A bajor Alpesek egyik legfestőibb pontján, közel a tiroli határhoz, ahol a Lech vize kiszabadulva a hegyek szakadékaiból, ezüstösen csillogva kanyarog észak felé, emelkedik Neuschwanstein vára. Csodálatosan bizarr, szinte szinpadi hatásokra emlékeztető alkotás. Az alaprajza a Wartburgé, de a kivitele teljesen modern. Tornyok, erkélyek, merész bástyafalak, bent fantasztikus motivumokkal diszitett folyosók, pazar, szinte barbár fényüzéssel diszitett szobák, melyekben szobrok, képek, himzések formájában szüntelenül Wagner operáinak motivumai térnek vissza. A szobák sorában egy mesterséges cseppkőbarlang és egy olyan trónterem, amely tömegek befogadására épült, de embert esztendőkön keresztül egy őrült királyon kivül nem látott. Husz méter hosszu, tizenkét méter széles és tizenhárom méter magas. Az Isten kegyelméből való királyságnak legtulzóbb szimbolizálása. Boltozatán a nap, hold és csillagok, padlóján mozaikból kirakva a föld különböző állatai. Egyik oldalon fent a világ nagy törvényhozói, másik oldalon Mózes a tizparancsolattal; az apsis felső részén Krisztus, a világ legfőbb törvényhozója, alatta a hat szentté avatott király. Ezek előtt magányosan a trón emelvénye, ahol csak a királynak van helye. Minden egyéb halandóé lent van a kupola alatt, ahol a mozaik-állatok tarkállanak.
Immár csaknem negyven esztendeje, hogy Lajos király orvosával együtt beleölte magát a starnbergi tó vizébe. Az események emlékezete azóta elfakult és Neuschwansteinen kivül csak Linderhofhoz, Herrenchiemseehez és néhány félbemaradt tervhez füződik a szerencsétlen bajor királynak a neve. Dinasztikus és egyéb okoknál fogva negyven esztendőn keresztül a históriáját nem is nagyon feszegették, pedig emberi és lélektani szempontból II. Lajos korunk legérdekesebb alakjai közé tartozik. Most, a nagy összeomlás után egymásután több, orvosi és történelmi szempontból egyaránt nagyon komoly könyv jelent meg róla, melyek a valószerüség megvilágitásában rajzolják meg egyéniségét és bizarr cselekedeteit.
A Wittelsbachok, akiknek családjából II. Lajos származott, sok tekintetben nem tartoznak az átlagdinasztiák közé. A családnak egy-egy tagja állandóan képviselte a müvészetek, a tudomány, de egyuttal a különcködés iránt való hajlamosságot. Katonai tehetségek nem termettek a Wittelsbachok családjában, de épitkező, pompát szerető fejedelmek annál inkább. Volt bajor választó, aki a XVIII. században a starnbergi tavon megépitette a dogék diszhajójának pontos mását és az alpesi vizen velencei éjszakákat rendezett. Mások reneszánsz- és barokk-palotákkal, vadászkastélyokkal szórták tele a bajor felföldet és porcellánmanufakturákat létesitettek. Az ujabb Wittelsbachok közül I. Lajos, az őrült bajor király nagyatyja, hires festőkkel szépség-galériát állittatott össze: rangra való tekintet nélkül lefestetett minden nőt, királynőtől parasztlányig, aki szépségideáljának megfelelt. Negyvennyolcban Lola Montez miatt kellett lemondani a trónjáról. A fia, Miksa, akinek emlékét hirdetik Münchennek csaknem összes muzeumai és képtárai, tudósokkal, müvészekkel vette magát körül. Nála a különcség egy olyan irányba tolódott el, amely Németország Athénjévé avatta a bajor fővárost.
