Különös érzelem fogja el az embert, ha városaink mozdulatlan háztengerében visszagondol a könnyü sátorokra! A dervisség bűne ragadós, azonban nem mindenkire nézve, s igy tán nem lehet veszélyes, hahogy olvasóim nehány pillanatra Közép-Ázsiába kisérnek a végre, mikép ott a mi kőépületeink ellentéteit szemléljék.
Dél felé jár az idő. A kirgiz család házát és holmiját nehány teve hátán szállitva, s nyája által kisértetve lassan vonul ama hely felé, melyre egyik lovasa magasra emelt dárdával mutat. Nomád felfogás szerint a karaván akkor pihen, midőn kóborol s nyüzsgővé csak letelepedésekor, azaz akkor válik, midőn a mi nézetünk szerint pihenni kezd. A tevéken ülő idősb nők – mert a fiatalabbak gyalog baktatnak, – még itt sem nyugodhatnak, hanem a teve durvább szőréből zsákoknak való fonalat készitenek. Csak a család eladó lányainak van arra kiváltságuk, hogy az inogva lépegető állaton teljes semmittevésben lézengjenek. Az ilyen orosz, ó-baktriai, mongol, vagy khivai pénzekből álló s egészen keblére alá csüngő nyakfüzérét tisztogatja s annyira belémerült munkájába, hogy az európai érem-buvár e szak műkedvelő nejének tarthatná; de e mellett egyetlen mozdulata sem marad észrevétlen előtte a karaván körül tornászó kirgiz ifjaknak, kik lovagi ügyességükkel igyekeznek tündökölni. Végre a kijelölt helyre jutnak. A városi lakos azt fogná hinni, hogy most ugyancsak lesz zürzavar, – de nem! mindenkinek megvan a maga tisztje, mindenkinek a maga hivatása, mindenkinek a maga feladata.
Mialatt a család apja kihütött lováról leveszi a nyerget, hogy azt legelni ereszthesse, a fiatalabb legények pokoli zaj közt terelik össze a csutangolni nagyon kész juhokat és tevéket, minthogy elérkezett a fejés ideje. Ezen közben a sátrat is levették. Az öreg matróna előveszi annak rácsalaku vázát s azt jobbra-balra való buzgó köpködés között felállitja. Más személy a boltozatot képező meghajlitott dorongokat erősiti meg, mig a harmadik ráteszi a kürtő és ablakul szolgáló koronaalaku fedőt. Mig ezenkivül még ráakgatják a sátorvázra a nemezdarabokat, azalatt a gyermekek belül már felakgatták a zsákokat és tarisznyákat, s a hatalmas katlan-lábast is felállitották a robogó tűz fölé. Mindez csak nehány percz műve; büvészi gyorsasággal verik fel a nomádok sátraikat, de ép oly tündéri gyorsasággal szedik is azokat szét. Ezalatt a sátor előtt folyton foly a juhok, tevék, kiabáló asszonyok és rivó gyermekek zaja. Különös karzene ez az elhagyott puszta déli csendében. Egyébiránt a fejés ideje, a nomád naponkénti szüretje, itt a napnak legizgalmasabb órája. Legtöbb baj van a torkos gyermekekkel, kiknek hasa a folytonos tejivástól egész dobbá puffad. Az asszonyoknak hébe-hóban igen sokat kell az állatok nyughatlansága vagy rosz erkölcse miatt szenvedniök; a férfiak közel állnak körülöttük, de ezek a legcsekélyebbhez sem nyulnak hozzá, mert igen nagy szégyennek tartatnék, hahogy valamely férfi női munkához fogna.
