Jobbra tőlem folyton gyötört valami gyönge nesz. Eleinte azt hittem, hogy képzelődöm, mert valahányszor megálltam, elcsendesedett minden, kivéve a lombok közt susogó esti szellőt. De a mint folytattam utamat, lépteimnek mintha viszhangja támadt volna.
Elfordultam a sürűségtől, a szabadabb térség felé tartva s azon voltam, hogy hirtelen meg-megfordulva meglepjem a nyomomban járó lényt, ha csakugyan volt a nyomomban valaki. Nem láttam semmit, de azért egyre erősebb lett bennem az a tudat, hogy van valaki a közelemben. Meggyorsítottam lépteimet s nemsokára kis emelkedéshez értem. Átmentem rajta s gyorsan megfordulva a tulsó oldaláról merően visszanéztem rá. Fekete körvonalai éles ellentétben voltak a sötétlő égboltozattal.
Nemsokára alaktalan tömeg bukkant föl a magaslaton s utána rögtön eltünt újra. Most már bizonyos voltam benne, hogy rézbőrű ellenfelem lopódzik utánam. Párosult ezzel egy másik kellemetlenség is. Észrevettem, hogy utat tévesztettem.
Egy darabig teljesen megzavarodva, tovább siettem, nyomomban a rejtelmes üldözővel. Bármi volt, vagy nem volt bátorsága arra, hogy megtámadjon, vagy kedvező alkalomra lesett. A nyílt térség felé iparkodtam. Időnként megfordultam és hallgatóztam; nemsokára félig-meddig azt kezdtem hinni, hogy üldözőm abbahagyta a vadászatot, vagy talán nem is volt egyéb, mint megzavarodott képzelődésem szüleménye. Egyszerre hallottam a tenger zúgását. Csaknem futásra gyorsítottam lépteimet s rögtön rá hallottam, hogy megbotlott valaki a hátam mögött.
Hirtelen megfordultam s rámeredtem az egymásba olvadó fákra. Fekete árny ugrosott egyik fától a másikig. Megdermedve figyeltem, de nem hallottam mást, csak fülem vérének lüktetését. Azt gondoltam, hogy idegzetem megzsibbadt s hogy képzelődésem játszott velem. Elszántan ujra a tenger zúgása felé fordultam.
Egy-két pillanat mulva a fák megritkultak s alacsony puszta földnyelven találtam magamat, a mely belenyúlt a sötét vízbe. Tiszta, nyugodt éjszaka volt s az egyre szaporodó csillagok képe rezegve tükröződött a tenger nyugodt ölében. Nyugaton a zódiacus fény belevegyült az esti csillag sárga ragyogásába. A part kelet felé távolodott tőlem, nyugat felé pedig eltakarta a hegyfok gerincze. Egyszerre visszaemlékeztem rá, hogy Moreau partja nyugatra van tőlem.
Ág rezzent mögöttem s utána nesz hallatszott. Megfordultam s jól odanéztem a fekete fák közé. Nem láttam semmit, vagy inkább nagyon is sokat láttam. A homályban minden sötét alakzatnak megvolt a maga fenyegető tulajdonsága, mintha éberen lesben állt volna minden körülöttem. Igy álltam körülbelül egy perczig, aztán szememet le nem véve a fákról, nyugatnak fordultam, hogy keresztülmenjek a földnyelven. Amint megmozdultam, a leskelődő árnyékok közül is megmozdult az egyik nyomomban.
Szivem sebesen dobogott. Nemsokára széles öböl körvonalai látszottak nyugat felől s megálltam ujra. Megállt vagy tizenkét yardnyira tőlem a nesztelen árny is. Az öböl túlsó kanyarulatánál kis fénypont csillant fel s a csillagfényben tisztán láttam a szürkéllő, fövénynyel borított partot. A kis fénypont körülbelül két angol mértföldre lehetett tőlem. Hogy elérjem a partot, keresztül kellett mennem a fák között, a hol az árnyak leskelődtek s le kellett mennem egy kis bozótos lejtőn.
Most sokkal tisztábban láthattam üldözőmet. Nem állat volt, mert két lábon állt felegyenesedve. Kinyitottam számat s szólni akartam, de szavam rekedt hörgésbe fulladt. Még egy kisérletet tettem s felkiáltottam: Ki az ott? Feleletet nem kaptam. Egyet léptem előre. Az árny nem mozdult. Lábam megbotlott egy kőben.
Ez eszembe juttatott valamit. Szemem folyton az előttem álló árnyra függesztve, felemeltem a kődarabot. A mint mozdultam, az árny, mint valami kutya, hirtelen megfordult s távolabb surrant a sötétségbe. Eszembe jutott, a mit egy kis iskolás gyerek csinált nagy kutyákkal szemben, belecsavartam a követ zsebkendőmbe s a zsebkendő végét rátekertem öklömre. Az árnyékok közt mozdult valami, mintha üldözőm hátrált volna. Egyszerre utat tört magának szörnyű izgatottságom; kezemben fegyveremmel, szemben hátráló ellenfelemmel reszketni kezdtem s hideg izzadtság verte ki testem.
Egy ideig eltartott, míg elszántam magam arra, hogy a fákon és bokrokon keresztül neki vágok a partra vezető lejtőnek. Futni kezdtem s a mint a sürűségből kijutottam a fövényre, hallottam, hogy mögöttem mozog valami.
Erre teljesen elvesztettem a fejem s a fövényes parton futásnak eredtem. Mögöttem nyomban hallatszott üldözőm puha lábainak gyors topogása. Vad kiáltást hallattam s megkettőztettem lépteimet. A mint futottam, háromszor-négyszer nyúl nagyságu fekete lények riadtak fel s szökdeltek a parton a bokrok felé. A míg élek, nem fogom elfelejteni ezt a borzalmas hajszát. A víz szélén futottam s a lábak topogása egyre közelebb hallatszott hozzám. A sárga fény messze volt, reménytelenül messze. Az éjszaka csendes volt és fekete körülöttem. Tipp-topp! hangzott egyre közelebb és közelebb az üldöző lábak topogása. Lélekzetem elfulladt, mert régen elszoktam a szaladástól; a mint folytattam a futást, mintha éles kés nyilallott volna oldalamban. Láttam, hogy üldözőm sokkal előbb utólér mint az elkerített helynél s ekkor kétségbeesve és levegőért kapkodva, hirtelen sarkon fordultam s a mint hozzám ért, lesujtottam rá teljes erőmből. Csapás közben a kő kizuhant a zsebkendő hurkából.
A mint megfordultam, üldözőm, a ki négykézláb futott utánam, két lábra emelkedett s a zuhanó kő bal halántékán érte. Koponyája nagyot koppant s az állat-ember belém tántorodott, fejével hátra taszítva, s aztán eltámolyogva mellettem, végig zuhant a fövényen, úgy, hogy arcza beleért a vízbe. S ott maradt elterülve mozdulatlanul.
Nem volt rá erőm, hogy közeledjem a fekete tömeghez. Ott hagytam a körülötte fodrosodó vízben a néma csillagok alatt s folytattam utamat a ház sárga fénye felé. Nemsokára kétségtelen megkönnyebbülésemre hallottam a puma fájdalmas nyöszörgését, ugyanazt a hangot, a mely eredetileg elüldözött a házból a rejtelmes sziget kikutatására. Erre, bár rettentő fáradt voltam, összeszedtem minden erőmet s futni kezdtem a fény felé. Mintha nevemet hallottam volna kiáltani.
Közelebb jutva a házhoz, láttam, hogy a fény szobám nyitott ajtajából sugárzik s hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja: Prendick!
Folytattam a futást. Csakhamar ujra hallottam kiáltását. Gyönge hahó!-val feleltem a kiáltásra s a következő perczben beleütköztem Montgomeryba.
– Hol járt? szólt karon ragadva s visszatolva, úgy, hogy az ajtóból áradó fény arczomra esett. Annyira el voltunk foglalva mind a ketten, hogy megfeledkeztünk önről s csak egy félórával előbb vettük észre, hogy eltünt.
Bevezetett a szobába s leültetett a karosszékbe. Egy darabig szinte megvakított a fény.
– Arra nem is gondoltunk, hogy elindul szigetünk kikutatására, a nélkül, hogy nekünk szólana; megijedtem… de hát… Mi baj?
A mi erőm még maradt, egyszerre elhagyott s fejem mellemre hanyatlott. Azt hiszem, némi elégtétellel öntött belém Montgomery egy kis pálinkát.
– Az Istenre kérem – szóltam – csukja be azt az ajtót.
