A «Víg fiúk» törzsasztala mellett (lucus a non lucendo) szomorúan lógatta a fejét az a nehány viharvert öreglegény, aki más mulatság híján már túlesett a vacsorán, mikor a «Három királyok»-hoz címzett vendéglő termei tulajdonképen élénkülni kezdtek. Mert, ej-haj, gyöngyélet a legényélet, de az agglegénynek túl a délidőn (olyan agglegényekről van itt szó, akik pont félkettőkor a hivatalos pennával leteszik a napi munka gondját), nemcsak az árnyéka nő, hanem a délutánjai is ijesztő mértékben nyúlnak és talán a végtelenségbe nyúlnának, ha ott nem volna a «Három királyok», abban a megszokott sarokasztal s mellette («٪ alatt odazárva» – mondja a hivatalízű humor) az öreg «Jani fiam», aki szolgálatra készen vágja el nap-nap után az agglegényi unalom végtelenbe nyúló szürke fonalát a maga élesen pattogó pincér-hangjával, ma, holnap és holnapután egyképen és imígyen:
– Á’sszolgájja, nagyságos uram, pompás őzpörköltünk van ma (holnap nyul, azután más vadállat), melegen ajánlhatom… Fritzi, egy szalvátor-fröcscsöt gyorsan a nagyságos urnak!
De jaj, a «pompás» őzpörköltet fele uton már vissza kell küldeni – a háztetőre (mert ott sétált még tegnap is, ugy-e, Jani fiam?…) a fröcscs is csak kortyonkint csúszik már és inkább a szalvátor-víz, mintsem az alkohol okából fogyasztódik, orvosi rendeletre. A gáláns kalandok elbeszéléséből is kifogytak már a roskadozó gavallérok, különben is «betéve» tudják már egymás kalandjait. Kivétel e tekintetben csak Bori Bandi (ő így írja: Borhy és valamennyien így ejtik: Bogrrhy), ki még a fiatalabb generációhoz tartozik (alul az ötvenen) s ki – az asztal humoristája szerint – olyan, mint ama nevezetes bibliai korsó, soha ki nem fogy és mindennap friss kalandot termel. Valóságos kalandnagytermelő! Csakhogy Bandi ur meg már napok óta távollétével savanyítja a társaságot.
– Bizonyosan valami keményebb szoknyára akadt, amelyik nem akar kapitulálni – jegyzi meg az első szalvátor-korty után a fönt érintett humorista, mivel hogy Bandi ur kalandjai rendszerint a «szoknya» körül sarjadoztak.
Az asztal ügyésze már hűtlenségi perbe akarja vonni, amikor ime, feltünik Bandi magas, szikár alakja s a szokott, szegletesen kecses üdvözlésével elfoglalja a helyét.
– Urraim!…
– Halljuk, halljuk! – mordul rá tekintélye egész súlyával az elnök, ami a «víglegények» nyelven azt jelenti: bűnös, védd magad, igazold az absenciákat!
– Nos, fiukák – kezdte a maga kissé affektált modorában Bandi – mondhatnám, hogy szabadságon voltam, ami igaz is. És egy kis kéjutazást tettem, mondjuk, az olasz tavak körül. De ez már nem volna igaz, noha sokkal okosabban tettem volna. Az igazság, pur et simple, az, hogy én ezuttal a főkötők körül utaztam…
– Több világosságot! – kiáltott közbe éles hangon az asztal ügyésze!
– … ama bizonyos bájos kis ruhadarabok körül – magyarázta tovább, csöppet sem zavartatva magát Bandi – amelyekkel, mint nagyanyáink és szépanyáink korában oly szépen mondták, a házasulandó ijfú legény be szokta vala kötni valamely ifjú és angyali hajadon leányzó fejecskéjét.
– Minekelőtte az angyali hajadon már jól bekötötte vala az ifjú legény szemét – jegyezte meg a kesernyés humorista.
– Ohó!
– Nana!
– Hüm, hüm!…
Neszeltek fel egymásután a többiek is, kiki a maga megcsontosodott modorában.
– Még világosabban és némileg a közelmult – mondjuk az apáink nyelvén szólván, leánynézőben jártam, fiukák! – bökte ki közriadalmat keltve Bandi.
– Topp! – ugrott föl erre az asztal ügyésze – ez súlyos megsértése alapszabályaink első és eleddig egyetlen paragrafusának, amely miniszteri jóváhagyás nélkül bár, de így hangzik: «Nem házasodunk meg soha»… Elnök úr, itéletet kérek.
