(Naplómból.)
April 13.
Bámulattal és meglepetéssel telve ama csodálatos társadalmi viszonyok iránt, melyeknek közepette ma legelőször valék, a kora délelőtti órákban Khandsán-nal, vendégszerető gazdámmal egy és ugyanazon szőnyegen üldögéltem s feszült figyelemmel hallgattam elbeszéléseit a turkomán élet- és turkomán viszonyokról. E nagy tekintélyű nomád főnök, a ki tetőtől talpig becsületes, derék ember, nemzetének hibáit is, előnyeit is meg akarta velem ismertetni; mert erősen meg lévén győződve ozmán és félhivatalos mivoltomról, ugy vélte, hogy általam a szultánnál, kire az egész szunnitavilág bizalommal tekint, az oroszok és persák ellen segitséget nyerhet. Nagy készséggel beszélt, a nélkül hogy azt elárulta volna s miután az első oktatást megadta, fölkelt, hogy nekem, a mint mondá, házát s udvarát bemutassa, vagy hogy – a mi szójárásunk szerint – a ház asszonyaival megismertessen. Ez különös kitüntetés az ázsiaiaknál; de a nagyúrnak egy vélt ügynöke mégis csak méltó e figyelemmel s igyekeztem is ültömben ahoz illő arczot és tartást csinálni magamnak.
Egy nehány percz mulva sajátságos csörömpölést és zakatolást hallottam, a sátor függönye felgördűlt és egy egész csapat nő, leány és gyerek lépett be, kik egy testes és meglehetősen vén matrónától vezettetve, ülésemhez közelitének. Az egész jelenet épen ugy meglepett, mint magok a belépők, a kik félénken tekintettek rám s mig a fiatalabb nők szemeiket sütötték le, azalatt a gyermekek, a mint észrevevém, félreismerhetetlen félénkséggel kapaszkodtak az öregek ruháihoz. Az öreg nő, kit nekem Khandsán ugy mutatott be, mint 60 éves anyját, vörösselyem ingből álló egyszerü öltözetén, mely jobbról s balról mellére volt vetve, több nagyobb s apróbb ezüst tokot viselt, mikben megannyi hathatós talisman volt rejtve; sőt némelyek drágakövekkel voltak ékitve; valamint egy jó rakás kar-, nyak- és lábpereczet is hordott, melyek mint a család örökölt diszei nemzedékről nemzedékre szállottak s ha külsőjökről itélünk, valóban a legnagyobb ódonság nyomait viselék magokon. A többi nők és gyermekek is, már a szerént, hogy milyen rangban, vagy az uralkodó minő kegyében állottak, hasonnemű disztárgyakkal voltak beaggatva. A ruhadarabokat, melyek imitt-amott rongyosak és piszkosak voltak, csak mellékdolognak tartják és egy turkomán nő csakis akkor valóban fashionable, ha egy-két font ezüsttel többet czipelhet magán.
Először az öreg nő nyujtotta nekem ránczos kezeit a szokásos köszöntésűl, azután következtek a többiek s miután a leányok és gyermekek megöleltek, mivel azt a bonton ugy kivánja, minyájan egy félkörbe guggoltak le körültem s kezdődtek a kérdezősködések egészségem, hogylétem s szerencsés megérkezésem felől. Mindenik háromszor négyszer is kérdezett ugyanazon egy tárgyról s épen annyiszor kellett felelnem, s nemcsak Európában történik meg, hogy egy női társaság egy tapasztalatlan szalonfit zavarba hozhat, hanem még Közép-Ázsia pusztáin is könnyen megeshetik velünk olyasmi. Minthogy pedig a mohamedán Kelet minden nomád törzsénél a nők, minél előbbre haladnak életkorukban, annál kevésbbé tartják meg erkölcsi természeti tulajdonaikat, ennélfogva nekem is első megjelenésemkor a fiatalabbaknál a legdelikátabb kérdésekre kellett felelnem, mig ellenben az idősebbek csakis a vallásról, háboruról s a szomszéd törzsek belügyeiről beszélgettek. Ügyelnem kellett, nehogy az egyik vagy a másik modor meglepjen; a fiatalabb nőkre mollah erényem egész teljével kelle hatást gyakorolnom, az idősebbeknek bővséges áldást osztogatnom. A látogatások alatt nehány férfi is, szomszédság és rokonság, megjelent, kik azonban a nőket teljességgel nem zavarták; mert, amint később is észrevevém, a turkománok női, daczára hogy a társadalom dolgozó osztályát kizárólagosan csakis ők képezik, némi tiszteletben részesülnek, melyet különben meg is érdemelnek, mert példás erényöket, családjaik iránt tanusított készséges önfeláldozásukat és fáradhatatlan szorgalmukat Keleten sehol sem találtam fel.