– Ugy-e látott egyet-mást bizonyára furcsaságainkból? kérdezte. Bezárta az ajtót s ujra hozzám fordult. Egyebet nem kérdezett; öntött belém ujra egy kis pálinkát és vizet s aztán arra nógatott, hogy egyem. Csaknem összeestem. Motyogott valamit arról, hogy elfelejtett figyelmeztetni s megkérdezte röviden, mikor távoztam a házból s mit láttam. Elmondtam neki szakgatott rövid mondatokban mindent s végül őrülettel határos izgatottsággal így szóltam: Szóljon, mit jelent mindez?
– Nincs az egészben semmi szörnyűség – szólt. De azt hiszem, egy napra eleget tapasztalt.
Egyszerre metsző kiáltást hallatott a puma. Montgomery halkan elkáromkodta magát.
– Montgomery – kérdeztem – mi volt az a lény, a mi üldözött. Állat vagy ember?
– Ha ma éjjel nem alszik, szólt Montgomery, holnapra egészen megbolondul.
Felálltam szemben vele s ujra kérdeztem: Mi volt az a lény, a mi utánam járt?
Rám nézett és száját félrehúzta. Szeme, a mely az imént egy perczre megelevenedett, újra kifejezéstelenné vált.
– Abból, a mit elmondott – felelte – azt hiszem, hogy kisértet volt.
Hirtelen idegroham fogott el, de csak egy pillanatra. Belevetettem magam ujra a székbe s kezemet homlokomra szorítottam. A puma ujra elkezdett ordítani.
Montgomery mögém került s vállamra tette a kezét. Lássa, Prendick – kezdte – nem állt érdekemben, hogy ide juttassam erre a mi ostoba szigetünkre. De a baj nem olyan nagy, mint amilyennek képzeli. Idegzete elrongyolódott, ez az egész. Majd adok egy kis altatószert; ki kell jól aludnia magát, mert különben semmiért sem vállalhatok felelősséget.
Nem válaszoltam semmit. Előre hajoltam s arczomat eltakartam kezeimmel. Nemsokára visszatért egy kis üvegcsével, a melyben sötét folyadék volt. Átnyujtotta, én ellenállás nélkül felhajtottam s aztán Montgomery segítségével végig nyujtóztam a függő ágyon.
Mikor felébredtem, fényes nappal volt. Egy darabig hanyatt fekve maradtam, felnézve a menyezetre, melynek gerendái hajófából készültek. Majd másfelé fordítottam a fejem s láttam, hogy az asztalon ennivaló van elkészítve számomra. Éhes voltam s neki láttam, hogy kijussak valahogyan a függő ágyból, a mely megértve szándékomat, egyszerre csak túlságos udvariassággal kifordított négykéz-lábra a szoba közepére.
Felkeltem s leültem az ennivaló elé. Kábult volt a fejem s eleinte roppant határozatlanúl emlékeztem vissza csak arra, a mi éjjel történt. A reggeli szellő kellemesen fujdogált az üvegezetlen ablakon. A hűs szellő s a táplálék felüdített. Nemsokára kitárult mögöttem a zárt udvarra nyíló ajtó. Megfordultam s Montgomery arczát pillantottam meg.
– Rendben van minden? – szólt. Rettentően el vagyok foglalva.
Betette megint az ajtót, de mint később észrevettem, elfelejtette ráfordítani a kulcsot.
Eszembe jutott, milyen volt arcza az elmúlt éjszaka s lassacskán kialakult elmémben minden úgy, a mint történt. A mint épen ujra elfogott a félelem is, kiáltás hallatszott belülről. Csakhogy most nem a puma kiáltott.
Abbahagytam az evést és hallgatóztam. Csend volt, kivéve a reggeli szellő susogását. Azt kezdtem gondolni, hogy csalódott a fülem.
Hosszú szünet mulva folytattam az evést, de fülem folyton éberen figyelt. Nemsokára nagyon gyönge, tompa hangot hallottam. Kővé dermedtem székemen. Bár gyönge, eltompult hang volt, sokkal mélyebb hatást gyakorolt rám, mint mindaz együtt véve, a mit eddig hallottam a fal mögül. Most az egyszer nem lehetett kételkednem a tompa, szakgatott hangok eredetében, mert zokogással, szorongó lihegéssel vegyes jajveszéklés volt. Most az egyszer nem állat, hanem emberi lény gyötrődött!
A mint ezzel tisztába jutottam, felkeltem, három lépéssel végig mértem a szobát, megragadtam az udvarra nyíló ajtó kilincsét s feltártam az ajtót magam előtt.
– Prendick! Ember! Megálljon! – kiáltott Montgomery felém ugorva. Csaholni, horkolni kezdett egy megriasztott vadászeb. Láttam, hogy barna, biborpiros vér folydogált egy csatornában s karbolos eczetszagot éreztem a levegőben. Távolabb homályos árnyékban láttam, hogy valami sebhelyekkel telt, vörös és össze-vissza kötözgetett lény volt lekötözve egy rámás lapra. S egyszerre feltünt az öreg Moreau fehér, rettenetes arcza.
Egy pillanat se telt bele, vállon kapott, vörösre fent félkezével sarkon fordított s belökött szobámba. Oly könnyedén megemelt, mint ha kis gyerek lettem volna. Végig terültem arczra bukva a padlón s a becsapódó ajtó elfödte előlem szenvedélyes arczát. Majd hallottam, hogy megfordul a kulcs a zárban s Montgomery elkezdett mentegetőzni.
– Tegyétek tönkre egy élet munkáját! – kiáltott Moreau.
– Nem érti, – szólt Montgomery – s mondott még valamit, de ezt nem értettem.
– Nem vesztegethetem most az időt vele – szólt Moreau.
A többit nem hallottam. Feltápászkodtam s remegve álltam a szoba közepén, borzalmas kétségek közt hánykolódva. Lehetséges, kérdeztem magamban, hogy élő embert bonczolnak? Mint felhős égről a villám, úgy csapott le rám ez a kérdés. S egyszerre tudatara ébredtem annak a borzasztó veszedelemnek, a melyben forogtam.
Mint valami oktalan reménye a menekülésnek, az jutott eszembe, hogy szobám külső ajtaja nem volt bezárva. Meg voltam győződve kétségtelenül, hogy Moreau valami élő embert bonczolt. Mióta hallottam a nevét, szüntelenül azon fáradoztam, hogy kapcsolatba hozzam a nevéhez fűződő borzalmakat a szigetlakók groteszk állatiasságával. Eszembe jutottak munkái a vérátömlesztésről s azt hittem, hogy mindent megértettem. Mindaz a különös teremtmény, a melyet láttam, valami rettenetes kisérletezés áldozata volt!
Ezek az átkozott ficzkók csupán azért akartak visszatartani, hogy bizalmaskodásukkal elbolondítsanak s aztán hirtelen oly sorsot mérjenek rám, a mely rosszabb, mint a halál; kínpadra akartak vonni s a legiszonyubb lealjasítás után, a mi egyáltalában képzelhető, ki akartak ereszteni, mint valami elveszett lelket, mint valami fenevadat, többi áldozatuk seregébe. Körülnéztem, nem keríthetek-e valami fegyvert magamnak. Nem volt sehol semmi. Majd hirtelen ötlet kapott meg; neki estem a karosszéknek s rátéve lábamat egyik oldalára, a másik oldalát leszakítottam róla. A fával együtt véletlenül kiszakadt egy szög is s kiálló nagy hegye némi veszélyességet kölcsönzött ennek a máskülönben ártatlan fadarabnak. Lépteket hallottam kivülről, rögtön rá felnyilt az ajtó s belépett rajta Montgomery. Be akarta zárni a külső ajtót.
Fölemeltem szöges botomat s arczába sujtottam vele; de visszaugrott. Egy pillanatig határozatlanul álltam, majd megfordultam s kirohanva az ajtón, megkerültem a ház sarkát.
– Prendick! Ember! Megálljon! – hallatszott rémült kiáltása. Ne legyen ostoba szamár!
Még egy percz – gondoltam magamban – s rám zárta volna az ajtót, mint valami áldozatnak szánt tengeri nyúlra. Megkerülte ő is a ház sarkát, mert hallottam, a mint nevemet kiáltotta. Majd kiabálva utánam kezdett szaladni.
Vakon futva északkeletnek vettem utamat, derékszögben eltérve előbbi kirándulásom irányától. A mint hanyatt-homlok futottam a parton, egyszer visszatekintettem s láttam, hogy Montgomeryvel együtt fut utánam fekete arczú legénye is. Őrült futásnak eredtem a lejtőn felfelé s a magaslatra érve, elfordultam keletre sürű bokrokkal szegett sziklás völgy mentén. Vagy egy angol mértföldnyire futhattam. Keblem zihált, szivem hangosan dobogott. Üldözőim zaja megszünt s mivel éreztem, hogy közel vagyok a végkimerüléshez, hirtelen visszakanyarodtam, a mint gondoltam, a part felé s ledőltem egy harasztos bokor tövében.
