Kis Péter, a jog- és államtudományok ujdonsült doktora, felöltötte vadonatúj, noha kissé vidékies szabású redingotját és bokrosan sarjadó dús ambicióktól ruganyos léptekkel ment a miniszteriumba, hogy ott – mint a zsebében rejtőzködő s oh, oly nehezen várva-várt nagypecsétes levél igen komolyan felszólította – «haladék nélkül szolgálattételre jelentkezzék.»
– Me-melyik Kisek kö-közül való, ba-barátom? – kérdezte kissé akadozva, bemutatkozása után a miniszteri tanácsos úr ő méltósága, csak úgy a félszemével pislantva föl rengeteg aktagarmadái mögül Péterre.
– Dengelői vagyok, méltóságos uram, – felelte bizonytalanúl Péter, mivelhogy nem volt egészen tisztában a kérdés természetével. Ő egészen másféle kérdésekre volt e rá nézve oly nevezetes, mondhatni ünnepélyes alkalommal elkészülve.
– Hm, szép. Ré-régi csa-család… jó csa-család, – fejezte be az érdeklődést ő méltósága, noha Péter már erősen köszörülte a torkát, hogy előadja azt a csinos kis önéletrajzot (curriculum vitae), amelyet külön ez alkalomra állított össze, s amelyben néhány rövid, de lelkes mondatban főkép azt óhajtotta volna ecsetelni ő méltósága előtt, hogy már az egyetemen is a közigazgatási jognak különösen az a területe érdekelte (a doktori értekezése is erről szólt), amelyiken itt a miniszteriumban most, régi hő óhajtása szerint gyakorlatilag lesz alkalma – bár csekély erővel – de annál nagyobb igyekezettel működhetni, ő méltósága bölcs vezetése alatt, a haza és a köz javára…
– Mo-most pedig ki fo-fogjuk venni a hi-hivatalos, sza-szabályszerű esküt, – fojtotta bele száraz, hivatalos hangon Péterbe a kikivánkozó szép mondatokat ő méltósága és megnyomta az asztalán levő villamos gombot.
A szomszéd szobából erre bejött a fogalmazó úr a «latere.» Megmagyarázta Péternek a szükséges formaságokat (egyik kezét tegye a szivére, a másikat emelje esküre és mondja utána, amint következik: Én Kis Péter esküszöm, stb., stb…) és komoly ünnepélyességgel «kivették» az esküt, amelynek értelmében Péter a hivatalával járó kötelességeket minden időben és minden körülmények között részrehajlatlanúl, lelkiismeretes pontossággal és legjobb tehetsége szerint teljesíteni igérte. Aláírták annak rendje-módja szerint a jegyzőkönyvet is, azután a fogalmazó úr karonfogta Pétert (most már különben «tetu» kollégát) és körülvezette az ügyosztályban, hogy bemutatkozzék és tisztelegjen az összes kartársaknak. Ez a legelső hivatalos kötelesség. A «fizetéstelen tiszteletbeli segéd»-eknél kezdték s úgy mentek fölfelé azon a bizonyos lajtorján, melynek csúcsán az osztályt vezető osztálytanácsos úr ő nagysága ül. Ez ugyan rangellenes eljárás, de azért kellett így megfordítva cselekedni, merthogy annak a hivatalos lajtorjának (fura egy szerszám az, kérem) egyes fokai annál későbben népesednek meg, mennél magasabban vannak s az osztálytanácsos úr például már csak úgy déli harangszó tájban szokta elfoglalni helyét odafenn az őrhelyen.