A látogatás bevégeztével, mely szinte egy óráig tartott, egy nehány talizmánt kelle irnom, miket aztán kisebbszerű ajándékokkal, többnyire női kézi munkákkal, viszonoztak. Az öreg nő azután még többször is meglátogatott, sőt egyszer férje sirjához is elvezetett, hogy a megboldogult lelkéért imádkozzam. A jó egyetértés, mely közöttünk uralkodott, magoknak a nomádoknak is feltünt; de annak oka már most világosan áll előttem. Megjelenésem idegenszerűsége és a kegyesség fénye, mely engem körűlvett, vonta őt hozzám leginkább; a mellett beszélgetéseit még mindig türelmes figyelemmel hallgattam, figyelemmel hallgatám végig panaszait a persa rabnők hibái felől a háztartásban, a mostani nők ügyetlensége felől a szőnyegek szövésében, a posztókészitésben stb., sőt magam is tettem néha egy vagy más észrevételt, mintha fiatalkoromtól fogva e tárgyhoz lettem volna szokva; a nomád gazdálkodás iránt különös érdeket mutattam.
Ugy van, s mégis az utazó, ha tanulni akar valamit, mindenütt hasonló életbölcseséget kénytelen követni. Itt például a hajlékonyság, a hizelgés jelentékeny hasznot hajtott, mert a vén házinő vonzalma sokat tett arra nézve, hogy tartózkodásom a turkománok között minél kellemesebb legyen, egy oly nép között, melynél nemcsak hogy európai, de még más országi ázsiai sem képes szabadon mozogni.
April 16.
A reggeli ima után Khandsan sátorába lépve egy egész társaságra találtam ott, mely egy porral s piszokkal fedett fiatal turkomán elbeszélését különös figyelemmel hallgatá, kinek arczán a felindulás és a kiállott fáradalmak nyomai félreismerhetetlenek voltak. Lassu hangon, de élénk szinekkel rajzolá a rablókirándulást, melyben a mult estve a persák ellen részt vett. Mialatt beszélt, asszonyok, cselédek és rabszolgák (szegények, valyon mit gondolhattak ők magokban?) körbe guggolva ültek s az utóbbiakat nemsokára össze is szidták jól, mert lánczaik csörömpölése lábaikon a csendet olykor-olykor megzavarta. Sajátságosnak tűnt fel előttem, hogy minél élénkebben adta elé az elbeszélő a megtámadott szerencsétlenek makacs ellentállását, a hallgatók dühe is azon mértékben fokozódott a persák merészsége miatt, hogy miért nem engedték magokat azonnal ellentállás nélkül kiraboltatni.