Ott maradtam jó darab ideig félve mozdulni is s valósággal annyira megrémülve, hogy tervezgetéshez sem volt erőm. A vad táj álmatag csendben mélázott a nap melegében s közelemben nem volt más zaj, mint nehány körülem keringő kis szúnyog zümmögése. Egyszerre egyhangú ismétlődő zajt hallottam, a partot öblögető tenger hömpölygése volt.
Vagy egy óra mulva hallottam, hogy Montgomery jó távol észak felé nevemet kiáltozza. Ez tervezgetésekre vezette gondolataimat. Ugy fogtam fel akkor a dolgot, hogy a szigeten nem lakik más, mint a két vivisector és állatiasított áldozataik. Bizonyos volt, hogy szükség esetén ezek közül is felhasználhatnak egynehányat ellenem. Tudtam, hogy Moreau és Montgomery mindig revolverrel jár; én pedig eltekintve ettől a gyönge deszkadarabtól, a mely kiálló kis szögével valóságos torzképe volt a buzogánynak, fegyvertelen voltam.
Igy hevertem egy helyben folytonosan, a mig éhes és szomjas nem lettem. S most láttam be csak teljesen helyzetem reménytelenségét. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerítsek magamnak táplálékot. Sokkal tudatlanabb botanikus voltam, semhogy ráismerhettem volna valami ehető gyökérre vagy gyümölcsre magam körül; s ahhoz sem volt eszközöm, hogy elfogjak valahogyan vagy egy tengeri nyulat. Minél jobban elgondolkoztam, annál vigasztalanabbnak éreztem helyzetemet. Végre végső kétségbeesésemben azokra az állatemberekre gondoltam, a kikkel találkoztam. Megpróbáltam, a mennyire képes voltam visszaemlékezni rájok s bennök lelni valami reménységet.
Egyszerre csak vérebugatást hallottam s megértettem, hogy új veszedelem fenyeget. Nem sokat elmélkedtem, mert hamarosan elcsíptek volna, hanem felkapva szöges botomat, hanyatt-homlok rohanni kezdtem búvóhelyemről a tenger felé. Emlékszem, hogy futás közben belekeveredtem valami tüskés bozótba, a melynek tövisei ugy szúrtak, mint a késpengék. Csurgott rólam a vér s ruhám össze-vissza volt szakgatva, mikor egy észak felé elnyúló hosszú öböl szélére értem. Belegázoltam minden habozás nélkül egyenesen a habok közé s nemsokára térdig jártam egy kis folyóban. Végre felkapaszkodtam a nyugati partra s dobogó szivvel belevetettem magam a bokrok sürűjébe s ott vártam a történendőket. Hallottam, hogy a kutya – egyetlen egy üldözött csak, – egyre közeledett s a tüskebokorhoz érve, vadul ugatott. Majd megszünt az ugatás, nem hallottam többé semmit s nemsokára azt kezdtem gondolni, hogy megmenekültem.
A perczek múlva-múltak, a csend hosszúra nyúlt, s végre vagy egy órai nyugalom után, bátorságom kezdett újra visszatérni.
Ekkor már nem voltam annyira megrémülve s csökkent nyomorúságom érzete is. Túlestem a rémület és a kétségbeesés végső határán. Tudtam, hogy életem menthetetlenül elveszett s ez a meggyőződés bátorságot öntött belém. Kedvem lett volna szemtől-szemben találkozni Moreauval. S mialatt a vizben gázoltam, eszembe jutott, hogy a végső esetben mindig marad egy módom arra, hogy a kinoztatástól meneküljek: nem akadályozhatják meg, hogy vízbe ne fojtsam magam. Kedvem lett volna félig-meddig azonnal a vízbe ölni magam, de valami különös kivánság, hogy ha már ennyire jutottam, várjam be a végét is, visszatartott. Kinyujtottam a tüskés bokor töviseitől kisebesedett, sajgó lábamat és szétnéztem a fák között. Egyszerre csak fekete arczot vettem észre, a mely engem figyelt.
Láttam, hogy az a majomhoz hasonló ember, a ki a parton várta a csónakot. Kapaszkodóban volt egy pálmafára. Felkaptam botomat s felálltam szemben vele. Motyogni kezdett: – Te, te, te… ez volt minden, a mit eleinte megértettem. Majd hirtelen leugrott a fáról, szétválasztotta a lombokat s rám bámult kiváncsian.
Ezzel a teremtménynyel szemben nem éreztem azt az ellenszenvet, a mit a többi állatember láttára. – Te, te, szólt, a csónakból.
Ez legalább ember volt, mert tudott beszélni.
– Igen, szóltam, a csónakban érkeztem. A hajóról.
– Óh! szólt s nyugtalan, ragyogó szemét végigjártatta rajtam. Megnézte kezemet, botomat, lábamat, rongyos ruhámat s a tövisekből eredő szúrásokat és karczolásokat. Valamin megakadt. Szeme visszasiklott kezemre. Majd kinyujtotta saját kezét és számlálta lassan ujjait: – Egy, kettő, három, négy, öt – ugy-e?
Akkor nem fogtam fel szavai jelentését. Később észrevettem, hogy a legtöbb állatembernek korcs keze van, a melynek nem egyszer három ujja hiányzik. Akkor azt hittem, hogy ez valami üdvözlet s válaszul ugyanazt csináltam. Végtelen elégedettséggel vigyorgott. Majd gyors tekintete körülpillantott; azután hirtelen mozdulattal eltünt az összecsapódó lombok között.
Utána nyomúltam s elbámúlva láttam, hogy sovány karjával kapaszkodva, vastag folyondár ágain lengeti magát a lombok között. Háttal állt felém.
– Hej! – kiáltottam rá.
A földre vetette magát, ugrás közben megfordulva, úgy, hogy szembe került velem.
– Azt kérdem – szóltam – hol kaphatok valami ennivalót?
– Ennivalót! – szólt. Edd azt most, amit az ember eszik. A kunyhókban.
– De hol vannak ezek a kunyhók?
– Óh!
– Most kerültem ide, tudod.
Erre sarkon fordult s gyors baktatásnak eredt. Minden mozdulatát különös gyorsaság jellemezte.
– Gyere velem – szólt. Követtem, hogy végig éljem az egész kalandot. Sejtettem, hogy ezek a kunyhók hevenyészett menedékek, amelyekben ő és többi állatembertársa él. Talán barátságosan fognak fogadni s hasznukat is vehetem még. Nem tudhattam, mennyiben feledkeztek meg embervoltukról, mert azoknak tartottam őket.
Majomfajta társam mellettem baktatott. Kezét lelógatta s alsó álkapczája előre ugrott. Kiváncsi voltam, milyen lehet az emlékezőképessége s ezt kérdeztem tőle: – Mióta vagy a szigeten?
– Mióta? – kérdezte. S ismételvén az egész kérdést, feltartotta három újját. Félig hülye volt. Próbáltam kitalálni, mit ért három újján s azt hittem, el is találtam. Két-három más kérdés után hirtelen ott hagyott s valami gyümölcs után ugrott, a mely az egyik fán csüggött. Letépett egy marék tüskés bogyót s enni kezdte belét. Örömmel néztem, mit csinál, mert megismerkedtem legalább valami ennivalóval. Kérdeztem töle még egyet-mást, de míg nehány feleletét megértettem, a legtöbbje értelmetlen papagáj-gajdolás volt.
Annyira elmerültem furcsa sajátságainak megfigyelésébe, hogy az útra, a melyen haladtunk, alig ügyeltem. Csakhamar megszenesedett, barna fák közé s azután sárgás fehér kéreggel borított puszta térre jutottunk, a melyen szemet maró, orrcsavaró füstgomolyok kóvályogtak. Egy kopasz szírt tetejéről jobbra a tenger kék tükrét pillantottam meg. Az ösvény hirtelen szük hegyi útba torkollott, a mely összegyűrt, csomós fekete lávatömegek közt kigyózott lefelé. Rátértünk erre az útra.
A kénes talajról visszaverődő vakító napfény után a szűk ösvény iszonyú sötétnek tetszett. Meredek falai egyre jobban közeledtek egymáshoz. Szemem előtt zöldes piros foltok keringtek a levegőben. Egyszerre vezetőm hirtelen megállt. – Itthon vagyunk, szólt, s láttam, hogy egy sziklahasadékban vagyok, a mely első perczben teljesen sötétnek tetszett. Furcsa lármát hallottam, s balkezem csuklójával megdörzsöltem a szemem. Kellemetlen szagot éreztem, mintha piszkos majomketrecz mellett álltam volna. Távolabb napfényes zöld lejtővé lankásodott a szikla s jobbról és balról szűk nyíláson beszűrődött a fény a középen lengő homályosságba.
