Alig néhány esztendeje, hogy történelmi mértékkel mérve is szokatlanul hosszu pályafutás és szinte példátlanul hosszu uralkodás után kidőlt az élők sorából. Alig néhány esztendő telt el a ködös és komor novemberi alkonyat óta, mikor a schönbrunni kastélyból szárnyrakelt a hir, hogy Ferenc József megtért az őseihez. A világháboru zajlásának közepette, miközben az ágyuk dörögtek az összes harctereken, hagyta el örökre trónját, melyen meg voltunk szokva őt változatlanul látni évtizedeken keresztül. Arasznyi idő telt el a halála óta és mégis ugy tetszik, mintha históriai messzeségbe távolodott volna tőlünk. Talán az azóta egymásra tornyosuló sorsdöntő jellegü események hosszabbitják meg látszólag az eltelt rövid néhány esztendőt és jelentetik meg közgyülési termek képeiről, történelmi munkák és képeslapok illusztrációiból, emlékérmekről és a papirjegyek áradatában eltünt pénzekről jól ismert vonásait egy már régesrég eltünt és az emlékezések ködéből felmerülő árnyék formájában. Talán annak a körülménynek is kell ezt tulajdonitanunk, hogy egyénileg nem a mi korunkhoz, hanem sokkal inkább ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a negyvenes években haladásról és polgári szabadságról álmodozott, a következő évtizedekben pedig átélte Európa átalakulását s a patriarchális kisvárosok és a postakocsik helyett a zajgó nagyvárosokat és a vasutak hálózatát hagyta ránk örökségül.
Uralkodásának utolsó esztendeiben Ferenc József az öreg ember volt Európa legősibb trónjainak egyikén. Uralkodása első korszakának eseményei már régesrég a mult ködében merültek el, mikor ő még mindig a helyén állott, hadparancsokat bocsájtott ki, minisztertanácsokon elnökölt, államainak főméltóságait kihallgatásokon fogadta és uralkodói kötelezettségeit mintaszerü pontossággal teljesitette. Ő volt az öreg ember, akinek megitéléséhez a mindennapos mérték hiányzott. Személyét majd hét évtizednek az eseményei zugták körül; látta uralkodóknak a trónralépését, megöregedését és elhalálozását s látta ismét utódaiknak eltünését. Első tanácsadóinak és ellenségeinek fiai lettek a miniszterei és voltak méltóságok az udvarában, kiknek nagyatyái ugyanazt az állást töltötték be az ő szolgálatában a viaszgyertyák és előltöltő fegyverek idején. Nem csoda, ha csaknem elveszitette a kortárs jellegét s ő ezekkel, ezek pedig vele idegenül állottak szemben. Ez volt a viszonya a hozzá közelállókhoz; alattvalóinak nagy tömege számára pedig jóformán nem volt egyéb fátyolos képnél. A most élő nemzedék ugyszólván csak a távolból ismerte őt és a legendaszerüséggel övezte körül. Friedjung Macharnak egy hasonlatát alkalmazza rá a történelmen átvonuló árnyékról, melynél nem lehet látni, aki vetiti.
Életének külső eseményei és uralkodásának históriai adatai már számtalan munkában meg vannak irva és ismereteseknek tételezhetők fel. Sokkal ritkábban kisérelték meg Ferenc József egyéniségének a megrajzolását. A semmitmondó udvari diszmunkák, melyek akárcsak a hermelin, csak cifraságszámba mehetnek s a szenzációhajhászó és regényes „leleplezések“, melyek az összeomlás óta gombamódra burjánzottak fel, bátran figyelmen kivül hagyhatók. Hogy reá vonatkozó személyes és emberi feljegyzéseiket közzétegyék, abban a hozzá közelállókat meggátolta a hallgatás kötelezettsége. Csak halála óta kisérelték meg egyesek, hogy róla a valóságnak megfelelő képet rajzoljanak, helyesebben, hogy személyiségének ismeretlen vonásait felfedjék.
Ezekből a halála után megjelent feljegyzésekből, amelyek természetesen nagy óvatossággal kezelendők, mert szerzőik többé-kevésbbé a saját szerepüket igyekszenek igazolni, vagy az események irányitásában való részesedésüket akarják kedvező világitásba helyezni, egy olyan uralkodónak a képe domborodik ki, aki a trónokon ülő többi kartársaival alig hasonlitható össze. Ferenc József az uralkodónak egy többé vissza nem térő tipusát képviselte. Mint Ausztria császára és Magyarország apostoli királya s egy ősrégi családnak az elismert feje, olyan mértékben volt eltelve kimagasló állásának a tudatától, hogy az összes személyi momentumoknak nála háttérbe kellett szorulniok. Lénye ugyszólván beleolvadt az uralkodói hivatásba. Egészen más volt, mint többé-kevésbbé a modernség fuvallatától érintett kollégái. Az idősebb Vilmos császár tulságosan katona volt a szónak porosz értelmében. II. Vilmos nagyon is modern. Edvárd, vagy Lipót, a belgák királya, tőzsdei jegyzéssel a kezükben uralkodtak. Alfonz spanyol király, aki szerkesztőségekbe látogat el és ujságirókkal baráti alapon érintkezik, az uralkodónak ismét egy egészen uj tipusát képviseli. Egy sem volt közülök olyan kizárólagosan császár, vagy király, mint Ferenc József. Nála nem mentek frázis-számba az olyan kifejezések, mint „házam“, „népeim“, „országaim“, vagy „hadseregem“. Ő tényleg tulajdonosnak érezte magát, akit a többiek szolgálni tartoznak, – a többiek, akiket csak szolgálatuk rendfokozata, de nem minemüsége különböztet meg egymástól. Az uralkodóhoz való viszony szempontjából nincsenek állampolgárok, csak alattvalók. E meggyőződésében Ferenc József volt az Isten kegyelméből való uralkodás utolsó megszemélyesitője, ő volt az utolsó a cézárok sorában.
