Mindig hallottam barátaimtól, hogy a „Csil menzili Turkesztan“, azaz: a negyven állomás a turkesztáni sivatagon, sokkal fáradságosabb és nehezebb út, mint a „Csil menzili Arabisztán“, vagyis: a negyven állomás, melyet az embernek a damaskusi sivatagon keresztül, Mekka felé kell tenni. Emezen a zarándokok minden nap uj cisternákat találnak, melyek ezreket képesek vizzel bőven ellátni; lehet kapni kenyeret, főtt ételeket, hüvös árnyat, szóval minden kényelmet. De amott az emberek gondoskodása még épen nem terjedt ki a szegény utazókra. A folytonos veszély, hogy szomjan meghalnak, meggyilkoltatnak és kiraboltatnak, vagy a homoktorlaszok által elevenen eltemettetnek: szüntelenül kiséri őket. A jól megtöltött kobakok és lisztes zsákok, a legjobb lovak és fegyverek, igen sokszor nem képesek segiteni, és csak „Allah! Allah!“-t kiáltozva, kell az embernek czélja felé törekedni.
Hogy mennyire igaz vagy valótlan ez, mily borzasztóan nagyszerü a sivatagi utazás Persia és a középázsiai oáz-földek között, utazási könyvem olvasói előtt körülbelől tudva van. Csak némely részlet leirásával vagyok még adós karavánunk élményeiből. Az a szemrehányás, hogy igen rövid és kevéssé részletező voltam, nem egészen alaptalan. Pótoljuk ki az elmulasztottat.
Az első három napi útban, a sivatag végtelenül sokat mondó halálcsöndje, a leghatalmasabb varázst gyakorolta lelkemre. Sokszor órák hosszáig merengtem magam elé, a nélkül, hogy egy szót szólottam volna, s mert társaim vallási emelkedésbe mélyedve gondoltak, ritkán háboritának. Csak félig-meddig vettem észre, hogy mily pompásan mulattatta a társaságot a karaván néhány tagja utközben, a mint tevéiken aludva himbálóztak, és különféle komikus mozdulatokat tettek s folytonosan föl-fölriadtak. Az álom által elnyomott utas mindkét kezével erősen szokta magát a magas nyereggombon tartani; ez azonban nem akadályozza, hogy vagy előrehajlás által állát oly erősen megüsse, hogy fogai meginognak, vagy hogy a hátrahajlás egy bukfenczes lehullással ne fenyegesse. Néha ez utóbbi az egész karaván hangos kaczagásának kiséretében meg is történik. A leesett a nap hősének lesz nyilvánitva s a legdurvább élczeket kénytelen végig hallgatni ügyetlensége miatt.
A jó kedvnek valósággal kimerithetlen forrását képezte egy fiatal turkomán, névszerint Nijaz birdi, a ki lelkileg ép oly csodálatos élénk, mint testileg fürge volt s minden mozdulata és szava által, még a tiszteletre méltó mollah-kat is mosolyra inditá. Bár több megterhelt teve tulajdonosa volt, mégis leginkább gyalog szokott járni, miközben ideje volt jobbra és balra szaladgálni, hogy minden csoport vad szamarat, mely csak mutatkozik, tagjártatással vagy kiabálással elriasszon. Egyszer sikerült neki egy fiatal szamarat elfogni, mely fáradtsága miatt a csapattól elmaradt. A félénk állatot kötélen vezette, s valóban mulatságos jelenetek következtek, midőn három kanálnyi juhfark-zsirt tüzött ki jutalmul annak, ki rá mer ülni. Három kanál juhzsir! nagyon kecsegtető dij a hadzsiknak a sivatagon. Csakugyan sokan csábitva érezték magokat; hanem a czivilizálatlan Billám-paripával nem lehetett boldogulni. Alig ültek fel a szegény hadzsik, s jobbra balra hullottak a homokra.