Egyszerre valami hideg test ért a kezemhez. Visszaugrottam, s közvetlenül magam előtt sötétes pirosló valamit láttam, a mely legjobban megnyúzott gyerekhez hasonlított. Ugyanolyan szelid s a mellett visszataszító vonásai voltak, mint a lajhárnak. Homloka ép oly alacsony volt s ép oly tunyán mozgolódott. A mint a hirtelen fényváltozás hatása megszünt, tisztábban kezdtem látni mindent. A kis lajhárszerű teremtés előttem állt s rám bámult. Vezetőm eltünt.
Az egész szűk folyosó volt magas lávafalak között, szakadék a láva csomós folyamában. Mindkét felől pálmalevelek és nádvesszők voltak benne a sziklához támasztva, durván összerótt, áthatolhatatlan sötétségű barlangokat alkotva. A közöttök kigyózó út alig volt három yard széles, s tele volt hányva kellemetlen bűzt árasztó rothadt gyümölcshéjjal s más hulladékkal.
A kis pirosas lajhár még mindig rám pislogott, mikor a majomember ujra megjelent a legközelebbi barlang bejáratában s intett, hogy kövessem. Eközben esetlen szörnyeteg tápászkodott föl e furcsa út egy távolabbi helyén, rám bámészkodva. Haboztam, félig-meddig kedvem lett volna visszarohanni oda, a honnan jöttem, de aztán elszánva magam mindenre, megmarkoltam középen szöges botomat, s bemásztam vezetőm után a bűzös kis barlangba.
Félkörü tér volt, olyanforma, mint egy hosszában kettészelt nagy méhkas, s sziklafala mellett, a mely belülről határolta, különféle gyümölcs, kókuszdió és más egyéb volt fölhalmozva. Fenekén volt nehány esetlen láva- és faedény, s egy darab edény egy durván összetákolt székre volt rátéve. Tűz nem égett a barlangban. A legsötétebb kuczkóban alaktalan fekete tömeg terpeszkedett, a mely morgott egyet, mikor beléptem. Majomemberem a bejárat félhomályában állt s felvágott kókuszdiót nyujtott felém, mikor egy másik sarokban lekuporodtam. Elvettem s elkezdtem rágni oly nyugodtan, a mint tellett tőlem nagy izgatottságomban a csaknem tűrhetetlenül szűk helyen. A kis pirosló lajhárféle lény a kunyhó bejáratában állt, s vállán keresztül még egy más teremtés puffadt arcza és fénylő szeme meredt felém.
– Hej! hangzott a szembenlévő titokzatos kuczkóból.
– Ember! ember! morogta vezetőm; élő ember, olyan, mint én vagyok.
– Hallgass! dörmögött egy hang a sötétből. Tovább rágtam kókuszdiómat a csöndben. Belemeredtem a sötétségbe, de nem tudtam semmit sem megkülömböztetni.
– Ember, ismételte az előbbi hang. Azért jött, hogy velünk éljen?
Vastag, erős hang volt valami sajátságos sivító mellékhangzással; de kiejtése rendkivül tiszta volt.
A majomember rám nézett, mintha tőlem várná a feleletet. Megértettem a feleletre váró szünetet, s így szóltam:
– Azért jött, hogy veletek éljen.
– Ember. Meg kell tanulnia a törvényt.
Lassan kezdtem kivenni a feketeségben valami még feketébb dolgot, valami gömbölyü alaknak elmosódó körvonalait. Majd észrevettem, hogy a kunyhó bejáratát még két más fej sötétíti el. Megmarkoltam botomat. A sötétben lévő lény megszólalt:
– Mondd a szavakat… A többit, a mit még mondott, nem hallottam jól.
– Ne merj négykézláb járni; ez a törvény… ismételte zümmögve.
Elképedtem.
– Mondd a szavakat, szólt ismételve a majomember, s a bejáratnál álló alakok utána mondták fenyegetően. Beláttam, hogy ismételnem kell nekem is ezt a hülye formulát. S erre megkezdődött a legőrültebb czeremonia. A sötétben lévő hang eszeveszett litániát intonált sorról sorra, és mi többiek ismételtük szavait. Eközben ide-oda ringatták testüket s kezükkel térdükre csapkodtak, s én is követtem példájukat. Szinte azt képzeltem, hogy már meghaltam s valami más világban élek. A sötét kunyhó, ezek a groteszk elmosódó alakok, olykor-olykor fel-feltünve tisztábban egy-egy belopódzó fénysugárban, s a ringatódzás és az éneklés:
– Ne merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merd tenyérből szürcsölni a vizet; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merj húst vagy halat enni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merj fakérget hántani; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merj más emberre vadászni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?
S így tovább végig egész csomó esztelen tilalmon, a mely mind csupa lehetetlen őrültségre és illetlenségre vonatkozott. Szinte lázas buzgalom fogott el valamennyiünket. Dúdoltuk ezt a csodálatos törvényt s egyre gyorsabban és gyorsabban ringatóztunk. Külsőleg rám is átragadt ezeknek az állatembereknek lelkesedése; de belsőmben nevetés és undor viaskodott egymással. Végig rohantunk egy hosszú sor tilalmon, s aztán új formulába csapott át az ének:
– Övé a gyötrelem háza.
– Övé a kéz, mely alkot.
– Övé a kéz, mely sebet ejt.
– Övé a kéz, mely gyógyít.
S így tovább végig egy csomó értelmetlen zagyvaságon, mely mind rá, az ismeretlen „Ő“-re vonatkozott. Azt képzeltem, álmodom; de eddig soha életemben nem hallottam még álmomban éneket.
– Övé a villámsugár, énekeltük.
– Övé a mély sós tenger.
Szörnyű gondolat villant meg agyamban. Moreau, miután állatokká változtatta ezeket az embereket, beleoltotta összenyomott agyukba saját lényének valamelyes istenítését. De fehér fogak s erős karmok villantak meg körülöttem, s jobbnak láttam folytatni az éneket.
– Övé a mennybolt csillagezre.
Végre véget ért az ének. Láttam, hogy a majomember arcza izzadtságban fénylik, s mivel szemem időközben hozzászokott a sötétséghez, tisztábban kivehettem a kuczkóban azt az alakot is, a kinek hangja vezette az éneket. Embernagyságú volt, de sötétszürke szőr födte egész testét. Mi volt? Mik voltak valamennyien? Képzeljétek el, ha ugyan elképzelhető, hogy egy sereg rettentő nyomorék és maniakus alakzat van körületek, s akkor talán lehet fogalmatok némileg arról, a mit e groteszk emberi karrikaturák társaságában éreztem.
– Ötújjú ember, ötújjú ember… olyan, mint én, szólt a majomember.
Kinyujtottam kezemet. A sarokbeli szürke teremtés előre hajolt. – Ne merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? szólt. Furcsa, eltorzított mancsot nyujtott felém s megfogta újjaimat. Mancsa csaknem olyan volt, mint valami karmokban végződő őzpata. Meglepetésemben és kínomban csaknem felordítottam. Arcza előrehajolt s rámeredt körmeimre, belejutott a bejárat fényébe, s dermesztő borzalommal láttam, hogy arcza nem volt sem állati, sem emberi, hanem puszta szürke szőrcsomó volt három sötétebb boltos üreggel, a mely a két szemet és a szájat jelezte.
– Kis körmei vannak, morgott az ocsmány teremtés szőrös szája. – Rendben van.
Eleresztette kezemet s én ösztönszerűleg botom után kaptam.
– Gyökereket és növényeket egyél – ez az Ő akarata, szólt a majomember.
– Én vagyok a törvénymondó, szólt a szürke alak. Ide kerül mindenki, a ki új, hogy megtanulja a törvényt. A sötétben ülök s a törvényt mondom.
– Úgy van, szólt az egyik fenevad az ajtóban.
– Nagy a büntetése a törvényszegőknek. Nem menekül senki.
– Nem menekül senki, szólt a vad népség, lopva egymásra tekintgetve.
– Senki, senki, szólt a majomember. – Nem menekül senki. Látod! Egyszer elkövettem egy kis hibát. S megégettek, megpörkölték a kezemet. Ő hatalmas, Ő jó!
