A gondolathiba, mint az erőpazarlás egyik szülője. Az életnek tanuljunk. Spencer tanácsai. Mi neveli az észt? Az általános műveltségről. Képzeteinket nem lehet kilakoltatni, a fölösleges tehertől nem lehet menekülni. Nem lehet tetszés szerint felejteni. Végeredmény.
A szellemi erőkkel való rossz gazdálkodásnak egy különös alakja akkor áll elő, ha képzetvilágunk közé oly képzetek, gondolatok kerülnek, a melyek a fennálló fizikai vagy erkölcsi világrenddel ellenkeznek, a melyek nem igazak, a melyek tehát valami hibát, helytelenséget, valami falláciát, sophismát tartalmaznak. Ezeket nem az iskolákban, hanem rendesen otthon, a társaságban, az utczán, szóval a külvilágban tanuljuk. Sokszor az egoismus, az indulat, a remény, a félelem, a hiúság szüli őket, gyakran a tömeg, a sokaság hatása, a téves uralkodó eszme, az állítólagos közvélemény, az utánzás hozza őket létre. Sorsunk tragikumához tartozik, hogy tévedések, gondolathibák, a milyenek pl. a téves észlelés, hibás általánosítás, álkövetkezetesség, téves analogia, stb. kisebb és nagyobb hazugságok vesznek bennünket körül. A családi életben, a társadalomban, a politikában, a könyvekben, a hibás gondolatok egész özöne van forgalomban. Majd magunk gyártjuk őket, majd másoktól vesszük s közvetítjük. A lelkünk bacillusai ezek. A valódi bacillusok között ezek is közöttünk keringenek, inficiálnak s mint amazok, ezek is bűnhődést, fájdalmat, bút okoznak, vért, sokszor életet követelnek. Kétségtelen, hogy a rossz gondolat ép úgy szedi áldozatait, mint az epidemia. És vajjon mindez nem egyúttal a legnagyobbmérvű energiapazarlás is? Gondoljunk csak arra, hogy a babona, a tudatlanság, a helytelen nézet, hibás maxima, téves életelv mennyi szellemi energiapazarlásnak a szülője!
Lehet, hogy elszörnyülködnénk, ha valami csodás lény ki tudná mutatni, hogy mennyi téves, hibás képzet, eszme van emlékezetünk birodalmában, mennyi ragyogó hamis gyöngy memoriánk kincstárában. Így talán jobban megértenők, hogy miért csalódunk, tévedünk, bűnhődünk minduntalan!
Ha mindezek elősorolása fonalán láttuk, hogy mit ne tanuljunk, önkénytelenül az a kérdés tolul lelkünkbe, hogy mit tanuljunk?
Az előbbi fejezet végén arra az eredményre jutottunk, hogy azt tanuljuk, a mi az élet czéljának legjobban megfelel. De mi az élet czélja? Egy nagyobb munkámban16) az emberi természet és a társadalmi élet vizsgálata folytán arra az eredményre jutottam, hogy a természet a szervezetünkbe oltott törekvésekkel maga mutatja meg azon czélokat, melyek felé törekszünk és törekednünk kell, majdnem azt mondhatjuk, maga tüzi ki ideáljainkat is. Ilyenek: az öröm, más szóval kifejezve a szeretet, az életnek minél továbbra való kiterjesztése, a munka, a jó, az igaz és a szép.
Az élet czélja ezek szerint: egyéniségünknek oly kifejlése, mely először nemes örömökben minél gazdagabb, tartamára minél hosszabb életet biztosítson, a mely másodszor arra képesítsen, hogy a legnemesebbekért (erkölcsi jó, igaz, szép) s így a köz javáért tudjunk munkálkodni.
Azt kell tehát mindenekelőtt tanulnunk, a mi ennek a czélnak leginkább megfelel. Ne feledjük azonban, hogy tömérdek olyan igazság van, melynek csak lexikonokban, könyvekben volna megfelelő helye, de mely csak mint lom és akadály szerepel memoriánkban és elfoglalja azokat a helyeket, melyeket életrevaló elemeknek kellene betölteniök. Erre nem voltak és nincsenek tekintettel a világ különféle tantervei.