Különösen az öreg Ferenc Józsefet kell ebből a szempontból megitélni. Természeténél fogva is zárkózott jellem volt s ezt a zárkózottságot még fokozta, hogy a tartózkodó magatartásból, melyet az uralkodói méltóságból kifolyólag saját személyét illetőleg kötelességgé avatott, ugyszólván sohasem lépett elő. Nyilvánosság előtt nagyon ritkán beszélt s amit mondott, annak szinte sohasem volt személyes jellege. Ha bármilyen aktusnál beszélnie kellett, adott pillanatban előlépett a szolgálattevő adjutáns és átnyujtotta a papirlapot, melyen nagy, olvasható betükkel volt leirva az uralkodó mondanivalója. Amiket cerclek és kihallgatások alkalmával az előtte feszes tartásban álló alattvalóktól kérdezni szokott, évtizedek óta ugyanabban a megszokott keretben mozogtak. II. Vilmos császárhoz hasonló rögtönzései, impulziv megnyilatkozásai Ferenc Józsefnek sohasem voltak. Politikailag ennek a tartózkodásnak lehettek előnyei, de valami hidegség vette körül az öreg uralkodó személyét. Nagyon jellemző, amit egy megfigyelője állapitott meg róla. Életben minden ember más, mint az arcképein. Ferenc József az életben is azt a benyomást keltette, mint az érmek babérkoszorus mellképei.
Ferenc Józsefnek ezért nincsenek mondásai. A történelem margójára számtalan anekdotát és vidám történetkét jegyeztek fel koronás főkről; ismerünk uralkodóktól és más magas állásu személyiségektől származó, vagy legalább nekik tulajdonitott szálló igéket. Ferenc Józsefnek ellenben se anekdotái, se szálló igéi nincsenek és a kevés mondás, amit neki tulajdonitanak, nem autentikus. Nálunk legismertebb mondásáról, „Szeged szebb lesz, mint volt“, például egész biztosan tudjuk, hogy nem tőle származik, A király ezt sohasem mondta, hanem az ujságirók adták a szájába. „Szellemes“ megjegyzéseket tőle nem nagyon hallottak a zsurnalisztikának nevezett napi történelem krónikásai, viszont formailag soha sem adott okot a megbotránkozásra. Az a vonás hiányzott nála leginkább, amely az uralkodók személyét a többi halandók számára is reálissá, megfoghatóvá, egyénivé és emberivé teszi.
Uralkodásában és családi életében inkább szerencsétlen volt, mint szerencsés. Alatta veszett el végérvényesen a Habsburgok németországi hegemoniája és elvesztek az olasz tartományok, melyekért gyenge kárpótlás volt Bosznia és Hercegovina. Befelé a korlátlan uralkodói hatalmat meg kellett osztania az előretörő demokráciával, kifelé pedig meg kellett érnie, hogy a Habsburgok birodalma második sorba került a rangban ifjabb, de gyorsabban fejlődő világhatalmakkal szemben. Családi életében a legborzasztóbb sorscsapások szinte sorozatosan követték egymást. Miksa császár, Orth János, Rudolf trónörökös, Ottó főherceg, Erzsébet és a többiek. Hogy miként hatottak ezek a csapások reá, a külső világ sohasem tudta meg; csak azt látta, hogy nem görnyedt össze alattuk és nem engedte magát megszokott napi munkájától eltántorittatni. Belső életéről jóformán semmi sem szivárgott ki a nyilvánosságra s ez személyét a titokzatosság ködével vette körül, mely átterjedt környezetére és a vele kapcsolatos eseményekre is. Rudolf trónörökös halálának körülményeit még ma sem ismerjük például hiteles formában. Az uralkodó hallgatást akart és akaratát rá tudta kényszeriteni mindazokra, akik az esemény részleteit ismerték. Csak igy tudta a népmese szájára venni a hirtelen elpusztult trónörökös alakját s igy képződhettek legendák a mindent megiró napilapok korában egy trónnak a várományosa körül. Épen ilyen keveset tudott a külvilág alapjában véve arról a viszonyról, amely Ferenc József és a bécsi Hofburgtheater egy szinésznője között fennállott, noha az utóbbinak a nevét mindenki ismerte, tudták, hogy palotája van a bécsi ringen és villája Ischlben. Olyan történetek, amelyek a somolygós szájra-szájra adásnak anyagot szolgáltathattak volna, Ferenc Józsefről sohasem kerültek forgalomba.
Amennyire a környezetéhez tartozó személyiségek többé-kevésbé szinezett elbeszéléseiből meg lehet állapitani, uralkodásának utolsó éveiben senkivel sem volt igazán bizalmas viszonyban. Családjának tagjai közül Albrecht főherceg állott legközelebb hozzá, de a custozzai győzőnek halála óta elszigetelten állt rokonai között is. A dinasztikus és nemesi előjogokat illetőleg a legmerevebb felfogásnak hódolt. A dinasztia tagjait a legmagasabb piedesztálra helyezte, de még velük szemben is mindig uralkodó maradt. A dinasztikus és az Isten kegyelméből való elvet illetőleg semmi sem jellemzőbb a felfogására, mint egy megjegyzése Milán szerb király halála alkalmából, akit egy udvari méltóság exkirálynak nevezett A király nála szokatlan hevességgel utasitotta rendre az illetőt:
– Exkirályok nincsenek! A király mindig király marad!
