(Egy agglegény naplójából)
Tegnap este megint olvasgattam az ágyban, rideg legényi ágyamban, gyertyavilág mellett. Olvasgattam, noha Szlovicsák néni, öregedő porhüvelyem hűséges gondviselője, nem egyszer keményen megkorholt már eme, szerinte mindenképen balgatag és veszedelmes cselekedetemért. De hát, mint minden igazi agglegénynek, nekem is vannak megrögzött rigolyáim, amelyeken még Szlovicsák néni hatalma is megtörik. Pedig, bizony mondom, nagy az ő hatalma én felettem!
Ezúttal Mikes Kelemen törökországi leveleit olvasgattam.
Szeretem ezt a régi és örökké modern nagy írót, akinél édesebb szavú, szellemesebb magyar csevegőt én maig sem ösmerek. De talán nem is csupán az írót szeretem én őbenne. Valami melegebb, eleven emberi érzés vonz e rég halott és örökké élő nagy emberhez. A borongó, a tiszta, a mindhalálig magányos életű férfiúhoz, akinél virágosabb szívű ember nem járt még e földön és nem pihent olyan a földben, akinek virágtalanabb lett volna a sírja…
Mikor a könyvet letettem, elalvás előtt az életem során elmélkedtem. A magányos, rideg legényéletem során.
… Im, elsuhant gyorsan – hánytorgattam agyamban – elszállott örökre szép virágos tavaszod. És egyedül voltál, mindig egyedül… Nem volt senkid, akinek tavaszod virágait bokrétába kötötted volna, szíve fölé tűzted volna.
De ez még hagyján.
A te tavaszod úgysem volt valami túlságosan virágtermő. Bokrétakötésre sem igen volt időd. Szántanod, vetned kellett és túrnod a rögöt, melyet apai örökségül kaptál. Hogy arathass, ha eljön majd a nyár. És orcád verejtékével irtanod kellett a bozótot és törnöd két kezed munkájával a pályát, melyen eljuthass majd a ködös völgyből, ahonnan indultál, ama napsugaras magaslatokra, ahová vágyódtál. Elég volt gyönyörnek, ha munkád közben olykor-olykor megpihenve – mint szántóvető ősöd, ha ekéje szarvára dült – elhallgattad a sugárzó mennyégen lebegő pacsirta dalát…
Ám, eljött, itt van a nyár.
A mag, melyet elhintettél, ha szegényesen is, már kalászba zsendül. A pálya, amit törtél, ha meredeken is, nyitva áll előtted amaz óhajtott magaslatok felé.
És nincs egy szorgos, gyengéd kéz, a mely verejtékes munkád gyümölcsét magtárba gyüjtené. Bitang tolvajnép harácsolja szét a javát. És te csak nézed tehetetlenül, mert gyönge vagy és gyámoltalan – egyedül…
És nincs egy szerető, hűséges, megértő útitársad, aki elkisérne útad meredekjén. Bíztatna, bátorítana, ha csüggedsz. Nincs valakid, aki a te tűzhelyeden a te ételedet főzné neked, ha éhezel és ha szomjuhozol: a te poharadban a te italodat kínálná neked. Ami az élet eledele és az élet itala volna: tápláló, üdítő és szárnyakra lendítő… Jársz így egyedül, egyedül… nagy tehetetlenül. Ha csüggedsz, ha fáradsz: betérsz a legelső piszkos útszéli csapszékbe. Elrontod a gyomrod hetes kotyvalékkal – a mindenki ételével. Iszod a mindenki poharából a mindenki italát. Ami a halál étele és a halál itala – sorvasztó, butító és mocsárba sülyesztő.
Miért vagy egyedül? Miért nem keressz társat?
… Imigy elmélkedtem félálomban már, vagy tán egész álomban. Mert ez utóbbi kérdéseket mintha már nem is magam intéztem volna magamhoz. Gyertyám végsőt sercent s a bágyadt holdfényben, mely ablakomon beszűrődött, őszbeborult, apostolnézésű aggastyán jelent meg előttem. Épen olyan, amilyennek Mikes Kelement képzeltem öregsége napjaiban. Leült az ágyam szélére és jóságos, halk atyai hangon ismételte a kérdést:
– Miért vagy egyedül? Miért nem keressz társat?
– Keresek, mester, – szóltam én olyan őszinte bizalommal, mintha csak az apám kérdezett volna. – Évek óta egyebet sem teszek, csak keresek, de nem találok.
– Bizonyára felette igen válogatós vagy, fiam. Mert nem lehet, hogy ne találnál, ha keressz.
A bizalmas, meleg hangja, szelid nézése bátorrá, szinte vakmerővé tett.
– Keresek – ismételtem – de nem találok. Nem mindenki talál, aki keres. Avagy kegyelmed sohasem keresett talán?