Midőn Ettrekben buzával tele koldultam tarisznyámat s ezt szállásomon kézi malmon megakartam őrölni, a turkománok harsogó kaczajra fakadtak. Megütődve kérdezősködtem e gunyolódás okáról, mire egyikük barátságosan közeledve hozzám, igy szólt: „Az szégyen, ha asszonyi munkához látsz. Természetes, hogy a mollahk (papi kandidátusok) és hadzsik (Mekkában járt zarándokok) nem igen értenek a világi míveltséghez s azért irányotokban elnézők vagyunk.“
Miután a tejkészletet betakaritották, s azt tömlőkbe töltögették – mert a korsók vagy faedények csak fényüzési czikkek, – a nyáj szétszóródik a tágas sikságon. A zaj lassankint elhal; a nomád sátrába vonul, felemeli annak alsó nemeztakaróját s mig a farácsozaton át befujdogáló nyugoti szellő déli álomba ringatja őt, azalatt a nők a sátrán kivül elővesznek egy félig kész nemezdarabot. Mulatságos látvány az, midőn megpillantunk hat, sokszor még ennél is több pusztai lányt, a mint egymás mellé sorakozva a kákagyékénybe takart nemezt erős taposás közben tovább-tovább hengergetik. E működéshez az ütenyt az élükön levő idősebb hölgy veri, a ki ezen iparbeli táncznak balletmesternője s a ki előre is tudja, hol lesz a szőnyeg ritka és idomtalan.
A nemeznek, az emberi értelem által föltalált kelmék legegyszerűbbikének készitése Közép-Ázsia vándor népeinél még ugyanazon ponton áll, melyen feltaláltatásakor állhatott. Legjobban szeretik ennél a szürke szint alkalmazni; a tarkák fényüzési czikkek s fehéreket csak különös ünnepélyes alkalmakkor használnak. Szőnyegeket csak a gazdagabb nomádoknál: mint a turkománok- és özbegeknél láthatni, minthogy készitésük ügyességet s a művelt világgal sürűbb érintkezést igényel. A beléjük szőtt alakok mintáit rendesen Európában készült zsebkendők s más kelmékről kölcsönzik, s én valóban gyakran csodálkoztam rajta, hogy mily ügyesen másolják le azokat a nomádok, vagy a mi még több: miként képesek azokat egyszeri látás után is emlékükben megtartani.
Mig a szegény nők a terhes házi munkákban isten igazában kifáradnak, azalatt a családapa is elhortyogta déli szundikálását. A nyáj is közeledik a sátorhoz, s alig kezd hüvesülni, a sátor pillanat alatt föl van szedve, s a tevek hátára rakva, mire megint neki indul a karaván. Ez már a második napi járat, s mégis az állatok ugy, mint az emberek oly jókedvüek, mintha évekig fészkeltek volna egy helyen, melyről az unalom üzte őket változatosságot keresni.
Napnyugta után nemsokára, midőn a puszta véghetlen látkörére lassanként reá borult a sötét ég kupja, – a vándorló család megállapodik, hogy meleg nemeztakarók alatt töltse az éj hideg óráit. Gyorsan állitják tűz fölé az óriási konyhaedényt, s ép oly gyorsan üritik is ki azt. A nomád hallatlan étvágyáról európai embernek nem lehet fogalma.
Alig mult el egy óra, s az ételek elfogytak, az imádságok le vannak darálva, s az idősbek a sátorokban, a fiatalabbak pedig szabad ég alatt, a nyáj körül álomba merülnek. Csak a hol eladó-leány van, ott történnek némi kivételek. Közép-Ázsia nomádjainál az iszlam még nem birta eltiltani, hogy a férfiak a nővilággal szabadabban ne érintkezhessenek. Itt még ismeretlen a hárem s a fiatal nomád tudja mindig: melyik csillag után kell indulnia, hogy szive ünnepeltjének sátrát föltalálja a nyomtalan pusztaságban. Megjelenése ritkán történik váratlanul, mert a nomád kisasszony is gyanitja: melyik oldalról fog a csendes éjben hallatszani a vágtató ló dobogása, s azért rendesen ez irányban ő a karavánnak legszélsőbb előörse.
Hogy a puszták gyermekei gyöngéd találkáján a társalgás nem igen felel meg a mi szépészeti fogalmainknak, ezen alig kételkedhetünk; azonban a költészetet mindenütt föllelhetni s mondhatom, hogy a nomádoknál tán nagyobb mértékben, mint nyugaton. Némelykor a szerelmes párokból egész társaság alakul, s ilyenkor aztán a vad tatár-képekkel fölcziczomázott párbeszéd, melynek mindig rímekbe kell futnia, alig ér véget. Elejénte igen mulattattak engem az ily párbeszédek, de mennyire boszankodtam, hahogy ily szerelmes társasággal egy és ugyanazon sátorban kellett az éjt eltöltenem, hol aztán nagy fáradságom daczára sem alhattam.
