Kicsák, az örökké savanyú, mogorva fiskális komoly ünnepi ruhát és ugyanolyan ábrázatot öltött, mikor a kissé kotnyeles tiszti szolga, noha ez nem volt a parancsban, jelentette neki, hogy az ezredes úr Bajnát alighanem rövidesen áthelyezik a legfelsőbb mennyei ármádiába. És mikor nehány perc múlva, bizonyos hivatás- és alkalomszerű megilletődéssel belépett az öreg katona szobájába, ugyancsak meglepődve látta, hogy az ezredes úr Bajna nem ágyban párnák között s orvosságos üvegek arzenálja mögött fekszik, hanem ott űl szokott helyén, karosszékében, a nagy boltíves ablakmélyedésben, ahonnan épen a sétatérre lehet látni. A kedves, vidám zsibongású sétatérre, ahol fiatal dúslombú vadgesztenyefák fehérfürtös virágaikat ringatják s a fák alatt ringó testű fehérruhás hölgyek sétálnak. S langy, édes tavaszi napsugár hull a kék mennyégről fehérfürtős, ringó gesztenyevirágra, kacagva-csevegve sétáló asszonyra, leányra…
Az ezredes épen kinézett az ablakon. A kopogtatást észre sem vette, csak mikor Kicsák belépett, akkor fordult az ajtó felé. Elég jól konzervált s katonás gonddal borotvált arca viaszkosan sápadt volt, élesvágású szemei üveges fénnyel csillogtak s hangja – a régi kemény, kommandérozó hang – amint most beszélni kezdett, bántóan meg-megrecsegett, mint valami vén, kiszolgált, repedt ezredtrombita hangja.
– Na mi az, fiskális uram – mordult rá erőltetett keménységgel az érzékeny hangon beköszönő Kicsákra – temetésről jön talán, hogy ilyen komor gyászba öltözött? A hangszalagjai meg mintha posztóval volnának bevonva… olyan tompán kong a köszönése, mintha valami gyászdobot pörgetne… mi?…
Kicsák meghökkenve, zavarodottan ötölt-hatolt. Valami ügyes kibúvót keresett:
– Nem ezredes úr… csak…
– Sebaj na! – vágott szavába az ezredes. – A fekete gérokkját most már csak tartsa fenn, hanem a gyászos ábrázatát, azt levetheti bátran. A hangját is csak eressze ki. Csak semmi komédia, semmi érzelgés. Ezt vigye vissza az életbe. Ott néha szükséges és hasznos az ilyesmi, noha nagy ostobaság ott is. Az inas, úgy látom, előre kifecsegte, ami különben nem titok. Hiába is titkolnám, ide van írva az arcomra, a szemembe… mi?… Vége a nagy gyakorlatnak, ügyvéd uram, nekem nemsokára lefujnak. Ennyi az egész.
Itt egy percre elhallgatott s megint az ablakra nézett.
– Csak a korzót szeretném még egyszer végignézni – mondotta erőltetett mosolylyal – mert nem tudom, ott túl divatban van-e a korzózás?
– Ugyan kérem, ezredes úr… – bátorkodott Kicsák.
– Semmi «ugyan», fiskális uram. A legfelsőbb hadi parancsot már írják nekem odaát… És ha megérkezik, indulok. Pontosan, katonásan, nem késve egy percet sem. Épen azért nem hivattam orvost. Azok akadékoskodó emberek. Csak hátráltatják az utazást. Azért hivattam önt, ügyvéd uram, hogy gyorsan végezzünk. Pontosan és szárazon, mint a paragrafus. Kérem csak…
Fel akart emelkedni a székről, de visszaroskadt.
– Sebaj! – legyintett a kezével. – Nézze csak… ott az íróasztalom középső fiókjában van egy levélboríték, kérem vegye ki.
Az ügyvéd kivette a borítékot. Nagy, katonás betűkkel ez volt ráírva: Testamentumom.
– A végrendeletem – mondta az ezredes – nézze meg, kérem, rendben van-e? Csak az alakiságokat értem, a tartalma rendben van. Így rendelem, így akarom.
Kicsák átnézte az írást és teljesen rendben levőnek találta alakilag. A tartalma meg épen valami nagy belső gyönyörűséggel töltötte el a megrögzött nőgyűlölő száraz, szikkadt lelkét. Hosszú, savanyú ábrázata szinte belegömbölyödött ebbe a különös, jóleső érzésbe. Mindig jókedvű, tréfára kész embernek ismerte az ezredest, de hogy ilyen tréfával koronázza be életét, azt már még sem várta Kicsák. No, de a tartalom most még nem tartozik ő rá. A testamentum formailag rendben van. Az ezredes úr így rendeli, így akarja és punktum!