A müvészi hajlamosságokon kivül a legtöbb Wittelsbachnak családi öröksége volt a melankóliára, tépelődésre, magánosságra való hajlandóság is, amely egyeseknél egészen az emberektől való irtózásig fokozódott. Ebben a sajátságos kedélybetegségben szenvedett Erzsébet királyné is, aki szintén a starnbergi tó partjáról került a bécsi Burgba és a budai királyi palotába. Az összeházasodások, melyek a Wittelsbachok családjának egyes ágai között gyakran ismétlődtek, természetesen fokozták ezeket a tulajdonságokat. Mikor pedig Miksa királynak Mária porosz hercegnővel kötött házasságánál kétoldalu terheltség esete forgott fenn, be kellett következni a tragédiának. A házasságból két gyermek származott: Lajos és Ottó. Mindkettő őrülten végezte életét.
II. Lajos 1845 augusztus 25-én született a München melletti nymphenburgi kastélyban. Gyermekkora nem volt, mert Miksa királynak, aki valóságos tudománysmokk volt, az volt az elve, hogy egy leendő királynak mindent tudni kell. A kis herceg fejét teletömték mindenféle bölcs dolgokkal, csak azt az egyet felejtették el, hogy az élettel megismertessék. Nevelésének másik szempontja volt ugyanis, hogy a király mindenki fölött áll, barátja senkinek sem lehet. Az élet nem ismerését sikerült benne annyira fejleszteni, hogy mikor nagykorusitása alkalmával a bajor országgyüléstől ajándékba megkapta az összes forgalomban levő bajor pénzek egy-egy darabját, ami kitehetett vagy száz forintot, azt képzelte, hogy vele egy egész ékszeresboltot össze lehet vásárolni. Leendő hü alattvalóit a fiatal Lajos csak az udvari szinházból ismerte. Wagner akkoriban, a hatvanas évek elején kezdett divatba jönni s operáinak ragyogó képei ragadták meg leginkább Lajos képzeletét. A zenéhez ugyanis nem volt tehetsége, a zenei rész nem is nagyon érdekelte s a mondai, fantasztikus rész, a szinpompa és tarkaság volt az, ami Wagner operáiban megkapta őt.
Huszonegy esztendős korában került ez a világtól való elzárkózottságában, de valósággal isteni rendeltetésének tudatában nevelt fiatal ember Bajorország trónjára. Szokásos hódolat, örömrivalgás fogadta mindenfelől, ő pedig azt hitte, hogy az isteni gondviselésen kivül cselekedeteinek csak a saját akarata szabhat határt. A jövő sötét árnyai még nem lebegtek fölötte s amivel uralkodását megkezdette, legfeljebb kissé furcsának tünt fel a hü bajorok szemében, de nem nagyon akadtak fenn rajta.
A király legelső cselekedete ugyanis az volt, hogy Wagner Richárdot, aki akkor volt kénytelen adósságai miatt Bécset elhagyni, meghivta az udvarába. Ilyesmi a müncheni udvarban szokásban volt s a bajorok legfeljebb ugy vélekedtek, hogy a szinésznők, piktorok, szobrászok, irók és más hasonló kasza-kapakerülők után most a muzsikusok következnek. Wagner Richárd esete azonban nem volt egészen egyszerü. Nemcsak maga jött, hanem a saját udvara is, akik között voltak nem egészen kifogástalan lovagok is. Az eltartásuk sok pénzbe került; viselkedésük pedig kihivta a kritikát, ők ellenben a királyra támaszkodva és a király nevét is belekeverve a dologba, a sajtóban személyeskedtek. Országgyülés, kormány, klérus egyaránt Wagner és társai ellen fordult és a király, aki azzal büszkélkedett, hogy neki Wagner az udvari zeneköltője, kénytelen volt eltürni az eltávolitását. Ugyanez az eset később is ismétlődött, mikor a király Kainz szinészt tüntette ki hasonló módon a barátságával. Ezt a királyi mindenhatóságán esett kettős csorbát sohasem tudta kiheverni.
