– No, ha ez se boszorkányság…
De nem fejezte be a mondatot, hanem oda fordult mr Hallhoz és határozott hangon mondta:
– Én a te helyedben magyarázatot kérnék tőle.
Jó időbe és sok fáradságba került, mig mr Hallt rá birták venni erre a válságos cselekedetre. De végre annyit beszéltek neki, hogy megemberelte magát és fölment az emeletre. Kopogott az ajtón… egyszer, kétszer, háromszor… aztán benyitott és elkezdte:
– Bocsánatot kérek…
– Menjen a pokolba – rivallt rá az idegen dörgő hangon – és csukja be rögtön az ajtót!
Ez volt a magyarázatkérés rövid, de velős eredménye.
Az idegen ugy félhat óra tájban ment be az ebédlőbe és közel délig maradt ott. Az ablakokat lefüggönyözte, az ajtót bezárta s miután mr Hallt oly csufosan kikergette, senki se mert többé fölmenni hozzá.
Ez idő alatt egy falatot se kapott enni. Három izben csöngetett; harmadszor már nagyon dühösen és sokáig… de senki se felelt neki.
– Ha a pokolba küldött bennünket, hát most koplaljon! – mondogatta mrs Hall és rá se hederitett.
Eközben már elterjedt a hire annak az éjjeli tolvajlásnak, melyet a tiszteletes házában követtek el s a részleteket összevetve sokan sejteni kezdték, hogy az idegen ludas lehet a dologban.
Mr Hall, a derék kovács társaságában, elment mr Shuckleforth kerületi biróhoz és mindent hiven elmondott neki.
… Senki sem mer fölmenni a lépcsőn… senki sem tudja, hogy az idegennek mi a mestersége… Néha-néha dühösen járkál a szobában… Káromkodik… papirosokat szaggat szét… üvegeket ver a földhöz…
A kerületi biró az utcán fogadta a kéttagu küldöttséget, mely csakhamar nagyon megszaporodott az ünneplőbe öltözött falubeliekkel. Pünkösd hétfője lévén, senki sem dolgozott s mindenki szórakozásra, mulatságra került…
Bent pedig a „Postakocsihoz“ cimzett fogadó ebédlőjében, leeresztett függönyök mellett, félhomályosan dolgozott az idegen, tetőtől-talpig felöltözve a nagy melegben, átkozva a játszogató gyerekeket, akiket ugyan nem látott, de a hangjukat annál jobban hallotta… s emellett éhezett, mert senki sem törődött vele. A kandalló mellett a sarokban vagy féltucat összetört üveg cserepei hevertek s a szobában szinte maró klór-büz áradt szét… E részleteket azoktól tudjuk, akik még az nap megfordultak odafönt.
Déltájban az idegen hirtelen kinyitotta ajtaját, megállt a küszöbön és merően lenézett az ivóba, melynek az ajtaja nyitva volt.
– Mrs Hall! – kiáltott le hangosan.
Valaki fölkelt és kiment a konyhába, hogy behivja Hallt.
A fogadósné nem sokkal rá be is jött; a lélekzete talán gyorsabb, izgatottabb volt, de elszántsága azért nem csökkent. Hall még mindig nem jött haza, de mrs Hall nem igen bánta ezt; ő már elhatározta, hogy mit cselekszik s ettől hajszálnyit sem fog tágitani. Kis tálcára tette az idegen számláját és felszólt hozzá:
– A számláját kéri, uram?
– Miért nem adott ma reggelit?… Miért nem készitette el az ebédemet?… Miért nem jött, mikor csöngettem?… Vagy azt hiszi, hogy étlen-szomjan is meg birok élni?
– Miért nem fizeti ki, amivel tartozik? – felelt mrs Hall. – Erre a kérdésemre feleljen.
– Már három napja mondtam önnek, hogy várok pénzt…
– Már három napja mondtam önnek, nem várok olyan pénzre, amelyik ugy sem jön meg… Micsoda jogon mer ön zsörtölődni azért, hogy ma nem kapott reggelit, mikor én már két hét óta nem kaptam öntől egy fillért sem?
Az idegen nagyot káromkodott.
– Disznóság!… disznóság! – morogtak az ivóban a vendégek.
Mrs Hall fölbátorodott ezen és visszavágott:
– Megköszönném önnek, uram, ha csak magában káromkodna!
Az idegen oly éktelen dühbe jött, hogy egy percig szólni se tudott. Az ivóban levők mind örültek és elismerték, hogy mrs Hall ugyancsak jól megfelelt neki.
– De ugyan, jó asszony… – kezdte az idegen.
– Engem ne „jó asszony“-ozzon az ur! – csattant föl mrs Hall, vérszemet kapva.
– Mondtam már önnek, hogy nem jött még a pénzem…
– A pénze!… Micsoda pénze?
– Annyi különben még most is van a zsebemben…
– A zsebében?… Hisz három napja azt mondta, hogy nincs egy sovereign-ára ezüst pénze se!
– De most jobban megnéztem és…
– Ejha! – kiabáltak közbe a vendégek az ivóban.