Az állami főméltóságokban, hacsak a piramisszerüen rétegeződött emberiség legmagasabb osztályát alkotó arisztokráciához nem tartoztak, mindig csak az általuk betöltött hivatali állást látta és velük bizalmasabb viszonyt teremteni nem törekedett. Az embereket sohasem egyéniségük, hanem a vele szemben fennálló szolgálati viszonyuk szerint értékelte és a személyi szolgálati viszonyból eredő rangokat magasabbra becsülte az állami szolgálatnál. Kifejezésre jutott ez különösen a kitüntetések osztogatásánál, melyeknél az udvari főlakájok és vadászmesterek a hosszu idő óta szolgáló érdemes polgári köztisztviselőket megelőzték. Katonáknál bizonyos számu szolgálati évnek betöltése után kijárt a szokványos kitüntetés. Rendszer volt nála, hogy az elismerésnek ilyen fajtáival sohasem fukarkodott, viszont természetesnek tartotta, hogy mindenki az igazi köszönetre való igény nélkül szolgálja őt, sőt ha kell, kötelességszerüen áldozza fel magát. Igen jellemző e tekintetben Benedek táborszernagynak az esete, akitől egyenesen megkövetelte, hogy akarata ellenére vállalja el ez északi hadsereg főparancsnokságát. Mikor vereséget szenvedett, könyörtelenül elejtette őt. Először hallgatást követelt tőle a vereség okairól s mikor biztos volt a hallgatás felől, megjelent a Wiener Zeitung hires közleménye, hogy Benedek tönkretette katonai hirnevét az utókor előtt és a legfelső hadur megvonta tőle bizalmát. Polgári mérték szerint ezt az eljárást megitélni nem lehet; esetleg még az sem találó, hogy porosz történetirók machiavellizmusnak nevezték. Egyszerüen abból a felfogásból fakad, hogy bárki is tartozik magát feláldozni, ha a császár és a dinasztia érdeke ugy kivánja.
Emberileg közeli viszonyban az öreg uralkodó, talán a környezetéhez tartozó néhány öreg urat kivéve, ugyszólván senkivel sem állott. Miniszterei között volt akárhány, aki nem ismerte őt jobban, mint az átlagos ujságolvasók. A kimért kihallgatások, amelyeken a miniszterek csak referáltak, kérdésekre feleltek és az uralkodó fejbólintására távoztak, alig nyujtottak alkalmat a megismerésére. Hogy Ferenc József személyéről oly kevés hir jutott nyilvánosságra, annak részben az is volt oka, hogy azoknak, akik vele érintkeztek, sem volt róla sok elmondani valójuk. Személyét kimértség és hidegség vette körül. Az udvari körök számára valósággal esemény volt, mikor az 1905. évi galiciai hadgyakorlatok befejeztével a vezérkari főnököt „régi barátom, Beck táborszernagy“ kifejezéssel illette. Ilyen meleg szavakat másokkal szemben sohasem használt. Emberi szempontból azonban ez a távolság és tartózkodó magatartás nagyon jól megérthető. Fiatalkori barátai és tanácsadói szokatlanul hosszu uralkodásának ideje alatt mind elhaltak mellőle s az ő alakja ugyszólván a személytelenségben merült el. Mint Disraeli mondja, az öregség önmagában nagy erő, a tekintélynek és presztizsnek egyik legerősebb forrása Ez az öregség volt Ferenc József megkülönböztetett tiszteletének a titka, egyuttal azonban uralkodásának a gyengéje.
Ferenc József egyéniségének személytelensége és tartózkodó magatartása, még legközelebbi környezetével szemben is, teszi különösen nehézzé lelki életének és belső fejlődésének a megrajzolását. Mégis cselekvései, élettörténetének külső körülményei alapján meglehetős valószinüséggel lehet azt állitani, hogy hosszu uralkodásának változatokban gazdag évtizedei nyomtalanul nem vonultak el fölötte és erős eltolódásokat idéztek elő nemcsak politikájában, a kormányzat kezelésében, hanem a dolgokról alkotott személyes felfogásában is. Bizonyos, hogy merev, abszolutisztikus uralkodónak nevelődött és ifju korában valószinülng háza németországi missziójának tudatától volt eltelve. E korszakban főleg anyjának, a becsvágyó Zsófia főhercegnőnek, Schwarzenberg hercegnek és Rauscher biborosnak a befolyása alatt állott. Az 1866. esztendei szerencsétlen háboru Ausztriát nemcsak német- és olaszországi hatalmi poziciójából szoritotta ki hanem végleg megbuktatta a mereven abszolut és centralisztikus rendszert is. 1866 után Bécsben nem adták ugyan föl a reményt, hogy a Habsburgok hatalmi köre a déli német államok segitségével ismét kiterjeszthető lesz Németországra, de a porosz fegyverek sikerei a francia harcmezőkön megpecsételték a befejezett tényeket és a már féfikora delén álló Ferenc Józsefet uj utakra kényszeritették. Abszolut uralkodóból alkotmányos fejedelem, a Hohenzollernek riválisából pedig a porosz vezetés alatt létrejött uj birodalomnak a szövetségese lett.