Ez lenne a nomádok nyári életének gyengén rajzolt képe. Télen azonban, kivált Közép-Ázsia éjszaki részeiben, hol már sokkal kegyetlenebb a hideg, a mi nézetünk szerént ezen vándorló élet elvesziti minden költőiségi zamatját, de sőt még a közép-ázsiai városi lakosok is csodálkoznak rajta, miként élhet meg e nép az irtózatos viharokban s a hetekig tartó havazások idején?
Ha 30 foku hideg van Réaumur szerént, akkor nem igen kellemes lehet a sátor, s ez még sincs valami nagyon terhére a természettől megedzett pusztafinak. Ilyenkor kettős ruhadarabokba öltözik, s valamely mélység, vagy más, a széltől kevésbé járt helyen fölvert sátorát kétszeresen akgatja be nemez-darabokkal. Ekkor a sátor lakói is megszaporodnak, s ha a szakszaul (az igen nehéz és csomós fagyökér) órákig eltartó parázsa meleget kezd terjeszteni, akkor aztán nem igen érzik a szilárd anyagból épült lakás hiányát. Ekkor szűkebb körbe szorulnak a tűzhely körül, s a ház leányának a kimiszszel (tejből készült bóditó ital) telt tömlőt szakadatlanul körül kell hordania. Ezen kedvencz ital megnyitja a szivet, feloldja a nyelvet s ha bakhsi (dalnok) hébe-hóban az ily téli estét dalaival vidámmá teszi, akkor aztán még a vad orkánok sivitása is zenévé válik.
Hahogy a mindennapi élet folyamát rendkivüli természeti jelenségek, mint például homok- vagy hózivatarok meg nem háboritják, ugy a nomád boldog, mondhatnám: oly boldog, a milyenné a világ semilyen polgáriasultsága sem lehetné.
Minthogy Közép-Ázsia népei rendkivül kevés szükségletet ismernek, ez okon nagyon ritkán találkozhatni náluk szegénységgel, mely sohasem is oly nyomasztó, mint nálunk, s a puszták lakóinak élete szeliden folyna le, hahogy jellemük fővonása nem lenne a rablás és viszálkodásra való hajlam. A háborunak, mely mindenütt csapás, ott a lehető legfélemletesebb következményei vannak. – A legcsekélyebb ok nélkül rohanja meg a magát erősbnek érző törzs a gyöngébbet. A fegyvert foghatók győznek vagy meghalnak; a nők, gyermekek és nyájak zsákmányként elosztatnak s hányszor esik meg, hogy a család, mely este még a legnagyobb boldogságban hajtá fejét nyugalomra, a következő reggel szüleitől, szabadságától s minden vagyonától megfosztva, egymástól messzire hurczoltatik.
Khiva mellett a turkománnok közt több, azelőtt ómódu fogoly kirgiz családra akadtam. Ezen szegény szerencsétlenek, még csak nemrég vagyonos ifjak és lányok, annyira megnyugodtak sorsukban, mintha azt a természet törvényei mérték volna rájuk. Mily őszintén, mily szorgalommal igyekeztek uruk érdekeit előmozditani, s mennyire gédelgették, szerették annak gyermekeit! S pedig uruk rabolta el őket, az gyilkolta le apjukat, s az bélyegezte meg őket örökre a „kul“ vagyis rabszolga névvel.
A budhizmus, a kereszténység s az iszlam egymást fölváltva tettek kisérletet Felső-Ázsia pusztáiba behatolni s bár az első s utolsó gyökeret vert, de a középázsiai nomád ennek daczára ma is ugyanaz, a ki volt az arabsok hóditása vagy maczedói Nagy Sándor hadjárata idején; olyan, a milyennek őt még Herodot látta. Örökre emlékezetesek előttem azon órák, melyeket idősb turkománnok vagy kirgizekkel világi dolgokról való beszélgetésben töltöttem el. A legigénytelenebb egyszerüséget ugyan magunk elé képzelhetjük, de mennyire különbözik még ettől is az, ha a nehány évezredek polgárisultság ezen élő emlékköveit látjuk magunk előtt!