Csak több órai utazás után vehetni észre általános bágyadtságot. Ilyenkor minden szem a kervan-basira van irányozva, a ki aztán minden irányban körüljártatja tekintetét, hogy alkalmas pihenő helyet kémleljen ki, vagyis olyan tért, melyen legtöbb vagy legjobb takarmányt lehet találni a tevék számára. Ha ilyet talált, előre siet, mig a karaván ifjabb tagjai jobbra és balra szétszóródnak, hogy száraz gyökeret, cserjét vagy más tüzelő anyagot gyüjtsenek. A letelepedés csak néhány pillanat műve. Az édes pihenés reménye fölüdíti a kimerült erőket. Gyorsan meg vannak oldva a kötelek s a legnehezebb málhák hamar kis halmokba téve. Ezeknek árnyékában szokott a fáradt utazó leheverni, s az éhes tevék alig távoznak legelni, midőn a karavánban ünnepélyes csönd áll be. E csönd némi mámorosságnak, mondhatnám kábultságnak eredménye, mert minden a nyugalom és pihenés élvezetébe merült.
Egy ily épen letelepedett karaván a nyári hónapokban, még hozzá Közép-Ázsia pusztáin, valóban érdekes képet nyujt. Mig a tevék láttávolban mohón legelnek, vagy a nedvteljes bogáncsot tördelik, az utazók – még a legszegényebbek is – egy csésze theával kezeikben ülnek s mohó kortyokban szürcsölik a drága folyadékot. Az egész nem egyébb, mint zöldes, czukornélküli meleg viz. Néha zavaros is, hanem azért emberi művészet még nem gondolt ki ételt, még nem talált föl nektárt, mely oly izletes, oly üditő volna, mint ez igénytelen ital a sivatag állomásain. Még teljesen emlékezem csodálatos hatására. Az első csöppekkel szelid tűz terjedt el az erekben, mely éltet, hogy különösen ingerelne. A többiek a szivbe és fejbe nyomulnak, a szem fényleni és ragyogni kezd. Ily perczekben leirhatlan gyönyört és kéjt érezék, s mig társaim álomba merültek, én ébren maradtam s oly boldog valék, hogy nyitott szemekkel álmodhatám. – –
Miután a thea megujitá az erőket, a karaván fokonként mozgalmasabb és zajosabb lesz. Az utasok többnyire külön csoportokba vagy körökbe vannak osztva, melyeket itt „kos“-oknak neveznek s melyek a vándorló város egyes házait képezik. Mindenütt van valami dolog, s mindenütt az ifjabb tagok végzik, mig az öregek nyugosznak. Itt például kenyérsütéssel vannak elfoglalva. Egy rongyos hadzsi nagy buzgalommal dagasztja piszkos kezeivel a fekete tésztát; már jó félórája, hogy dagaszt, s kezei még sem tiszták, mert a több napi piszok egy tészta által nem is mosható le. Amott főznek; hogy megtudja az ember, mit főznek, nem is kell nagyon nézegetni, mert az avas juhzsir szaga, különösen pedig a kissé nagyon pikáns teve- vagy ló-kottlett aromája rögtön elárulja. Szemre nézve az étkek nem igen kecsegtetők, hanem a sivatagon nem gondol az ember vele, az óriás étvágy eltakar minden hiányt, s az éhség tudvalevőleg legjobb szakács.
Ha a pihenés ideje egy kissé továbbra nyúlhat, a táborozó karaván mulatságban nem szenved hiányt. Legkedvesebb szórakozás a czéllövés, melynél a dij mindig bizonyos mennyiségü lőpor vagy golyó. A mi karavánunkban e mulatság csak ritkán lehetséges, mert kis számunknál fogva folytonos veszélynek valánk kitéve, s nem volt szabad zajjal járnunk. Utitársaim Korán-olvasással vagy más vallási kötelességek teljesitésével, alvással és toilette-tel töltötték a pihenési időt. Toilettet mondok, hanem valószinüleg senki sem fogja hinni, hogy budoir-ról, finom illatszerekről vagy mesterséges cziczomázásról van szó. A turkománok egy kis fogóval szokták kitépni felső állukról a szőrszálakat. A mi a hadzsik és a magam toilette-jét illeti, ez oly egyszerü és prózai volt, hogy alig lehet emliteni. A szükséges kellékek: homok, tüz és hangyák voltak. Az alkalmazás módjának kitalálását, mint rejtvényt az olvasóra bizom.