– Tekintettel arra – jelentette ki hivatalos komolysággal és a helyzet komolyságának megfelelő kacskaringós stílusban az elnök – miszerint a deliquens ballépésére vonatkozólag őszinte beismerésben leledzik; tekintettel nemkülönben arra is, ugyancsak miszerint ezen ballépésének netáni sulyosbító további következményei még nem ismertetnek: – két liter a jobbikból, a megfelelő mellékletekkel!
– Hóhérlegény, teljesitsd kötelességedet! – zugta egyhangulag az asztal.
Fritzi, a «hóhérlegény», vigyorogva hozta a két litert a jobbikból a megfelelő mellékletekkel (ami alatt négy üveg szalvátor-víz értendő) és töltött az uraknak.
– Halljuk tovább a vádlottat! – követelte az ügyész.
Minekutána a poharak vigan egymáshoz kocódtak (lám, mindjárt jobban csúszik a bor, ha ez az ördöngős Bandi veti meg az ágyát és persze, fizeti az árát…), a vádlott folytatta:
– Hát tudjátok, a mamám (az agglegénynek ép úgy, mint a gyermeknek, csak mamája van, nem anyja) és a Róza néni… Nem volt tőlük már maradásom. – Bandi, Bandi – hajtogatták egyre – sebes sólyomszárnyon elszáll fölötted az idő és letarolja ifjuságod ékeit (ők még Jósika regényein nevelkedtek és ebben a mult századi érzelgős stílusban beszélnek mindjárt, ha intimebb családi ügyekről van szó). Mi lesz veled, mi lesz veled, ha tovább is így folytatod? Megrokkansz, elzüllesz és elpusztulsz nyomorultul valahol az útszélen vagy a kórház szalmazsákján… egyedül, elhagyottan, mint valami kivert eb vagy senkitlen csavargó… Nem lesz, aki a szemedet lefogja és virágot ültessen a sirodra… Pedig csak a kezedet kellene kinyujtanod egy drága kis őrző angyal után. A Náci bácsi Málcsikája régen várja már, hogy bekössed a fejét. Csak te rád vár… Megfogadta, hogy máshoz nem megy. És te, szívtelen, rossz fiú, boldogtalanná teszed őt is, a jó Náci bácsit is, magadat is, minket is… akik pedig már féllábbal úgyis a koporsóban állunk… Így duruzsoltak folyton a fülembe és ez utóbbi mondatnál rendesen egymás nyakába borulva keservesen sírni kezdtek. Tudjátok, hogy nem vagyok épen szentimentális legény. De egyet nem birok. Az asszonysírást. Hát még ha a mama és a Róza néni fognak hozzá… Ez a világ első síró-duettje, fiukák! Ezt pénzért lehetne mutogatni. Nincs az a kőszívű emberfia, aki ennek sokáig ellen tudna állani. Én sem bírtam. A minap, egy kiválóan sikerült ilyen síró-duett után, elhatároztam, hogy szabadságot kérek a hivatalomban és elutazom Náci bácsiékhoz. Aztán jőjjön, aminek jönni kell.
– Mielőtt a katasztrófa bekövetkeznék, igyunk egyet – indítványozta a humorista.
Az öreg legények egészen fölvillanyozódva nyultak a pohár után. Már hallani vélték ama bizonyos «szoknya» suhogását, melyet a találékony humorista most, nyilván a változatosság kedvéért, katasztrófának nevezett…
Kocintottak és Bandi folytatta:
– Hát elutaztam. A kis vidéki állomáson, név szerint Homokszörcsögön, már várt rám a Náci bácsi. Meghatottan ölelt keblére s mivel a nap átkozottan tüzelt s még jó egy órányi kocsiút volt mögöttünk a Náci bácsiék tanyájáig, a szeretetreméltó öreg úr azt indítványozta, térjünk be indulás előtt egy pohár sörre az állomás mellett szundikáló s a «Víg kubikushoz» címzett korcsmába. Persze, betértünk. A víg kubikos épen akkor ütött csapra egy hordót s a frissen habzó árpalé pompásan csúszott. Bevettem hamarosan négy pohárral és az ötödiknél kirukkoltam Náci bácsi előtt.
– Azért jöttem – mondtam keresetlen egyszerüséggel – hogy átadjam a mama és a Róza néni üdvözletét és hogy bekössem a Málcsika fejét.