Midőn e fegyvertény elbeszélésével készen voltak, mindnyájan fölkeltek, hogy a hozott zsákmányt megtekintsék, melynek látása a turkománoknál irigységgel s tetszéssel vegyült érzelmet szokott előidézni. Én is követtem a csoportot s borzasztó volt a kép, mely a sátorban szemeim elé tárult. A középen két halálhalvány, aludt vérrel, mocsokkal és porral fedett persa feküdött, kiknek megtört tagjaira épen vasat vertek és minthogy egynek a lánczok gyűrüi szűkek valának, vadul felorditott, midőn a kegyetlen turkomán azokat erőszakkal is bokáira akarta verni. Egyik szegletben két kis gyermek ült halványan és reszketve a földön, fájdalomtelt szemekkel nézve a kínzott persára, mert a szerencsétlen az ő atyjok vala; sirni akartak, de nem mertek, egy tekintete a rablónak, akire ők fogvaczogva néztek néha-néha, elég volt arra, hogy könnyeiket visszatartsák. A másik szegletben egy 15–16 éves leány guggolt, vadul szétzilált hajjal, szétszakgatott ruhában s csaknem egészen vérrel fedve. Jajgatott és zokogott, arczát kezeibe rejtve. Egy nehány turkománnő, szánalomból vagy kiváncsiságból, kérdezte őt, hogy mi baja s meg van-e sebesitve? „Nem vagyok megsebesitve,“ kiáltott a leány a legmélyebb fájdalom hangján. „E vér itt anyám vére, egyetlen, angyaljó anyámé. O ana dsan, ana dsan! (drága anyám!)“ Igy panaszolt ő s fejét a sátor rácsalaku fakeritéséhez verdesé, hogy az majdnem eldőlt. Egy ital viz még jobban feloldotta a leány nyelvét s elbeszélte, hogy kellett neki (természetesen mint becses ragadománynak) a rabló mellett lován ülve, anyjának pedig gyalog, a kengyelhez kötözve, az utat idáig megtenni. Egy órai lovaglás után az anya oly fáradtá lőn, hogy minden pillanatban összerogyott. A turkomán megkisérté őt ostorcsapásokkal erőhöz juttatni, de minthogy ez uton czélt nem ért, s a csapattól nem akart elmaradni, oly dühbe jött, hogy kardját kirántotta s fejét egy csapással levágta. A fölfecscsenő vér elboritott leányt, lovast és lovat s midőn a leány észrevette ruháján a veres foltokat, hangosan és keservesen sirt.
Mig a sátor belsejében ez történt, azalatt künt a visszatért rabló családtagjai a rablott tárgyak megtekintésével voltak elfoglalva. A vénebb nők mohón kaptak egyik vagy másik házieszköz után, a vigan ugrándozó fiatalság pedig egyik vagy másik ruhadarabot próbálta magára venni, mi többször harsány kaczajt idézett elő.
Itt örvendett és ujjongott mindenki, s nem messze innen a legmélyebb fájdalom és bánat képe! De az ellentét senkinek se tünt fel, mert azt egészen természetesnek találják, hogy a turkomán rablásból és pusztitásból gazdagodik meg.
S ez iszonytató társadalmi viszonyok Szt.-Péterváron, Nisnei-Nowgorodon és Astrakhanon át alig 14 napnyi távolságra vannak Európától!
April 18.
Eliaszkuli, ki az enyémtől negyedik sátorban lakott a Görgen partján, egy nyugalomban (in retire) élő turkomán volt, ki 30 éves koráig a rablás és pusztitás szokott mesterségét üzte s most visszavonult, mivel, a mint maga mondá, e nyomorult, nevetséges életnek (fani dünja) hátralevő részét a törvény jámbor követésében akarja leélni; de a mennyire én tudom, leginkább azért mivel őt egy nehány seb a pokoli fegyverekből Asuradánál gyalázatos mesterségének további gyakorlásában megakadályoztatta. Azon reményben, hogy imádságaim által az égnek minden áldását gonosz fejére fogom lehozni, körülményesen elbeszélte, hogy az oroszok, miután a vallásháborut megizenték, – azaz hogy egy nehány fogságbaesett oroszt ki akartak szabaditni – miként kötöttek itt ki egyszer s miként rohantak meg s boritottak lángba minden sátrat a Görgen partján. A harcz egy egész napnál tovább tartott. Ámbár az oroszok, akik sokkal gyávábbak voltak, hogysem közeledni mertek volna, csak a távolból lődöztek, mindazáltal a vitéz Ghazi-k (hitbajnokok) mégsem tudtak az ördögi mesterségnek ellentállni. Ő is kapott akkor egy nehány halálos sebet s egy egész napig feküdött életjel nélkül, mig végre az ő Pir-je (lelki főnöke) ujból életre ébreszté őt.