Különben Ázsia minden népe közt a tatár az egyetlen, mely a sivatagi élet bizarr képébe teljesen beleillik. Mint babonás és vak végzethivő, a folytonosan fenyegető veszélyhez könnyen hozzászokik; szenny, szegénység és nélkülözések házi körében is otthonosak; nem csoda, ha hónapok óta nem változtatott ruházatban, arczán piszokréteggel oly megelégedetten tud ülni. E lelki elégültség soha sem volt rám nézve közönyös, hatása azonban legfőbb fokát érte el az esti imakor, melyben mindenki részt vett, hogy Allahnak az élvezett jótéteményekért hálát adjon.
Ily alkalommal az egész karaván egyetlen hosszu lánczolatot képezett, és egy imámmal élén, a leáldozni készülő nap felé fordulva, végezé az imádságot. A messze, köröskörül elterjedő halotti csend emeli a pillanat ünnepélyességét, s ha a lehanyatló nap piros sugárai társaim vad és mégis oly megelégedett arczaira estek, ilyenkor ugy látszott, mintha minden földi kényelem birtokában, már semmi kivánni valójuk nem volna. Ilyenkor sokszor gondoltam, mint találnák ez emberek magokat valamely ruganyos párnáju első osztályu coupéban vagy valamely első rangu, pompásan bebutorozott vendéglőben. Mi végtelenül távol vannak még a civilisatio áldásai ez országoktól!
Legyen elég ennyi a karavánok nappali életéről. Éjjel a sivatag sokkal regényesebbé, hanem sokkal veszélyesebbé is válik. A szem hatalma megtöretvén, a biztonság köre csak a legközvetlenebbi környezetre szoritkozik, s útközben csak ugy, mint az állomáson, mindenki egymáshoz közel igyekszik maradni, szorosan egymáshoz simulni. Nappal az utazó karaván egyetlen hosszu lánczolatot képez, éjjel pedig 6–8 kisebbre oszlik, melyek jól összeszorulva, erős négyszögöket formálnak, külső részeiken a legbátrabbakkal.
Holdfénynél az elvonuló tevék hosszu árnyékai különös látványt nyujtanak. Csillagtalan, sötét éjjel minden borzadalmas, s egy lépésnyire a sorból eltávozni: annyit tesz, mint az otthoni tüzhely mellől puszta elhagyatottságba jutni.
Nappali állomáson mindenki olyan helyet keres magának, mely leginkább tetszik. Éjjel a kervanbasi felügyelete alatt erős tábort szokás ütni. Középen vannak a málhacsomagok, ezek körül feküsznek az emberek s védfalul a tevéket sürün egymás mellé körbe fektetik. „Fektetik“ mondom, mert e csodálatos állatok parancsszóra elterülnek, egész éjjel mozdulatlanul maradnak helyükön, s a legközelebbi reggel szintén csak parancsszóra emelkednek föl, mint a gyermekek. Fejükkel kifelé, hátsó részükkel a karaván belseje felé fektetik őket, mert már messziről megérzik az ellenséget is, tompa horkolás által tudatják a veszélyt, s még pihenési idejök alatt is őrökül szolgálnak.
A körön belől alvók közvetlen a tevék mellett – melyek tudvalevőleg legkellemetlenebb szaguak a világon – nem a legjobban érzik magokat. Sokszor megesik, hogy a sós abrak és viz, melyet ez állatok nappal ettek, a lőtávolban fekvőkre kézzel fogható hatást gyakorol. Magam is igen sokszor ébredtem fel ily freskó-festménynyel ékesitve; hanem itt alig törődik az ember vele, mert ki tudna az állatra haragudni, mely oly utálatos alkatu ugyan, de oly türelmes, oly kevéssel megelégedő, oly szelid és hasznos.