– Jobban megnézte?… És talált is?… – gunyolódott mrs Hall. – Csak azt szeretném tudni, hol talált pénzt!
Látszott, hogy ez a kérdés szörnyen bántja az idegent. Mérgesen dobbantott a lábával és azt kérdezte:
– Mit akar ezzel mondani?
– Semmit! felelte mrs Hall. – Csak azt, hogy szeretném tudni, hogy hol talált pénzt… S mielőtt elfogadnám ezt a pénzt, vagy enni adnék önnek, tudni akarok egy-két dolgot, amit nem értek, amit senkisem ért s amit mindenki szeretne érteni… Tudni akarom, mit csinált az én karos-székemmel; tudni akarom, miért volt üres az ön szobája ma reggel s hogy jutott ön be abba a szobába a zárt ajtókon át… Mert aki ebbe a házba jár, annak ott van az ajtó, a kapu, – ön pedig nem azon jött be… én hát tudni akarom, hogy hol és hogyan jött be. Aztán meg…
Az idegen hirtelen fölkapta ökölbe szoritott kezét és oly dörgő hangon kiáltott rá mrs Hallra, hogy ez rögtön elhallgatott:
– Most már elég!
Csönd lett. Majd az idegen fogcsikorgatva folytatta:
– Ön nem tudja, nem érti, hogy ki és mi vagyok én. De majd megmutatom! Isten szent uccse, megmutatom!…
Hirtelen az arcába kapott s mikor a kezét visszarántotta, arca közepén tátongó üresség támadt.
– Itt van! – kiáltott föl hevesen.
Egészen oda lépett mrs Hallhoz és a kezébe nyomott valamit; a meghökkent asszony gépiesen elfogadta, ugy meglepte az idegen arcának hirtelen elváltozása. De, amikor látta, hogy mi az, nagyot sikoltott, elhajitotta és ugy visszatántorodott, hogy majd lebukott a lépcsőről… Az orr pedig, – mert az volt… az idegen orra! – legurult a lépcsőkön, egyenesen be az ivóba.
Az idegen most levette pápaszemét s az ivóban levők mind elszörnyedve hörögtek föl. Majd levette a kalapját is, vad erőszakkal letépte pofaszakállát és a köteléket is fejéről… A kis társaságot irtózatos rémület fogta el.
– Irgalmas Isten! – nyögött valamelyik.
Mindenki a legszörnyübbre volt elkészülve, hogy ugyanis az idegen arca gyalázatosan el lesz éktelenitve, csupa sebhely, forradás lesz… de semmi… ah, hogy semmi se legyen ott, ahol a fejének kellene lennie: azt senki se várta!
Mrs Hall, aki legközelebb állt az idegenhez, őrülten sikoltozott. A hamis pofa-szakáll, a fejkötelékek, az álhaj egymás után röpültek le az ivóba, ahol a vendégek iszonyodva ugráltak félre, nehogy hozzájuk férjen az a sok pokolbeli tárgy… Egyik a másikat löködte, mindannyi pedig iszonyodva, elbódulva bámult a lépcső legfelső fokára, ahol dühösen kiabálva állt az idegen: – lábtól nyakig ember, egész ember, mint ők… de fej nélkül!
A falubeliek, meghallván a nagy zajt, lármát a fogadóban, mind oda tódultak. S ép jókor értek oda, hogy még láthatták, amint mrs Hall hanyatt-homlok rohan ki a kapun, ott elbukik a küszöbön, egész hosszában végignyulik a földön, mr Feddy Henfrey keresztül bukik rajta és betöri az orrát… aztán a többiek is mind lélekszakadva menekülnek: a bent rekedt Millie pedig ugy bőg és sivalkodik, mintha nyuznák.
– Mi az?… Mi történt?… kérdezték lihegve az ujjon jöttek.
S az ott lévők rögtön elbeszélték a szörnyü esetet, – egyszer, kétszer, tizszer, – mert a kiváncsiak egyre jöttek, s mindegyik elejétől akarta hallani a rémes történetet. Negyven, ötven, száz ember csődült össze a fogadó előtt pár perc alatt, s mindnyája egyszerre beszélt, ugy, hogy valóságos bábeli zürzavar támadt. Vagy tizen támogatták, ápolgatták mrs Hallt, aki még egyre ájuldozott, a többiek pedig össze-vissza fecsegtek és kölcsönösen izgatták egymást.
… A bekötözött fejü ember?… Ej, hisz nincs is feje?… Micsoda?… Nincs feje?… Nincs is; letépte az orrát, a kötelékeit, a szakállát, a haját!… Az nem lehet!… ki látott fejetlen embert?… Csalás… hazugság!… Én láttam!… Én is! Én is!… Gazember, aki nem hiszi!… Te vagy a gazember!…
És talán össze is verekedtek volna, ha az izgatottság tetőpontján ki nem rohan a házból Millie, az örökké álmos cseléd.
– Jézus-Mária! – sivalkodott a halálra ijedt leány, – segitség!…
– Mi az?… Mi az? – tolongott a tömeg.