Lélektanilag az utókor ennél a kettős esetnél egy nagyon érdekes átalakulással áll szemben. Azt kétségtelennek kell tekinteni, hogy az Isten kegyelméből való elvnek szigoru felfogása és uralkodói méltóságának mindennél magasabban való értékelése mellett az alkotmányosság elveit Ferenc József meggyőződésből nem tehette magáévá. Épen ugy teljesen megbizható nyilatkozatok alapján abban sem lehet kételkedni, hogy a porosz hatalommal és a Hohenzollernekkel nem rokonszenvezett s csak azért fordult a német szövetséghez, mert nem volt más választása. Az alkotmányosságot és a német szövetséget csak a kényszeritő körülmények hatása alatt fogadta el. Mindenesetre nagy önmegtagadás volt tőle, ha atyáinak örökségéről és ifjukorának ragyogó álmairól, a korlátlan császári hatalomról és a Habsburgok német hegemoniájáról visszavonhatatlanul lemondott. Mindazonáltal annyira beleélte magát az alkotmányos uralkodásnak a technikájába, hogy a bizantinizmus még a „legalkotmányosabb uralkodó“ cimével is megtisztelte. Ferenc József alkotmányosságát nem szabad azonban valamely belső meggyőződésből fakadó politikai elvnek, a népek önkormányzati joga elismerésének, hanem csakis adminisztrativ kisegitő eszköznek tekinteni. Az emberi társadalomnak az államról, a kormányzók és kormányzottak egymásról való viszonyáról alkotott felfogása az ő uralkodásának ideje alatt a legnagyobb változásokon ment át, ő azonban e felfogásnak a megváltozásától bensőleg teljesen idegen maradt. Az alkotmány megtartását, a felelős minisztériumokkal és népképviseletekkel való együttdolgozást ugyszólván egy ellentmondás vitte bele a lelki világába: az, hogy az Isten kegyelméből való uralkodónak, aki nem az alattvalóknak, hanem egy felsőbb hatalomnak és a saját méltóságának tartozik felelősséggel, nem szabad megszegni az adott szavát.
Ez volt az esete a német szövetségnél is. Ma már tudjuk, hogy Németország bekeritése idején Edvárd király fényes ajánlatokkal környékezte meg, birtokállományának garantálásával, sőt növelésének igéretével igyekezett őt az ántánt oldalára csábitani, vagy legalább is semlegességét biztositani, de Ferenc József hajthatatlan maradt. Az aláirásával szentesitett szövetséget még azokban a pillanatokban is szilárdan megtartotta, mikor egy más állásfoglalással előnyöket érhetett volna el a monarchia számára. Az utólagos bölcsesség megvilágitásában mondhatjuk azt is, hogy megmenthette volna vele a monarchiát és a Habsburgok birodalmát. Az uralkodói állásról alkotott felfogásából folyt azonban, hogy cselekedeteiben nem annyira politikai és egyéb megfontolásokkal, mint inkább a méltóság elvével vezettette magát.
Uralkodása második felének látszólagos ellentmondásait ezzel az egy körülménnyel nehézség nélkül érthetővé lehet tenni. Államférfiaknak és történetiróknak nagyon sokszor feltünt az a különböző elbánás, melyet Ferenc József a magyar és osztrák ügyek intézését illetőleg tanusitott. Nem puszta feltevés, hogy a magyar alkotmányt, melyre esküt tett, az általa császári hatalmának teljességéből ajándékozott osztrák alkotmánytól eltérőleg kezelte s az utóbbinak egyoldalu értelmezésére kizárólag magát érezte feljogositottnak. Merev magatartása a katonai kérdésben viszont azzal függ össze, hogy az állami élet megnyilvánulásainak ezt a részét kizárólag a saját hatalmi körébe tartozónak tekintette s talán a hadsereg egységének fenntartásában a monarchia fennállásának egyik biztositékát látta. A magyar politikától való idegenkedése bizonyára azzal függ össze, hogy magyar részről látta a hadseregnek általa féltve őrzött egységét legjobban veszélyeztetettnek. Elég hitelesnek látszó visszaemlékezések szerint legszivesebben szabadjára hagyta volna a magyar kormányokat, hogy csináljanak idehaza, ami nekik tetszik, de hagyják meg neki a hadsereget. A veszedelmet itt látta és e veszedelemtől elfoglalva, nem tudta értékük szerint felbecsülni azokat a centrifugális erőket, melyek más népek részéről uralkodásának végső éveiben egyre nagyobb mértékben jelentkeztek. Nem lehet tagadni, hogy a hatvanas évek óta külső és belső politikájának az utjai gyakran igen erősen elváltak egymástól. Német szövetség az egyik s az ausztriai szlávokra támaszkodó koaliciós minisztérium, meglehetősen messzemenő föderalisztikus gondolatokkal a másik oldalon, nehezen hozhatók elvi összhangba egymással. Következése volt ennek a hadsereg és részben a magasabb hivatalnoki kar elnemzetietlenedése s a bizonytalanság a nemzetiségi kérdés kezelésében.