Erre vonatkozólag írja Spencer: Fő életkérdésünk – mely minden egyebet magába ölel: miként irányozzuk helyesen cselekvésünket az élet minden viszonyai s körülményeinek közepette. Mint bánjunk testünkkel, lelkünkkel; miként vezessük ügyeinket; hogyan neveljük fel családunkat; mint viseljük magunkat polgárokul; mint zsákmányoljuk ki a boldogság azon forrásait, melyeket a természet maga nyit számunkra; miként hasznosítsuk mindennemű tehetségeinket úgy a magunk, mint mások javára; egyszóval hogyan folytassunk tökéletes életet? Ez lévén a fődolog, a nevelésnek ezt kellene elsajátíttatnia velünk.17) Ebben a pár sorban meg van a nevelésnek és tanításnak egész programmja, de meg van benne az is: mit dobáljunk ki mint ballastot tanterveinkből.
Ha most azt kérdeznők, ugyan melyik iskola az, ahol mindezekre megtanítanának bennünket, fájdalommal kell válaszolnunk, hogy mindezeknek legnagyobb részét az iskolán kívül, az életben sok szenvedéssel tanuljuk. Még szerencsés, a ki legalább így tanul, ha későn is, ha nagy fájdalmak árán is. De hány van, a kinek ez is későn jön, sejtjei már más képzetekkel, fogalmakkal vannak megtöltve. Mennyi nyelvtani, mondattani szabály, szám, név, történelmi anyag, mennyi ó- és újkori mese, monda, irodalomtörténeti száraz adat, hány színműnek, regénynek tartalma pihen ott csendesen az agysejtek között örökre hasznavehetetlenül. Mint valamely eltemetett város a holt tenger fenekén. Mennyi munka van itt eltemetve!
Tetézi a bajt még az, hogy ez a szép gyűjtemény épen természeténél fogva, mert nincsen a részei között összefüggés, viszony, okozatiság, szóval logikai kapcsolat, mert sok kivétel, valótlan, homályos, inconsequentia van benne, csak gátjául szolgál a természetes, logikai gondolkodásnak. Mert mi sem árulja el jobban a lélektanban való járatlanságot, mint az az argumentum, hogy az előbb felhozott tömérdek anyag az ész élesítésére, az értelem fejlődésére szolgál, másrészt erre az anyagra az általános műveltség miatt van szükségünk. Pedig az ész és értelem fejlesztésének legjobb mestere: a természet, az élet szemlélete, vizsgálata, vagyis világosan látható, kivételt nem tűrő rend és törvényszerüségek tanulása.
Az ész és értelem csak a természet tüneményeinek vizsgálata, csak határozott viszonyok, függőségek, törvényszerüségek szemlélete, csak belátás, logikai következtetések által fejlődik, nem pedig mindenféle csak elképzelt dolgok, chaos, lom és kivételek által. Mert igaz marad Kerekes mondása, hogy: a hol törvény nincsen, ott igazság sincsen, s a hol ez nincs, ott nincs mit tanulni.
Hogy arra a sok teljesen hasznavehetetlen képzetre az úgynevezett általános műveltség miatt volna szükség, azt az eddig felhozottak teljesen megczáfolják. És az úgynevezett általános műveltség fogalma oly elastikus, sokféleképen értelmezett fogalom, hogy nem csoda, ha sok bajnak a szülője. Nézzük meg tehát, hogy mit nevezünk valódi műveltségnek? A valódi műveltség fogalmán a léleknek harmonikus kiképzettségét értjük, azaz oly kiképzettségét, mely először elegendő általános ismeretekben, æsthetikai és erkölcsi érzelmekben, erkölcsös jellemben s mindezen belső tulajdonoknak megfelelő külsőben, tehát modorban nyilvánul.
Az így értelmezett általános műveltségnek sincs tehát szüksége arra a rengeteg képzetre, melyek valósággal csak haszontalan töltelékül szolgálnak.
Nem szabad elfelednünk, hogy az emberi ismeretek birodalma szinte perczről-perczre nő, úgy, hogy már szédítő nagy a tudás birodalma – de nem nő evvel arányban az agy felfogó képessége, megterhelhetősége. A világ tantervei arra nincsenek tekintettel, hogy az emberi lélek, a memoria megterhelésének is vannak határai. Csak tömik és tömik ezt a raktárt, de a mint képletesen már megjegyeztük, törnek a polczok, pusztul az anyag. Kép nélkül szólva: a lélek, a test belebetegszik e raktározásba, s az energiagyüjtés energiapazarlássá változik. És itt nemcsak az alsó és középiskolákra, de mindenrendű iskolákra, vizsgálatokra gondoljunk. Hogy mit kívánnak ma pl. egy diploma megnyeréseért, mit kívánnak pl. egy tanári, mérnöki, ügyvédi vizsgálaton?! Szinte hihetetlen.