Eliaskuli ma az Ana-Khan Ovajához akart elvinni, ki, mint a Jarali-törzs főnöke a Görgen felső futásánál épen a persa határ mellett lakik s velem talán kiváncsiságból vagy talán más okokból, de meg akart ismerkedni. Utunkat előbb a balpart mentében vettük, de hogy a terjedelmes posványokat és mocsárokat kikerűlhessük, nagy kerülőket kelle tennünk. Utazásom indokával ismeretlen lévén, jogosan gerjedhetett volna bennem gyanu, de az utóbbi napok tapasztalatai állapotom biztonsága felől teljesen megnyugtatának; s midőn láttam, hogy az uton, ha egyik vagy másik sátor mellett elhaladtunk, miként jőnek előmbe az emberek tejjel, sajttal és egyéb ajándékokkal, hogy őket megáldjam, akkor minden gondolatomnak el kellett enyésznie a bekövetkezhető szerencsétlen kimenetel iránt s vidám kedélylyel lovagoltam tovább, csakis a nehéz turkomán bőrkucsma kinozott egy kissé, melyre azon felyül még egy nehány rőfnyi vászon volt tekerve turbán gyanánt és a nehéz puska a hátamon, melyet mollah mivoltom daczára is hurczolnom kellett az illem kedveért. Eliaszkuli néha egy félórányira is elmaradott, hanem azért én folytatám utamat s imitt-amott egyes tekergőkkel találkoztam, kik engem, rosszul sikerűlt rablókirándulásokból üresen térve haza, sötét pillantásokkal méregettek. Nehányan üdvözöltek, mások csak azt kérdezték: „ki vendége vagy, mollah?“ hogy a személyiségből kiraboltatásom lehetőségére következtethessenek; de csak „kelti Khandsan Bai“-jal kellett válaszolnom s szembetünő bosszusággal vonultak tovább azonnal, egy tompa „Aman bol“-t! – Isten veled! – mormogván szakállaik között.
Estve felére megérkeztünk, a sátorcsoporthoz (Khandsan is, ki utját más irányban folytatá, hozzánk csatlakozott időközben). Ana-Khan, a patriarchális főnök, ki már a 60-as években volt, egy halom zöld lejtőjén ült unokái és kis gyermekei körében (ilyen hasonló koru rokonsági fokozattal csakis Keleten találkozhatunk), megelégült pillantásokkal méregetve hol környezetei, hol pedig a gazdag legelőkről hazatérő juh- és tevecsordáit. – Fogadtatásunk rövid, de valóban barátságos volt; elől lépdelve a már készenálló sátorba vezetett minket, hol számomra tiszteletbeli helyet mutatott s a tulajdonképeni társalgás csak akkor kezdődött, miután a külön e czélra vágott juhnak utolsó maradványai is eltüntek az asztalról. Ana-Khan keveset beszélt, de figyelmesen hallgatta vázlataimat az ozmán élet és orosz-török viszonyok felől; csak másnap reggel lett beszédesebb és első beszéde, melylyel eléállott, azon vendégszeretet előadása volt, melyben ő egy Khivába utazó angol Elcsi-t (követet) részesitett; azonnal kitaláltam, hogy ez Mr. William T. Thomson követsége vala, kit kormánya azért küldött oda, hogy a Persia és a khivai Khán közt felmerűlt egyenetlenségeket békésen elintézze. Minthogy pedig Ana-Khan, midőn a freng követ fegyvereit, drágaságait és személyét leirta, az ő arczvonásai s az enyémek között levő hasonlóságra különös sulyt fektetett, azonnal világossá lett előttem kiváncsiságának s látogatásomnak oka s miközben földieire tüzes szemekkel tekintett, mintegy meggyőzni akarván őket éles belátásáról, hozzám közeledett s gyöngéden vállamra ütögetve igy szólott: „Efendi, a rumi szultán Turá-ja (parancsa) nálunk nagy tiszteletben áll; egyszer az, hogy ő minden szuniták fejdelme, másodszor meg az hogy a turkománok és ozmánlik vérrokonok, és jóllehet, hogy te nem hoztál ajándékot, mégis kedves vendégünk vagy.“
E megjegyzésből sok mindent magyarázhattam ki s még többet érthettem. Dervisch-incognitóm nem talált mindenütt feltétlen hitelre, de a többség s különösen a Mollahvilág mégis pártomon volt s egyes kérkedők ez okból nem sokat nyugtalanithatának.
