdetleges irani s többnyire az uj-persához is hasonló.
Ha egy házat akarnak épiteni, legelőbb is az arra szánt talajt szokták egy nehéz fabutykóval megveregetni s egyenlővé tenni. Alapot csak nagyobb épületeknél ásnak, mig közönséges mód szerint egy két lábnyi magas töltést hánynak fel puha sárból s miután az keménynyé száradt, a falat arra rakják, melynek közvetlen alapjául nád és fa szolgál, hogy azok a földből felszivárgó nedvességet a falaktól visszatartsák. Az utóbbiak vagy Tim-nak neveztetnek, azaz agyagból vagy kőből vannak, vagy pedig Akcsub-nak, azaz vékony fagerendákból állóknak, melyeket rácsalakulag állitanak fel s a közöket agyaggal és vályoggal tömik ki. A padlás szorosan egymáshoz csatolt gerendákból áll, melyek a szegényebbeknél pusztán maradnak, de a tehetősbeknél bemázoltatnak s gipszszel és mészszel vonatnak be. Az ablakok helyét apró nyilások pótolják, melyek nyárban nyitva állanak, télen pedig olajos papirosokkal vannak beragasztva. A fedél, mint Persiában, terüfokos és a forró nyári éjeken alvóhelyül szolgál.
Tulajdonképeni kőmívesek nem igen vannak; mert mindenki azt hiszi magáról, hogy van annyi épitészeti tudománya, a mennyivel egy szükségének megfelelő lakást épithessen magának, s minthogy pedig a mérón még ismeretlen előttök, ne csodálkozzék rajta senki, ha a falak, melyek hol görbék, hol hajlottak és vagy nagy kidülyedésekkel vagy bemélyedésekkel vannak ellátva, elébb-utóbb összedőlnek.
Egy ház belső berendezése a következő: Egy széles kapun át, mely a főbejárást képezi, egy fedett folyosóba jutunk, melyet Dalon-nak neveznek. A kapunál jobbra két vagy három nagyobb szoba van (mihmankhane), melyek vendégszobákul szolgálnak s a mellett fegyvereket s egyéb inkább használt házi szereket tartalmaznak és ezek mellett még két kisebb kamara, élelemtárak. Balra feküsznek a kocsiszinek és istállók, mig a bejárattal szemben, a Dalon hátterében egy kis ajtó a belső szobákba vagy a háremrészekbe vezet. Ez utóbbiak többnyire Ejvan-ok, azaz olyan szobák, melyek egy vagy két oldalról egészen nyitva állanak s legtöbbször egy kertre nyujtanak kilátást. Ezeket a városokban kedvencz nyárilakokul használják és a bennök tartózkodás valóban igen kellemes, kivált éjnek idején, ha ágyunk fölébe Pésekhane-t, egy szunyoghálóból készült négyszögü sátrat állitunk; mert egészen a szabadban hüléseknek teszszük ki magunkat, melyek Közép-Ázsiában épen ugy, mint Persiában is, felette veszélyesek. A vidéken a házak szétszórtabban feküsznek. Minden udvar (Havli), mely több részből áll, magas, bástyaalaku védfallal van körülvéve és egy kis erőd kinézésével bir. Belseje mindig téres. Egyik felől az épületek állanak, melyek mindig alacsonyabbak, mint a védfal, másik felől a sátrak; mert az állandó lakók itt is kizárólagosan csak az állatok számára vagy éléstárakul szolgálnak. Imitt-amott a belső tér oly nagy, hogy egy kis konyhakert is elfér benne. A falon kivül, annak közelében, egy nagy viztartó van, melynek partjai platánokkal beültetve, nyáron át a legkedvesebb nyughelyül szolgálnak. Ezen fák Ázsia e részében kitünően tenyésznek s bámulatos magasságot, szélességet és magas kort érnek el, ugy hogy nem ritkán találhatunk olyanokat is, melyek 3–400 évesek és a rekkenő nyári napokban üditő árnyékkal kedveskednek. Az özbeg órákig elalhatik ott, mert mig a sűrü lombozatu korona őt a perzselő napsugaraktól védi, addig a platánok alól soha sem hiányzó szél tova kerget minden kinzó bogarat.