És Millie, reszketve, mint a nyárfalevél, elmondta, hogy a „fejetlen ember“ rátört a konyhában és enni kért tőle.
– Én ugy megijedtem, hogy szólni se tudtam, – folytatta a leány, – ő meg azt hitte, hogy nem akarok neki szót fogadni és fölkapta a konyhakést…
– Irgalmas Isten! – sipitoztak az asszonyok. – Hát aztán?
– Erre én kétségbeesetten sikoltozni kezdtem, de ő rám se hederitett… Meglátta a kenyeret az asztalon, levágta felét, aztán benézett a szekrénybe, talált egy darab sajtot, azt kivette és fölment a szobájába…
– Hát a kés?… hát a kés? – kérdezték a férfiak izgatottan.
– Azt is fölvitte… Én meg kiszaladtam…
E pillanatban hátul, a tömeg mögött hangosan kiabáltak:
– Helyet!… helyet!…
Három ember közeledett: három elszánt férfi, akik előtt a kis tömeg tisztelettel nyitott utat. Az első mr Hall volt vörösen, mint a rák; a második mr Bobby Jaffers, a városi pandur, aki komoly méltósággal jött mr Hall mögött; a harmadik mr Wadgers, a kovács, szintén harcias hangulatban. Egyenesen a fogadónak tartottak – s kezükben volt az elfogatási parancs is.
A nép tolongó gyürübe szorult a három elszánt férfi körül és az uj részletek felől tudakozódott.
– Akár van feje, akár nincs, – mondta mr Jaffers, – azért jöttem, hogy letartóztassam, és le is tartóztatom.
Mrs Hall méltóságosan ment elől egész a lépcsőig; ott megállt, elül bocsájtotta a pandurt, s mikor fölértek az emeletre, az idegen szobája elé, igy szólt:
– Pandur! Teljesitse kötelességét.
Mr Jaffers habozás nélkül belépett a szobába, mrs Hall mindjárt mögötte ment, s leghátul kullogott Wadgers. A szobában sötét volt; a félhomályban is jól látták azonban a fejetlen alakot, akinek kezében egy fél cipó, a másikban meg egy nagy darab sajt volt.
– Ez az! – mondta mrs Hall, rámutatva.
– Mi az ördögöt akarnak itt? – rivallt rájuk az idegen hangja, a kabátja gallérja fölött.
– Ön rossz kvártélyos, uram, – felelte mr Jaffers. – De akár van feje, akár nincs, az elfogatási parancs a személyéről szól… a kötelesség pedig kötelesség…
– Hozzám ne nyuljon! – kiáltott föl az idegen visszalépve.
Eldobta a kenyeret és a sajtot s az asztal felé ugrott, de mr Hall akkorra már elkapta a konyhakést az asztalról. Az idegen hirtelen lehuzta keztyüjét és Jaffers arcába vágta; de a pandur sem volt rest; rárohant, szerencsésen megkapta az idegen kezetlen csuklóját s egyuttal a torkát is. De a következő pillanatban az idegen ugy fültövön csapta a másik kezével, hogy fájdalmasan fölorditott.
Hall most átadta a kést Wadgersnek, aki óvatosan meghuzódott az ajtó közelében, ő maga pedig közelebb ment a küzködőkhöz, akik birkózva dulakodtak a szoba közepén… Egy szék az utjokba került, Jaffers megbotlott benne, mind a ketten elbuktak, – de a pandur került alul.
– Fogd meg a lábát! – hörögte Jaffers fogcsikorgatva.
Mr Hall szót akart fogadni, de olyan hatalmas rugást kapott a vékonyába, hogy néhány másodpercre a lélekzete is elállt; mr Wadgers pedig látván, hogy Jaffers alul van s az idegen ugyancsak gyomrozza, kifelé kezdett hátrálni az ajtón és beleütődött mr Huxterbe és Sidderbridge fuvarosba, aki lélekszakadva rohant föl a dulakodás zajára, hogy támogassák a pandurt a törvény végrehajtásában. Ugyan e pillanatban a dulakodók megrugták az egyik szekrényt, melynek tetejéről három-négy üveg csörömpölve leesett, összetört s a szoba megtelt maró, pokoli büzzel.
– Megadom magam! – kiáltott föl az idegen, bár ő volt fölül és Jaffers alatta vergődött.
Eleresztette a pandurt lihegve fölállt… megdöbbentő volt rá nézni, se feje, se kezei nem voltak, mert a dulakodásban a balkeztyüjét is elvesztette.
– Hiába minden! – nyögte nagyot sóhajtva és fáradtan leült.
Furcsa, szinte ijesztő volt hallani a hangját, mely begombolt kabátja fölött a semmiből hangzott! De Jaffers nem sokat törődött ezzel, őt a kötelesség hajtotta. Föltápászkodott hát s előszedte zsebéből a vaspereceket, hogy majd ráteszi az idegen csuklóira. De aztán álmélkodva hökkent vissza.
– Az angyalát! – mondta a fejét vakargatva. – Ugy látom, hogy meg se vasalhatom.
