Bonyhády Perczel Istvánnak, Szeged város és Csongrád vármegye néhai adminisztrátorának hagyatékából került hozzám egy német nyelvü kéziratos könyv, „Übergabe der Festung Essegg an die kais. kön. Truppen am 13. und 14. Februar 1849.“ A szerzője nincs megnevezve, de a szövegből kétségtelen módon meg lehet állapitani, hogy csak az a Glavásch János őrnagy lehetett, akinek oroszlánrésze volt az eszéki árulásban. A könyv ugyanis főleg azt domboritja ki, hogy a császári hadsereg mennyit köszönhet az ő becsületes és önfeláldozó császárhüségének. Ennek bizonyitásánál több izben négyszemközt lefolyt beszélgetésekre is hivatkozik, melyeknek mindig ő az egyik szereplője, ugy hogy más a könyvet nem irhatta. Ezzel az irattal akarta a szerző elérni, hogy az ifju császár még 1842-ben büntetésből elvett tiszti rangját visszaadja.
A kézirat alkalmasint akkor kerülhetett Bonyhády Perczel István birtokába, mikor a magyar kormánynak Debrecenbe való menekülése után, mint a császáriak által kinevezett főszolgabiró müködött az Eszékkel szomszédos siklósi járásban. Érdeklődésből, talán mert egy Perczel is szerepelt a vár átadásánál, lemásoltatta s a végén sajátkezüleg hozzáirta a debreceni országgyülésnek a vár átadására vonatkozó tárgyalásait. Egyéni megnyilatkozás egyetlenegy helyütt van benne. Mikor a debreceni parlament kimondja, hogy az eszéki vár feladásánál jelen volt tisztek mindaddig becsteleneknek és hazaárulóknak tekintetnek, mig a haditörvényszék előtt vétlenségüket be nem bizonyitják, hozzáfüzi: „A fentebbi határozatot inditványozó Madarász László, Kossuth Lajos rendőrfőnöke ’s a honvédelmi bizottmány tagja volt, ’s ő az, ki ama boldogtalan Zicsy Ödön grófnak Görgey forradalmi vezér által elkobzott ’s zár alá vett ingóságait, nagyértékü drágaságait kezelte ’s az ékszerek nagy részét ellopta ’s most mint cégéres tolvaj, gazember Amerikába menekült.“
A német kéziratnak a szereplői nagyrészt ismeretlen, már teljesen elfelejtett nevü emberek, akikről semmiféle különös dolgot nem jegyzett fel a történelem. Maga Eszék várának az átadása is csak epizód a szabadságharc történetében Az érdekessége a forradalmi miliőnek megrajzolásában és az apró emberi momentumoknak a feljegyzésében rejlik, amelyek sokat érthetővé tesznek, különösen oly emberek előtt, akik végigélték az 1918. évi összeomlás utáni zavaros időket.
A forradalom kitörésekor Eszék várának Jovich báró vezérőrnagy volt a parancsnoka. A várban állomásozott egy vegyes gyalogdandár Schwarzenau tábornok parancsnoksága alatt. A helyőrséghez még tüzérségi és müszaki csapatok tartoztak, közvetlenül a várparancsnoknak alárendelve. Élelmiszerekkel, lőszerrel a vár hónapokig el volt látva, a kasszában még pénz is volt a tisztek fizetésére és legénység zsoldjára; anyagi szempontból igy nehézségektől nem kellett tartani.
A vezető állásban levő tisztek szempontjából a legnagyobb veszedelem volt, hogy a bécsi hadügyminisztérium teljes bizonytalanságban hagyta őket. A délvidék fellángolt. A Bácskában és Bánságban folyt a harc a magyarok és szerbek között, mindkét oldalról olyan tisztek vezetése alatt, akik ugyanannak az uralkodónak esküdtek föl. Szeptemberben Jelacsics megindult Pest ellen, de az eszéki helyőrség még mindig nem kapott instrukciókat. Ugy látszik, Bécs nem tudta de Jovich báró még kevésbbé tudhatta, hogy az események hol fognak végződni. Zavarában azt a megoldást választotta, hogy a beállott hadiállapotban Eszék várát semlegesnek jelentette ki. A várba nem eresztette be Sassy őrnagy parancsnoksága alatt álló 9-ik honvéd zászlóaljat, sem a Csorich őrnagy által vezetett szerb határőröket. Beállott az a furcsa helyzet, hogy egy uralkodónak felesküdött csapatok fegyverrel állottak egymással szemben és ugyanakkor ugyanannak az uralkodónak egy helyőrsége a kitört harcban érdektelennek jelentette ki magát.