– Arra kérem – mondta tovább az ezredes, – hogy a rendelkezéseimet pontosan hajtsa végre. Egyelőre tartson szigorú titkot s míg el nem temetnek, senkinek el ne árulja a végrendeletem tartalmát. Azt akarom… igen, hogy is mondjam… hogy stílszerű legyen a temetésem. A «nők barátja» beszél most, remélem, ön ért engem, ügyvéd úr.
– Értem, ezredes úr, – felelt Kicsák most már természetes, tele hangon és szinte kedve lett volna gratulálni az ezredesnek, ha végre is nem ilyen komoly és alapjában szomorú dologról lett volna szó, mint a testamentum.
Az ezredes megköszönte Kicsák szivességét és katonásan elbúcsúzott tőle.
– A többit – mondta búcsúzóul – majd jelenteni fogja az inasom.
Az ügyvéd a hátulsó kapun távozott a nagy ódon házból s a szűk, zeg-zúgos sikátorokon át vette útját hazafelé, hogy senkivel ne találkozzék. Hátha még ki találnák csiklandozni belőle az érdekes titkot.
Mindjárt az első utcasarkon beleütődött azonban egy ismerős társaságba.
A kacér kis számtanácsosné, akit általában csak a «víg özvegy» néven ismert a városrész, épen hazafelé igyekezett a déli sétáról rendes udvarával.
– Mi van az ezredessel, ügyvéd úr? – fuvolázta legbájosabb hangján Kicsák felé a víg özvegy. – Napok óta nem jelent meg a korzón. Talán beteg vagy elutazott?
– Ig… igen – bizonytalankodott Kicsák – az ezredes gyengélkedik és azt hiszem, el fog utazni.
– A foga fáj megint az öreg rókának, mi? – Valami gáláns kalandra vágyik… És el fog utazni a Rivierára, mint tavaly ilyenkor – vágott közbe a monoklis pénzügyi fogalmazó, a korzó humoristája és a víg özvegy elmaradhatatlan lovagja. Mire általános derűltségtől visszhangzott a sikátor, noha a szép özvegy észrevehető erőlködéssel eresztett meg egy másodrangú mosolyt és még valamit kérdezni akart az ügyvédtől. Kicsák azonban ekkor már a harmadik utcát kaszálta hosszú sáskalábaival.
Alighogy hazaért, megjelent nála az inas és jelentette:
– Az ezredes úr végzett!
*
Az estvéli korzót így hát már amonnan felülről, az örökös garnizonból nézte az öreg katona. Míg idelenn, ódon palotájának lefüggönyzött ablakai alatt vígan kacagva hömpölygött fel s alá az az eleven meleg tavaszi áradat, amelyből sohasem hiányozhatott azelőtt a daliás ezredes úr Bajna, vagy mint a korzó nyelve nevezte «a nők barátja».
Daliás alakját, gáláns bókjait azonban hiába várták ma is a korzó flirtös asszonyai. Az ezredes úr nem jött. Ellenben megjöttek az «Entreprise» fekete huszárjai és szorgosan munkába vették az ódon Bajna-ház hosszú boltíves kapualját.
Egyszerre végigszaladt a gyászhír a korzón és főképen az öreg penzionátus gavallérok körében keltett őszinte, mély hatást. A hölgyek, noha az ő barátjukról volt szó, inkább a temetésre gondoltak, mintsem a halottra (ami lehet, hogy fejlettebb esztétikai érzékük bizonyítéka), a koszorúkra… a toalettekre, a parádéra… Csak ilyen szép maradjon az idő – sóhajtóztak – milyen gyönyörű katonatemetés lesz – zenével…
A korzó monoklis humoristája még valami sületlen élcet is megkockáztatott a halott oroszlán rovására s a szép özvegy felderítésére, aki azonban ezúttal még műnevetéssel sem reagált, hanem fázósan összehúzva kabátját, sürgős dolgok ürügye alatt hirtelen haza távozott. Azaz, hogy először felszaladt Kicsák irodájába, onnan a virágos boltba ment és megrendelte az első koszorút – a nők barátjának.
A virágüzletnek másnap ugyancsak kemény napja volt.