Az első hivatalos napját körülbelül el is töltötte imigyen Péter. Annyival inkább, mert az osztálytanácsos urat, a fogalmazó legnagyobb csodálkozására, szokatlanul barátságos kedvében s épen villásreggelizés közben találták. Valami csodálatos, rozsdavörös borjúpörköltet falatozott ő nagysága (a szomszéd «Háromkirályok» vendéglőből) s láthatólag derült érdeklődéssel hallgatta ezenközben Péternek – a zordon méltóságos úr előtt bennrekedt, de most annál erőteljesebben előbuggyanó – lelkes körmondatait «szíve ő vágyáról», mely ime, ma beteljesült, továbbá a «közigazgatási jog ama bizonyos területeiről», melyeket Péter már jogász korában is oly kiváló előszeretettel művelt az egyetemen, stb., stb…
A délutánt, otthon a lakásán, levélírással töltötte Péter. Az özvegy édes anyjának hosszú négy oldalon hűségesen beszámolt az utazásáról Dengelőről – Budapestig. A szerencsés megérkezéséről s a nemkülönben szerencsés bekvártélyozásáról bizonyos özvegy Kalimpáné asszonynál. (Igen jóravaló idősebb nő – füllentette a száz aggodalmú öreg asszony megnyugtatására Péter – noha a való tényállás az, hogy Kalimpáné «egy magányos, fess, fiatal úri asszony», amiképen ő maga is hirdette az apróhirdetésekben magát, azaz hogy az «elegánsan butorozott» hónapos szobáját «lépcsőházi» bejárattal, esetleg teljes ellátással és csakis disztingváltabb magányos uri ember számára»…) Különös lendületet vett Péter levele ott, ahol a hivatalbeli fogadtatását ecsetelte. «Az összes kollégák – írta egyebek közt – a legnagyobb szivességgel fogadtak. Már a miniszteri tanácsos úr ő méltósága is különösen kegyes volt hozzám (a családunk iránt is érdeklődött). De külön ki kell emelnem az osztálytanácsos úr ő nagysága kedvességét, aki különben a közvetlen hivatali főnököm. Ő nagy érdeklődéssel hallgatta beszédemet, amelyben mintegy rövid programmját adtam a miniszteriumban kifejtendő működésemnek. És végül abban a nagy megtiszteltetésben részesített, hogy egyszersmindenkorra meg-meghivott vacsorázó társaságába, a vendéglőbeli törzsasztalhoz, melynek ő az elnöke. Az összes nőtlen kollégák (s ilyenek, úgy hallom, igen számosan vannak) ott szoktak vacsorázni. Ez, mondom, igen nagy kitüntetés s azonkívül hasznos is lesz rám nézve, mert bizonyára sokat fogok tanulni a fehér asztalnál is a kollégáktól, akiknek, úgy látszik, az osztálytanácsos úr a szellemi vezérük s a fiatalabbaknak valódi atyai barátjuk… Ma este már ott is vacsorázom (ebédre Kalimpánénál abonáltam), azért sietek zárni e levelemet, stb., stb.»
Még egy másik levelet is írt Péter. Azaz, hogy csak egy képeskártyát, mely bizonyos Vég Piroska nevű úrileánynak szólt, aki úgy látszik, kevesebb szóból is megérti Pétert. Sőt szavak sem épen kellettek a megértéshez, mert a képes lapra, mely a miniszterium büszke, de rozoga (ilyenek nagyrészt a m. kir. miniszteriumok!) palotáját ábrázolta, mindössze egy nyilat rajzolt Péter, még pedig a harmadik emelet egyik ablakához (amely, tán mondanunk sem kell, Péter hivatalos szobáját jelezte), ezenkívül az egyik sarokba meglehetősen apró betükkel (hej, alighanem kitünő szeme van annak a Piroskának!) valami ilyesféle szám- és betürejtvényt pingált: «100.000 p–szi!»… Míg a másik sarokba, nevének kezdőbetüi után annál nagyobb és szinte kiabálva ágaskodó betükkel ezt írta: «m. kir. miniszteri fogalmazó gy»… (A hosszú és különben is magyartalan «gyakornok» szót így egyszerüen «gyé»-re rövidítette, a fölösleges «ideiglenes minőségű díjtalan» szavakat pedig teljesen elhagyta, ami mindenesetre jó nyelvérzékét és az egyszerű, tömör stilus iránt való előszeretetet bizonyítja.)
*
A «Három királyok»-ban már együtt volt a törzsasztal (az otthontalan öreglegények korán szoktak gyülekezni) az osztálytanácsos úr ő nagysága elnöklésével, mikor Péter belépett.
Még mindig az ünnepi redingot volt rajta, mert némi ünnepélyes fogadtatásra számított, sőt útközben csinos kis dikciót is hevenyészett, melylyel majd az elnök úr üdvözlő szavaira válaszolni fog.
Hatalmas füstfelhő gomolygott a törzsasztal fölött («konzerváljuk magunkat, fiukák, mert különben idő előtt megrothadunk»… – szokta volt hangoztatni az asztal humoristája), a különböző és leginkább tar koponyák úgy látszottak a füstben, mint őszi ködben az érett káposztafejek… A boros üvegek és sörös poharak között ingerült, kemény szavak pattogtak:
– Borzasztó!