Az idegen mellénye, valami láthatatlan, csodás módon hirtelen fölgombolódott. Majd azt mondván, hogy a bokája fáj, lehajolt kissé… Mr Huxter, aki épen mellette állt, ijedten ugrott vissza.
– Hisz ez nem is ember! – kiáltott föl hirtelen. – A gallérján át belátni a ruhájába… nincs benne semmi! Üres a kabátja, üres az inge… Nézzétek: beledugom a kezemet…
Kinyujtotta karját, hogy majd lenyul az üres ruhába, mely olyan volt, mint a zsák és szája a kabát nyaka volt… de a keze valami szilárd tárgyat ért s ugyanakkor az idegen hangja dühösen rárivalt:
– Mit hadonász itt a szemem körül?… Talán csak nem akarja kiszurni, ostoba?
– Én nem láttam semmit, – dadogta Huxter.
– Ha nem is lát, azért itt vagyok, – magyarázta az idegen mérgesen. – Van fejem, kezem, lábam, de láthatatlan vagyok. Átkozott baj, de nem tehetek róla… S ha igy van is, ez még nem ok rá, hogy minden buta paraszt nekem essék!
Most már minden ruhája ki volt gombolva, s amint két karját kiterjesztette, ugy látszott, hogy a kabát, a mellény, az ing csak ugy magától lóg, libeg a levegőben.
Ekkor már többen jöttek a szobába alulról, ugy hogy a kis ebédlő majdnem zsufolásig megtelt.
– Láthatatlan? – dünnyögte mr Huxter, a fejét csóválva. – Ugyan ki az ördög hallott már ilyet?
– Lehet, hogy furcsa, szokatlan az eset, – felelte az idegen, – de azért még nem bün. És szeretném tudni, miért ütnek rajtam ily durván…
– Oh, az megint más! – szólt közbe Jaffers. – Én nem törődöm azzal, hogy láthatatlan-e az ur vagy sem; nekem kiadták az elfogatási parancsot ön ellen; én tehát csak a kötelességemet teljesitem. Én nem a láthatatlanságot nyomozom, hanem egy lopást… Valaki betört a tiszteletes ur házába és meglopta őt…
– Hát aztán?
– Nos, aztán a körülmények mind azt mutatják, hogy…
– Ostobaság!… hazugság!… csattant föl a láthatatlan ember.
– Reméljük, uram, hogy ön ártatlan. De nekem teljesitenem kell, amit rám biztak…
– Jól van, – felelte az idegen. – Nem állok ellent… nem! Megyek önnel… de nem hagyom magamat megvasaltatni.
– Ez a szabály, az előirás, – mondta Jaffers.
– Nem hagyom magam!
– Bocsánat uram…
Az idegen most hirtelen lerugta cipőit, lerántotta a nadrágját, harisnyáit, gyorsan az asztal alá dobott mindent és fölugrott. Mind ez egy szempillantásban történt s mire az ott lévők észrevették, már kezdte levetni a kabátját és mellényét is.
– Hé, csak lassan! rivallt rá Jaffers, aki egyszeriben megsejtette, hogy mi fog történni.
Odaugrott az idegenhez és megragadta a gallérját: de a kabát a kezében maradt… a láthatatlan ember gyorsan kibujt belőle.
– Fogjátok meg! – kiabált Jaffers hangosan. – Ha leveti a ruháit, akkor vége…
– Meg kell fogni! – kiabáltak valamennyien s mind neki estek az ingnek, amely már csak egyedül volt látható az idegenből.
Az ingujj hatalmas ütést mért mr Hall orrára, ugy hogy a derék ember nekitántorodott az öreg Toothsomenak, a harangozónak, ez pedig levert a lábáról másik két parasztot. Az ing most fölemelkedett és ugy táncolt, libegett a levegőben, mint akkor szokott, ha az ember épen a fejét huzza ki belőle… Jaffers hirtelen megkapta és nagyot rántott rajta, de ezzel csak az idegennek segitett, aki most egészen kibujt az ingéből. Egyidejüleg valaki ugy szájon vágta, hogy egyszerre kibugygyant ajkain a vér s ugyanakkor Teddy Henfrey is kapott egy ökölcsapást a feje bubjára, amitől szédülve tántorodott meg…
– Vigyázz! – kiabálta mindenki, találomra öklözve a semmit és viaskodva a levegővel.
– Fogjátok meg!… Be kell zárni az ajtót!… El ne ereszszétek!… Én már fogom!… Itt van!… Rajta!… Vigyázz!…
Bábeli zürzavar támadt a szobában. Ugy látszott, hogy mindenki egyszerre kap egy-egy ütést, ki a fejére, ki a hátára… mig végre Sandy Wadgers, akit egy hatalmas orrba-ütés egyszerre fölvilágositott a helyzetről, – hirtelen kinyitotta az ajtót és menekült.