A ház butorzata, mint Persiában is, szőnyegekből, nemeztakarókból, nagy veresszinü ládákból, melyekben a ruhák állanak, egy nehány üstből s más konyha- és vizedényekből áll. A pompa és fényüzés teljesen hiányzik s még azon ujitások is, melyek néha napján az ablakokon és ajtókon történnek, mind Persiából származnak, honnan azokat ügyes rabszolgák hozták be imitt-amott. Európából csak ugy juthat el ide valami, ha előbb a török és persa műveltség csatornáján áthatolt. És igy minden a maga megszokott csiga utján halad; mert valamint hogy a persa az európai intézményeket csak a törökök után majmolja, ugy látjuk, hogy Közép-Ázsia népei meg csakis azt fogadják el, mi hozzájok Persiából került.
A tatárok eledele kiválólag húsétkekből áll, sőt sok vidéken a kenyér, habár nem ismeretlen, mégis ritka csemege. Legkedveltebb husnem a juhhus, aztán a kecske-, marha- és lóhus; legkevesebbre becsülik a tevehust. A lovat is Mekruh-nak (utáltnak) tartják imitt-amott a kegyesebbek s husát nem eszik, de a vidéken türelmesebbek az emberek, sőt a Torama, mely vereshagymával, sárga répával és tésztával vegyitett puhára főtt lóhusból áll, igen kedvencz ételök. Sajátságos az, hogy a lóhus első leve még a tatár gyomrokra nézve is nagyon erősnek és nehéznek látszik s csak a második levét szokták használni. Némely vidékeken a ló beleiből hurkát készitenek, mely nyalánkság gyanánt szerepel, de azt még sem tapasztaltam sehol, hogy ezen állat nemi részei oly kedvencz étek lettek volna az özbegeknél, miként azt Persiában közönségesen állitják. A tevehust, mely mindenütt igen kemény és szivós, elébb összedarabolják s tésztatáskában megfőzik és csak azután sütik meg zsirban. Ez az étel, melyet Szomszának neveznek, nem egészen izetlen, de a mi gyomrunkra nézve olyan, mint egy ólomteher.
A mindenfelé általán kedvelt nemzeti étel a Pilau vagy As volt s az is marad, mely a persák Pilaujával és a törökök Pilaf-jával ugyan rokon, de izletességre azokat jóval felülmulja. Sokáig táplálkoztam vele s készitéséből az európainak egy kis oktatást fogok adni. Felolvasztunk egynehány kanálnyi zsirt (Közép-Ázsiában a kövérfarku juhok fagygyát használják) egy vaslábosban s miután az egészen forróvá lett, apróra vágott husdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három ujjnyira vizet öntünk rá s addig főzzük, mig a hus puhává lett. Ezután borsot és vékonyra szelt sárga répát kell ráhinteni s mindezekre pedig nyálkás alkatrészeitől megtisztitott rizskását kell szórni. A rizsre aztán egy harmadrésznyi viz öntetik s miután ezt az előbbi felitta, akkor a tüzet a szorosan elzárt vasedény alatt be kell fojtani és ezt addig kell a szenen tartani, mig a rizs, hus és sárga répa a gőzben kellőleg megpuhult.
Egy félórai gőzölgés után a fedelet föl kell nyitni és az ételt oly módon kell kitálalni, hogy a különböző rétegek a tálban is elkülönitve maradjanak. Alant fog lenni a rizs, mely zsirban úszik, e felett a sárga répa s legfelül a hus, s ennél kell kezdeni az evést is. Ez az étel kitünő s az egyetlen, melynek ugy a királyi asztalról, mint a legszegényebbek viskójából hiányoznia soha sem szabad. Innen az afghánokhoz is elterjedett, s minthogy ez utóbbiak a persákat is megismertették vele, ez okból Iránban Kabuli-nak nevezik azt. Ha nem csalódom, a Pilau eredeti hazája Közép-Ázsia s onnan terjedett el széltében és hosszában Nyugot-Ázsia felett.