A közép-ázsiai ugy beszél Rómáról (Rumról, vagyis a mai Törökországról), mint beszél Julius Caesar idejében, s hahogy hallja az ember: hogyan dicséri és magasztalja egy-egy szürkeszakálu ezen ország hatalmát és nagyságát, majdnem azt kellene hinnünk, hogy a győzhetlen legiók csak tegnap csatáztak a párthokkal, hol ő is jelen volt a segélycsapatokban. Hogy az ő Rumja (Törökország) a régi Rómához viszonyitva nagyon szegényül áll, azt nem hiszi el, mert ő a Rum név alatt nagyságot tanult ismerni. Rómát nagyság és hatalomra nézve legfölebb Khinával méri össze, bárha a Khináról hangoztatott különböző mesék és mondák a khinai népeknek inkább művészetét és szépségét, mintsem vitézségét dicsérik.
Oroszországot a ravaszság és fortély fészkének tartják, s hogy ez ilyen tulajdonságaival vitte végbe legujabb hóditásait, s Angliára vonatkozólag tudva levő dolog, hogy még a nemrég elhalt bokharai emir is, midőn első izben érintkezett angolokkal, „egészen felháborodott a miatt, hogy az „ingilizek“ (angolok), kiknek neve csak nemrég merült fel, vele szemben devletnek (kormánynak) merik magukat nevezni.“
Az idegenre nézve igen meglepő azon vendégszeretet, melyet Közép-Ázsia nomádjainál oly mérvben találhatni, milyenben Keletnek talán egyetlen tartományában sem. A törökök, persák, és arabok még megemlékeznek némileg ezen régi kötelességükre, s a mi európai utazóinknak – azt hiszem – bőséges alkalmuk lehetett meggyőződhetni, hogy a szolgálatkész lábmosás, a birkaleölés és a vendégszeretet más ily jele csupán csak dús borravaló vagy – mint Persiában mondják: piskes reményében történik. A Kórán ugyan azt mondja: „Tiszteljed vendégedet, habár hitetlen volna is,“ mindazonáltal ezen tisztelet gyakran csak bizonyos követségi vagy konzulátusi rendeletek viszhangja.
Egészen másként áll a dolog Közép-Ázsiában. Itt a vendégszeretet szintén ösztönszerü, mert a nomád lehet ugyan kegyetlen, vad és hitszegő, de vendégszeretetlen soha.
A turkománok közt tartózkodásom idején koldustársaim egyike legrongyosabb öltözetébe burkolózva, kolduló látogatásokat ment tenni, s egész napon át tartott kóborlás után magánosan álló sátorba tért be, hogy ott töltse el az éjt. Ide érkeztekor, mint ez rendesen szokott történni, barátságosan üdvözölték, de csakhamar észrevette, hogy a szegényes háztartás gazdája nagy zavarban van, s mintha valamit keresne, tétovázó szemekkel ide s tova lótfut. A koldus már nem jól kezdé magát érezni, midőn gazdája feléje közelitett s fülig elpirulva nehány kránt kért tőle kölcsön, hogy előteremthesse a szükséges estebédet, minthogy neki magának száritott halon kivül nem volt egyebe, s vendégét mégis csak jobb falattal szeretné ellátni. Ily kölcsönt mindenesetre adni kellett.
Társam kinyitotta öltönye rongyaiban eldugott erszényét, s miután abból 5 kránt gazdájának adott, minden rendében látszott lenni. Barátságos beszélgetés közt fogyasztották el az estebédet, lágy nemezszőnyeget teritettek le az idegen számára ágyul, s ez a következő reggel tisztességesen elbucsuzott.
„Alig távoztam félórányira a sátortól, – igy mesélé barátom – midőn egy turkomán nyargalt felém s dühös fenyegetések közt követelte erszényemet. Mily nagy lőn csodálkozásom, midőn a rablóban tegnapi gazdámra ismertem! Azt hivém, hogy csak tréfál s barátságosan kezdék hozzá szólani, de ő mind komolyabbá vált, s hogy a gonosz következményeket megelőzzem, nem volt mást mit tennem, mint erszényemet, kevéske theámat, fésűmet és késemet, szóval: minden vagyonomat odaadnom. Ezzel tovább akartam menni, de ő még föltartóztatott, megnyitá az én, vagyis már most az ő erszényét, s azzal abból 5 kránt következő szavakkal nyujtott át nekem:
– Ime vedd, itt van tegnap esti adósságom! Most már nem tartozom, s igy tovább mehetsz!