A harmadik ének elején a Pokol kapujának borzalmas felirása:

Francesca felelete Dante kérdésére:

Épen olyan ismerős a tömörségében mindent megérzékeltető sor, mely elmondja, hogy Lancelot históriájától megejtve, Paolo és Francesca, hogy gyultak egymás iránt bünös szerelemre:

vagy a régi szerelemnek felébredése Beatrice iránt:

vagy a büszke sor:

A magyar idézetek az utolsó kivételével Babits forditásai.

Ezek csak nagyon szórványos szemelvények, de ha csak erre a kevés képre és idézetre gondolunk is, vajjon hány költő mondhatja el magáról, hogy hatszáz esztendő multával ennyi is marad meg belőle élőn, elevenen és üdén.

Dante a géniusznak biztonságával érezte és tudta, hogy nemcsak kortársai, hanem számtalan késői nemzedék számára ir. Számtalan idézettel lehet bizonyitani a szinte korlátlan önbizalmat s annak tudatosságát, hogy egyedülállót és örökéletüt alkotott. Erre vall már, amit a Vita nuova végén mond Beatricéről, hogy olyant ir róla, aminőt még nőről nem mondtak soha. Ugyanezt az érzést fejezi ki a büszke sor:

A számüzött tudja, hogy a pártok harcában egyedül áll, de ez a büszkesége:

A Pokol XV. énekében néhai tanitómesterével, ser Brunettoval jósoltatja meg magának majdani hirét, dicsőségét:

Természetes, hogy egy olyan nagyszabásu költői alkotásban, mint az Isteni szinjáték, az egyes részeknek nagyon különböző a vitalitásuk és nagyon különböző az értékelés módja is, ahogy az egymást követő nemzedékek Dantet megitélték. Kortársai sokoldaluságát, teologiai, földrajzi, csillagászati tudásának gazdagságát, az események széleskörü ismeretét, rendszerének tökéletes voltát és allegoriáinak mélységét csodálták nála leginkább. Erre utal a jellemzés is, melyet Villani adott Danteról halála évében. Ezeket fölébe helyezték müvészetének. Inkább a skolasztikus tudóst látták benne, aki summáját adta az akkor ismert tudásnak, mint költőt s a részletek kommentálása fontosabb lett, mint az egésznek átértése. Tekintélye azonban kétségtelen volt s hire beszárnyalta egész Italiát. Firenze, amely számüzte őt, alig egy-két évtizeddel halála után már tanszéket állitott Dante magyarázatának s Boccacciót szerződtette első tanárául. Az Isteni szinjáték mágikus könyv hirébe került és kétes esetekben, lapjait felütve, akár a Sybilla könyveit, vagy a bibliát, jóslásra használták.

Mégis a reneszánsz volt az, amely Dantet költői mivoltában helyezte igazán magas piedesztálra s a legnagyobb költőt és az olasz irodalmi nyelv megalapitóját tisztelte benne. A reformáció és ellenreformáció századaiban sülyedni látszott Dante megértése. A középkori misztikus idegen volt a racionalistáknak, a müvész a képrombolóknak, viszont a papság sem rajonghatott a keresztény gondolatnak egy olyan képviselőjéért, aki az összes megénekelt pápák közül csak egynek juttatott helyet a paradicsomban, de annál többnek osztotta ki a pokol válogatott gyötrelmeit. Az ellenreformációnak a katholicizmusa is, mely a tridentinum óta a jezsuita fegyelemnek a jegyében állott, más volt, mint a középkornak misztikummal és viziókkal teli világa, vagy a reneszánsznak az antikot a modernnel vegyitő müvészi szelleme. Épen ugy nem érthették meg Dantet azok a korok, melyek az irodalomban a precieuseködést teremtették meg, az épitészetben pedig román bazilikák, karcsu kampanilék és gotikus dómok helyett barokk templomokat alkották.

Danteval is az történt, ami nagy szellemekkel történni szokott. Utólag mindenki magáénak akarja vallani. Voltak, akik látnok helyett hitvitázót kerestek benne és voltak protestáns magyarázói, akik a pápák elleni kifakadásai miatt heretikusnak, a reformáció pedáns előfutárának, sőt szocialistának igyekeztek feltüntetni. Pedig Danteban egyáltalán semmi sincs a szabadgondolkodóból. A pápákat, akiket büntet, azért bünteti, mert az egyház és az isteni rend ellenségeit látja bennük. Ha ellensége volt is a pápák világi uralmának és az erkölcsöket megrontó gazdagságnak, állandóan hivő fia maradt az egyháznak és hirdetője az egyház dicsőségének. A legkatolikusabb költő, aki valaha csak élt. Oly ragyogó szinekkel festi meg a diadalmas egyházat, mint senki előtte és utána soha.