Náci bácsi látszólag roppant meglepődött, de tettetéshez nem szokott becsületes szeméből ez pislogott felém: «Nekem mondod, amice, mikor én már tegnapelőtt tudtam ezt… Megelőzött egy kicsit a mamád, meg a Róza nénéd…» Hanem azért a látszat kedvéért mégis csak kertelgetni kezdett Náci bácsi.
– Hm, hm… no, no, – motyogta a jó öreg – hiszen hát… ami engem illet… én nem vagyok sommi jónak elrontója, kedves öcsém… És ha a fölséges mennybéli Úristen is úgy rendelte volna, életem legboldogabb pillanata leend, mikor szivetek egybedobban azon magasztos érzelemben, melynek szent házasság a neve. (Náci bácsi is így beszél néha, nem hiába, hogy ő szállította Róza néninek «anno dazumal» a regényeket.)
– Tudjátok, hogy az elvek embere vagyok és nem szoktam zsákban cicát venni. A hatodik pohár sör után – Náci bácsi már készülődött az induláshoz – kifejtettem tehát röviden a szent házasság körül vallott elveimet.
– Szép, sőt gyönyörű dolog is az, Náci bácsi – mondottam – mikor két szív abban a bizonyos «magasztos érzelem»-ben egybedobban. Ez talán a világ legszebb muzsikája. Csakhogy a mai világban nagyon drága muzsika ez, kedves Náci bácsi, ha tudniilik az anyakönyvvezető úr veri hozzá a taktust… Olyan drága, hogy teszem, a magamszőrű legénynek legalább is tízezer koronájába kerül évenkint. Már pedig nekem ez idő szerint – és ama bizonyos «szamárlétra» túlzsufoltsága miatt még beláthatatlan időkig – össze-vissza hatezer korona fizetésem van. Röviden, kedves Náci bácsi, nekem a feleség mellé négyezer korona apanázsra van szükségem. Sine qua non…
A szegény jó Náci bácsi becsületes, életszínü kerek arca egy árnyalattal még vörösebb lett… előbb egy nagy száraz kortyot nyelt, hogy szinte belepattant a hatalmas ádámcsutkája… azután kihörpintette a sörét és így szólt hozzám:
– Kedves öcsémuram, te lehetsz igen élelmes üzletember, még fináncminiszter is lehetsz, de maradj te csak tovább is agglegény, mert jó férj és családapa soha sem lesz belőled. Ahhoz elsősorban idealizmus kell. Az nem üzlet… Én igen szívesen látlak ezek után is, mint vendégemet, de a főkötőt nem te hozod az én leányom számára. A mamád és a Róza nénéd üdvözletét egyébaránt, ha netán nem akarnál tovább fáradni, itt helyben is átvehetem tőled…
Én természetesen megértettem a szép szót. Az üdvözleteket «ott helyben» átadtam Náci bácsinak, aki viszont megnézvén az óráját, tudomásomra adta, hogy a legközelebbi vonat egy óra mulva indul – visszafelé. Aztán felült a bricskájára és elhajtatott.
Szerencsémre nem maradtam egyedül, mert különben megevett volna az unalom. A sörcsapolás hírére (nagy esemény ez, kérem, vidéken és csodálatosan fürge e téren a hirszolgálat!) egymás után jöttek a «Víg kubikosba» a homokszörcsögi intelligencia szomjas tagjai. Köztük volt Traub úr is, a pocakos szörcsögi nábob, népszerű nevén «a répakirály» (tömérdek cukorrépatermeléséről), akit régebbről ismertem, mert a boldogult apámmal üzleti összeköttetései voltak. Azt is tudtam, hogy Traub úrnak egy féltucat eladóleánya van, sőt egyiknek, névszerint Riza kisasszonynak, a tavalyi medikus-bálon erősen csaptam is a szelet. – Na – mondtam magamban, mikor a répakirály begurult – ezt a jó sorsom küldte ide, hogy kosárral ne kelljen beállítanom a mamához és Róza nénihez. Most már ugyis benne vagyok… megpróbálkozom a főkötővel a Riza kisasszony boglyas fejecskéje körül. Hátha több szerencsém lesz, mint Málcsikával. A répakirály elvégre üzletember és talán több érzéke van a modern élet követelményei iránt, mint Náci bácsinak, aki, úgy látszik, egyike még a régi jó világ itt felejtett utolsó mohikánjainak.