– Senkisem menekül, szólt a szürke teremtés a sarokban. – Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van! Mire vágyódol, nem tudjuk; de meg fogjuk tudni. Vannak, a kik az után kivánkoznak, a mi mozog, a kik szeretnek lesben állni, bujkálni, várakozni, ugrani, ölni és harapni, harapni mélyen, erősen szürcsölve a vért… Ez hiba. „Ne merj más emberre vadászni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? Ne merj húst vagy halat enni, ez a törvény. Nem vagyunk emberek?“
– Senkisem menekül, szólt egy tarkabőrű fenevad az ajtóban.
– Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van, szólt a szürke törvénymondó. Vannak, a kik szeretik fogukkal és kezükkel túrni a gyökereket. Ez hiba.
– Senkisem menekül, szólt egyszerre néhány hang az ajtóban.
– Vannak, a kik fára másznak, vannak, a kik felkaparják a holtak sírjait; vannak, a kik ok nélkül küzdenek homlokukkal, rugdalóznak, karmolnak, harapnak; vannak, a kik szeretik a piszkot.
– Senkisem menekül, szólt a majomember, tarkóját vakarva.
– Senkisem menekül, szólt a kis lajhárszerű teremtés.
– A büntetés biztos és szigorú. Azért hát tanuljátok meg a törvényt. Mondjátok a szavakat! S erre ujra megkezdődött a törvény egész furcsa litániája s ujra valamennyien elkezdtünk himbálózni és énekelni. Fejem kábult volt már ettől a zagyvaságtól és a rettenetes bűztől; de állhatatos voltam, remélve, hogy csakhamar valami hasznos leleplezésre jutok. – Ne merj négykézláb járni: ez a törvény. Nem vagyunk emberek?
Oly lármát csaptunk, hogy a kivül kerekedő zürzavarból semmit sem vettem észre, míg valaki, azt hiszem egyik azok közül a sertésemberek közül, a kiket láttam, be nem tolta fejét a kis piros lajhár fölött a barlangba s be nem kiáltott valamit izgatottan, a mit azonban nem értettem meg. A kiáltásra az ajtóban állók hirtelen eltüntek, majomemberem kirohant, a sötétben ülő hízott, vaskos, szürke szőrrel födött teremtés követte, s én egyedül maradtam.
S ekkor mielőtt a bejárathoz értem, vérebugatást hallottam.
A következő pillanatban kiugrottam a kunyhóból kezemben a szöges bottal, s reszketve minden ízemben. Előttem állt háttal vagy húsz esetlen állat-ember, s torz fejüket elfödte félig lapoczkájuk. Izgatottan hadonáztak. A többi barlangból más félállat-arczok bukkantak elő kiváncsian. Abba az irányba tekintve, a merre a többiek néztek, láttam, hogy a barlangos folyosó tulsó végén a fák árnyékában feltünik Moreau sötét alakja és sápadt arcza. Visszatartotta az ugrándozó vérebet, s nyomában lépdelt Montgomery, kezében revolverrel.
Egy pillanatig a földhöz szegezett a rémület.
Majd megfordultam, s láttam, hogy utamat hátulról szürke arczú, esetlen szörnyeteg zárja el s kis pislogó szemekkel felém közeledik. Körülnéztem s jobb felől vagy tizenkét yardnyira előttem szűk hasadást vettem észre a sziklafalban, a melyen fénysugár szűrődött keresztül a homályosságba.
– Megálljon! kiáltott Moreau, a mint e hasadék felé indultam, s aztán így kiáltott: – Fogjátok meg!
Erre egymás után felém fordultak a fenevadak. Állati elméjük szerencsémre lassan működött.
Nekivágtam vállammal az egyik esetlen szörnyetegnek, a ki Moreau felé volt fordulva, s belelöktem egy társába, a ki mellette állt. Éreztem, hogy kezével utánam kapott, de nem ért el. A kis piros lajhár is nekem ugrott, de végigvágtam rajta, ocsmány arczát összemarczangolva szögesbotommal, s a következő pillanatban kapaszkodni kezdtem fölfelé egy meredek oldalösvényen, a mely úgy emelkedett ki a mély hegyi útból, mint valami kémény. Üvöltés hangzott mögöttem, s kiáltások: – Fogjátok meg! Fogjátok el! A szürkeképű teremtés ujra föltünt mögöttem s rengeteg testét beszorította a hasadékba. – Tovább, tovább! üvöltöttek a többiek. Fölkapaszkodtam a szűk sziklahasadékon, s az állatemberek falujától nyugatra kénmezőre jutottam ki.
A szűk hasadék valósággal szerencse volt rám nézve, mert meredeken kigyózva felfelé, megnehezítette üldözőim útját. A fehér mezőn s egy meredek lejtőn elszórt fák között végigfutva, alacsony erdős mezőre jutottam; ezen keresztül sötét bozótos sűrűbe vágtam bele, a melyen át süppedezve futhattam csak. Ekkor bukkant ki legelső üldözőm a sziklahasadékból. Előretörtettem a sürűben nehány perczig. Csakhamar fenyegető kiáltásoktól visszhangzott a lég mögöttem és körülöttem. Hallottam a meredek hasadékon csörtető üldöző csapat zaját, majd a nád recsegését s közbe-közbe roppant egy-egy letörő ág. Volt üldözőim között nehány, a ki úgy ordított, mint a zsákmányára rászabadított fenevad. A vérebek csaholása balfelől hallatszott. Moreau és Montgomery szintén balfelől kiáltozott. Hirtelen jobbra fordultam.
Nemsokára besüppedt talpam alatt az iszapos talaj; de én kétségbeesésemben térdig süppedve hanyatt-homlok tovább iparkodtam s a magas nádasban kigyózó ösvényre jutottam. Üldözőim zaja egyre jobban távolodott. Egy helyütt három macska nagyságú piros állat ugrott fel lábam előtt. A gyalogösvény fehér kéreggel borított tisztáson keresztül felfelé haladt s távolabb ujra sűrű nádasba torkollott.
Egyszerre hirtelen kanyarodott s párhuzamosan futott tovább egy meredek falú sziklahasadékkal, a mely oly váratlanul bukkant elém, mint valami angol park határárka. Teljes erőmből futottam s nem vettem észre a hasadékot, a mig fejjel előre bele nem pottyantam.
Arczra buktam egy csomó tövises bokor közé s szétmarczangolt füllel és vérző arczczal tápászkodtam fel ujra. Sziklás, tüskés meredek hegyi útba zuhantam, a melyben ködös gőz gomolygott ide-oda. A gőz egy középütt kígyózó keskeny patakból özönlött fölfelé. Megdöbbentem a tiszta napfényben gomolygó gőz láttára; de csodálkozni nem igen volt időm. Jobbra fordultam, lefelé a folyó mentén, azt remélve, hogy ebben az irányban eljutok a nyílt tengerhez, s vízbe fojthatom magam. Csak később vettem észre, hogy esés közben szöges botomat elvesztettem.
Csakhamar nagyon megszűkült a hegyi út, s tépelődés nélkül beleléptem a patakba. De gyorsan kiugrottam belőle, mert vize csaknem forró volt. Ekkor vettem csak észre, hogy a forró víz vékony kénes tajtékot sodort felszinén. Rögtön rá kanyarodott az út s feltünt a távoli kék horizont. A közeli tenger ezer napot tükrözött vissza. Láttam magam előtt a halált. Izzadtam s alig lihegtem. Arczomon meleg vér patakzott s szinte lelkesedés fogott el arra a tudatra, hogy megelőztem üldözőimet. Most már csak rajtam állt, hogy vízbe fojtsam magam. Visszanéztem az úton, a melyen eddig jutottam.
Hallgatóztam. Szúnyogzümmögésén és a tövisek közt ugrosó rovarok czirpelésén kivül csend volt körülöttem. Majd elhaló kutyaugatást hallottam, s mintha ostor csattogott volna valahol távol. A zaj erősödött, majd ujra gyöngült. Fölfelé haladt a patak mentén s végre elenyészett. Egyidőre megszünt a hajsza.
De most már tudtam, mily segitséget várhatok az állat-emberektől.
Megfordultam ujra s folytattam utamat a tenger felé. A forró patak sekély zátonynyá szélesedett, a melyben egy csomó rák, és más hosszútestű, soklábú teremtmény riadt meg lépteimre. Kimentem a sóstenger szélére s éreztem, hogy biztonságban vagyok. Megfordultam s kezemet csipőmre téve visszanéztem a mögöttem elterülő zöld sűrűségre, a melyben ide-oda kanyarodott a hegyi út gomolygó gőze.