A tatárok második nemzeti étele a Böreg, egy levesfaj tésztatáskával, melyet apróra vágott hussal és fűszerekkel töltenek meg. Azt mondám „leves“, pedig ez az étel egymagára is elégséges egy egész ebédre, mert oly mennyiségben élvezik, hogy más ételekről könnyen lemondhat az ember. Ez az ozmanliknál is ismeretes Tatar börek név alatt.
Harmadszor Seöle, vékony rizsétel hussal s aszalt gyümölcscsel vegyitve.
Negyedszer Bulamuk, mely egyszerüen lisztből, vizből és zsirból készül.
Ötödször Mesztava, savanyu tejben főzött rizs, nyári étel, az előbbi pedig téli eledel.
Ezeken kivül készitnek még: Jarmá-t, mely kásává őrölt buza tejben főve; Gödsé-t, mely pépforma étel Holcusorghum-ból készitve.
Általán véve a nehéz, erős és pikáns ételek a tulnyomók. Édeset nem igen esznek, mivel a czukor és méz nálok ismeretlenek; a különféle siré-k (szörpök), miket szőllőfürtökből, dinnyéből s más gyümölcsnemekből készitenek, a konyhákban felette ritkán használtatnak. A kenyeret, mint Ázsiában mindenütt, itt is csak a napi szükségre sütik. A tésztát nem nyujtják el oly nagyon lepénynyé, mint Persiában, hanem inkább hasonlit azon kerek, vastag kenyérnemhez, mely Erzerum körül található s Lavas-nak neveztetik. Ezenkivül még van egy neme a zsirba sütött kétszersültnek is, melyet utazáskor használnak.
Italok tekintetében a letelepült közép-ázsiaiaknál a thea, a nomádoknál s különösen pedig a kirghizeknél a Kümisz viszi a főszerepet. Az előbbiek nyáron át a zöld theát használják, mely a vért vékonyabbá teszi s az emésztést elősegiti, télen pedig a fekete téglatheával élnek, melynek rendkivüli izgató hatása és fanyar ize sokkal szenvedhetetlenebb s bizonyosan veszélyesebb is. Ezeken kivül még hüsitő italul használják az Airan-t, mely vizzel föleresztett savanyu tejből s aszalt gyümölcsből készült különféle decoktokból áll. A kávé egészen ismeretlen; mert a Mokka-nedv magában Persiában is csak a délen fekvő Fars tartományban és Irakban a felsőbb osztályoknál tudott elterjedni.
A szeszes italok közül bort és pálinkát a fővárosokban imitt-amott ugyan árugatnak titkosan a zsidó gyárosok, de a fogyasztók száma igen csekély. A szigoru iszlam törvények halálos büntetés alatt tiltják a szeszes italok élvezetét, ámde azzal még nem vették elejét a bűnnek. A ki izgató szert kiván, mákonyhoz, Teriak-hoz vagy más narkotikus méreghez folyamodik, és ennél fogva, hogy egy kis bajon segithessenek, egy nagyobbnak tárnak ajtót és kaput, mely a legtöbbnek, a kik ráadják magukat, életébe kerül.