A gyermekesen tiszta, derült tekintete, ahogy e kérdés után rámnézett, egy pillanatra mintha elborult volna. Aztán szelid, kissé fájdalmas mosollyal szólott:
– Kerestem én is, fiam. És találtam is. Ámde – későn… És ez vala az én bús végezetem. Hiszen ösmered nagyjában nemde, az életem sorát? Zsönge ifjonti koromban, jóformán az édesanyám öléből harcok piacára sodort engem az élet. Harci zaj tombolt ott, amerre én jártam, paripák patkója döngette a földet, puskák ropogtak, tárogatók riongtak és vérvirágok nyíltak… A diákpajtásaim még Homerost skandálták és vadvirágot szedtek a kolozsvári hostáton a leányideáljaik számára, mikor én már a más szolgája voltam. Nem panaszképen mondom ezt. Édes gyönyörűség volt szolgálnom az én nagy, dicsőséges ideálomat: uramat-fejedelmemet. De így őt szolgálván nagy igaz hívséggel, csak még sem vala időm más ideálok keresésére. És elröppent rohanvást így szép virágos tavaszom. A szív kora… A szívé, mely csak szeretni tud.
– Lám, közös sorsunk ez – mondottam – mindnyájunknak, akik így árva egyedülvalóságban maradunk. Nagy ideálokhoz való hűségben, a mások szolgálatában, harcban, küzdelemben múlik el tavaszunk. Noha a mi ideálunk, amit fiatal hevüléssel annak nézünk, sokszor csak festett bálvány és a mi keserves harcainknak célja semmi egyéb, hanem a mindennapi sovány betévő falatunk… Így szállt el, lássa kegyelmed, az én virágos tavaszom is.
– Értelek fiam, de hallgass csak engem tovább. A tavaszra jön a nyár. Az ész kora… Az észé, amely már elmélkedik, mér és ítél. És jaj annak, aki így az ész mértékével indul útra, hogy asszonyideált keressen! Lám, én is így jártam. Azt mondtam, nekem csak olyan asszony kell, a kit az én mértékemmel megmérek és semminémű fogyatkozást nem találok őbenne. Sem testében, sem lelkében. És megmértem, aki utamba került, minden fehércselédet és bizony fogyatkozást találék mindenikben. Kinek a testében, kinek penig a lelkében.
– Én is épen így vagyok, mester.
– Te is ép oly balgatag vagy, fiam, mint én valék. Hiú álmok álmodója, délibábok kergetője… Mert a való igazság az, hogy a férfiúnak – már ilyenkor, forró, magérlelő nyár szakán – nem ilyen vagy olyan asszony kell, hanem – asszony. Egyszerűen csak – asszony. És kell, jól értsd meg, kell! Már mint az igazi férfiúnak. Balgaság, bizony mondom néked, balgaság itt minden válogatás és méricskélés. Avagy Ádám apánk megválogatá és megméricskélé-e Évát, mielőtt feleségévé tette?
– Úgyde akkor csak egy asszony vala és az Éva vala…
– Ma sok asszony van, fiam és mégis minden asszony – Éva… Ezt ha még nem tudnád, majd megtudod később. Én is csak később jöttem rá. Odalenn, a szomorú tenger mellett. Hanyatlóban volt már nyaram is akkoron és közeledett az ősz… Sietve néztem körül és rémülten láttam, hogy elfogyának mellőlem az asszonyok. Egy maradt, csak egyetlenegy.
– Kőszegi Zsuzsika.