Ez a kómikus állapot természetesen nem tarthatott sokáig. Jelacsics hires Flankenbewegungja után, október 8-án megérkezett a honvédelmi bizottmány parancsa, hogy a várban tüzzék ki a magyar zászlót és a tisztek irásos nyilatkozatban kötelezzék magukat a magyar kormány iránti engedelmességre. Máskülönben hazaárulóknak minősitik őket.
E „borzalmas parancs“ vétele után, – mint a kézirat mondja, – Jovich báró a főőrségre felvonatta a magyar zászlót, de biztonságból a vártemplom tornyára a sárga-fekete lobogót, a városház balkonjára pedig a horvát lobogót is kitüzette. Utána nyomban beteget jelentett, a másik tábornok, Schwarzenau pedig se szó, se beszéd, egyszerüen otthagyta a gondjaira bizott csapatokat és Horvátországon át Ausztriának vette az utját.
Október 22-én Batthyány Kázmér gróf, mint a magyar kormány által kinevezett kormánybiztos jelent meg a várban. Magával hozta a 41-ik honvéd zászlóaljat öt ágyuval. A vár helyőrsége 4500 ember volt 630 ágyuval, kétségtelenül elegendő ahhoz, hogy Batthyányt maroknyi csapatával együtt összeroppantsa. De nem ez történt. Az események teljesen a forradalmi idők logikája szerint játszódtak le.
„Batthyány gróf a várba való bevonulása alkalmával mindenekelőtt a rendes csapatok részéről akarta biztositani magát, tehát felszólitotta a tiszteket, hogy amennyiben állásukban meg akarnak maradni, reverzálist állitsanak ki, melyben kötelezik magukat, hogy hüséggel szolgálják a magyar kormányt. A tisztek, miután megfontolták, hogy igazi kötelességüket ugy teljesitik legjobban, ha legénységüknél maradnak s miután belátták, hogy a reverzális adása nélkül nem maradhatnak csapataiknál, hanem azokhoz vagy honvédtiszteket osztanak be, vagy a honvédség között osztatnak fel, elhatározták, hogy eleget tesznek a felszólitásnak s kiállitották a kivánt reverzálist.“ Egymás számára azonban a tisztek egy része nyilatkozatokat állitott ki, hogy ez a reverzális a legfelső hadur iránti kötelességük teljesitését nem érinti. Igy minden eshetőségre biztositották magukat.
Másnap jelent meg a várban az uj katonai parancsnok, Éder tábornok. Éder elég különös körülmények után lett egy magyar kézben levő várnak forradalmi parancsnoka. A bácskai harcok idején, Kiss, Vetter és Fackh tábornokok azzal vádolták meg, hogy kétszinü játékot üz és összejátszik az ellenséggel. Rövid uton vizsgálatot rendeltek el ellene s a vizsgálatba bevonták Hatzel és Bernáth kormánybiztosokat és a nagybecskereki polgármestert is. A vizsgálatot Óbecsén kellett volna lefolytatni, de mire rákerült volna a sor, a szerbek és császáriak megtámadták a Ferenc-csatorna torkolatát. Éder felkerült Pestre, onnét pedig a honvédelmi bizottmány kinevezésével Eszékre. A honvédelmi bizottmány szükében volt a tábornokoknak s talán ugy okoskodott, hogy a kormánybiztos és a mellé rendelt Földváry Lajos ezredes ellenőrzése mellett Éderben megbizhatik.