Egy olyan uralkodónak, mint Ferenc József, aki alapjában véve idegen volt a modern állami gondolattól és a Habsburgok házi hatalmának eszméjétől volt eltelve, épen ugy, mint elődei, nem lehetett nemzeti uralkodó a szónak mai értelmében. A Habsburgok, ha a körülmények ugy kivánták, spanyolok lehettek Spanyolországban, németek Németországban, olaszok Olaszországban, esetleg magyarok Magyarországban, de nem olvadhattak bele egy nemzetbe sem teljesen. Épen ugy elnyomó törekvéseik sohasem kimondottan valamely nemzet ellen, hanem a nemzetnek azon tényezői ellen irányultak, amelyek a házi hatalmi törekvéseknek az utjában állottak. Harcaik mindig két igen eltérő felogásnak a konfliktusából eredtek. Nevelésénél, nyelvénél fogva Ferenc József német volt, a német nyelvet bécsi dialektussal beszélte. Érzés dolgában azonban épen annyira állott közel az osztrák németekhez, helyesebben épen annyira állott távol tőlük, mint országainak bármelyik más népétől. Ez a nemzeti, különösen az osztrák nemzetiségi kérdésben tanusitott és hiressé vált objektivitásnak a forrása. Ez az objektivitás majdnem annyira ment, hogy az osztrák németség, melynél birodalmi szimpátiákat lehetett feltételezni, gyakorta ok nélkül háttérbe szoritottnak érezte magát. Ferenc Józsefnek személyes presztizse ezáltal nem szenvedett ugyan; népszerüsége az alpesi németek körében változatlan maradt, de az osztrák-német intelligencia érezhetően eltávolodott a habsburgi gondolattól és nagy morális erők, melyek más államoknak rendelkezésükre állottak, még annak a népnek körében is, melynek közepette a dinasztia leginkább élt, veszendőbe mentek a monarchia számára.
Ma már meg lehet állapitani és be is lehet vallani, hogy a magyarokat Ferenc József sohasem szerette és mindig bizalmatlan volt a magyarsággal szemben. Azok a benyomások és érzések, amelyek az ifju Ferenc Józsefben felhalmozódtak, minden változás mellett is megmaradtak az öreg Ferenc József lelkében. Uralkodása idején erről nem lehetett beszélni és irni; a bizantinizmus, a célzatos történetirás és a hivatalos helyekről irányitott ujságirás magasabb érdekből megmásitani igyekezett a mindkét részen élő igazi érzéseket. Mert az igazi szeretetnek a hiánya kölcsönös volt. Udvari emberek emlékirataiból tudunk már egyes nagyon jellemző apróságokat. Ferenc József mindig Bécset tekintette otthonának és csak látogatóba jött Budapestre. Egy ilyen látogatás alkalmával Ferenc Ferdinándnak arra a megjegyzésére, hogy idegenül érzi magát a magyarok között, Ferenc József megerősitőleg mondotta, hogy ő is. Egészen a világháboru kitöréséig az öreg uralkodó egy rendjelet viselt állandóan: azt az orosz kitüntetést, melyet Miklós cártól a magyarok ellen megvivott győri ütközet után kapott. Mindenesetre elég különös dokumentum egy uralkodó és a saját alattvalói közötti viszonyra. De hogy ez a viszony a másik oldalról sem jutott el az igazi felmelegedésig, azt igazolhatja mindenki, aki felnőtt ember eszével tud visszaemlékezni Ferenc József uralkodásának utolsó évtizedeire. A kiegyezés utáni pompázó, ünnepi hangulatot kijózanodás követte s uralkodó és nemzet állandóan mint alkudozó, idegen felek állottak egymással szemben. Az utolsó évtizedekben uralkodó és népe közötti viszony lehetett néha korrekt, de igazán meleg és őszinte nem volt soha.
Ferenc József lelki élete aránylag szük keretek között mozgott, anélkül, hogy e megállapitásnak bárminemü bántó mellékizt lehetne tulajdonitani. Helyes kifejezéssel élve, érdeklődésének a köre volt csekély. Nevelése korán befejeződött; tizennyolc esztendős korában került a trónra s ettől az időtől fogva kizárólag csak uralkodott. Hogy a tudományok iránt érdeklődjék, ahhoz nem volt ideje s hogy a müvészetek iránt fölmelegedjék, ahhoz nem volt érzéke. A tudomány és müvészet pártolása nála nem valamely belső szükségből fakadt mint a bajor Wittelsbachoknál, hanem az uralkodói hivatás teljesitéséhez tartozott. A müvészileg széphez való viszonya körülbelül az volt, mint a józan, átlagos polgáremberé; mentes minden extravaganciától és lelkesedéstől. Bécsnek talán ő volt az ujjáépitője, sőt talán ő volt a legnagyobb épittető az összes Habsburgok között. Hosszu uralkodása alatt bőven telt rá ideje. Az ujjáépült Bécsre az ő egyénisége is bizonyára rányomta a bélyegét. Ha azonban évek multával müvészi szempontból méltatni fogják Ferenc József korát, mint ahogy már megtörtént a victoriánus korszak méltatása Angliában, bizonyára meg fogják állapitani róla, hogy abban, amit ez idő alatt épületekben, szobormüvekben alkottak, lehet sok pompázó alkotás, de majd valamennyi hideg. A régi Bécs müvészetének melegsége és intimitása hiányzik belőlük.