Különben a mint észrevevém, Khandsan nem osztá Ana-Khan nézetét; e tárgyat nem is hozták elé többet s teljes vendégszeretetben részesültem a gyanakvó főnök részéről.
April 20.
A távol Mergolán-ban, a Khokandi khánságban, a vallásos buzgalom gyakran előforduló segélypénzgyüjtést rendelt a medinai magas tanintézetek számára. Medinahban igen sok ilyen intézet van; az iszlam tan forrása hemzseg a tudományszomjas tanitványoktól, a Koran magyarázóitól, kik a kegyes foglalkozás aegise alatt édes semmittevésökben az Iszlam államaiban széltében-hoszában támogattatnak. A távol Fez-ből és Marokko-ból stipendiumok jőnek ide s az algiri törzsek főnökei is adományokat küldenek ide évenként; Tunis, Tripolis, Aegyptom épen ugy, mint az Iszlam többi apróbb államai, elküldik ide adójukat. A Porta vetélkedik Persiával a növendékek gyámolitásában. Az orosz védelem alatt élő tatár épen ugy, mint a brit uralom alá hajtott indiai gyakran gondol a medinai főoskolákra, de mindez még nem elég, még magoktól a turkesztáni vázok szegény lakóitól is megkivánják, hogy filléreikkel hozzájáruljanak.
Közép-ázsiai utazásaim idejében Khodza-Buzurk, ama tartományok mélyen tisztelt szentje, hihetőleg nagy fáradsággal, 400 aranyot gyüjtött össze Medinah számára. Mollah Eszad, Ő szentségének egy meghittje, bizatott meg az összeg átvitelével. Ámbár a pénzt, mint minden veszedelem főforrását, Közép-Ázsiában mindig elszokták titkolni, mégis az emlitett Mollah nem tartá titokban utazása czélját, azon reményben, hogy e kegyes összeget növelheti. Bokhara, Khiva és más városok, melyeken átment, csakugyan járultak is annak növeléséhez. Azt hivé, hogy a turkománoknál ugyanaz történik és egy nehány nomád tudóshoz czímzett ajánlóleveleire támaszkodva, neki indult a pusztai utnak.
Az utazás Gömüstepe-ig szerencsésen folyt le; megérkeztének hirével uticsomagjának tartalma is köztudomásuvá lett. A turkománok hallották ugyan, hogy a pénz kegyes czélokra van szánva, de aval mit sem törődtek. Mindenik szerette volna megcsipni őt, még mielőtt egyiknek vagy a másiknak vendégévé lett volna; mert mig ez meg nem történt, addig az ember a nomádok között szabad jószág. Kirabolhatják, agyon üthetik, eladhatják – senki se fogja a tettest feleletre vonni. Egyedül a gazda az, kinek bosszujától félnek; azt, akit ő egyszer oltalma alá vesz, családja tagjául tekinti s minden lehető megtámadás ellen meglehetősen biztositva van.