Bizonyos, hogy a tábornok a többi tisztekkel együtt külsőleg a magyar ügy hivének mutatta magát, befelé azonban folytatta kétszinü játékát. Mikor a helyőrséget feleskették a magyar zászlóra, kimódolta, hogy a vártüzérek, akikre szükség lehet, az eskütételnél ne jelenjenek meg. Mikor a Trebersburg báró vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló császáriak délről kezdték a várat körülzárni, megakadályozta a vár előtti házak lebontását, fák kivágását és az utcák kövezetének felszedését. Az ellenség a vár közvetlen közelébe férközött, de a védelemre semmi sem történt. A kapuk nyitva maradtak, ostromlók és ostromlottak érintkeztek egymással, megállapodásokat kötöttek a posta továbbitására. Éder tábornok pedig megmagyarázta Batthyánynak, hogy hadviselő felek között, kiknek tisztjei kölcsönösen ismerik egymást, ez igy szokás. Az olasz condottierik háboruira emlékeztető hadviselés volt ez, ahol nagy „csatákban“ csak az sebesült meg, aki véletlenül – leesett a lóról.
Glavásch őrnagy térparancsnok volt Eszék várában. Szintén a forradalmi kormány nevezte ki december vége felé. Az ő pályafutása furcsább volt még az Éderénél is. Határőrvidéki tiszt volt, abból a fajtából, amely alulról kezdi a pályafutását és évtizedek alatt, miután végighányódott a birodalom legkülönbözőbb helyőrségeiben, eljut az őrnagyságig. Glavásch katonai pályafutását 1809-ben kezdte meg a napoleoni háborukban és 1842-ben mint őrnagy kordonparancsnok volt Gradiskában. Mint ilyen egy kis határsértést követett el és három bosnyák rablót minden tárgyalás nélkül felakasztatott. Máskor, a félvad délszláv viszonyok között nem sokat törődtek az ilyen esetekkel, de akkortájt Ausztriának érdeke volt, hogy jóban legyen a portával és a tettest rövid uton megfosztották a rangjától.
Glavásch ettől fogva állandóan kegyelmi kérvényekkel bombázta a hadügyminisztériumot, főhaditanácsot és császárt, de eredménytelenül. Utolsó kérvényét már a kavargó 48-as viszonyok közepette intézte a császárhoz. Hogy a kedvező elintézést kisürgesse, maga is utána ment a kérvényének Bécsbe. A császárt nem találta, mert az udvar Innsbruckba menekült. Elment oda is, ahol épen Jelacsics volt a nap hőse. A kérvényét ott sem találta. Időközben leküldték elintézésre a magyar hadügyminisztériumhoz Pestre. Glavásch megint visszafordult és pont a forradalom kitörésekor érkezett meg Bécsbe. Ott egy kis pechje támadt, a diákok megfogták, behurcolták az aulába és a Jelacsiccsal való összejátszás gyanuja miatt elpáholták. Sikerült megszöknie és kalandos utazás után elkerült Pestre, ahol már valamikor régen, hadnagy korában szolgált. Pesten örömmel fogadtak minden jelentkezőt és akárcsak Éder, Glavásch is néhány nap mulva a honvédelmi bizottmány kinevezésével a zsebében utazhatott Eszékre.
Hogy mi volt ennek az embernek a lelkében, aki saját irása szerint Pesten szentül fogadkozott, hogy hive lesz a magyar kormánynak, tudni nem lehet. A kézirat, amely csak tőle származhatik, azt mondja, hogy már azzal a szándékkal ment le Eszékre, hogy a várat átjátssza a császáriak kezére. Megbizhatóságának és császárhüségének ez volna a legszebb bizonyitéka. A valószinüség nem erre mutat. Zavaros időkben az emberek nagyon különös görbéket irnak le. Mikor ő Pesre került, alkalmasint haraggal volt eltelve mellőzése és kérvényeinek elutasitása miatt. A honvédelmi bizottmány nem ok nélkül hihette, hogy ez a szerezsán ivadék, aki saját bőrén érezte Bécs hálátlanságát, hüséges hive lesz. Közben azonban fordultak a dolgok. Január elsején Kossuth a kormánnyal Debrecenbe menekült és a magyar ügy elveszettnek látszott. Glavásch, aki addig teljesen a kormány emberének mutatta magát és meg tudta nyerni a becsületes, de hihetetlenül naiv Batthyány gróf bizalmát, kezdett a szél változásához képest köpönyeget forgatni. Az ostromnak a módja mellett, amely Eszék körül folyt, összeköttetést tudott találni az ellenséggel. Ugy okoskodott, hogy bölcsebb, ha a vár elárulásával Bécsben szerez magának érdemeket, mintha az elmenekült magyar kormány szekeréhez kötné a sorsát. Akár a reaktiválását, akár nyugdijjogosultságának az elismerését igy tudja legkönnyebben elérni.