A többiek rögtön utána tódultak, de a nagy tolongásban megszorultak a szük ajtóban s a láthatatlan ember egyre ütötte-verte, csépelte őket. Az unitárius Phippsnek kiverte két fogát, Teddy Henfreynek majd letépte a balfülét; Jafferst ugy állba ütötte, hogy majd elharapta a nyelvét, Huxtert hasba vágta, hogy a boldogtalan menten görcsöket kapott… s erre az egész tömeg halálra rémülten, kiabálva, hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön.
De Jaffers ugyanabban a pillanatban, mikor az ütést kapta, érezte, hogy egy izmos, meztelen mell neki szorul… Bár mit se látott, mégis megragadta ezt a valamit és irtózatos erőlködéssel birkózott vele.
– Megfogtam! – hörögte dühösen s mialatt a fogait csikorgatva küzdött, a nyakán és homlokán kidagadtak az erek…
Lent, a folyosón, álmélkodva, rémülten nézték az emberek ezt a furcsa birkózást… Egyszerre aztán Jaffers megbotlott, elesett, legurult a lépcsőkőn s a lent állók ijedten ugrottak szét. Jaffers fájdalmasan felkiáltott s ugyanakkor valami láthatatlan erő szétlökdöste, félretaszigálta a folyosón állókat…
– Fogjátok meg!… Láthatatlan! – kiabáltak össze-vissza, de senki sem mert mozdulni.
Egy paraszt-suhanc, aki a küszöb előtt állt, hirtelen odaszaladt, beleütődött valamibe, megragadta, de valaki ugy mellbe lökte, hogy hármat bukfencezve bukott az orrára… Az asszonyok, kint az utcán, rémülten sivalkodtak, hogy valaki elrohan előttük… egy kutya, mely ugatva rohant a láthatatlan ember után, hirtelen vonitva repült át a Huxter kertjének a keritésén, ahova az idegen berugta s ez volt a szökés utolsó eseménye.
Egy darabig még ott tomboltak, kiabáltak a fölizgatott emberek… aztán jött a pánik, a csüggesztő rémület s a tömeg ugy elszoródott a faluban, mint ahogy az őszi szél szétszórja a lesárgult falevelet… Csak Jaffers hevert ott ájultan a fogadó folyosóján, arccal a föld felé.
Mr Thomas Marvel széles arcu, nagy szakállu, meglehetősen nekigömbölyödő uri ember volt, akinek husos, biborcsós orrát és rövid, karika-lábát nagyon jól ismerték Iping környékén. Elnyütt, behorpadt cilinder-kalapot, ütött-kopott, foltozott gunyát viselt s a gombok hiánya, meg itt-ott a feslések, nyilván elárulták, hogy mr Thomas Marvel agglegény.
A derék csavargó az országut árokpartján ült, vagy másfél mérföldnyire Ipingtől. Mivel épen pihent, lehuzta mind a két cipőjét s a lábain csak folytonossági hiányokban szenvedő harisnyák voltak, melyeknek szellőző likain két nagy ujja ugy kandikált ki, mint a házőrző eb két fölálló füle. Félig boszusan, félig megvetően nézte a két cipőt, mert a duplatalpu, erős lábbeli nagy volt neki: Mr Marvel pedig gyülölte a nagy lábbelit, mert tapasztalásból tudta, hogy feltöri a lábát. És amint nézte a két otromba cipőt, boszuságában ugy tetszett neki, hogy soha életében nem látott ennél utálatosabb emberi „készitményt.“
Egyszerre csak megszólalt egy hang a háta mögött.
– Jó erős cipők!
– Ajándék-marhának ne nézd a szarvát! – felelte mr Marvel foghegyről, meg se fordulva. – Én meg azt mondom, hogy ennél utálatosabb cipőt keresve se lehetne találni a föld kerekségén.
– Hm! – dünnyögött a hang.
– Biz’ ugy, uram! – folytatta mr Marvel elkeseredve, – volt ugyan már rosszabb cipőm is… sőt sokszor nem volt semmilyen se… de ilyen arcátlanul utálatos lábbelim még soh’se volt. Egy hét óta egyebet se teszek, mint cipőket kéregetek, amerre csak járok; annyira gyülőlöm ezeket… de sehol se adnak másikat. Nem mondom, hogy rossz cipők; mert hát egész jók és erősek is… Hanem az ilyen magamfajta gentleman sokat jár gyalog s nem minden cipő felel meg neki… S akár hiszi az ur, akár nem: én bizony egyebet se kaptam ebben az áldott kerületben, mint ezt a gyalázatos pár cipőt… Nézze meg csak jobban; hát nem undok holmi?… Pedig a jó lábbeli tömérdek ezen a vidéken. Most nyolc éve is kaptam egy pár cipőt itten; se az előtt, se azóta nem is volt olyan jó cipőm… De most nem volt szerencsém… Ezt a csuf párt sózták a nyakamba…
– Cudar vidék ez! – szólt a hang. – Csupa gazemberek laknak erre.
– Na, ugy-e? – örült mr Thomas Marvel, hogy egy véleményen vannak. – Ezek a cipők!… Irgalmas Isten!… Igazi disznóság!