– Igen, a Bercsényi uram keresztlánya. Suta kis teremtés vala szegény és lelki gyarlandóságokat is találtam volna benne bőven ha megmérem vala. De már őt nem mértem. Asszony vala és punktum. Megkörnyékezém okkal-móddal a nevelő-szülőjét, Bercsényiné nagyasszonyomat és jártam tüzesen a Zsuzska udvarlására. Őszülő fejemmel tavaszi virágokat hordtam néki a rodostói ligetekből és savanyodó köszvényes szivemmel édes szavakat suttogtam a fülébe, míg a nagyasszony és kedves papagályai édesdeden szunyókáltak. Merthogy mikor ők ébren valának, mindig nékiek kelleték udvarlanom… Mosolyogsz fiacskám? Ez is azt mutatja, hogy még nem vagy eléggé járatos a szerelem praktikájában. Ép azért aprózom így előtted a dolgot, hogy szegről-végre megoktassalak. Nos, a kis Zsuzsika szive hajolt is már felém. Egy szép tavaszi délestén – Bercsényi nagyasszonyom betegágyban sínylődött már akkor – pajkosan megcirókálta Zsuzsika az arcomat és ezt mondá: «arany a ked szive, azért szeretem kedet…» Ez volt az én árva életemnak legédesebb órája. Boldogan vettem búcsút a kis angyaltól. Mentem le a tengerpartra – podegrás láb soha még olyan serényen nem lépkedett! – és elmondám ottan a zsongó vizeknek, el a futó fellegeknek, el a suhogó szeleknek: mit mondott nekem Zsuzsika… Rájuk bíztam édes titkom, vigyék el azt messze, messze, a zágoni zöld hegyekbe… súgják meg ott boldogságom az édes anyámnak… Aztán letaroltam a parti ligetek minden vadvirágát. És elhatározám, hogy még ma este, mielőtt fölkél az esthajnali csillag, megkérem Zsuzsika kezét. Már el is indulék a leánykérői utra, virággal kezemben, szerelemmel szivemben… Utamközben aztán furcsa dolog történt. Ostoba kicsiség, de ne nevess rajta. Ilyen ostoba kicsiségek döntik el többnyire az életünk sorsát. Hahogy még nem tudnád, majd ezt is megtudod. Hát amint ballagok, a törökvárosban pompás illat üti meg az orromat… Valamelyik jámbor muzulmán házában ürüpiláfot tálaltak épen vacsorára. Ennek az illata volt, ami oly kellemetesen csiklandozá az én orromat. Ez bizony prózai dolog, fiam, de nem szabad megütköznöd rajta. Élt akkoron Rodostóban egy valamely igen édesszavú muzulmán poéta és bizony mondom neked, ürüpiláfon élt őkelme. Valaminthogy én, a ki szintég poétás ember hírében állottam vala, szintég gyakorta éltem ürüpiláfon. Merthogy szerettem a török módra készült ürüpiláfot. Zsuzsika penig sehogy sem szenvedhette, még a szagát sem. Ez ütött szeget a fejembe ott az utcán. Megtorpantam hirtelen és visszafordultam. Ezt a piláf-ügyet – gondolám – rendbe kell hoznunk, minek előtte megkérném Zsuzsika kezét. És ennek okából másnapra halasztottam a leánykérést.
És másnap elköltözött ez árnyékvilágból szegény Bercsényiné asszonyom. Harmadnap eltemettük és negyednap – asszony kellett Bercsényi uramnak. Kurta szóval: Zsuzsika hamarosan Bercsényiné lett. Mivelhogy Bercsényi uramnak sok arany vala az ő ládájában. És az asszony (ezt is jól megértsed, fiam!) ha választania lehet, mindétig azt az aranyat választja, aki a ládában vagyon és nem azt, aki a szívben…
Így maradtam én magányos, asszonytalan ember mindhalálomiglan. Ne kérdezzed, milyen volt az életem? Én kérdem tőled inkább és felelj nekem őszintén: ösmersz-e ebben a pillanatban egyvalamely asszonyszemélyt, a kinek a szíve hajladozik feléd?
– Ösmerek – vallottam gyermeki bizalommal. – Brigitta kisasszonyt… itt lakik felettem a harmadik emeleten. Már régen észrevettem, hogy jó szívvel van hozzám.
– Menj és még ma kérd meg Brigitta kisasszony kezét!
– Igen, mester… – hebegtem – hanem… izé… egy kis baj van… Brigitta kisasszony nagyon derék és kedves teremtés, de nem szenvedheti a töltött káposztát.
– Látod, fiam – szólt szelid mosollyal mester – imhol amaz ostoba kicsiség. Ő maga örök, csak a neve változik. Egyszer ürüpiláf, máskor töltött káposzta, harmadszor más egyéb. Újra mondom neked, hallgass a te jóakaró és tapasztalt öreg barátodra és kérd meg hamarost Brigitta kisasszony kezét. A káposzta-ügyet majd elintézitek azután.
– Hallgatok kegyelmedre – mondtam némi habozás után – és még ma megkérem… igen… Brigitta kisasszony kezét… De a töltött káposztát nem engedem!
… – Jesszus! – sipított e pillanatban az ágyam előtt Szlovicsák néni. – Valami baja van a nagyságos úrnak? Mit össze nem tetszik beszélni…
Kidörgöltem szememből az álmot és megnyugtattam Szlovicsák nénit:
– Nincs semmi bajom, csak valami bolondosat álmodtam.
– Na már az szent igaz! – dohogott mérgesen a jó asszony. – Még hogy azt a keserves vénkisasszonyt!… A töltött káposzta felől pedig legyen nyugodt a nagyságos úr, olyat főzök ebédre, hogy a vicispán is megnyalná utána a száját.
*
Nem tudom, Szlovicsák néni dohogása tette-e, vagy épen a pompás töltött káposztája, amit csakugyan remekbe készített ebédre, de az bizonyos, hogy ma estélig még nem kértem meg Brigitta kisasszony kezét.