Glaváschnak nem volt nehéz társakat találni, akik ugyanugy gondolkoztak, mint ő. Első volt közöttük a mindig fekete-sárga Éder tábornok, utána Neubauer őrnagy térparancsnok és aki nagyon fontos volt az ő szempontjukból, Rácz honvédőrnagy, akiben a „magyarok“ is teljesen megbiztak. Természetesen csak a legnagyobb óvatossággal járhattak el. Bent a várban meg kellett tartani a védekezés szinezetét, nehogy a honvédtisztek gyanut fogjanak, kifelé viszont értésére kellett adni az „ellenségnek“, hogy a várat a kezére akarják játszani. Ha ugyanis Trebersburg báró csapatai harc árán foglalják el a várat, elvész az érdem és nincs kilátás jutalomra.
Glavásch összeállitotta a gyanus tisztek listáját és azokat Éder tábornok január folyamán különböző megbizatások, felderitések cimén eltávolitotta a várból. A várparancsnokság pedig gondoskodott róla, hogy az alsó- és felsővárost, melyeket sáncöv választott el a vártól, megbizható csapatok védjék. Tényleg, mikor Trebersburg báró január 29-én a külvárosokat megtámadta, a védőcsapatok küzdelem nélkül visszavonultak. Rácz őrnagy, aki az alsóvárost védte, azt adta elő, hogy a lakosok hátulról tüzeltek az embereire és lehetetlen volt a helyén kitartani.
Az egész történetben csak az a sajátságos, hogy a feltétlenül becsületes Batthyány grófnak mindezek a dolgok nem tüntek fel, sőt elhitte, hogy a vár teljes biztonságban van és mint Baranya és Bács megyék kormánybiztosa rávetette magát, hogy megyéinek meglátogatására a várat elhagyja. A gróf február 4-én utazott el és távollétében az összes hatalmat Éder tábornokra ruházta. Többé már vissza nem térhetett, mert néhány nap mulva Nugent táborszernagy csapatai Eszéket a Dráva másik oldalán, észak felől is körülzárták.
Ettől fogva gyorsan fejlődtek a dolgok. Egy Kuba nevü százados hadbiró meg akarta látogatni a felsővárosban lakó szüleit. A tábornok „átkelési igazolványt“ adott neki, azzal a föltétellel, hogy felkeresi Nugent és Trebersburg tábornokokat. Közölje velük, hogy ő és még többen fel akarják adni a várat, vissza akarnak térni a császár hüségére, de ehhez formális felszólitásra van szükségük. A felszólitás meg is érkezett február 9-én s ettől fogva a várban több napon át zajos haditanácsok követték egymást. A fiatal Perczel Pál kapitány, Perczel Mór tábornoknak az öccse, Szigetvár példáját emlegette és követelte, hogy Zrinyi Miklós példájára mindnyájan hősi halált haljanak. A fiatalabb tisztek egy része vele tartott. A többség tanácstalanságában nem tudta, mitévő legyen. A honvédelmi bizottmánnyal való kapcsolat megszünt, nem érezték az erkölcsi nyomást, amely kitartásra késztette volna őket. A falakon kivül pedig az ellenség, melynek tisztjeivel egy kadétiskolába jártak, velük együtt szolgáltak, mulattak és töltötték ifju éveiket. Talán egyedülálló eset a várostromok történetében, hogy ostromlók és ostromlottak, mikor összeülnek a tárgyaló asztalhoz, testvér megszólitással üdvözlik egymást. Ez a szokás a határőrvidéki ezredekből terjedt el a régi osztrák hadseregben. Még Földváry ezredes is, aki eleinte szintén a végsőkig való ellenállást hangoztatta, megingott és megelégedett annak kikötésével, hogy a vár feladása „tisztességes“ feltételek mellett történjék. A tisztesség ügyét Glavásch és Rácz, akik február 11-én az átadás feltételeit letárgyalták, azzal a szójátékkal intézték el, hogy az őrség nem lerakja a fegyvert, hanem visszaadja jogos tulajdonosának, az uralkodónak. Ez ismét megnyugtatott néhány embert, aki a katonai becsületét féltette a fegyverlerakástól.