Lomhán hátra pillantott a bal vála fölött, hogy megnézze és összehasonlitsa a megszólitó cipőjét a magáéval… de se a cipőket, se a megszólitót nem látta!… Most a jobb válla fölött nézett hátra: de akkor se látott semmit és senkit. Csodálkozva tápászkodott föl a földről.
– Merre van az ur? – kérdezte megfordulva.
Majd leesett az álla meglepetésében; – akármerre nézett, sehol senkit és semmit nem látott… csak a szél zizegett, de a sik földön, országuton egyetlen lélek se járt.
– Nini!… tán részeg vagyok? – tünődött magában. – Vagy álmot láttam?… és csak magamban beszélgettem?… Mi az ördög…
– Ne ijedjen meg! – szólt a hang.
– Hé, te hasbeszélő bitang! – szitkozódik mr Marvel, maga körül forogva. – Merre vagy hát?… Velem ugyan ne komázz, mert mindjárt megmutatom, hogy nem ijedek meg…
– Ne is ijedjen meg, – ismételte a hang.
– Majd megijedsz te ostoba gazember! – dühöngött mr Marvel. – Hol vagy te bitang?… Hadd tapintok a fejed lágyára!…
Csönd lett. A hang nem felelt.
– El van az ur… temetve? – kérdezte mr Marvel némi szünet után.
Megint semmi felelet. Mr Thomas Marvel elképedve állt ott, mezitláb és kissé szorongva.
– Kakuk… kakuk… kakuk… – hangzott a távoli kis erdőből.
– Ennek fele sem tréfa, – rezzent össze mr Marvel és megdörzsölte a homlokát.
Köröskörül, amerre látott, nem volt egyetlen élő lény sem. A poros országut s két felől a sekély árok, óriási kigyóként kanyargott északról délnek s ott sem, a mezőn sem járt senki. Nem volt semmi nesz, csak a távolból hallatszott az egyhangu kakukkolás.
– Szentuccse, az ital volt! – dörmögte mr Marvel megnyugodva. – Mit nem tesz az a kis pálinka!… De tudhattam volna, hogy éhgyomorra megárt.
– Nem az ital volt, nem! – szólalt most a hang. – Ön épen oly józan, mint én magam.
– Mi volt ez? – hökkent meg mr Marvel és ugy elsápadt, mint a fal. – Mi volt ez?… az ital… a pálinka…
Szinte nem is hallhatóan suttogta ezt a pár szót és megint forogni kezdett, révedező szemekkel tekintgetve maga körül.
– Esküdni mernék rá, – mondta rekedten, – hogy valaki beszélt…
– Persze, hogy beszélt!… Én voltam az! – szólalt meg ismét a hang.
– Már megint! – szólt mr Marvel ijedten s hirtelen behunyta szemét…
Ekkor azonban valaki megragadta a gallérját s ugy megrázta, hogy majd elbukott.
– Legyen eszed! – rivalt rá a hang.
Mr Thomas Marvel végkép oda volt. Egész testében reszketett és elcsukló, siránkozó hangon jajgatott.
– Elittam az eszemet!… oh jaj!… elittam az eszemet!… Vagy pedig kisértetek törtek rám…
– Se ez, se az! – felelte a hang. – Hallgass ide!
– Részeg vagyok! – nyögte mr Marvel keservesen; és tántorogva szaladni akart az elátkozott helyről.
– Megállj! – rivalt rá a hang.
És mr Marvelnek ugy tetszett, mintha valaki az ujjával megbökte volna a mellét.
– Nos mi az? – kérdezte még jobban megrettenve.
– Azt hiszed, ugye-e, hogy képzelődöl? – kérdezte a hang.
– Hát mi egyebet hihetnék? – jajgatott mr Marvel, egyre a szemeit dörzsölve, hogy nem kápráznak-e?
– No várj, – mondta a hang – Majd mindjárt meghajigállak kövekkel s akkor talán elhiszed, hogy nem képzelődöl.
– De mondja meg legalább, hogy merre van? – könyörgött a szegény csavargó.
A hang nem felelt… Vizz… süvöltött az első kavics és kis hijja, hogy el nem találta mr Marvel vállát… Vizz!… jött a második is, amely hirtelen emelkedett föl a földről nagy ivben, sebesen szelte át a levegőt s ott esett le a csavargó lábainál, aki, mintha megdermedt volna, mozdulni se birt… Vizz!… süvöltött a harmadik kavics, amely eltalálta mr Marvel fölálló nagy lába-ujját s aztán tovább ugrott az árokba…
De már erre mr Thomas Marvel eszére tért. Fölorditott fájdalmában és őrült futásnak eredt, de még husz lépésnyire se ért, mikor valami láthatatlan akadályban megbotlott és orra bukott.
– Nos – szólalt meg a hang közvetlenül mellette, – hát képzelődés vagyok-e, vagy valóság?
A csavargó felelet helyett ismét talpra ugrott és futni akart. De, mintha valaki gáncsot vetett volna neki… megint elbukott.
– Ha nem ülsz veszteg, – förmedt rá a hang, – fejbe doblak az első kővel.