Kölcsönös szíves üdvözlés és a nemtudom hányadik pohár sör után (már másodszor csapolt a Víg kubikos) röviden, huszárosan rátértem a Riza kisasszony boglyas fejecskéjére.
A répakirály csakugyan nem tartozik az érzelgős emberek közé. Fellengős frázisok helyett egyszerüen előkotorta bőrkabátja belső zsebéből a ceruzáját, jegyzőkönyvét és így szólt:
– Erről lehet csevegni, tisztelt úr, lássuk csak, mi az évi jövedelme?
Kiszakított egy üres lapot a kövér, zsirosfödelű «notes»-ből, megforgatta szájában a tömpére faragott plajbászát (mindig tömpére van faragva, így kevesebb fogy belőle).
No, ez az én emberem! – ujjongtam magamban – ezzel lehet beszélni. Megmondtam, mi a fizetésem s röviden, dióhéjban előadtam neki is házassági elveimet, mint Náci bácsinak. Csak azzal a kis különbséggel, hogy – okulván a baleseten – apanázs igényeimet ötven percenttel leszállítottam. Elvégre, gondoltam, kezdetben szerényen nyolcezer koronából is kijöhetünk, a többi aztán a jövő és az asszony dolga.
A répakirály nyugodtan végighallgatott, közben különböző számokat jegyzett a papirosára s amikor végeztem, hol rám, hol a számsoraira pislogott apró, szúrós szemeivel.
– Nagyszerű… na, ez igazán nagyszerű – dohogta inkább csak úgy befelé magának – megöregedtem, sok mindent megértem, de ilyent még nem értem… nagyszerű, kolosszál… Tisztelt úr – fordult aztán hozzám – nézze, magának van egy hivatala a miniszteriumban és van hatezer korona fizetése és maga követel kétezer korona apanázst.
– Kérem, ha talán sokalni tetszik – szóltam közbe megszeppenve és ujabb nehány percentes engedményre készen.
– Bah! – kacagott fel erre démoni kacajjal a répakirály (én ugyan csak a regényekben olvastam «démoni kacaj»-okat, de azt mondhatom, fiukák, hogy ez démoni kacaj volt!) és mind a két kezével fogta a gömbölyű pocakját, hogy el ne guruljon. – Bah! – ismételte – istenbizony, ez nagyszerű, kolosszál!… Itt van egy ember, egy úr, a miniszteriumból, a fővárosból. Egy hivatalnok úr, egy úgynevezett magasrangú hivatalnok úr. Van neki hatezer korona jövedelme és ő kér még kétezer korona apanázst. És azt hiszi, hogy abból a rongyos nyolcezer koronából majd ki fog jönni a családjával, a rangjával, a feleségével, a nagyságos, sőt méltóságos asszonnyal… a mai világban, Budapesten… Tisztelt, kedves úr – fordult megint hozzám – maga lehet egy igen finom úr, egy nagy idealista, de maradjon csak agglegény, mert férjnek, családapának nem való. Ahhoz egy kicsit nagyon is – pardon! – élhetetlen a tisztelt úr. Nincs semmi üzleti érzéke. Már pedig, kérem, a mai világban a házasság is üzlet. A legkomolyabb üzlet. Soha elszámítás vagy nem számítás, olyan véresen meg nem boszulja magát, kérem, mint ennél az üzletnél. Már pedig uraságod alaposan elszámította magát azzal a kétezer koronával! Ha legalább négyezeret kért volna, akkor lehetne talán beszélni…
Ezenközben berobogott a vonatom és én csapot-papot otthagyva búcsút mondtam Homokszörcsögnek, a Víg kubikosnak és a répakirálynak. Egész úton hazafelé azon gondolkoztam, mi vagyok hát tulajdonképen: élelmes üzletember-e vagy élhetetlen ideálista?… És vajjon hogy kell hát kezdeni azt a bizonyos «fejbekötést?…»
– Emeletes mamlasz vagy, öcskös, ha éppen tudni akarod! – dörgött közbe itt az asztal elnöke. – Miért nem kérdezted meg a Málcsi vagy a Riza kisasszonyt, azok majd megsugták volna, hol kell kezdeni azt a bizonyos fejbekötést… Különben pedig ez a szerencséd, fickó, ennek köszönheted, hogy most ki nem golyózunk magunk közül és hogy súlyosabban el nem marasztallak. Hóhérinas! – kiáltott aztán a sarokban sunnyogó Fritzi gyerekre – még két litert a a legjobbikból!