A február 11-iki tárgyalásnak egyik fontos pontja volt, hogy Trebersburg tábornok a császár nevében Glaváschnak rangja visszaadását és évi 800 frt nyugdijat helyezett kilátásba. Állitólag önként; aki akarja, el is hiheti. A második megállapodás volt, hogy a várat a császáriak 13-án szállják meg és a formaszerinti átadás 14-én történik. Nehogy esetleg a honvédek valami programellenes zenebonát csináljanak, 13-án az őrségre régi császári csapatokat kell vezényelni, megbizható tisztek parancsnoksága alatt, az ágyuk mellé pedig óvatosságból olyan embereket, akik kezelésükhöz nem értenek.
Az óvatosságra nem volt szükség. Eszék egy lövés, egy kardcsapás nélkül került 6000 főnyi helyőrségével, 630 ágyujával, hónapokra elégséges lőszerével és élelmiszerkészletével a császáriak kezébe. Még az átadás se ment valami szomoruan. A várkapu előtt teljes diszben vonult fel az őrség, összerakta fegyvereit és kibékült az ellenséggel, akivel még lövést sem váltott. Minden csapattest nevében két tiszt aláirta az átadásról szóló protokollumot és az eszéki vár operettszerüen szomoru epizódja a szabadságharc történetében véget ért. A védőseregből senkinek sem lett bántódása; igaz, ok se nagyon volt rá. Mindenki visszatérhetett otthonába, a volt császári katonák ujra beléphettek régi ezredükbe. Még a tisztek is visszatérhettek a császár hüségére, de előzőlüg a Bécsujhelyen müködő igazoló-bizottság vizsgálatának kellett magukat alávetniök.
A „bizonyitványok“ kiállitása már előbb megkezdődött. Legelőször Éder tábornok, ezuttal már cs. kir. minőségben, levelet intézett Trebersburg báró vezérőrnagyhoz, melyben felsorolta azokat, akik a vár átadása körül különös nagy érdemeket szereztek. Ezek: Glavásch őrnagy, Rácz honvédőrnagy és segédtisztje, Kovaljanin főhadnagy, Neubauer tüzérőrnagy, Ergotich kapitány, Hasper Károly kapitány, Piringer alezredes és még többen. Utána szintén Éder tábornok külön bizonyitványt állitott ki Glavásch részére, hogy milyen „becsületesen“ igyekezett szolgálni az uralkodó érdekeit. Ezt a vár feladásában részes többi tisztek, közöttük Földváry ezredes is, aláirták. Egy harmadik bizonyitványban ismét Éder tábornok házi használatra elmondja az árulás történetét, hogy Glavásch miként hizelegte be magát Batthyány bizalmába, hogy távolitotta el a várból a veszedelmes tiszteket, a magyarón Zsiday szerémmegyei alispánt és magát Batthyány grófot és miként érlelte meg az átadást. Ennek alapján Trebersburg tábornok kiállitja a negyedik bizonyitványt Glavásch számára Nugent táborszernagyhoz és Windischgrätz herceghez. Ennyi szép bizonyitvány birtokában ez a kétes individuum kilép a történelemből.
Debrecenbe, mint ismeretes, február 25-én érkezett meg Eszék átadásának a hire. Másnap a csonka parlamentben nagy vihar volt miatta. Mészáros hadügyminiszter adta elő az esetet, de nem tudott magyarázattal szolgálni. Hangoztatta, hogy Édert becsületes embernek ismerte, amellett az oldalán volt ellenőrködni Földváry és Rácz is.
A hadügyminiszter után Madarász László pattant fel és fulmináns beszéd kiséretében határozati javaslatot terjesztett elő, hogy a vár feladásánál jelenvolt tisztek mind becsteleneknek tekintendők, mig vétlenségüket nem bizonyitják.
A határozatot természetesen sohasem hajtották végre. A rohanó események sodrában Eszékről hamar megfeledkeztek. Haditörvényszék elé az ügy nem került, az érdekeltek pedig érthető módon nem nagyon feszegették kevéssé dicsőségteljes szereplésüket. A szabadságharc történetéről szóló könyvek sejtik, vagy sejtetik ugyan, hogy a várat „lanyhán védelmezték“, vagy esetleg árulás történt, de nem ismerik a részleteket. Ezekről a most ismertetett önigazolóirat és mellékletei nyujtanak hiteles felvilágositást.