Majd az ötlött eszembe, hogy van még egy módja menekülésemnek. Mialatt Moreau és Montgomery állathordájukkal hajszol a szigeten, nem juthatnék-e el a part mentén az elkerített telepre? Megkerülve őket s kirántva a nem valami szilárdan épült falból egy szirtdarabot, letörhetném a kis kapu zárját, s ki tudja, nem találnék-e kést, pisztolyt vagy más effélét, a mivel küzdhetnék, ha visszatérnek? Ha már meg kell halnom, legalább drágán adnám életemet.
Nyugatnak fordultam tehát s a víz mentén folytattam utamat. A nyugvó nap szemembe tűzte vakító meleg sugarait. Egyszerre délnek fordult a part s a nap jobbra került tőlem. Majd váratlanul szemben velem különböző alakok bukkantak elő a bokrok közül, először Moreau az ocsmány vérebbel, majd Montgomery, s utána a többiek. Erre megálltam.
Megláttak s integetve felém közeledtek. A két állatember előbbre futott, hogy elvágja előlem a bozótos sűrűséget. Montgomery is futásnak eredt, de egyenesen felém tartott. Moreau lassabban követte őt kutyájával.
Egyszerre felriadtam tétlenségemből s a tengernek fordulva begázoltam egyenesen a vízbe. A víz eleinte nagyon sekély volt. Vagy harmincz yardot gázoltam befelé, mire a habok derekamig értek. Homályosan láttam, a mint a fenéken a legkülönbözőbb teremtések szétfutottak lépteimre.
– Mit cselekszik? kiáltott rám Montgomery.
Megálltam övig a vízben, s visszabámultam rájok.
Montgomery lihegve a víz szélén állt. Arcza vörös volt a fáradtságtól, hosszú lenszinű haja kuszáltan lengett feje körül s lecsüggő alsó ajka fölött látszottak rendetlen fogai. Moreau, halvány, határozott arczával, épen melléje ért s kötélen tartott kutyája ugrándozva ugatott rám. Mind a két férfi kezében nehéz ostor volt. Az állatemberek távolabb állottak a parton.
– Mit cselekszem? szóltam, vízbe akarom fojtani magam.
Montgomery és Moreau egymásra tekintett.
– Miért? kérdezte Moreau.
– Azért, mert ez jobb, mint hogy önök kínpadra vonjanak.
– Ugy-e mondtam, szólt Montgomery, mire Moreau felelt valamit halkan.
– Hogy érti azt, hogy kínpadra akarom vonni? kérdezte Moreau.
– Láttam, mit csinál, szóltam. S aztán – azok ott…
– Hallgasson! kiáltott Moreau s tiltó mozdulatot tett kezével.
– Nem hallgatok, szóltam. Azok emberek voltak: s mik most? Én nem akarok hozzájuk hasonló lenni. A két férfi mögé tekintettem. Montgomery kisérője állt a parton legközelebb s egyike a fehér rongyokba burkolt csónakosoknak. Távolabb a fák árnyában láttam kis majom-emberemet, s mögötte több más elmosódó alakot.
– Mik ezek a teremtmények? szóltam feléjök mutatva s egyre jobban kiáltva, hogy hangomat azok is meghallják. – Emberek voltak – mint önök, a kiket állatokká aljasított, rabszolgákká tett, a kiktől azonban fél még szüntelenül. – Ti, a kik halljátok szavamat! Nem látjátok, hogy ezek az emberek félnek tőletek? Miért félnek tőletek? Mert ti sokan vagytok, – – –
– Az Istenért! kiáltott Montgomery, ne folytassa, Prendick!
– Prendick! kiáltott Moreau.
Kiabáltak mind a ketten, mintha el akarták volna nyomni hangomat, s mögöttük bamba arczczal, kiváncsian ott álltak az állatemberek; kezük lelógott s lapoczkájuk kipúposodott. Mintha azon erőlködtek volna, hogy megértsenek s visszaemlékezzenek emberi múltukra.
Folytattam a kiabálást, de arra alig emlékszem, mit kiabáltam. Hogy megölhetik Moreaut és Montgomeryt; hogy nincs mit félni tőlök. Láttam, hogy a sötét rongyokba burkolt, zöldszemű férfi, a kivel megérkezésem estéjén találkoztam, kilép a fák közül s a többiek nyomon követik, hogy jobban hallhassanak.
Végre szünetet tartottam, hogy lélekzetet vegyek.
– Hallgasson meg egy pillanatra – szólt Moreau határozott hangja, aztán beszéljen, a mit akar.
– Nos? kérdeztem.
Köhögött, gondolkozott, aztán így kiáltott: – Latinul, Prendick! Rossz, iskolás latinsággal szólok! De próbáljon megérteni: Hi non sunt homines, sunt animalia quae nos habemus… vivisected.1) Embereket csináltunk belőlök. Meg fogok mindent magyarázni. Jöjjön ki a partra.
Felkaczagtam. – Szép história – szóltam. Beszélnek, főznek, házakat építenek. Emberek voltak. Velem is az történnék, ha kimennék a partra.
– A víz egy kissé távolabb, túl azon a helyen, a hol áll, mély… és tele van czápával.
– Ez az én utam – szóltam. Gyorsan és röviden. Nemsokára.
– Várjon egy perczig. Kivett valamit a zsebéből, a mi megcsillant a nap fényében s lába elé vetette a földre. Ez töltött revolver – szólt. Montgomery is eldobja az övét. Most felmegyünk a partra oly messzire, a mint jónak látja. Azután jöjjön ki és vegye fel a revolvereket.
– Nem én. Van egy harmadik revolverük is.
– Szeretném, ha gondolkoznék a dolgokon, Prendick. Először is, soha nem kértem, hogy jöjjön a szigetre. Aztán megmérgezhettük volna mult éjjel, ha rosszat forralnánk ön ellen. Aztán, ha kissé nyugodtabban meggondolja, Montgomery csakugyan olyan ember, a milyennek tartja első rémületében? Saját érdekében akartuk elfogni. Mert ez a sziget tele van ellenséges tüneményekkel. Mért akarnók lelőni önt, mikor ép most azt az ajánlatot teszi, hogy vizbe fojtja magát?
– Mért uszították rám csordájukat, mikor a kunyhóban voltam?
– Mert bizonyosra vettük, hogy kézre kerítjük s megmentjük a veszedelemből. Később saját érdekében letértünk a nyomáról.
Tünődtem. Nem látszott lehetetlenségnek. Majd ujra eszembe jutott valami.
– Csakhogy – szóltam – láttam az udvaron…
– Az a puma volt.
– Lássa, Prendick, szólt Montgomery. Maga közönséges szamár. Jöjjön ki a partra, vegye föl a revolvereket s azután majd beszélünk. Többet most csakugyan nem tehetünk.
Bizonyos, hogy Moreauban mindvégig bizalmatlankodtam és féltem tőle. De Montgomery olyan ember volt, a kit megértettem.
– Menjenek fel a partra, szóltam rövid gondolkozás után s aztán hozzá tettem: – Tartsák fel a kezüket.
– Ostoba czeremonia, – mormogta Montgomery.
Megfordultak mind a ketten, szembe azzal a hat-hét groteszk alakkal, a ki ott állt a napfényben szeliden, mozdulatlanúl, árnyékot vetve s mégis hihetetlenül látomásszerüen. Montgomery feléjök pattantott ostorával, mire valamennyien megfordultak s hanyatt-homlok a fák közé rohantak. Mikor elég messze volt már Moreau és Montgomery, partra gázoltam s felkaptam és megvizsgáltam a revolvereket. Hogy biztosítsam magam teljesen minden fondorlat ellen, rálőttem egy darab kerek lávára s elégedetten láttam, hogy a kő porrá vált s a part visszhangzott a csattanástól.
Majd határozatlanul álltam egy pillanatig.
– Koczkáztatom a dolgot – szóltam végre – s mindkét kezemben egy-egy revolverrel, megindultam utánok felfelé a parton.
– Hála Istennek – szólt Moreau megkönnyebbülve. Napom javarészét ugy is tönkre tette már megzavarodott képzelődésével.
S megvető pillantást vetve rám, a mely mélyen megalázott, Montgomeryvel együtt némán folytatta útját előttem.
Az állatemberek csodálkozva álldogáltak még folyton a fák között. Elhaladtam mellettük oly nyugodtan, a mint csak tellett tőlem. Az egyik utánam indult; de Montgomery csattantott ostorával, mire hamarosan visszahőkölt. A többi némán figyelve állt. Lehet, hogy csakugyan állatok voltak valamikor. De soha életemben nem láttam még olyan állatot, amely megpróbál gondolkozni.