Közép-Ázsia lakóinak szegénysége leginkább öltözetökön mutatkozik s a szemnek igen nehezen esik, hogy az egyszerü gyapotkelmékhez vagy kiáltó szinü selyemhez szokjék, miket az egész világ, férfi és nő, ifju és öreg visel. Posztót vagy más európai gyártmányt, mint a fényüzés „netovább“-ját csakis rendkivüli ünnepélyek alkalmával a gazdag és előkelő hivatalnokokon láthatunk. Máskor, akár tél van, akár nyár, csak a már emlitett Aladsá-t láthatjuk és a különböző évszakok öltözetei közt levő külömbség csak abban áll, hogy azokat kevesebb vagy több gyapjuval, vászonnal vagy prémbőrrel béllelik meg. Öltözetök szabása is, mondhatnám Ázsia minden bennszülött népei között, a legkezdetlegesebb. A test növését kiemelni, czélszerüen és izletesen öltözködni senkinek se jut eszébe. Csak arra törekszenek, hogy befedjék vagy bebónyálják magokat s a persának tökéletesen igaza van, ha durva szomszédait azzal gunyolja, hogy az egész nemzet ágytakaróba burkolva jár. A ruhatár fődarabját a Csapan (felöltöny) képezi, mely a mi hálóköpenyünkhöz hasonlit; ezt Khivában eléggé testhez állón szabják, de már Bokharában oly bő, hogy két ember is beleburkolózhatik, Khokandban pedig legbővebb. A látvány, midőn egy férfit ebben a kaputforma, redős, dagályos öltözetben ide s tova tipegni látunk, nagy mértékben komikus és habár azt fel tudnám is fogni, hogy valaki melle körül oly sok ránczot csináljon, hogy azokban egy egész konyhakészletet, uti szükségletet és két napra való élelmi szert elrejthessen, az mégis talány maradna előttem, hogy az ujjak miért két akkora hosszuságuak, mint a karok s voltaképen miféle előnyök azok, ha az ujjak felgyürése által a karokon nagyobb s hatalmasabb ruhatömeg támad? A Csapan alatt nyárban Jektej-t (vékony alsóruha) viselnek, ez alatt pedig bokáig érő inget, mely a többi ingektől, melyek Ázsiában szokásosak, abban különbözik, hogy nyilása a bal vállon s nem elől van és egészben véve egy zsákhoz hasonlit. Feltünő, hogy a turkesztániak éjjelre kihuzzák az ingujjakból karjaikat s összeguggoltan mintegy vászontokokban alusznak. Télen ez öltözetet még egy Csekmen-nel, egy durva kelméből készült széles öltönynyel szokták növelni, s imitt-amott, főkép Khivában, hol a hideg nagyobb, idétlen, vastagon vattázott nadrágot is hordanak.
A föveg Khivában a Telpek, egy kupalaku széles nemezkalap, mely igen nehéz, Bokharában pedig közönségesen a turban, mely a balról lecsüngő csokor és a felkötés ügyes módja miatt felette regényesen néz ki. Khokandban még ezelőtt 20 évvel is egy kicsi vékony sapkát viseltek, mely a mi papi kámzsánkhoz hasonlitott; de az ujabb időben a bokharai műveltség a turbán által kiszorittatá azt. A lábviseletnél a Bokharában és Khokandban készült férficsizmák a legjobbak. A bőr jó, az alak is elég szép, csak hogy a vékony, hosszu sarok miatt felette komikus, mert a sarok vége nem szélesebb egy szeg fejénél. Az előkelőbbek egy szattyánbőrből (Meszt) készült harisnya-nemet viselnek s ezen pedig felsősarukat, melyek közül a legjobbak Szamarkandban készülnek. A mi a nők viseletét illeti, ugy látszik hogy abban még inkább kerülni akarnak minden közeledést a pompa, fényüzés és feltünő külső felé, mint a férfiruháknál. Pongyolában a nők nyáron át egy hosszu, bokáig érő inget viselnek, melynek hátsó részét durva vászonból, előrészét pedig többnyire világosszinű, erős orosz kartonból készitik. Épen igy a gatya is térdig érő felében vászonból, az alantibb része pedig, mely a bokáknál szorosan hozzá áll, kartonból vagy más szines kelméből készül. Télen a nők az ingen felül még egy vagy két vastagon vattázott öltönyt viselnek, melyek a czipő körül egy kendővel meg vannak erősitve. A házon kivül mindezek fölé egy férfikabáthoz hasonló hosszu ruhát vetnek, melybe a nő magát egészen beburkolja s kebelén mind a két kezével összetartja. Lábaik esetlen csizmákkal vannak fedve. Valóban nem képzelhetünk szomorubb látványt, mint mikor Közép-Ázsiának vagy egy városi nőjét e visszatetsző öltözetben járkálni látjuk. Minden figyelmét arra kell forditnia, hogy a felöltöny kezeiből valamiképen ki ne csuszszék; mert becstelen dolognak tartják az alsóbb ruhákat mutogatni s jóllehet a durva lószőrfátyol a legmerészebb pillantást sem engedi áthatolni, mégis mindig fél, hogy a járókelők tekintetét magára vonja.