A harmadik okot, amely hozzájárult Lajos lelki egyensulyának fölbomlásához, a nők szolgáltatták. A nőkhöz való viszonya kétségtelenül egy beteges lelkiállapotnak volt a kifolyása. Fiatalabb éveiben, az összes egykoru följegyzések, de a fenmaradt képek szerint is, csodaszép férfi volt, akiért a nők rajogtak, anélkül, hogy rajongásukat valaha is viszonozta volna. Egy ideig az a hir járta róla, hogy elveszi III. Sándor cár egyik leányát. A cári család lent is járt Bajorországban, de a házasságból nem lett semmi. Néhány évvel később Lajos eljegyezte Zsófia bajor hercegnőt, Erzsébet királyné nővérét; kitüzték az esküvő napját is, de utolsó pillanatban a király menyasszonyát – feloldotta az eljegyzés kötelezettsége alól. A király nőgyülölő hirébe került. Iszonya a nőktől annyira ment, hogy a még fiatal Eugénia császárnénak sem tudta megbocsájtani, hogy egy látogatás alkalmával őt megcsókolta. Későbbi éveiben nőt egyáltalán nem türt maga körül. Saját anyjához való viszonyát, de egyuttal beteg lelkivilágát legjobban jellemzi az utasitás, melyet udvarmesterének adott, mikor anyja a porosz győzelmek idején akarta őt meglátogatni:
– Őfelsége, a király nincs abban a helyzetben, hogy egy porosz hercegnőt fogadhasson.
Ezer meg ezer apró ok szövődött lassankint össze, melyek Lajos különcködéseit a lelki egyensuly teljes felbomlásáig fokozták. Alig három-négy esztendővel trónralépése után már kezdték suttogni, hogy a királynál valami nincsen egészen rendjén. A király mind kevesebbet mutatkozott a nyilvánosság előtt s amit cselekedett, magán viselte legalább is a zavartságnak a jellegét. A szinházat nagyon szerette, a közönséget ellenben ki nem állhatta. Szigoruan elrendelte tehát, hogy abban a pillanatban, mikor belép a páholyába, a nézőtérnek el kell sötétülni. Később már ez sem volt elég. A müncheni udvari szinházban külön előadásokat rendeztetett, melyeknek ő volt az egyedüli nézője. A hetvenes évek elejétől a katasztrófáig összesen 208 ilyen előadást tartottak. Mikor 1872-ben a bayreuthi Wagner-szinházat megnyitották, a király is elment a megnyitásra, de vonatát éjjel a nyilt pályán állittatta meg, a város megkerülésével észrevétlenül ment a szinházba és amint jött, ugyanugy távozott.
A politikában egyre nagyobb bajokat okozott Lajos különcködő magaviselete. Mind nehezebben lehetett rávenni, hogy teljesitse azokat a kötelezettségeket, melyek egy monarchikus államban az államfői mesterséggel elválaszthatatlanul vele járnak. A hetvenes évek elejétől kezdve nem lehetett rábeszélni, hogy idegen uralkodót fogadjon, vagy meglátogasson. Utoljára 1875-ben vett részt udvari ebéden. Az államügyekkel nem törődött, minisztereit nem fogadta, hanem velük csak kabinetirodai titkára utján érintkezett. A legfontosabb állami okiratokhoz gyakran alig lehetett az aláirását megkapni; ugy kellett a hegyek között valamelyik kastélyában, ahol éppen rejtőzött, előkeresni. Bajorország megszokta, hogy sohase lássa a királyát. Azt rebesgették róla – és a hir igaz is volt, – hogy csak kénytelenségből tür maga körül emberi arcokat és mikor rossz hangulatban van, lakájai csak fekete álarcban mutatkozhatnak előtte.