E körülmény a mi khokandi mollahnk előtt nem lehetett ismeretlen; mindazáltal bízott a vallásos buzgalom bűvfényében s midőn egy reggel a karaván-tól egy nehány lépésnyire eltávozott, két turkomán megtámadta őt és kifosztá minden pénzéből, egész vagyonából. Sem könyörgés, sem szent küldetésére való hivatkozás, sem fenyegetések a legborzasztóbb büntetésekkel – egy szóval semmi, de semmi sem használt neki; még jobb ruháit is elszedték s csak ócska könyveit és papirjait hagyták meg. Igy tért vissza fölháborodva és félmeztelenül a karavánhoz. Ez körülbelől megérkezésem előtt valami 14 nappal történt; ez idő alatt a tetteseket kifürkészték s az egyházi itélőszék elébe idézték. Nekem, mint konstántinápolyi Mollahnak, az a szerencse jutott, hogy az ülésben való résztvehetéssel megtiszteltek, és a jelenet, melynél mint működő személy akkor jelen voltam, még sokáig élénken fog élni emlékezetemben. Mi, már mint a tudósok, félkörben ültünk egy nyilt téren a szabad ég alatt, vaskos könyvekkel kezünkben s a számosan összesereglett kiváncsi sokaságtól körülvéve. A rablók családjaikkal s törzsük főnökével oly nyugodtan, fesztelenül jelentek meg, mintha valami tisztességes ügy elintézéséről volt volna szó. Azon kérdésre hogy „ki vette el a pénzt?“ egy kevélyen szilárd „Én!“ felelt s mindjárt az elején észrevettem, hogy itt a pénz visszaszerzése a lehetetlenségek közé tartozik. Miután szónoki tehetségét a koránidézetek halmazával mindenik eléggé kimerité, magam is megkisértém a hősre hatni az által, hogy tettének gyalázatosságát bizonyitgatám. „Miféle szégyen?“ mondá nekem a turkomán. „Hát a te hazádban megbüntetik a rablást? Az valóban különös! Azt hittem volna, hogy a szultán, a világok ura, egy kissé okosabb ember. Ha nálatok a rablás tiltva van, hát akkor miből élnek ott az emberek?“
Egy másik mollah a Seriat-tal (vallási törvény) fenyegetődzött s kiáltó szinekkel fösté a pokol kinait, mik a másik világon a turkománra várnak. „Mit nekem a Seriat?“ felelt ő ujból. „Mindenkinek meg van a magáé! A te törvényeid, oh mollahm! nyelvedben vannak, melyet forgathatsz tetszésed szerint – az én Seriatom kardomban van, melylyel oda sujtok, a hová karom vezeti azt!“ Hosszas, hiábavaló intések és az ősz szakállnak hosszadalmas tanácskozásai után ülésünk eredménytelenül bezáratott. A turkomán eltávozott pénzével együtt, melyet ő a medinai növendékek gyámolitása helyett uj fegyverek vásárolására forditott. Mollah Eszad pedig nagy szomorun visszatért Khokandba, aval a keserü tapasztalással, hogy ámbár a turkománok igazhivőknek nevezik magokat, mégis a legfeketébb kafirok az egész föld kerekségén.
Május 6.
Oraz-Dsan, egy fiatal vakmerő és vad kinézésü, körülbelől 18 éves turkomán, ki már 12 éves korától fogva foglalkozik rablókicsapásokkal, minden napos vendég volt etreki sátorunkban, hogy a rabszolgarablók Pir-jét (lelki főnök) a vallást és erkölcsöket illető előadásaiban hallgathassa. Egy izben Omer Akhond is, egy szomszédságbeli mollah, jelen volt, ki nagy tudománya, de még inkább egy kitünően jó lónak birtoka miatt volt nevezetes. Midőn lovának jó tulajdonait dicsérni kezdették, a fiatal turkomán tüzbe jött és féltréfásan, félkomolyan igy szóllott: „Akhond, adok három szamarat meg egy persát a lovadért. Kár annak az istállóban nyugodni, mig a persák oly szabadon kóborolnak mezőiken. Ha pedig nem adod, jól vigyázz, mert egy nehány nap alatt alig ha el nem lopják tőled.“ A mollah és a Pir keményen megdorgálták őt, de ő vadul fölkaczagott s a társalgás tovább folyt.