Vidéken a viselet sokkal szabadabb. A nők nagyon ritkán, a leányok pedig soha sincsenek elfátyolozva. A felöltöny rövidebb s csak a vállra van vetve, mig a czipők, vastag sállal körül keritve, annak ide s tova lebegő végei által meglehetős szép szinezetet nyernek. Fájdalom! e türelmességet a vidéken csak Khivában és Khokandban gyakorolják. Bokharában az iszlam polgárosultság érvényre juttatá zsarnoki törvényét a nők felett és csak ritkán akadunk egy-egy kivételre.
A férfiaknál ékszerül szolgálnak a Kosbag-ról lecsüngő tárgyak, mint jó kések ezüstös vagy másképpen diszitett nyelekkel, aranynyal himzett zsebecskék theának, borsnak és sónak; továbbá gyűrűk, Teszbih (olvasó), néha pecsétnyomók, de csak ritkán karpereczek, arany- és ezüsttokok amuletek és órák számára, mely utóbbiak, mint különös fényüzési tárgyak, csak az előkelőknél találhatók. A nők ékszereiről a lakodalmi szokásoknál már tettünk emlitést. Tehát kényelmet vagy fényüzést Közép-Ázsiában hiába keresünk akár a házban és háztartásban, akár az élelemben és ruházatban. Itt minden az ősrégi szokások és erkölcsök bélyegét viseli s minden hű akar azokhoz maradni. A kormány a Mollahkkal vállatvetve dolgozik azon, hogy a dolgok státus quo-ja fentartassék, főképen azáltal, hogy a külföldi termékek bevitelét törvényellenesnek nyilvánitja s a vásárpiaczról azokat leszoritni törekszik, mert félnek, hogy Turkesztán lakóinak a nem annyira természetokozta, mint inkább a társadalmi viszonyokból folyó szegénység igen érezhetővé lesz. S pedig ez mégis hiu törekvés! A vasutak és gőzösök még a puszta vidékeken is végig dörögtetik hatalmas Veto-jokat a visszamaradás ellen. A hajók, melyek az indiai tengeröblöt, a Fekete- és Káspitengert, az Aral-tót, a Volgát s ujabb időben a Jaxartest is szeldelik, Közép-Ázsiát a nyugoti világhoz tetemesen közelebb hozták. A gőzmozdonyok, melyek délen Lahore-ig, északon Nisnei-Novgorodig rohannak tombolva a keletiek nagy bámulatára, távol vannak ugyan az Oxus és Jaxartes belföldeitől, mindazáltal a közlekedésre jelentékeny befolyást gyakorolnak. Az özbeg kereskedőnek csak Orenburgot és Pesavert kell elérnie s már Pétervár, Bombay s egész Európa nyitva áll előtte.
Valóban, bárha még tudományos és kereskedelmi utazóink előtt egy kissé hozzáférhetetlen is, Közép-Ázsiában az utóbbi 25 év óta lényeges külömbség vehető észre. Csak az angol és orosz határvárosok vámlistáit kell átnéznünk, hogy az európai bevitel óriási növekedésén elbámuljunk; mert 1840–50-ig az orosz határnál csaknem egy millió font sterling értékü portéka vitetett be és 1860-ban annak értéke két millió fontra rugott. Legjelentékenyebb összeget adtak ki gyapot- és selyemkelmékért. Nyugot termékeit, daczára a termelők iránt érzett minden utálatnak és gyűlöletnek, mind jobban-jobban keresik és fizetik. A mint tudva van, a kartonok, zsebkendők és perkálok a polgárosultság legjobb előfutárai, s a nyugoti műveltség néma apostolai, melyeknek megjelenése, bárha itt-ott európai fegyverek és hadi művészet is követik nyomait, mégis csak áldást áraszt szét; mert némely fölhevült üres fő bármily boldognak találja is a félvad népek állapotát, a praktikus vizsgáló mégis csak arról kénytelen meggyőződni mindig, hogy a mi civilisatiónk a legjobb s hogy annak átültetését minden égöv alá szent kötelességünknek kell tartanunk.