Lajos öccsén, Ottó hercegen, már 1875-ben kitört az őrültség és az összes jelek arra mutattak, hogy Lajos sem beszámitható. A királyi fenségnek a gondolata volt az, amely mindjobban megzavarta. Nem talált embert méltónak, hogy vele érintkezzék. Mikor egy izben valamelyik előkelő udvari tisztviselő emlékezetébe bátorkodott idézni, hogy gyermekkorában visszarántotta őt a hohenschwangaui vár bástyájáról, Lajos nyersen felelte:
– Szóval, ön akkor meg merészelt engem érinteni!
De sajátságos módon vele jár a monarchikus gondolattal, hogy a királyok elmebeli állapotának zavartságát nem szabad észrevenni. Lajossal is ez történt. Mikor már tisztában voltak is a bajával, nem tettek ellene semmit, hisz ő volt a király. Nyilvánvalóan még továbbra is uralkodhatott volna, ha pénzügyi okok nem kényszeritik a család többi tagjait és a minisztereket, hogy közbelépjenek.
Akárcsak a Bourbonoknak, Lajosnak is szenvedélye volt az épitkezés. XIV. Lajos mintájára épitkezéseivel akart halhatatlan emléket állitani magának. De mint minden egyéb cselekedetében, bizarr volt az épitkezéseiben is. Rejtett helyeken, sziklavölgyekben, tavak szigetein épittetett magának kastélyokat, várakat. Trianon és Versailles volt az ideál, mely előtte lebegett, mikor Linderhofot és Herrenchiemseet felépitette. A Wartburg lebegett előtte, mikor Neuschwanstein várának alapjait lerakta, melyben a wagneri Parsifal-álmokat akarta életrekelteni. Hogy ezekhez az épitkezésekhez impulzust kapjon, 1870–71 után is, német fejedelem létére képes volt elmenni Versaillesbe. De ha le is másoltatta ezeknek a francia királyi kastélyoknak hideg pompáját, vagy a középkori német lovagvárak romantikáját, mekkora különbség volt közöttük tartalom tekintetében! Ott pezsgő, eleven udvari élet, bálok, fogadtatások, a Wartburgban dalnokversenyek, itt egy önmagával meghasonlott lélek, aki egymagában járja a pazar pompával berendezett termeket, vagy meggyujtatja a neuschwansteini vár lovagtermeinek összes gyertyáit, hogy egymaga gyönyörködjék a csillogásban, ragyogásban.
Csak abban egyeztek meg a bajor Lajosnak épitkezései a francia Lajosok épitkezéseivel, hogy egyformán rengeteg sokba kerültek. Az uj Lajos idejében azonban már megszünt az a boldog állapot, mikor az uralkodó magánpénztára összeolvadt az államkasszával. A király magánvagyona és civillistája nem volt elégséges a fantasztikus épitkezési dühnek a kielégitésére. Az épitkezés szenvedélye ugyanis valóságos dühvé fokozódott. Neuschwanstein még nem volt befejezve, Herrenchiemsee még épülőfélben volt, mikor Lajos már egy hegy tetejét planiroztatta, hogy ott Falkenstein néven egy gótstilü várkastélyt épitsen. Pénzügyei igy egyre jobban összekuszálódtak. Adósságai meghaladták a tizenhárom millió aranymárkát, uzsoraterhek nyomták és uj kölcsönök szerzése egyre nehezebbé vált. A király kétségbeesett eszközök után kezdett kapkodni. Először minisztereitől, azután az országgyüléstől követelte, hogy privátadósságait fizessék meg és adjanak pénzt terveinek végrehajtására. Még Bismarckhoz is fordult, akit pedig utált, mert benne látta az okozóját, hogy vazalussa lett a Hohenzollerneknek. Mikor minden oldalról ellentállással találkozott, elhatározta, hogy feloszlatja az országgyülést és önhatalmulag fog intézkedni.