– Könnyen beszél az ur! kesergett a csavargó s amint ült, kezébe fogta a fájós lábát, de félszemmel egyre azt a követ nézte, mely a levegőben látszott libegni.
– Könnyen beszél az ur! – ismételte panaszosan, – de én nem értek semmit az egészből… A kavicsoknak lábuk kél… A kövek beszélnek… Engem a földhöz vágnak… Jól van hát: megadom magam és szót fogadok.
A levegőben libegő kavics lehullott a földre.
– Pedig egyszerü a dolog, – szólalt meg a hang. – Én láthatatlan ember vagyok.
– Hát mondja meg, amit nem értek, – könyörgött mr Marvel, reszkető, elcsukló hangon. – Hová bujt el?… Hol rejtőzik… Hogy tud beszélni?… Mind ezt nem értem, de azért megadom magamat… Szót fogadok.
– Az az egész, hogy láthatatlan vagyok, – felelte a hang. – Meg kell értened, hogy láthatatlan vagyok: ez az egész.
– Hisz ezt mindenki láthatja! – nyögte a szerencsétlen csavargó. – Ezért ugyan sohse legyen az ur olyan türelmetlen és indulatos… De, könyörgöm, mondja meg mégis: hogy tud igy elbujni?
– Láthatatlan vagyok. Ez a fődolog. S azt akarom, hogy megértsd végre…
– De merre van az ur? – vágott közbe mr Marvel.
– Itt állok az orrod előtt… három lépésnyire tőled.
– Uram bocsá’!… Ne tegyen lóvá az ur! hisz nem vagyok se vak, se bolond!… Még utóbb el akarja hitetni velem, hogy egészen olyan, mint a levegő!… Pedig én nem vagyok afféle irástudatlan csavargó…
– Pedig én olyan vagyok, mint a levegő!… Egészen átlátszó és te is keresztül látsz rajtam.
– Micsoda?… Hát önnek nincsen teste?… Hát a hangja?…
– Én is éppen olyan ember vagyok, mint te… van testem is… ennem is kell, innom is kell… ruhára szorulok… Csakhogy láthatatlan vagyok… Érted-e, láthatatlan vagyok… Ez az egész: láthatatlan!… Ha ezt megérted, akkor mindennel tisztába vagy.
– Láthatatlan?… és mégis van teste?
– Van.
– Hát adja ide a kezét, – mondta mr Marvel, – ha csakugyan van keze… Akkor talán még se lesz oly hihetetlen a…
– Uram Isten! – kiáltott föl hirtelen. – Hogy megijesztett!… Minek ugy megszoritani a kezemet?
Érezte, hogy a láthatatlan kéz ujjai erősen megfogják a bal kezét, ő pedig reszkető jobb kezével végig tapogatta a láthatatlan ember karját, föl a válláig, aztán izmos mellét, a nyakát és végre szakállas állát…
– Oda vagyok! – álmélkodott a csavargó szörnyüködve. – Ez a legnagyobb csoda, amióta világ a világ… Olyan ember, mint én és mégse látszik belőle semmi… csak… csak…
Élesebben megnézte a látszólag „üres levegőt“ s aztán habozva kérdezte:
– Mondja csak, nem sajtot meg kenyeret evett utoljára?
– De azt, – felelte a hang. – Csakhogy még nem emésztettem meg.
– Hát ezt látom! – szólt mr Marvel. – Hanem azért szörnyen csodálatos eset ez!
– Korántsem oly csodálatos, mint ahogy te hiszed.
– No, az én eszemnek nagyon is csodálatos, – felelte a csavargó. – De hogy az ördögbe láthatatlan ön, uram?… Ezt igazán nem értem.
– Ennek nagyon hosszu a története. Aztán meg…
– Mondom, igy is, ugy is végkép oda vagyok! – sóhajtott mr Marvel.
– Most csak ennyit mondok, – folytatta a hang, – segitségre van szükségem. Ezért jöttem ide. Véletlenül akadtam rád… őrülten, dühösen, kétségbeesve jártam erre… Embert tudtam volna ölni… És akkor megláttalak.
– Irgalmas Isten! – jajdult föl mr Marvel.
– Ide értem a hátad mögé… megálltam… haboztam… de nem bántottalak…
Mr Marvel csak a kezeit tördelte, szólni nem tudott…
– Nem bántottalak, – folytatta a hang, – mert igy szóltam magamhoz: – „Ez is ép oly kitaszitott ember, mint én vagyok. Ilyenre van szükségem“, – ezért nem bántottalak s ezért szólitottalak meg.
– Irgalmas Isten! – jajgatott a szegény csavargó. – De hát miben és hogyan lehetek én önnek segitségére?… Hisz nem is látom önt!
– Segiteni fogsz, hogy ruhát, eleséget, tanyát szerezzek… s más egyebet is, amire szükségem lesz… Ha pedig nem akarnád, – akkor… De nem!… te okos ember vagy és szót fogadsz… szót kell fogadnod!
És ismét kegyetlenül megrázta a csavargót.
