Tamás, az immár erősen gömbölyödésnek indult, de még mindig felette gyermeteg kedélyű agglegény, koronás nagyurakat megszégyenítő – úgynevezett – ruganyos léptekkel vonult, mondhatni, lejtett be egy komor téli alkonyon a rendes vendéglőjébe. Pedig ugyancsak jó pár lépésnyi útat tett meg a külső Retek-utcától az Aranyalmáig. (Így hívták a jó öreg agglegénytanyát.) Testvérek között is megér ez az út kerek egy órácskát. Tamás ugyan ép úgy, mint máskor, – teszem, még tegnap ilyenkor – ezúttal is jöhetett volna omnibuszon vagy villamoson, hanem hát nagyot fordult a világ tegnap óta Tamással! Sőt még most is forog vele… de nem úgy, mint a sötét látású költő mondja: «keserű levében», – hanem csupa édes szirupban, rózsaszínű fényben…
Hogy is szól a régi (és örökké új) nóta? – Vak vagy, oh szerelem… És süket is vagy, oh szerelem… Gondolt is Tamás most arra, hogy némely prózai járószerszámok is vannak a világon, mikor őt szárnyak lendítik – a boldogság szárnyai… Hallott is, látott is ő most egyebet ott a külső Retek-utcában és az egész világegyetemben, mint azt a bájos angyali lényt (a prózalelkű retek-utcaiak Nemzacsák Macának nevezik), aki hosszú, de rendületlen udvarlás után ma végre – ah, végre elrebegte Tamásnak szeráf-zenénél bűvösebb hangon, a boldogító – igent…
A mérhetetlen boldogságtól fülei is ragyogtak Tamás úrnak (az orra állandóan ragyogott, ha nem is épen a szerelmi boldogságtól), mikor megszokott sarokasztalát elfoglalta a vendéglőben. Már messziről kiabált a borfiúra, hogy ma ne a rendes italát («két deci, tele vízzel») hozza, hanem hozzon három deci csopakit – abból a régiből! Ami, kérem, igen nagy szó a mértékletes életű Tamás szótárában. Eleddig legfölebb sátoros ünnepeken ha megeresztette ezt a szót, de akkor is csak bizonyos halk tartózkodással, nem ilyen emelt hangon. Hja, a boldogság szárnyai az ember hangját is fölemelik!
Mikor Weber úr, a tekintélyesen gömbölyű vendéglős, a szokásos üdvözlésére sietett, a különben szinte mogorván tartózkodó Tamás fürgén ugrott fel székéből és mind a két markával úgy megpréselte Wéber úr kezét, hogy a gömbölyded ujjakból szinte kiserkedt a – kókuszzsír… A lompos ételhordót pedig, akinek egyébként csak «hallja, Miska» volt a neve, most különös szeretetreméltósággal «Misi fiam»-nak nevezte Tamás. Hja, a boldogság szárnyai…
Miután így kellő méltósággal és véglegesen elhelyezkedett törzs-székében (mert nagy, öblös karosszék dukált az Aranyalmában a Tamáshoz hasonló régi, hűséges törzsvendégeknek) és vacsoráját is megrendelte, diadalmas várakozással nézett körül a teremben. Valaki ismerőst vagy barátot keresett, aki előtt kitárhatná most a csordultig tele szívét. Mivelhogy úgy van az emberi szív a maga nagy boldogságával, mint a hegyi forrás a bőerű vízével: a fölösleget folyton ki kell bugyogtatnia…
Nem akadt azonban egyelőre senki ösmerősre. Jóval vacsora előtt volt még az idő s az egész vendéglőben alig lézengett egy-két megátalkodott korcsmatöltelék. A felette pontos természetű Tamás ezúttal pontatlan koraisággal érkezett, amit nem lehet csodálni, mert hiszen őt ma a boldogság szárnyai röpítették, míg a többi vendégek természetesen ma is csak a rendes prózai alkalmatosságokon érkeznek.
Elfogyasztotta tehát a vacsoráját, mely ellen – talán ma legelőször – nem volt semmi kifogása. Azt sem tudta jóformán, mit rendelt és mit tett elébe a «Misi fiam». Margarin ide, kókusz-zsír oda, – Tamás felnyergelt képzeletében már azt a finom jó házikosztot élvezte, melyet az ő aranyos, drága kis angyalkája – már mint Nemzacsák Maca – fog neki saját bájos kis kacsóival főzni és tálalni a nyájas, kedves családi fészekben. Mert ama boldogító igen után, melyért annyiszor végigrótta a külső Retek-utca infámis kövezetét, most már természetesen nincs egyéb hátra, mint hogy holnap nyilvánosan is eljegyzi a drága angyalt és azután, még természetesebben, következik – a fészekrakás.