Ekkor határozták el a felelős tényezők, hogy cselekedni fognak. 1886 junius elején Luitpold herceg elnöklete alatt összeültek uralkodó család hercegei és a kormány tagjai s a kiállitott orvosi szakvélemények alapján megállapitották, hogy Lajos az uralkodásra képtelen s helyébe régenst kell ültetni. Nyomban ki is küldtek egy bizottságot Neuschwanstein várába, ahol a király akkor tartózkodott, hogy őt elfogja és starnbergi tó partján fekvő Berg kastélyba szállitsa. A tervet csendben akarták végrehajtani s a régensség proklamálását csak a király elfogatása után akarták nyilvánosságra hozni. A félrendszabályok azonban majdnem megbosszulták magukat és kis hijján tragikus vége nem lett az expedició kiküldésének.
A Fangkommission junius 9-én érkezett meg Neuschwansteinba. Éjjel volt, a királyt nem akarták zavarni. A müncheni urak kiséretében lévő szolgák elmondták az ut célját a királyi lakájoknak, akik besugták az ügyet a királynak. Az őrült király pedig lelkiállapotához egyáltalán nem illő energiával intézkedett. Testőreivel egynek kivételével az egész bizottságot lefogatta és lezáratta. A bizottság szerencséjére azonban a király további parancsai olyanok voltak, hogy még a vak engedelmességhez szokott testőrök is meghökkentek: elrendelte, hogy elfogottak szemét szurják ki és valamennyit nyuzzák meg elevenen. Ilyesmit a nyolcvanas években már királyi parancsra sem szoktak megcselekedni.
Igy a bizottság szabadon maradt tagjának, Rumpler követségi tanácsosnak elég ideje maradt, hogy Münchenbe táviratozzon és a kormányt fellármázza. Münchenben erre 10-én Luitpold herceg és a kormány valamennyi tagjának aláirásával proklamálták a régensséget, intézkedtek az elfogottak kiszabaditása iránt; különvonaton politikai bizottság helyett elmeorvosokat és ápolókat küldtek Füssenen át Neuschwansteinba s a következő éjszaka nagy elővigyázati rendszabályok között Lajost elfogták.
Az őrült királyt Gudden dr., akit őrizetével megbiztak, zárt kocsiban szállitotta Berg kastélyba, amelyet előzetesen szanatóriumszerüen alakitottak át. A király eleinte tiltakozott, de azután az őrülteknél gyakori tettetéssel belenyugodni látszott sorsába. Orvosával értelmesen beszélgetett, magaviselete nyugodt volt, ugy hogy a megérkezése utáni napon, junius 13-án estefelé Gudden már sétálni vitte őt a kastély parkjába. A sétáról sem a király, sem az orvos nem tért vissza. Kilenc óra felé a nyugtalankodó ápolók és csendőrök a keresésükre indultak és az éjjeli órákban megtalálták mindkettőnek holttestét a tónak egy öblében. Gudden fején sérülések nyomai voltak láthatók; valószinüleg a király megtámadta, dulakodás közben mindketten a vizbe zuhantak és együtt elpusztultak.
A királyt először a bergi kastélyban ravatalozták föl föl s ott ejtették meg az orvosi vizsgálatot is. A vizsgálatot Rüdinger professzor végezte; lényeges megállapitása az volt, hogy a király hatalmas alakjához képest – 191 cm. magasság, 103 cm. mellbőség és 120 cm. haskerület, – rendkivül kicsiny és fejletlen volt az agyveleje. Rüdinger az agyvelőn olyan elváltozásokat is vélt megállapitani, melyek jellegzetesek az őrültekre nézve.
Két nap mulva Lajost azzal a királyi pompával, melyet a katholikus egyház és a Wittelsbach család tud kifejteni, temették el Münchenben. Koporsója mögött lépkedtek a német s az osztrák és magyar trón várományosai. Előttük a fekete gyászkocsi, mögöttük a még feketébb végzet. Három év sem telt bele és III. Frigyes néhány havi uralkodás után tragikus módon pusztult el, Rudolf trónörökös pedig hőse lett a máig is titokzatos mayerlingi tragédiának.