Tudományos intézetek megnyitását, muzeumok alapitását, képtárlatok meglátogatását az öreg uralkodó épen olyan reprezentativ kötelességnek fogta fel, mint a trónbeszédek felolvasását, idegen uralkodók és követeik fogadását és katonai parádékat. Képtárlatokon előre megjelölték a képeket, melyeket az uralkodó valamelyik császári gyüjtemény számára meg fog vásárolni. A bécsi Künstlerhaus egyik tárlatának a megnyitásáról maradt fenn egy nagyon jellemző kérdése. Az egyik kijelölt képnél, amely tulságosan modern volt számára, megkérdezte:
– Muszáj, hogy ezt a képet megvegyem?
Erzsébet királynénak csapongó, müvészi hajlandóságokkal teli, exaltált, magányra hajló természete számára, aki az életet uralkodó létére is nyárspolgári józansággal fogta fel, alapjában véve idegen volt. Természetüknek ez a különbözősége, a belső megértésnek a hiánya volt az egyik forrása annak az eltávolodásnak, amelyet a norvég Tschudi Klára könyvében kissé regényszerüen, de lélektanilag helyesen jellemez.
Ilyen volt Ferenc József vallásossága is. Ferdinánd és Miksa korától kezdve, akiket némi protestáns rokonszenvvel gyanusitottak, századokon át a spanyol és osztrák Habsburgok voltak Európának a legkatolikusabb uralkodói. Katolikus voltában Ferenc József, a fanatikusan katolikus Zsófia főhercegnőnek fia és Rauscher bécsi hercegérseknek a tanitványa, hü utóda volt őseinek. A katolikus egyházzal egybeforrottnak érezte házát, országát és hadseregét. A katolikus egyház nagy ünnepei nála állami aktus számba mentek és a nagycsütörtöki lábmosást uralkodói kötelességei közé sorozta. Külpolitikájában a pápa világi hatalmának principiumán állott és köztudomásulag sohasem lehetett rávenni, hogy a „szövetséges“ olasz királyt fővárosában meglátogassa. Ezért volt Viktor Emánuel egyetlen uralkodótársa, akit nem ismert. Mikor viszonoznia kellett Umberto bemutatkozó látogatását, hosszu diplomáciai tárgyalások után a látogatást nem Rómában, hanem Velencében adta vissza. Hitében buzgó volt, de ez a hit távol állott minden romanticizmustól és miszticizmustól.
A katolicizmusnak ez a csaknem dinasztikus funkció gyanánt való felfogása eredményezte Ferenc Józsefnek a többi felekezetekhez való különös viszonyát. Külsőleg ez a viszony teljesen korrekt volt, a vezető állások betöltésénél nem tett különbséget felekezet és felekezet között. Még a Zsófia–Rauscher érában is volt protestáns minisztere a birodalmi német eredetü Bruck személyében. Mindig élt azonban benne bizonyos averzió a protestantizmus, mint elv ellenében, amely sokszor kétségessé tette családjának hatalmát.
Ferenc József uralkodásának idejére esik a zsidóknak nagymérvü térfoglalása a gazdasági, társadalmi és politikai életben. Mint jelenség ez a nagyarányu előrenyomulás nem kerülte el a figyelmét. A viszonya azonban hozzájuk egészen más volt, mint a protestánsokhoz. Politikai averziót nem érzett velük szemben, mert a saját és házi szempontjából nem tartotta őket veszedelmeseknek. Hozzájárult zsidó pénzemberek és nagyiparosok nemesitéséhez és bárósitásához és különböző cimek adományozásához. A zsidósággal szemben a felfogása ugyszólván a középkorban gyökeredzett, mikor a zsidót nem szerették, de babonás respektussal viseltettek iránta, mint aki Krisztust nem hiszi ugyan, de családfáját egyenes ágon a világ teremtésének legendájáig tudja visszavezetni.
A felsorolt néhány körülmény az öreg uralkodónak nemcsak jellembeli sajátosságaira utal, hanem nem kevésbbé éles világot vet lelki berendezésére is. Az alapjukban konzervativ természetek közé tartozott. Bizonyos, hogy nem volt az ujitások barátja és változásoktól mindig idegenkedett. Néha ugyszólván küzdött az idő követelményei ellen, de nem lévén küzdelemre termett természet, az ellenállás leküzdése után belenyugodott a befejezett tényekbe. Ez volt esete a magyar kiegyezésnél, a német és olasz szövetségnél, az osztrák polgárminisztérium kinevezésénél, a polgári házasság szentesitésénél és más eseményeknél. Ifjukori éveinek sikertelen kisérletezései után kormányzási elv lett nála a réginek lehető megtartása. Legszivesebben nagy lelkiismeretességgel mélyedt el az aprólékos munkában, melyet élete utolsó percéig a legnagyobb buzgalommal és kötelességtudással látott el. Ismeretes, hogy napi időbeosztása mily pontosan volt megállapitva és a szolgálati üzem kerekei mily pontosan forogtak körülötte. Pontosság és a formális kötelesség teljesitése tekintetében mindig jó példával járt elől. Olyan meglepetések, melyek kétségbe szokták ejteni az udvari és katonai parádék rendezőit, nála sohasem fordultak elő. Minden alkalommal számitani lehetett rá, hogy az uralkodó másodpercnyi pontossággal jelenik meg a kitüzött időben és miniszterei biztosak lehettek az eléje terjesztett ügyek késedelem nélküli, aktaszerü elintézése felől. Pedig nála, akinek kabinetirodájában nem egy, hanem két állam komplikált igazgatásának a szálai futottak össze s aki a munkát még a részletkérdésekbe való elmélyedéssel is szaporitotta, ezek az uralkodói teendők sokkal számosabbak voltak, mint többi uralkodótársainál. A kötelességek teljesitése tekintetében kétségtelenül első szolgája volt az államnak, aki magával szemben sohasem tett engedményeket. A megállapitott rend pontos betartása volt életének legfőbb elve és ettől még a legnagyobb csapások idején sem tért el. Valószinütlenül hangzik ugyan, de ezekből a tulajdonságokból következő valóság, hogy egy nappal fiának és örökösének halála után az iróasztalánál ült és a bécsi egyetem több hallgatójának, közöttük Hussarek későbbi osztrák miniszterelnöknek sub auspiciis imperatoris kitüntető okmányát irta alá. Semmiesetre sem volt a tuláradó és tüntetőleg mutogatott érzéseknek az embere; az ilyen esetek azonban teljes érzésnélküliségének a hirét keltették.