Most pedig, Prendick, hallgassa meg magyarázatomat, – szólt dr. Moreau – miután jól ettünk és ittunk. Ki kell jelentenem, hogy ily diktátori hajlamú vendégem, mint ön, még sohasem volt. De figyelmeztetem, hogy most utoljára engedelmeskedtem önnek. Ha legközelebb ujra öngyilkossággal fenyegetőzik, nem fogok törődni önnel.
Karos székemben ült, fehér, ügyes formájú újjai közt félig elszítt szivart tartva. A függő lámpa fénye épen ősz hajára esett. Kibámult a kis ablakon a csillagokra. Oly távol ültem tőle, a mennyire csak lehetett. Közöttünk volt az asztal s a revolverek kezem ügyében voltak. Montgomery nem volt a szobában. Nem is szerettem volna együtt lenni egyszerre mind a kettőjükkel a kis szobában.
– Azt már belátja, hogy az az elevenen vagdalt emberi lény a puma volt? – szólt Moreau. Megengedte ugyanis, hogy magam meggyőződjem erről a belső szobában.
– A puma volt – szóltam, – él még most is, de úgy össze van vagdalva, hogy nem szeretném még egyszer látni. Minden hitvány…
– Hagyja csak – szólt Moreau. Kérem, legalább ezektől a gyerekes borzongásoktól kiméljen meg. Montgomery épen ilyen szokott lenni. Belátja tehát, hogy a puma volt. Most pedig, hallgasson meg nyugodtan, míg be nem fejeztem physiologiai előadásomat.
S rögtön el is kezdte fejtegetéseit eleinte hideg, fölényes hangon, de nemsokára kissé belemelegedve a magyarázgatásba. Egyszerüen és meggyőzően beszélt. Hébekorba megcsillant egy kis sarcasmus is a hangjában. Nemsokára pirultam előtte szégyenletemben.
Azok a lények, a melyeket láttam, nem voltak sohasem emberek. Állatok voltak, emberiesített állatok, diadalai a vivisectionak.
– Elfelejti, mi mindent nem tehet egy ügyes vivisector élő lényekkel – szólt Moreau. A mi engem illet, nem értem, mért nem tették meg már régen előttem mindazt, a mit én tettem itt e szigeten. Apróbb eredményeket felmutattak természetesen régebben is – amputáltak, felmetszették a nyelvet, kivágtak a testből beteg részeket. Bandsalitást előidéztek és megszüntettek sebészeti úton. De mindez csekélység. A sebészet nagyobb dolgokra termett. Ép úgy tud épiteni, mint rombolni és változtatni. Hallott bizonyára arról a közönséges sebészeti műtétről, amelyet az elpusztult orr esetében szoktak alkalmazni. Lemetszenek a homlokról egy bőrlappantyút, ráfordítják az orra s a bőr új helyzetében tovább él. Új helyzetbe illesztik a test egy részét magán a testen. Lehetséges azonban, hogy valamely test frissen szerzett részét más állati testre illesztik rá. Gondoljon például a fogra. A bőr és csont átillesztése könnyíti a gyógyulást. A sebész a seb közepére más állatról lemetszett bőrdarabokat vagy más frissen leölt áldozatból kivett csontrészeket illeszt.
– Azok a lények, a melyeket látott, új alakokká átdolgozott állatok. Az élő formák alakíthatóságának tanulmányozására szenteltem egész életemet. Évekig tanulmányoztam s tudásom egyre bővült. Látom, hogy borzadozik, pedig semmi újat nem mondok önnek. A gyakorlati anatomiában megvolt mindez évek előtt; csak ember nem akadt, a ki merészen keresztül is vitte volna. Az állatnak nemcsak a külső formáját tudom megváltoztatni. Az élő lény physiologiája, vegyi folyamatai is alávethetők tartós módosulásoknak. Ismert példa erre a mindenfajta beoltás élő vagy holt anyaggal. Hasonló műtét a vérátömlesztés is és főleg ezen kezdtem működésemet. Csupa ismert dolog. Ugyanezt tették már, nem ily nagy mértékben, de talán mélyrehatóbban, azok a középkori kuruzslók, a kik törpéket, nyomorék koldusokat és mutogatásra való szörnyeket állitottak elő; ennek a nyoma maradt meg manapság is a piaczi szemfényvesztőkben és az erőművészekben. Hugo Viktor kifejti ezt a L’homme qui rit-ben… De talán most már kezd megérteni. Belátja, hogy lehetséges átilleszteni az állat egyik részét egy más részére vagy valamely állat részét egy más állatra, meg lehet változtatni a vegyi folyamatokat, a fejlődési rendszert, módosítani lehet végtagjai tagozatát, egyszóval meg lehet változtatni legbelsőbb structuráját.
– S mégis a tudománynak ezt a rendkivüliségét sohasem tűzték ki czélnak, sohasem művelték rendszeresen a modern tudósok, a míg én meg nem tettem! A sebészet legutóbb rájött már efféle dolgokra; sok hasonló dolgot bebizonyítottak már véletlenül zsarnokok, criminalisták, ló- és állattenyésztők, csupa kontár, nehézkezű ember, a ki saját közvetlen czélja felé tört csak. Én voltam az első, a ki antiszeptikus módszerrel felfegyverkezve nyúltam hozzá ehhez a kérdéshez, a ki tudományos ismeretével birtam a fejlődés törvényeinek.
– Valószinű, hogy titokban foglalkoztak már régebben is a dologgal. A sziámi ikrek így támadhattak… S az inquisitio boltos helyiségeiben… Bizonyos, hogy közvetlen czéluk a mesterkélt kínzás volt, de akadt bizonyára az inquisitorok között olyan is, a ki tudományos érdeklődést tanusított…
– Csakhogy – vágtam közbe – ezek a lények, ezek az állatok beszélnek!
Ráhagyta, hogy igaz s aztán folytatta annak a bizonyítását, hogy a vivisectio nemcsak physicai metamorphosis előidézésére képes. Az elmebeli structura sokkal határozatlanabb a testinél. Egyre növekvő hypnotikus tudásunkban megvan a biztosítéka annak, hogy régi átöröklött ösztönöket új suggestiók segélyével pótolni lehet. Hiszen tulajdonképen az, a mit erkölcsi nevelésnek mondunk, nem egyéb, mint az ösztönök mesterkélt módositása és kiforgatása. A harcziasságból bátor önbizalom lesz, az elnyomott érzékiségből vallásos túlbuzgóság. A főkülönbség az ember és a majom között a gégefőben rejlik, a melynél fogva a majom nem képes azokra a különböző hangjelvényekre, a melyekkel a gondolatot szavakba tudjuk átfordítani. Ebben nem értettem egyet vele; de dr. Moreau rideg udvariatlansággal viszonozta ellenvetésemet, ismételte, hogy a dolog így van s azután folytatta fejtegetéseit.
Majd azt kérdeztem, mért választotta mintául az emberi formát. Bevallotta, hogy puszta véletlenségből. Ép oly könnyen alakíthattam volna juhokból lámákat és lámákból juhokat. De van valami az emberi formában, a mi minden állati formánál jobban ingerli az elmét. De nem is szorítkoztam csupán az emberalkotásra. Egyszer-kétszer… Vagy egy perczig elhallgatott. Hogy múlnak az esztendők! S egy egész napot arra pazaroltam, hogy megmentsem az ön életét s most arra pazarolok egy órát, hogy önnek magyarázgassak.
– De – szóltam én – egyet még mindig nem értek. Mivel igazolja azt a sok gyötrelmet, a mit okoz? Mert az egyetlen dolog, a mi mentheti a vivisectiot, valami gyakorlati czél lehet csak…
– Úgy van – szólt Moreau. De a mint látja, én más anyagból vagyok gyúrva. Világfelfogásunk teljesen különböző. Ön materialista…
– Az nem vagyok – vágtam közbe hevesen.
– Csak az én szememben az. Mivel épen a kín kérdése választ el egymástól bennünket. A mig valami látható vagy hallható kín beteggé teszi, a mig saját kínjai zavarják, a míg a bűnről alkotott fogalmába belejátszik a kín, addig, azt mondom, állat, a mely kissé tisztábban érez a többi állatnál. Ez a kín…
Ez a sophistica fellázított s türelmetlen mozdulatot tettem.
– Óh! ez az egész csekélység csak. Az az elme, a mely valóban fogékony a tudomány tanításaira, kénytelen belátni, hogy ez csak csekélység. Lehet, hogy e kis bolygón kivül, e kosmikus ködfolton kivül, a mely láthatatlanná válik a legközelebbi csillagról, – lehet, mondom, hogy rajta kivül sehol máshol nincs meg az, a mit kínnak neveznek. De hát miért van meg éppen itt, az élőlények között, s mi az a kín tulajdonképen?