Mikor gondolatainak kalandos fonalán e ponthoz ért, valami csudálatosan meleg bizsergést érzett taplósodó szíve tájékán Tamás. Felhörpintett egy deci bort, még csettintett is hozzá a nyelvével, rágyújtott egy pocakos szivarra (ezt is most cselekedte először az utolsó sátoros ünnep óta) s a füstkarikákon át megint csak kémlelődni kezdett, mikor lép be már az első ismerőse, akire rábuggyanthatja boldogságának kikivánkozó fölöslegét.
Csupa idegen alak érkezett azonban. Az ismerősök, mintha csak megsejtették volna a merényletet, amelyet Tamás az ő nagy boldogságának s főképen pedig a külső retek-utcai angyal bájainak ecsetelésével készült elkövetni ellenük, makacsul távol maradtak ez estén az Aranyalmától.
Már-már arra gondolt, hogy a gömbölyű Wéber urat avatja be boldog titkába, mikor kitekintve az ablakon, megpillantotta Gusztit, régi kenyeres pajtását, volt agglegény cimboráját, akivel sok sivár éjszakába virrasztottak bele valamikor itt az Aranyalmában, eme csámpás lábú, ételfoltos sarokasztal mellett. Még tavaly ilyenkor is együtt savanykodtak itt, nevezvén gyakorta kétpupú tevének a lomha Miska pincért és margarinkirálynak meg gyomoruzsorásnak Wéber urat, pokolra kivánván minden ő gyönyörűségeivel az egész Aranyalmát. Guszti azonban egy szép napon – se szó, se beszéd – hűtlenül elhagyta Tamást. Egyszerűen megházasodott. Azóta csak egyszer beszéltek egymással, nem sokkal Guszti esküvője után, amikoron is a boldog fiatal férj olyan eleven és kivánatos színekkel festette Tamás elé a családi élet örömeit, hogy azóta Tamás bizonyos keserű írigységgel nézett mindig egykori cimborájára és szinte kerülte a vele való találkozást. Főképen, amikor szorosan egymáshoz simulva látta őt sétálni a feleségével, és majdnem mindig így látta. Már messziről is kiolvasta ilyenkor a Guszti kérkedően boldog tekintetéből, amivel amaz első beszélgetésük alkalmával fogadta: «No, Tamás, hát te mikor lépsz már a becsületes emberek sorába?… Még mindig olyan kemény a kő (értsd: Maca szíve) a külső Retek-utcában?…» És erre a kegyetlen kérdésre eddig nem tudott volna mit felelni Tamás.
Bezzeg most… most már meg tudna felelni, amúgy a szíve szerint. Szerette volna bekiabálni Gusztit, hogy megfeleljen neki és egyben (kellemest a hasznossal!) némi praktikus tanácsokat is kérjen tőle a teendő komoly lépésekre nézvést. Mert alapjában véve felette gyámoltalan legény volt Tamás, amit egyebek között a retek-utcai hadjárat hosszúsága is eléggé bizonyít.
Guszti azonban most is a feleségével volt, noha – úgy vette észre Tamás – nem épen olyan szorosan összesimulva lépkednek már egymás mellett, mint még csak néhány hónappal is ezelőtt. Bizonyosan haza sietnek most is – vélte Tamás – ama bizonyos, felmagasztalt, kedves családi fészekbe. Milyen édes is lehet ott ily csúf, nedves téli estén… És most már csodálatosképen egy cseppet sem írigyelte Guszti boldogságát. Sőt, szerette volna stante pede megölelni… (Lám, ilyen változandók az ember érzelmei!) Csak legalább egy percre térnének be. Mennyit tudna most Gusztinak mesélni! Hiszen elvégre is ő – a magányos, rideg évek osztályostársa – tudná legjobban megérteni az ő nagy boldogságát. Milyen szép lenne, ha épen Gusztitól hallaná az első gratulációt…
Míg Tamás imígy elmélkedék, nyílik im az ajtó és Guszti lép be a feleségével.
Tamás szinte magából kikelve ugrott fel és asztalkendőjét lobogtatva kiabált Gusztiék felé:
– Ide, kérem, ide!… Kezét csókolom… szervusz, Gusztikám… Isten hozott!… Ide csak a régi asztalhoz, régi cimborám…
Guszti kissé kelletlenül irányította hites társát a régi asztal s a régi cimbora felé.
– Szervusz, Tamás, – mondta szárazon, – na, hogy vagy?
A «becsületes emberek sora» meg a külső Retek-utca köve most elmaradt, pedig Tamás ugyancsak várta. Olyan szépen, csattanósan meg tudott volna most felelni a csipkedő kérdésre. Már előre elkészített magának egy elmés körmondatot. Az elmés körmondat így – a kicsiholó kérdés hiányában – nem sült el, de Tamás azért nem jött zavarba.