Ez a kicsinyességeiben tulzásig menő formális kötelességteljesités nem jelentette egyuttal a kérdések érdemi elintézését is. Ferenc Józsefről meg lehet állapitani, hogy hosszu uralkodása alatt páratlan gyakorlatra tett szert az emberek kezelésében; fel tudta őket használni és le tudta őket járatni, mint a magyar koaliciónak a példája mutatja; igen nagy volt a személyi és tárgyi emlékezőtehetsége; voltak tulajdonságai, melyek uralkodóknál igen becsesek, de nem volt tehetség a szónak igazi értelmében. Lendület, lelkesedés, alkotó erő, müvészi vonás, áttekintés az egész felett, idegenek voltak a természetétől. Nagyon jó, az átlagon felül emelkedő uralkodó lett volna egyszerübb viszonyok közepette, például a felvilágosodott abszolutizmus idején egy olyan államban, ahol nem ütköznek össze olyan különböző érdekek, törekvések, mint a monarchiában. Mint a bécsiek mondották, Hofrat-természet volt, akinek legfontosabb a hivatalos időnek pontos betartása és az ügyeknek aktaszerü elintézése. A nagy, átfogó jelentőségü kérdések elől, mint a nemzetiségi kérdés megoldása, a monarchia ujjászervezése, a kül- és belpolitika összhangba hozatala, a hadsereg reformja, legszivesebben kitért. A kérdések gyökeres megoldásával szemben mindig tartózkodást mutatott, nehogy a nagy problémákat egész nagyságukban felidézze. Jellemének ez a vonása élete utolsó éveiben, mikor az öregséggel velejáró energiacsökkenés is jelentkezett, még erősödött. Az uralkodónak ez a lelki dispoziciója rányomta a bélyeget környezetére, az állam sorsának többi intézőire is. Halálakor ezért maradt a megoldatlan kérdések egész légiója örökül népeire és trónjának fiatal, tapasztalatlan örökösére.
Ugyanilyen természetü volt a viszonya a hadsereghez is. Köztudomásu róla, hogy egész lelkével csüngött a hadseregen. Mindig az egyenruhát viselte, melyet a legelőkelőbb diszruhává avatott. Legszivesebben katonai kérdésekkel foglalatoskodott s katonai fegyelmet követelt udvaránál is. E tekintetben senkivel szemben sem tett kivételeket. Mindazonáltal igazat kell adnunk annak a valószinütlenül hangzó megállapitásnak, hogy alapjában véve nem volt katona. Szemében a hadsereg nem a politikának volt az eszköze, hanem inkább parádés keret, az udvarnak a függeléke, mely az ő idejében kétségtelenül a legdiszesebb és legjobban szervezett volt egész Európában. Hadvezér sohasem volt és háboruinak vezetését formálisan is tábornokainak engedte át. A katonai kisüzem volt az igazi szakmája, melynek részletkérdéseibe időt és fáradságot nem kimélve mélyedt el. A hadsereget illetőleg uralkodása első évtizedeinek a felfogását őrizte meg. Minthogy a környezetébe tartozó öreg urak csakis ebben az irányban mozogtak és elsősorban a legfelső hadur felfogásával vetettek számot, a hadseregnek megfelelő fejlesztése ugyszólván teljesen ki volt zárva. A hadgyakorlatokat évtizedeken át nem a katonai szempontoknak megfelelően rendezték, hanem arra ügyeltek, hogy a legfelső hadurnak a tetszését megnyerjék. Ennek az őszinteség nélküli, beteg rendszernek a csökevényei tömérdek emberáldozattal jártak a háboru első hónapjaiban.
Fiatalabb katonatisztek és az öreg uralkodó között minden érintkezés hiányzott. A katonai fegyelem merevsége mellett elképzelni sem lehetett, hogy valaki előtte a hadsereg ismert hiányosságait feltárja és kezdeményezőleg lépjen fel. Igaz ugyan, hogy katonai téren 1906 óta, Ferenc Ferdinánd trónörökös követelései nyomán nagy változások történtek. Conradnak vezérkari főnöki minőségben kifejtett tevékenységét lehet nagyon különbözően megitélni, – gyakran a valóság talaját elvesztette a lába alól, – de az az egy bizonyos, hogy a hadsereg modernizálása az ő hivatalbalépésével vette a kezdetét és ettől az időponttól kezdve lett belőle puszta dekoráció helyett modern értelemben vett fegyveres erő. Rettenetes sokat kellet utánapótolni, különösen az irodaszolgálatban és protekciós gazdálkodásban elposhadt vezérkart kellett a háborut előkészitő irodává átszervezni. Tábori egyenruhával az osztrák-magyar hadsereget csak közvetlenül a világháboru előtt szerelték fel. Nagyon sok hiteles tanu igazolja, hogy az öreg uralkodó ezeket az ujitásokat és a trónörökös katonai irodájának a hadseregre gyakorolt befolyását idegenkedéssel szemlélte.