Nem csoda, ha a sivatag utazója a tevét minden állat felé emeli és majdnem az imádásig szereti. Néhány bogáncscsal táplálkozva, melyet a többi négylábu megvet, tesz meg több hétig, sőt több hónapokig tartó utat, a nélkül, hogy elfáradna. E puszta, elhagyott vidékeken az ember létele az övéhez van kapcsolva, s e mellett oly türelmes, hogy egy gyermek, egész csapat ily magas erős állatot egy „csukh!“ szóval letérdepeltet s egy „berr“-rel fölállit.
A tevék nagy sötétkék szemeiből sokat tudtam kiolvasni. Ha a napi út igen hosszu, vagy a homok nagyon mély volt, e szemek élénk fájdalmat árultak el. Leginkább látható az a megterhelésnél, midőn nagyon nehéz árucsomagot tesznek hátára; a teher alatt meggörnyedve, fejét ura felé forditja, szemeiben köny csillog, s nyögése oly nehéz, oly meginditó, mintha mondani akarná: ember, légy irgalommal irántam.
A teve külseje, kivéve az év bizonyos időszakát, midőn a természeti törvények félig ittas, bódult állapotba helyezik, mindig feltünően komoly. Vonásaiban a khaldei sémi typus kifejezés félreismerhetlen s a földtekének bármily részén található is már most, mégis elvitázhatlan, hogy első hazája a Tigris és Euphrates közti sivatag, vagyis az arab puszták.
A turkománok e komoly tekintetet azzal a barbár eljárással zavarják meg, hogy a kötőféket átlyukasztott orrában erősitik meg. Az orráról mellére lecsüngő kötéllel nagyon hasonlit a szegény teve egy szemüveggel vadul felfegyverzett europai uracshoz, vagy megforditva. Mindketten magasra tartják fejüket s mégis mindkettőjüket orruknál fogva vezetik.
A mily kellemes és felüditő hatást tesz emberre és állatra a letelepedés jele, oly kedvetlenitő és zavaró az indulási parancs. Legelőször is a kervanbasi emelkedik föl ültéből, kiáltására vagy jeladására mindenki kászolódik, még a szegény legelő tevék is értik, és sokszor anélkül hogy hajtanák, a karavánhoz sietnek; sőt a mi több, azon málha vagy utas mellé állnak, melylyel vagy kivel elébb megterhelve valának. Egy negyedóra alatt minden rendben van, mindenki elfoglalta helyét lánczolatban; az állomások csak az elfogyasztott hus lerágott csontjai s a rögtönzött tüzhelyek fekete foltjai maradnak. E momentán élet nyomai a sivatagon sokszor oly gyorsan elmulnak, a mily gyorsan támadtak; néha azonban égalji véletlenségek által fennmaradnak, s mint örül aztán a későbbi utazó, ha ily elhagyott tüzhelyre akad. E megégett sötét helyek környezete, mint pompás kervanszerai tünik föl szemei előtt; s a gondolat, hogy itt emberek voltak, hogy itt mozgó élet létezett, a sivatag leverő magányát elviselhetőbbé teszi.
Égett foltokról szólva, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzem azokról a sokszor több napi utra terjedő leégett sikságokról, melyeket a Persia és Khiva közt levő sivatagon láttam, s melyekről a nomádok beszédje után oly sok csodálatost hallottam.
A forró évszakban, midőn a perzselő nap a füvet és apró cserjét pozdorjává száritotta, gyakran megesik, hogy egy vigyázatlanul eldobott szikra az egész pusztát felgyujtja. A feltartóztatás nélkül terjedő tűz oly gyorsasággal harapódzik, hogy még lóháton is nehéz előle menekülni. A száraz füvön lappangva eszi magát tova s hasonlit a terjedő árhoz; sürűbb bokroknál vad dühvel csap föl, s igy – nagy téreket haladva rövid idő alatt – csak egy folyó vagy tó képes szilaj futását feltartóztatni.