Nagy energiapazarlásra mutat az a tünemény, hogy a tanulók legnagyobb része egy kis ideig, és csak némely tantárgy iránt mutat érdeklődést, de egy délelőtti öt órai tanítást önként, figyelmeztetés, sőt büntetés nélkül nem tud elegendő figyelemmel kísérni. Hogy ez a tanulás örömet okozna, mint annak lennie kellene, az szinte ritkaság. Itt tehát mindenféle hibának kell lennie, mert új ismeretszerzés, ha az minőségileg és mennyiségileg a léleknek megfelel, annyi mint energiafelvétel, és minden új energiafelvétel kellemes a szervezetnek.
Minthogy azonban ezen soraink nem iskoláink hibáival akarnak foglalkozni, e tárgygyal itt bővebben nem foglalkozhatunk. Ha azonban egész tanügyünkre csak futó pillantást vetünk is, fel kell kiáltanunk: kevés ember van a maga helyén!
A szellemi erőkkel való rossz gazdálkodás körébe tartozik pl. az egyhuzamban való öt órai tanítás is. Ha ez a tanítás bizonyos pausákkal jár is, mégis sok. Lélektani, különféle psychophysikai kísérletek mutatják, hogy már egy órai figyelmes hallgatás is kifáraszt. Hát öt óra egymásután napokon, sőt hónapokon keresztül! A tanárok pl. jól tudják, hogy mit jelent az, a harmadik, negyedik, ötödik órában tanítani, hogy mi mindenfélét kell elkövetniök, hogy a tanulók már kifáradt figyelmét, érdeklődését legalább némileg ébren tartsák.
Ideggyógyászok, elmeorvosok, psychologusok már régóta panaszkodnak az ily munka ellen, de fájdalom, eddig minden eredmény nélkül. Hogy ez a sok óra a tanulók tekintélyes részénél tényleg nem okoz kimutatható túlterhelést, az a mint már említettük, egyszerüen onnan van, hogy az illetők ösztönszerüen nem figyelnek, nem dolgoznak annyit, a mennyit kellene.
Szomorú igazság, de úgy van, hogy az iskolai munka, a tanulás a legtöbb alsó és középfokú iskolai tanulónak csak teher, kín, egyeseknek valóságos gyötrelem. Nagy része öröm nélkül végzi el munkáját, egy része pedig kínnal tanulja meg a minimumot. Ha nem volnának iskolai barátságok, iskolai társadalmi élet, egy része nem is járna az iskolába. Igaz, hogy sok degenerált, beteg, ideges, otthonról már elrontott gyerek kerül a jók és munkabírók közé, de még sem volna szabad az iskolának ilyen fárasztó és sokakra nézve félelmes helynek lennie.
És milyen különös az élet. Ezeket az iskolai kínokat, kiállott izgalmakat és szenvedéseket nem csak egyszer kell átszenvednünk. Csak gondoljunk a férfi, sőt az öregkor álmaira. Hányszor álmodjuk 20–30 év mulva is, hogy megint az iskolában vagyunk, felelünk, vizsgázunk – és kegyetlenül trémázunk. Az iskolák világrendje még álmainkban is érezteti hatását.
Mindezzel szemben az ideális dolog az volna, ha a tanítás örömet nyujtana, ha az iskola az öröm tanyája lenne.
Ha most elgondoljuk, hogy minden félelem, kín, bánat, aggodalom egyuttal testi és lelki energiapazarlás, és ha elgondoljuk, hogy ez sok embernél 8–12 évig tart, be kell látnunk: itt óriási pazarlással van dolgunk. Ha tehát ezt az energiát az egyén más irányban értékesíthette volna, mennyit nyert volna erőben, munkában, boldogságban az egyén és a köz is. Hány ember van, a ki midőn már utolsó vizsgáját is letette, érzi, hogy most már semmire sem való és hosszú ideig se kedve, se ereje a megkezdendő új élethez.
Hát nem tragikus dolog az, hogy annyi ember fáradt gőzzel érkezik a versenytérre? Hát nem elszomorító energiapazarlás ez?