Az utókor szokása az is, hogy szereti magának a saját elképzelése szerint megrajzolni hőseinek az alakját. Idealizálja őket s ezek az idealizálások idővel olyan törvényszerüekké válnak, hogy tőlük eltérni nem szabad. Krisztusról kép nem maradt fenn s a müvészet megteremtette a maga Krisztus-tipusát, a szőke fürtü, hullámos haju, álmodó tekintetü, karcsu alakot, kinek szeme a végtelent sugározza vissza. Az utókor ilyen Dante-tipust is teremtett magának: magas, szikár termet, hosszu talárban, markáns vonások, széles homlok, sovány arc, hajlott sasorr, hatalmas áll és átható mély, mélabus szemek. Igazi tragikus arc, a számüzött költőnek az arca. Carlyle mondja, hogy ezt a képet, melyet a művészet teljesen elfogadott, szeretné is valódinak tartani. Pedig Boccaccio, aki mint gyermek látta még a korán megöregedett költőt, azt mondja róla, hogy az alakja kicsiny és jelentéktelen, tartása hajlott, arcát pedig sürü, sötét szakáll fedi. Mennyire más ez a mi tudatunkban élő Dante-képnél, melynek eredetijét a firenzei Bargello-kápolna szakáll- és bajusztalan ifjui képében kell keresnünk. De ez a kép is, mely legfeljebb a Vita nuova idejének fiatal Danteját ábrázolja, jóval a halála utáni esztendőkből származik. Ezt a képet fejlesztették később az élet utjának felét már megjárt Dante tipusává. Müvészi legendával állunk igy alkalmasint szemben, melynek alapja, hogy az emberi lélek azt akarja hinni és igaznak tartani, amit elképzelni szeret. Annál komikusabb, hogy ebből az idealizált képből egyes fajelméleti „tudósok“ messzemenő következtetéseket vontak le Dante egyéniségére és germán mivoltára.

De vajjon fontos-e egyáltalán a géniusznál, hogy milyen volt az a porhüvely, mely a léleknek csak mühelyéül szolgált. Hisz a testi mulandóságban közösek ők a trónokon ülő jelentéktelenségekkel és a szürke tömegből fel se bukkanó százezrekkel. Ami kiemeli őket, alkotó teremtő erejük, tudós, költő, vagy müvészi mivoltuk s az a csodálatos funkció, melyet közkeletüen léleknek nevezünk. Dante igazán az Isteni szinjátékban él, mellyel megajándékozta az utókort s az utókor az Isteni szinjátékhoz alkotta meg azt a Dante-képmást, melyet legmegfelelőbbnek tartott a költő számára.

A mi megitélésünkben Dante elsősorban költő s ami nála emberi, az áll hozzánk legközelebb. Politikai szenvedélye már már nem hevit bennünket, a világról alkotott felfogása megdőlt, skolasztikus okoskodásai pedig hidegen hagynak. Örök ellenben az alkotó, teremtő művész, aki nemcsak saját kora, hanem minden idők számára dolgozik. A mi szemünkben az a Dante, aki megrázó képekben ecseteli a pokol borzalmait és szenvedéseit s itélkezve járja be az alvilágot, erősebb, mint a purgatóriumnak vezeklője és a paradicsom zengő himnuszainak az irója. A valóságos emberi szenvedélyek és szenvedések közelebb állanak hozzánk, mint a földöntuli boldogság viziói s a bölcseleti és teologiai fejtegetések. Kétségtelen az is, hogy a pokol konkrétebb, plasztikusabb is, mint az álomszerü purgatórium és a fényben, ragyogásban izzó paradicsom. Ezért maradt mindmáig a pokol legolvasottabb és a fantáziát állandóan legjobban foglalkoztató része az Isteni szinjátéknak.

Az első részben a legkevesebb az elméleti fejtegetés és teologiai okoskodás is, melyek a legmesszebb esnek tőlünk. Ez is az első rész legnagyobb népszerüségét indokolja. Az elvont részletek teszik ugyanis fárasztóvá, a tultömöttség és tisztán kortársai előtt érthető célzások pedig nehézzé Dante olvasását, bár korántsem oly nehézzé és fárasztóvá, mint egyes magyarázói akarva vagy akaratlanul el akarják hitetni. Ezek a magyarázók saját tudálékosságuk kicsinyitő lencséjén látják Dantet és nem látják benne a nagyot, aki olyan örök emléket állitott korának, aminő emlékei Egyiptomnak a piramisok, Hellásznak az Akropolisz, Indiának Ellora barlangtemploma, vagy a Tadzs Mahal palotája. Ezek is egészükben hatnak, még ha részleteikben talán nem felelnek is meg a mi modern célszerüségi, vagy kényelmi szempontjainknak.

Ha Dantere gondolok, egy szinben és illatban gazdag kép idéződik fel bennem. Nerviben, szemben a tengerrel, láttam egy hosszu, omlatag falat, melyen a májusi napfény özönében millió és millió piros rózsa pompázik. A mult omladékát elboritják az élő virágok, melyek évről-évre nyilnak, talán századok óta. Ha válogatva tépünk egyet-kettőt belőlük, azoknak is van szinük és illatuk, de igazán élvezni az egészet csak egészében, az omladozó fallal, a napfénnyel, tengerrel együtt lehet. Igy vagyunk az Isteni szinjátékkal is: összetartozik benne minden, az is, ami a multé és elhervadt és az is, ami máig üde és ragyogó maradt. A legnagyobb költők egyike a bennünk ma is élő, örökké változó, multját felejtő és multjához visszatérő emberiség szellemi történetének egyik fejezetét, a középkort rögziti meg benne minden idők és minden nemzedékek számára.