Mialatt beszélt, elővett egy kis tollkést a zsebéből, kinyitotta kisebb pengéjét s úgy fordította székét, hogy láthattam egész czombját. Azután gondosan kiválasztva egy pontot rajta, beleszúrta a pengét lábába s rögtön kihúzta belőle.
– Bizonyára régebben is látta már ezt. Annyit sem érezni belőle, mint a tűszúrásból. De hát mit bizonyít ez? Azt, hogy a kín érzetre való hajlandóság nem az izmokban van. A bőrben van ugyanis egy kis hajlandóság, de az egész lábnak csak egyik-másik pontja képes a kínérzetre. A kín egyszerű belső tanácsadónk, amely óv és ösztönöz. Az egész élő hús nem érzi a kínt, minden ideg sem érzi, sőt valamennyi érző ideg sem fogékony rá. A látóidegben például nincs meg a fogékonyság reális kínérzete. Ha megsebzi látóidegét, egyszerüen merő fényfoltokat fog látni úgy, amint a hallóideg baja puszta fülzúgásban nyilvánul csak. A növények nem éreznek kínt; az alsóbb állatok, lehet hogy például már a csillaghalak is, szintén nem éreznek kínt. Már most minél értelmesebbek az emberek, annál értelmesebb módon törekszenek saját boldogulásukra, s annál kevésbbé van szükségük arra, hogy czélul tűzzék maguk elé a veszedelmekből való szabadulást. Oly czéltalanná vált dologról nem tudok, a melyet a fejlődés előbb-utóbb teljesen ki nem irtott volna. Igazam van? S a kínérzet szükségtelenné válik.
– Aztán vallásos ember vagyok, Prendick, mint minden józan gondolkodású ember. Azt hiszem, jobban beleláttam a világ alkotójának utaiba, mint ön, mert én a mióta élek, a magam módja szerint mindig az ő törvényeit fürkésztem, ön pedig, ha jól értettem, ezalatt pillangókat gyüjtött. Annyit mondhatok, hogy a gyönyörnek és a kínnak semmi dolga sincs az éggel és a pokollal. Gyönyör és kín – fabatkát sem ér. Mi az ön vallásos őrjöngése? Más-e, mint Mahomet túlvilági húrijai? A gyönyör és a kín nem egyéb az emberben, Prendick, mint az állat jele, azé az állaté, a melyből eredt. Kín! Kín és gyönyör addig van csak ránk nézve, a míg a porban fetrengünk…
– Látja, én egyenesen előretörtem utamon, a melyet kutatás közben választottam. Más módjáról sohasem hallottam a kutatásnak. Fölvetettem egy kérdést, azután képzeltem valami módját a feleletnek, s ha ez megvolt, új kérdés következett. Lehetséges-e ez vagy az, vagy sem? El sem tudja képzelni, micsoda szellemi szenvedély rabja a kutató. Testetlen vágyainak különös színtelen gyönyöréről fogalma sincs. Az a lény, a mely előtte van, nem állat, nem teremtmény-társa, hanem problema. A rokonszenvből eredő kínról annyit tudok csak, hogy régen, sok esztendő előtt meggyötört néha. Az volt a vágyam, egyetlen vágyam, hogy megtaláljam az élő szervezet alakíthatóságának végső határát.
– De, szóltam közbe, ez borzalmas…
– Mindmáig sohasem törődtem az anyag ethikájával. A természetbe való elmélyedés végül oly lelkiismeretlenné teszi az embert, a minő maga a természet. Előretörtem utamon, nem törődve mással, csak a magam elé tűzött kérdéssel, s az anyag… végre is azzá lett kezem között, a mit ott a kunyhóban látott… Tizenegy éve már, hogy Montgomeryval ide jöttem. Ugy emlékszem a sziget zöldellő csendjére s a puszta óczeánra, mintha tegnap történt volna. Mintha engem várt volna csak ez a hely, s azután megkezdődött a munka.
Elhallgatott. Szótlanul ültem, arczára tekintve.
– Beszámítva az Angliában töltött kilencz esztendőt, körülbelül húsz esztendőt töltöttem munkában s még mindig van minden munkámban valami, a mi lesujt, ki nem elégit, további erőfeszítésre sarkal. Néha túllövök a czélomon, néha innen maradok rajta; de a miről álmodom, azt nem valósítom meg soha. Az emberi formát most már könnyen megadom úgy, hogy hajlékony és kecses, vagy tömzsi és erős, de a kezekkel és a karmokkal gyakran nagy bajom van: fájdalmas részek, a melyeket nem igen merek szabadon alakítani. De legnagyobb bajom az agy finom illesztgetésével és alakításával van. Az értelem gyakran rendkivül alacsony, s váratlan, előre nem látható hézagok vannak benne. S aztán van valami, a mihez nem tudok hozzáférni sehogysem; hogy úgy mondjam, a lelki izgalmak székhelye ez. A vágyak, az ösztönök, a sóvárgások, a melyeken megtörik az emberi való, valami furcsa rejtett reservoir, a mely olykor-olykor megreped s elárasztja hirtelen az egész lényt haraggal, gyülölettel vagy félelemmel. Ezek az én teremtéseim furcsák, esetlenek az ön szemében, ha megfigyeli őket; de nekem, a mint megalkottam őket, kétségtelenül emberi lényeknek tetszettek. Később aztán elenyészik ez a meggyőződésem. Kiüt rajtok először az egyik, utána a másik állati vonás, s rám mered… De még nem adom fel a küzdelmet. Valahányszor belemerítek egy élő teremtményt az izzó kínok árjába, azt hiszem, most kiirtom belőle az egész állatot s eszes lényt teremtek belőle. Végre is micsoda tíz esztendő? Az ember százezret töltött már el az alkotásban.
Sötéten elgondolkozott: – De hitem szilárd. Ez a puma…
Ujra elhallgatott. Majd igy folytatta: – Mindig visszafejlődnek. A mint kezemet leveszem róluk, visszatér ujra az állat, s nem hagyja magát…
Ujra hosszú szünetet tartott.
– Aztán alkotásait azokba a barlangokba dugja? kérdeztem.
– Oda mennek. Kibocsátom őket, a mint megérzem bennök az állatot, s csakhamar odakerülnek. Valamennyien félnek tőlem és ettől a háztól. Van bennök valami torzképe az embernek. Montgomery tud róla, mert ő közvetíti dolgaikat. Nehányat begyakorolt saját szolgálatára. Szégyenli ugyan, de azt hiszem, félig bolondja egynémelyik fenevadnak. De ez az ő dolga, nem avatkozom bele. Undorít tökéletlenségök. Nem érdekelnek. Azt hiszem, valami csufondáros észszerű életet folytatnak a nyomorultak! Van valami, a mit a törvénynek mondanak. Hymnusokat zengedeznek róla. Megépítik barlangjaikat, növényeket szednek, gyümölcsöt gyüjtenek, s még meg is házasodnak. De én keresztül látok rajtuk, belelátok veséjökbe, s látom bennök az állati lelket, a veszendő állatot, a mely tele van élvvágygyal és önző… De azért különös dolog. Életük bonyolult, mint minden élet. Van bennök valami magasabbra törekvés, lehet, hogy hiúság, lehet, hogy határozatlan nemi izgalom, lehet, hogy puszta kiváncsiság. Csak ez érdekel… A pumától sokat várok; kemény munkát végeztem fején és agyvelején…
– S most, szólt hosszas hallgatás után, mialatt mindegyikünk saját gondolataival tépelődött, mi a véleménye? Fél még mindig tőlem?
Ránéztem, s nem láttam benne mást, mint egy sápadt arczú, nyugodt tekintetű őszhajú férfit. Derűs nyugalma, megállapodottságából eredő szépsége, hatalmas termete mintája volt a kényelemben élő öreg-úrnak. Majd összerázkódtam. Válaszul kérdésére mind a két kezemmel egy-egy revolvert nyujtottam feléje.
– Tartsa meg őket, szólt. Azután felállt, rám nézett egy pillanatig s elmosolyodott. – Viszontagságos két napot élt át, szólt. Azt tanácslom, hogy aludja ki magát. Örülök, hogy megértettük egymást. Jó éjszakát.
Gondolkozott egy kissé s azután kiment a belső ajtón. Azonnal ráfordítottam a kulcsot a külső ajtóra.
Ujra leültem; elültem székemben egy ideig, s testem, lelkem és kedélyem annyira ki volt merűlve, hogy gondolataim nem tudtak elszabadulni attól, a mit utoljára mondott. A fekete ablak úgy bámult rám, mint valami hatalmas szem. Végre erőt véve magamon eloltottam a lámpát s belefeküdtem a függő ágyba. Csakhamar mély álomba merültem.