– Oh, köszönöm, Gusztikám!… köszönöm, kérlek, – hadarta nekimelegedve, – nagyon jól vagyok, nagyon jól!… Boldog vagyok, nagyon boldog vagyok! Oh, Gusztikám!…
Gusztit meghökkentette ez a sok felkiáltó mondat és főképen az oh!… Ez nem a Tamás hangja. De a kezek, amelyek ujjait szinte összeropogtatják, kétségtelenül a Tamás kezei. Ámbátor az arca és az egész ábrázata megint egészen más, mint régebben volt.
– Látszik rajtad a boldogság, – hárította el hamarosan Tamás további ömlengéseit Guszti, – szinte sugárzol a nagy jólléttől. Hajaj, csak okos legény is vagy te, Tamás.
Tamást viszont ez a «hajaj» döbbentette meg némileg, de azért tovább folytatta:
– Igen, pajtikám… a boldogság szárnyai egy szebb világba…
Eme, nyilván igen ékesnek tervezett újabb körmondatát azonban megint nem fejezhette be Tamás, mert a Miska pincér közbeásított:
– Mé’ztatik parancsolni, kérem?
És Guszti sokkalta inkább érdeklődött az étlap száraz prózája, mint Tamás lendületes körmondatai iránt.
– Parancsolsz valami előételt, szívem, talán valami hideg halat? – fordult az étlappal feleségéhez Guszti.
– Brrr… – adta meg a választ őnagysága minden bővebb indokolás nélkül.
– Talán egy szép rostélyost hagymával? – ajánlkozott Miska.
– Ismerem már a hagymás csizmatalpaikat, – torkolta le a pincért őnagysága, – tegnap is abban tört ki a fél fogam a Háromcsigában.
– Talán valami szárnyast, fiacskám? – próbálkozott újra Guszti.
– Köszönöm, – biggyesztette ajkát az asszony, – a madárvilág csontvázai csak a múzeumben érdekelnek.
Tamás nyugtalanul kezdett feszengeni a helyén, rágta erősen a szivarcsutkáját és felkivánkozó hő érzelmeit leöntötte hamarosan egy pohár hideg vízzel.
– Hát válassz magad, drágám, – dobta oda a szót és az étlapot Guszti a feleségének, – nekem hozzon, Miska, egy borjúpörköltet.
– Válassz, válassz! – pattogott vissza őnagysága. – Könnyű azt mondani. Persze, ti férfiak… nektek minden szemét jó a korcsmában. Bezzeg odahaza csak úgy turkáltok az ételben.
– Már aki turkálhat, – jegyezte meg kissé nyomatékosan Guszti.
– Mit akarsz ezzel mondani? – villámlott fel őnagysága sértődötten.
– Csak azt akarom mondani, drágám, – dörögte rá Guszti, – hogy nem én tehetek róla, ha te két napon belül három szakácsnőt a szélnek kergetsz.
– Persze, én tehetek róla! – csattogott vissza őnagysága. – Én tehetek róla, hogy nekem nincsenek hajókötélből az idegeim… Persze, ti, férfiak, mindent lenyeltek, mindennek fület dugtok, szemet húnytok, aztán Pilátusként mossátok a kezeteket… A legrosszabb esetben ránk csapjátok az ajtót, szaladtok a kávéházatokba vagy klubotokba. Az asszonyt pedig hadd egye a méreg otthon azokkal az infámis perszonákkal. Ő tűrje, hogy a cseléd diktáljon neki a saját konyháján, elcsenje mindenből a legjobb falatokat, megdézsmálja a spájzot és jourt adjon az unokatestvéreinek… este kimaradjon éjfélig a bálban, reggel benmaradjon fél délig az ágyban… Persze, én tehetek róla. Én vagyok az oka. Mindennek a szegény asszony az oka!…
E csinos kis parázsvihar után nyomasztó, kínos csend következett.
Tamás zavarodottan hümmögött valamit, köszörülte a torkát, hogy valamit mondjon, de csak belérekedt az a valami. Leöntött még egy pohár hideg vizet és még erősebben rágta a szivarját.
Guszti az időközben megérkezett pörköltet szapora nyelésekkel eltüntetvén, fizetett. Belebújt a téli bundájába, feladta a felesége kabátját és így szólt a szinte fuldoklásig nekihevűlt asszonyhoz:
– Nagyon izgatott vagy, drágám, gyerünk, míg be nem zárják a patikát, majd veszek valami csillapító szert neked.
Azután elköszöntek Tamástól s ott hagyták minden ő benrekedt boldogságával egyetemben.
Tamás lekonyította a fejét, elszívta szivarját, kihörpintette borát (már nem csettintett hozzá, ellenben a lompos Miska pincért jól összeteremtette a piszkos és repedt pohárnak miatta) és átvándorolt a legközelebbi kávéházba. Már nem a boldogság szárnyai lendítették, csakúgy prózai gyalogszerrel, majdnem dideregve kullogott a barátságtalan, nedves éjszakában…