Kora reggeltől késő estig egymásnak adták a kilincset gyengéd női kezek. Délre már tele volt az egész kirakat különböző színű szalagokkal, amelyek legtöbbjén ez a felírás díszlet: «A nők barátjának».
Estre kelve jóformán az egész virágos bolt átvándorolt a gyászházba, ahol másnap csakugyan olyan temetés volt, amelynél stílszerűbbet nem is álmodhatott magának a nők barátja. Virág, csupa virág. Kerti virág, vadvirág, igazi és művirág… eleven asszonyvirág… leányvirág övezte a ravatalt.
A korzó egész üde, pompás hölgyközönsége ott szorongott a dohos, boltíves öreg szobákban, a nyirkos szűk udvaron. A hadsereg, az uniformis hideg fénye szinte háttérbe szorult e meleg, eleven ragyogás mellett. Sőt a komorméltóságú gyász-zenének is jóformán csak az első akkordjai érvényesültek. Az agglegény virágos, de rokontalan ravatala mellett csakhamar megeredt a kiváncsi, jókedvű, szinte zsúrszerű csacsogás, csevegés.
Hogyan, hogyan sem, még temetés előtt híre futott ugyanis, hogy a nők barátja méltó és következetes maradt magához még halálában is. Mindenét a nőkre hagyta. Még pedig – így hirdette a fáma – azokra a nőkre, akik magányos életének unalmas és keserű óráit felderítették, megédesítették.
E romantikus hír ott búgott-zsongott a gyászoló gyülekezetben is. És voltak, akik már egészen otthonosan érezték magukat a komor palotában, noha a régi gazda még el sem távozott egészen. Irígy, kaján tekintetek is röpködtek azonban. Leginkább a szép számtanácsosné felé, aki sűrűn lefátyolozva, mély gyászban, egészen a ravatal mellett állt, amelyen egyébként is az ő koszorúja foglalta el a főhelyet. Keservesen, szinte roskadozva zokogott őnagysága és telesírt egy féltucat zsebkendőt. Szerencsére ott állt mellette a fürge fogalmazó és gyengéden támogatta mélységes bánatában.
A temetőben már jóformán csak a testamentumkérdés foglalkoztatta a kedélyeket. Amint a nehéz nedves hantok rádübörögtek az ezredes koporsójára, a sirató könnyek egyszerre felszáradtak. Még a szép özvegyéi is. Ő volt az első, aki mohó kiváncsisággal fordult Kicsákhoz a testamentum néminemű részletei után puhatolózván. Példáját többen is követték a gyászoló gyülekezetből és ugyancsak szorongatták az ügyvédet: hogymint is szól hát az a végrendelet? Igaz-e a szóbeszéd, hogy mindenét nőkre hagyta az ezredes?
Kicsák azonban begombolózott. Ma még nem mondhat semmit, holnap úgyis nyilvánosságra kerül a végrendelet, akkor minden kiderül.
– Nagysádnak különben annyit elárulhatok – súgta ravasz hunyorgatással a szép özvegy fülébe – hogy általánosságban igazat mond a fáma és hogy a végrendelet nagysádról sem feledkezett meg ama nők között…
A többit jelentőségteljes szatirmosollyal lenyelte Kicsák, ám a szép özvegy eleven fantáziája elég csinosan kiegészítette magának a kettéharapott mondatot.
Másnap, rendkívüli érdeklődés mellett kihirdették a végrendeletet.
Katonás rövidséggel intézkedett az ezredes.
Két házát minden ingóságaival együtt (avagyis más szóval egész vagyonát) – az ügyvédi, elég bőséges honorárium levonása után – két régi hűséges öreg (ez a három jelző így szórul-szóra benn volt a különben szűkszavú testamentumban) cselédjére hagyta. Nevezet szerint pedig a Sári szakácsnéra, aki tizenöt évi becsületes szolgálata után immár jól megérdemelt nyugalmát élvezi valahol Kajászó-Szent-Jánoson, továbbá a Kati szakácsnéra, aki viszont az utolsó tíz esztendőben sáfárkodék hűségesen a konyháján, amelyre mindig felette nagy súlyt fektetett az ezredes úr Bajna. Sokkalta nagyobbat, hogysem azt a korzón gondolták volna.
Az általános elszontyolodást, ami e hírre a korzón támadt, csak a végrendelet egy derűs kodicillusa bizsergette fel némiképen, amelynek értelmében az ezredes kedvenc papagályát (az utóbbi időben már ki nem állhatta örökös rikácsolásáért!) az özvegy számtanácsosné gyengéd gondozásába ajánlotta.