Alig tölt el négy nap, midőn a mollah szomoru arczczal és könnytelt szemekkel lépett sátorunkba egy reggel. „Lovamat ellopták!“ kiálta sohajtva. Kulkhan, csakis te adhatod azt nekem vissza. A Csiharjar (a négy első khalifa) szerelmére kérlek, tedd meg ami lehetséges.“ – „Az bizonyosan a Haramzade (bitang) Oraz műve,“ mormogott Kulkhan; „de majd kitépem én fekete lelkét piszkos testéből.“
Az estima idején a jó Oraz megjelent a többi igazhivő között a lépcsőzetes magaslaton, mely a sivatag templomát képezi s kegyes arcza az imádság alatt a világért se árulta volna el, hogy épen ma rabolt meg egy szent atyát. Midőn a Namaz után a szokásos körbe mentek (Khalka), Oraz ott is jelen volt. Kulkhan azonnal megszólitá őt mondván: „Ficzkó, a mollah lovát ellopták, te tudod, hol van az; reggel korán ismét istállójában legyen, hallottad?“ E megszólitás a fiatal rablót legkevésbé sem hozta zavarba. Egyik kezével a homokban játszva, a másikkal nehéz bőrkucsmáját félre csapva igy felelt: „A ló nálam van, de nem fogom azt visszaadni; a kinek szüksége van rá, vigye el tőlem!“ Azt hittem, hogy e szavak mindenkinél bosszankodást fognak előidézni, de annak nyoma sem volt látható a társaság arczvonásain. Kulkhan előbbi nyugodt hangján beszélt tovább, de a rabló vonakodásánál maradott; midőn az őszszakállasak egy nehány fenyegető szót intéztek hozzá, ő is tűzbe jött s lelki atyjához igy szólott: „Talán te máskép cselekedtél a Hadzsi kanczájával?“ – e szavak után fölkelt a társaság közül s a dallamok, melyeket a „körogli“ nevü költeményből a csöndes esti órákban hangoztatott, eléggé bizonyiták örömét a kivivott győzelem fölött.
Egy darab idő tanácskozásokkal tölt el. Őt elfogni senki sem ajánlkozott, mert khánja, ki őt a szokás szerint gyalázatos bűnei daczára is oltalma alá vette, sokkal hatalmasabb volt, mint hogy meg lehetett volna támadni. Szellemi eszközökhöz kelle tehát folyamodni; és nem csoda, hogy ezeknek azonnal meg volt a maguk hatása. A Deb szerint az a legnagyobb büntetés, mely egy élő embert találhat, ha őt meghalt atyjának vagy őseinek isteneinél bevádolják, mi azáltal történik, hogy egy lándzsát a sirhalom tetejébe megforditva, azaz hegyével lefelé a földbe szúrnak s arra, ha gyilkolásról van szó, egy véres rongyot, ha pedig más bűn forog szóban, egy tört nyilat (ivet) függesztenek. Egy ilyen fölhivás minden turkománt egyesit a vétkes törzs ellen, s hogy az illető milyen mélyen érzi azt, legjobban itt vettem észre; mert alig hogy kitűzve látta Oraz a lándzsát nagyatyjának meglehetősen magas Joszkajára (sirhalom), az éj csöndében a lovat azonnal visszavivé a mollah sátrába s előbbi helyére köté. A visszaadás, a mint később saját magától hallottam, sokáig fájni fog neki. De jobb a fekete földben feküdni, mint az ősök nyugalmát megháboritani.