– Rettenetes!
– Szörnyüség!…
– Hát csakugyan?…
– Rémes!!…
Ilyenféle, nem épen barátságos, még kevésbbé ünnepélyes felkiáltások sziszegték-morogták körül Pétert, mikor bizonyos elfogultsággal, udvariasan, mélyen meghajtotta magát a tanácsos-elnök úr előtt.
– Kérlek alássan, nagyságos uram, kegyes bátorításod folytán voltam bátor megjelenni…
– Szervusz! – szakította derékon Péter dikcióját a tanácsos úr, – tedd le magad. Urak, aki még nem ismerné, dr. Kis Péter úr, az új gyakornokunk.
Péter megszeppenve kuporodott le az egyik üres székre. Ez a rettenetes «gyakornokunk» szó, amit ő csak egyszerű «gy» betüvel jelzett, így kimondva (pláne «fogalmazó» nélkül) szinte lesújtotta. Úgy érezte, mintha a csontjait ropogtatná és az agyvelejébe szurkálna az a sok zordon mássalhangzó: gykrnknk!… Brrr… majd a hideg verejték verte ki tőle.
Néhányan a szomszédságból kezet fogtak vele, mások csak némán intettek, de mindenki ezt gondolta magában:
Ezzel aztán végkép el is volt intézve Péter «ünnepélyes» fogadtatása.
Az egyik tömzsi, kerekfejű és erősen őszbecsavarodó asztaltárs (címzetes segédtitkár a miniszteriumban) vette fel a szót. Ő is csak az imént érkezett s a nagy háborgást okozó követ ő dobta a társaság meglehetős posványosan hullámzó hangulatába.
– Hát igen, – mondta élesen pattogó hangján a kis ősz ember, – Karcsi főbelőtte magát! Még pedig alaposan. Mausztodt!… Már viszik is a boncasztalra.
– Igazán borzasztó! – fakadt ki újra az egyik fiatalabb kolléga (fogalmazói rangban és szintén szapora fehér fürtökkel az üstökében.)
– Borzasztó… borzasztó! – pattogott vissza a kerekfejű – az ördögöt borzasztó! Sőt nagyon egyszerű és természetes. A legtermészetesebb ügy a világon. Épen olyan természetes, mint ahogyan én, te, ő (itt épen Kis Péter felé bökött, aki ijedten rezzent össze) és mind, akik most itt szemforgatva sopánkodunk, hasonlóan cselekedtünk volna, ha lett volna vagy volna annyi fiatalos hebehurgyaság (vagy férfias bátorság – ahogy akarjátok) bennünk is, mint Karcsiban. Ha nem lettünk volna, vagy nem lennénk elég okosak vagy gyávák (megint: ahogy tetszik!) ahoz, hogy emberi életet kezdjünk élni. Igaz, őszinte, egész emberi életet… Épen olyan természetes, mint amilyen természetellenes az, hogy én, te, ő és mind, akik itt vagyunk napról-napra, itt ebben a bűzös, margarin- és spiritusz-szagú kocsmában és hizlaljuk az epénket és aszaljuk a szivünket és az agyvelőnket… hogy végezetül még a férgek is csalódjanak majd bennünk, amelyek pedig egyedül fűznek szép reményeket ehez a mi nyomorult, hazug féléletünkhöz, amely silányabb, érték nélkül valóbb az állaténál, mert az legalább kölykeket nevel… Hát ez a Karcsi, akit itt most szegénynek, szerencsétlennek sopánkodtok, legalább élt. Egész emberi életet élt. Ha egy évig, vagy akár csak egy hónapig élt volna is, de élt. Volt bátorsága élni… Volt bátorsága hallgatni érző, fiatal szíve dobogó szavára… egészséges meleg vére ritmikus lüktetésére… És nem fojtotta az emberi élet e legfenségesebb zsolozsmáját hazug és gyáva alakoskodással füstös kocsmák és kávéházak bűzös csörömpölésébe és útszéli lebujok feslett sikongásába, mint én, te, ő és mind, akik most itt aszott szívvel és ehrlich-hata után nyöszörgő vérrel sopánkodunk… Az megint más lapró tartozik, hogy ezentúl csak dolgozott, becsületesen, emberségesen (sőt sokszor már szinte állatmódra) a hivatal taposó malmában… hogy nem kereste malmára a nagyokat lendítő, de legtöbbször – hiszen tudjuk, látjuk – gyanus forrásokból ömlő és piszkos sodrú nagy vizeket… hogy őszbecsavarodó fejjel még mindig a «ranglétra» alsó, görhes fokain kuporgott, míg nála sokkal hitványabbak az ő vállain át kúsztak a magasba… hogy hat szép gyermeket adott a hazának, a tekintetes haza pedig adott neki olyan fizetést, amelyért a mészáros, a pék és társai csak három sovány porcióra valót hajlandók naponkint adni és olyan úgynevezett «lakbért», amelyért a legkülvárosibb háziúr sem áll ma már szóba az emberrel… Ez, mondom, és minden egyéb, ami ezután és ebből következett, már nem az ő dolga. Ő elvégezte a maga dolgát emberségesen és punktum!