Mennyivel más volna az élet, ha életünknek csaknem egy harmadát ily munkával nem terhelnők. Mennyivel más volna az eset, ha ezeket a fölösleges, sőt káros tartalommal telített agysejteket, képzeteink és fogalmaink lakóhelyeit valamikép ki lehetne üríteni, s megfelelőbb tartalommal telíteni! Ámde az agysejt első lakójától soha többé nem menekül. A mit gyermek- és ifjúkorunkban gyüjtöttünk, az a helyén marad, és azok a legelső sejtlakó képzeteink ki nem mozdulnak hajlékaikból. Sokszor úgy látszik, mintha tökéletesen elfelejtettünk volna valamit, mintha idegen lakó költözött volna a régi helyébe. De nem úgy van. Csak az agysejt chemiai elváltozásával pusztul el a képzet is, mint ezt az elmebajosok elváltozott agysejtjei és elpusztult képzetei tanusítják.
Az a képzet még nem pusztult el, a melyre pl. tetszés szerint nem tudunk visszaemlékezni. Hányszor van rá eset, hogy pl. egy gyermekkori képzet, emlék 60–70 évig is ott szunnyad a feledésbe ment képzetek között és aztán egyszerre, hivatlanul bukkan fel, vagy álmunkban tünik elő; sokszor meg már reá sem ismerünk valamely felbukkant régi képzetünkre s újnak gondoljuk.
Ha tehát megtölthető agysejtjeink már megteltek, mondjuk népszerüen és képletesen, ha már nincs kiadó lakás, nem tudunk új lakóknak helyet adni, nem tudunk tetszésünk szerint tanulni, új ismereteket szerezni. Ugyanekkor azonban egy másik tünemény kezdődik: feledésbe kezdenek menni hamarosan megszerzett képzeteink. Gondoljunk csak arra, hogy egy fontos vizsgálat előtt (érettségi, államvizsgák) milyen tanulás megy végbe. Heteken és hónapokon keresztül éjjel-nappal folyik a szellemi beraktározás. És mi az eredmény? Vizsga után egy-két hétre chaos lesz az egész elsajátított anyag és a legnagyobb része már is feledésbe megy. Mondjuk ez a tanulás vásári munka volt. A tanulás csak akkor maradandó, ha szerzett új ismereteink associatióba lépnek régibb képzeteinkkel, ha az új képzeteket a régiekkel hozzuk összeköttetésbe, azaz ha kellően megalapozzuk ismereteinket. Erre kellő idő, kellő pihenés, kellő ismétlés, gyakori visszatekintés kell. Mindez nincs meg, nem lehet meg a vizsgálatokra való készülésnél. Ez az oka annak, hogy vizsgálati ismereteink nagy része oly hamar elpárolog, de megmarad a szervezet destructiója. Azért vagyunk tehát sok téren oly nagyon feledékenyek, mert a tanulás munkája nem volt megfelelő, mert vásári, látszatra készülő munka volt az egész. És most gondoljuk el: ilyen vásári munkával áll ki a legtöbb ember az élet vásárjára. Mennyi felületes, megbízhatatlan munkát kínálnak itt minden téren, a nélkül, hogy a csalásra csak gondolnának is! Csoda-e aztán, ha a világ úgy halad, a mint halad?
De a mint nem lehet bizonyos koron túl tanulni, úgy nem lehet tetszés szerint felejteni, sem nem lehet emlékezetünk világával tetszés szerint rendelkeznünk. Nincs emlékezetünk kertjében sem gyomlálás, sem újraültetés. És hogy ez így van, bizonyára jól van, mert az ön és a fajfentartásnak ilyen berendezésre van szüksége.
De ha már úgy van, hogy a tanulás időszakában lelkünk világát sok felesleges, értéktelen, sőt káros képzettel telítjük meg; ha azt látjuk, hogy ezen alkalmatlan lakók miatt, új, alkalmas, sőt felette kivánatos lakónak nincs már hely; ha ettől a felesleges, gátló tehertől semmiképen nem tudunk megszabadulni, nem arra kell-e gondolnunk: mily más lehetne az emberi élet, mily haladást mutathatna a tudomány, ha ezt az elpazarolt és soha vissza nem hozható óriási energiát másképen tudnók értékesíteni, vagyis, ha ezeket az agysejteket a tanulás korában azzal tudnók benépesíteni, a mire testünknek és lelkünknek, a társadalomnak, a világnak valóban szüksége van, a mi haladásunkat, boldogulásunkat valóban előmozdítaná?!