Világos, hogy egy olyan lelki berendezésü uralkodónak, mint az öreg Ferenc József, a törekvése csak a béke megtartására irányulhatott. Első tanácsadóinak következéseikben sulyos hibái is, melyeknek a Habsburgok német- és olaszországi hatalmi állását kellett áldozatul odadobni, egy olyan politikának a szükségességét vitték bele a tudatába, mely a meglevőnek megtartását tekinti élete legfőbb céljának. Nem annyira a trónbeszédeknek gondosan kicsiszolt mondatai, mint inkább ritkán tett közvetlen kijelentései mutatják, hogy a háborus bonyodalmakat mindig és minden körülmények között legszivesebben elkerülte volna. Conrad ajánlatát, aki 1906-ban a monarchiára legkedvezőbb körülmények között akarta Olaszországot megrohanni, a leghatározottabban visszautasitotta. Egészen hiteles tanuk szerint még a szerbiai ultimátum elküldése, sőt a diplomáciai összeköttetés megszakitása után is bizott a béke megtartásának a lehetőségében. A legnagyobb bizonyiték, hogy nem akarta a háborut, az a körülmény, hogy a monarchiát még a hadüzenet után is jóformán készületlenül találta az ellenségeskedések megkezdése. Sokak szemében lélektani rejtély lehet, hogy ilyen körülmények között az öreg uralkodót miként lehetett rábirni a hadüzenet aláirására, annál is inkább, mert a szarajevói gyilkosság áldozatai nem állottak tulságosan közel a szivéhez. Elhatározásában feltehetőleg dinasztikus érzésének a megsértése játszhatott fontos szerepet, támogatva attól a reménységtől, hogy a többi szuverének is ugy gondolkodnak, mint ő és a gyilkosság értelmi szerzői cselekvő támogatásra nem számithatnak. Megtévesztették őt a jelentésekkel is, melyek szerint a háborutól nem kell tartani, mert a monarchia erélyes fellépésére Szerbia kétségtelenül kapitulál.
A háboru változó szerencséjü eseményeit stoikus nyugalommal vette tudomásul. A szövetséges hadseregek győzelmei örömmel töltötték el, de a végső győzelem biztonságának érzése hiányzott nála. A kilátásokat inkább pesszimisztikusan itélte meg és többször ugy nyilatkozott, hogy a küzdelem a központi hatalmak erőit meghaladja. Ebben a kérdésben jobban itélt, mint a magukat utólag igazolni és rehabilitálni akaró hadvezérek és politikusok egész légiója. A háboru ideje alatt csaknem teljesen elzárkózva élt schönbrunni kastélyában és talán még a szokottnál is fáradhatatlanabb módon végezte napi munkáját. A külvilággal való összeköttetése mindinkább néhány magas méltóságra szoritkozott és a termekben, ahol Mária Terézia idején az udvari élet teljes pompájában zajlott, hangtalan csend uralkodott. Teljesen egyedül érezte magát legjobban. De a rosszindulatu torzképek egy aggastyánról, aki előtt az eseményeket eltitkolják, egyáltalán nem voltak igazak. Sven Hedin, a legutolsó magánemberek egyike, akit Ferenc József kihallgatáson fogadott, még megcsodálta szellemi és testi energiáját. Csak az utolsó hónapokban viseltetett teljes passzivitással az eseményekkel szemben. A hanyatlás nála csak 1916 őszén kezdődött. Mindamellett változatlanul dolgozott iróasztalánál és még az utolsó napon is, mikor erős láz gyötörte, csak nehezen lehetett rábirni, hogy ágyba feküdjön. Magas kora mellett, egy hetekig tartó betegség után, halála nem jött váratlanul, mégis következményeiben sulyos esemény gyanánt hatott. Nem kevesen vannak, akik a monarchia rothadását sok tekintetben tulhosszu uralkodásának a számlájára irták és mégis ugy érezték, hogy halála nem egy nagy vereséggel fölér. Cramon tábornok, Németország meghatalmazottja az osztrák-magyar főhadiszálláson, azt irta, hogy a marnei vereség mellett Ferenc József halála volt a legnagyobb csapás, mely a központi hatalmakat érte. A jóslások, hogy a monarchia nem fogja Ferenc Józsefet tulélni, közvetlenül halála után nem teljesedtek ugyan, sőt egyideig még olyan életerőről tett tanubizonyságot, amely egyik rázkódtatást a másik után állotta ki. De sokáig nem tartott, mikor az államalakulat, melynek majd hét évtizedig állott az élén, romokban omlott össze.
A kapucinusok sirboltjából emlékezések merülnek fel, melyek elmult századokkal kapcsolnak össze bennünket és rég elhalványodott alakokat jelentetnek meg előttünk. Ferenc József az utolsó a sorukban. Történelmi jelentőségét lehet nagyon különbözőképen megitélni, a történelemnek jöhetnek még váratlan fordulatai, de az bizonyos, hogy vele a régi habsburgi gondolatnak utolsó képviselője, sőt talán a régi, Isten kegyelméből való elv szerinti utolsó uralkodó tért meg örökre atyáihoz.