– Az a vén paralitikus dadogány az oka mindennek! – süvített fel itt egy ingerült, éles hang, – ha ő az ősszel penzióba megy, Karcsi most előlépett volna.
– No, csak azt várjátok, míg az elmegy, – kontrázott egy másik, – azt csak az Entreprise huszárjai mozdítják el onnan…
– Igyunk, fiukák! – igyekezett földeríteni a komor hangulatot a humorista. – Vigasztalódjatok: sohse halunk meg és sohse – lépünk elő!
– És vigasztalódjunk, – szólalt fel ismét a kerekfejű s egy ívet vett elő a zsebéből, – hogy nekünk még telik az elpocsékolt hitvány életünk árán egy-két garas a kollégáink koszorújára. Irjátok alá!
A kollégák ittak, aláirták az egy, usque két koronáikat és megint ittak. Péter is aláírt egy koronát. Ez volt tulajdonképen az első komoly hivatalos működése.
*
Jó éjfélre járt az idő, mikor az asztal szétoszlott.
Péter úgy gondolta, hogy illendő dolog hazakísérnie a főnökét, aki – úgy vette észre – kissé rövidlátó is és egész este, jó példával járván elől, igencsak szorgalmasan hozogattatta a «három decit.» (Mert a tanácsos úr elvből mindig csak három decit hozat – egyszerre.)
– Na, fiacskám, – mondta hazamenet atyáskodó hangon, de pajtáskodó, boradta őszinteséggel Péternek a tanácsos úr, – most már láttad: miféle virágok fakadnak majd számodra azon a bizonyos mezőn, amelyről délelőtt ott a hivatalban olyan lelkesedve beszéltél. Nem akartalak akkor zavarni. Elvégre is a hivatal – hivatal! Meg aztán igazán olyan derüs félórát szereztél nekem, amilyenben már régóta nem volt részem. Mintha csak enmagamat láttam volna – harminc évvel ezelőtt… és a saját akkori hangomat hallottam volna… Én is épen így beszéltem akkor a főnököm előtt, fiacskám. És «álmaim is voltak, voltak»… mint a költő mondja. Épen úgy, mint neked. És volt vadonatúj szalonkabátom is, amelynek zsebében, a szívem fölött, egy bodros fejű kis leánynak arcképét szorongattam, aminthogy valószinüleg a te kabátod zsebében is ott szorong valami kis bodros fejű… Én is írtam akkor igen szép, érzékeny és ambicióktól duzzadó levelet az édes anyámnak, no és egy másikat annak a kis bodros fejűnek… Aminthogy bizonyosan te is írtál. És látod, mi lett a vége. Egy savanyú kedvű, rezes orrú, részeges agglegény, fiacskám. Olyan, mint a többi, akit ott láttál a «Három királyok» asztalánál és amilyeneket a többi kocsmákban is láthatsz. Magyar királyi agglegény, fiacskám… Aki éjfélkor tántorog haza a füstös csapszékből, tíz órakor ébred fejzúgással és gyomorémelygéssel… Dél felé betámolyog a hivatalába, komisz borjúpörköltet eszik, sört iszik rá, aztán pipára gyújt «simliket» gyárt és böfögve várja, míg fölfordul, aki előtte van a szamárlétrán. Addig várja, míg egyszer csak maga is fölfordul… és a kutya se ugat utána… Na, jóéjszakát, fiacskám!…
Péter lehorgasztott fejjel bandukolt tovább az éjszakában.