Éjjel borzasztó látvány lehet, midőn a láthatár hosszan és szélesen e tűztenger által vörösre van festve, s mondják, hogy a legbátrabbakat is megfélemliti. A gyáva csakhamar elvesz; kinek azonban lélekjelenléte van, megmenekülhet, ha – még midőn a tűz távol van – a közvetlen környezetében levő füvet felgyujtja. Az uj tűz puszta tért hagy hátra, melyen a közelgő lángok nem találnak többé tápanyagot, s mely ennél fogva biztos menhelyet nyujt. Csak igy képes az ember tűz által védelmezni magát tűz elől.
A puszta felgyujtása sokszor fegyverül szolgál egyik törzsnek a másik ellen s mondják, hogy az eképen okozott dúlás rettenetes. Gyakran egy-egy szökevény szerelmes pár is használja, hogy magát az üldözés ellen biztositsa. Ha szél nincs, könnyen ki lehet térni a terjedő tűz elől, hanem a legkisebb szellő elégséges, hogy őrült sebességre ingerelje, s a menekvők közös halálukat épen mentési eszközökben találják.
A sivatag képe és a leggyakrabban előforduló természeti tünemények különös benyomást gyakorolnak még az otthonos nomádokra is. Midőn Kaflankir fensikjain voltunk, mely az éjszak-keletnek terjedő Üstjert egy részét képezi, a láthatár sokszor a leggyönyörűbb fata morganával volt diszitve. Egy fata morgana Közép-Ázsia nagy sivatagán, abban a forró, mégis tiszta légkörben, tagadhatlanul a legszebb optikai jelenség, milyet az ember képzelhet. A légben tánczoló városok, tornyok és várak, a nagy karavánok képei, harczoló lovasok, egyes óriási alakok, melyek egyik helyen eltünnek, hogy másikon ismét felmerüljenek: engem mindig igen gyönyörködtettek. Társaim, különösen a nomádok, csak néma tisztelettel néztek ama tájak felé. Véleményük szerint e jelenségek az egykor ott létezett és elsülyedt városok és elveszett emberek árnyékai, melyek most a nap bizonyos idején kisértetszerüen megjelennek s a légben lebegnek. Sőt kervanbasink még azt is állitotta, hogy bizonyos helyeken már évek óta mindig ugyanazon alakzatokat látta, és hogy ha mi is elvesznénk a sivatagon, évek mulva megsemmisülésünk helyén szintén a légben ugrándoznánk és tánczolnánk.
E mese, mely a nomádoknál általánosan el van fogadva, élénken emlékeztet arra az európai állitásra, mely szerint az a tér, melyet mi sivatagnak nevezünk, nem annyira természeti törvények, mint inkább társadalmi törvényeknél fogva változott sivataggá. Példaképen az afrikai Szaharát s Közép-Ázsia sivatagát emlitik, melyeken hajdan munkás kezekben és művelt földekben nem volt hiány. A mi e helyeket illeti, az állitás jogosult lehet, hanem Közép-Ázsia sivatagára nem alkalmazható. Némely helyeken, milyenek Merv, Mangislak, Görgen és Otrár, a mult századokban több élet volt ugyan, mint most, hanem egészben véve Közép-Ázsia sivataga emberek emlékezete óta mindig rettenetes sivatag volt. Az – egyetlen csepp ivó vizet is nélkülöző több napi járásnyi tér, a sokszor száz mértföldre terjedő, feneketlen mély homokkal boritott földek az égalj vad dühe és szeszélyei – oly akadályok, melyekkel a müvészet, tudomány vagy bármely más szellemi hóditó erők csak nagyon nehezen mérkőzhetnek. „Turkesztánt és lakosait – mondá nekem egy izben egy közép-ázsiai – isten haragjában teremtette, mert a mig a sivatag forrásainak keserü sós ize meg nem változik, addig a gyűlölség és rosszaság el nem távozik a turkesztánok sziveiből.“