– De uram, az Isten szerelmére! – könyörgött szegény mr Marvel, levegőért kapkodva: – minek bánt engemet?… Lássa, én oly nyomorult, élhetetlen vagyok!… Ne rázzon tovább!… Aztán ereszszen az utamra… Hisz alig állok a lábamon!… És mindez oly érthetetlen… Sehol senki, sehol semmi: – se égen, se földön… És mégis hallom a hangját!… Mintha csak az égből jönne… És a kövek röpülnek… Érzem az öklét… Isten!… Csodatevő Isten!
– Szedd össze magad! – rivalt rá a hang, – mert teljesitened kell, amit rád bizok és parancsolok.
Mr Marvel fölfujta a pofáját s a szemei tágra nyiltak.
– Téged választottalak, – folytatta a hang – s te vagy az egyetlen, azokon a gazembereken kivül, Ipingben, aki tudja, hogy él a világon „egy láthatatlan ember“. Te leszel a segitő társam, a cinkosom… Ha segiteni fogsz, – gazdaggá teszlek… Ugy fogsz élni, mint a kis király… mert a láthatatlan ember hatalom… szörnyü hatalom…
Itt megakadt és hirtelen nagyot tüsszentett.
– De ha megcsalsz, vagy elárulsz, – folytatta fenyegetően – ha nem teszed meg, amit parancsolok…
Folytatásképen hevesen megrázta a csavargó vállát, aki fölorditott rémületében.
– Nem csalom meg, nem árulom el önt, uram! – szabadkozott mr Marvel és ijedten hátrált. – Ez eszébe se jusson, uram!… Én tiszta szivemből engedelmes szolgája leszek önnek s mindent megteszek, amit csak parancsol…
– Isten!… Isten!… tette hozzá magában kétségbeesve, – csak most az egyszer segits meg, én jó Istenem!
Mikor a közvetlen rémület első kitörése lecsillapodott, a falubeliek rögtön kételkedni kezdtek, hogy valóban megtörtént-e mind az, ami oly roppant rémületbe ejtette őket? Valami ideges szkepszis szállta meg őket s a lakosság nagyobb fele nem volt hajlandó hinni a láthatatlan ember meséjében.
… Mert utóvégre is ki látta őt?
Azok, akik „látták“ – ha ugyan lehet látni, ami láthatatlan, – oly kevesen voltak, hogy a tiz ujjukra se jutott elég. S még ezek közül is eltünt egy-kettő. Mr Wadgers például ugy bezárkózott a kovácsmühelybe, hogy a szinét se látták egész nap: Jafferst pedig bekötözött fejjel ápolták a „Postakocsi“-hoz cimzett fogadó belső termeiben.
Szóval, a nevezetes esemény szemtanui nagyon megfogytak s mivel a falubeliek már régóta vágytak erre a pünkösdi ünnepre, amelyen ember-emlékezet óta mindig mulatni, szórakozni szoktak, most sem voltak hajlandók lemondani a majálisról s hogy mi se zavarja meg jó kedvüket, inkább nem is törődtek a láthatatlan emberrel.
… Mese!… Képzelődés! – mondogatták még azok is, akik titkon talán aggódtak.
És délután már alig volt Ipingben valaki, – kivéve azt a néhányat, aki testén hordozta a láthatatlan ember kezének bélyegét, – aki beszélt volna a nevezetes eseményről. Ám ha nem beszéltek róla, a rejtélyes szorongás bizonyos nemétől mégse szabadulhattak s még kint a réten is, a hol a majálist tartották, el-elhallgatott néha a zajos vidámság s a mulatók tétován, aggódva néztek össze. De a gyerekek gondatlan lármája megint csak feledtette az izgató eseményt s a meglettek is megemberelték magukat.
Délután négy óra tájban egy idegen érkezett a faluba. Zömök, kissé pocakos ember volt s látszott rajta, hogy ugyancsak siethetett, mert a lélekzete minduntalan el elállt. Bár sietett, ugy rémlett, hogy szeretne megállni… néha egy percre habozva meg-megállt, de aztán annál gyorsabban lódult neki…
Egyenesen befordult a templom mellett és a „Postakocsi“ felé tartott. Az öreg Fletcher is látta… sőt ugy tetszett neki, hogy az idegen, aki pár lépésnyire ment el mellette, magában beszélget. Mr Huxternek szintén feltünt ez a körülmény, melynek azonban akkor mindjárt semmi jelentőséget nem tulajdonitott.
Végre az idegen megállt a „Postakocsi“ előtt s mr Huxter későbbi állitása szerint szemmel láthatóan tusakodott önmagával, hogy bemenjen-e vagy se… Végre mégis belépett: s mr Huxter látta, hogy az idegen lopva oson fölfelé a lépcsőkön, egyenesen az ebédlő felé. De ugyanekkor az ivóból figyelmeztették az idegent, hogy rossz helyen kereskedik…
– Az ott külön szoba! – kiáltott rá mr Hall.
Az idegen összerezzent, megfordult és bement az ivóba. De pár perc mulva ismét kijött, keze fejével törülgette a száját és mr Huxter, aki egyre leste, nagyon elégedettnek látszott. Pár percig lopva kémlelődött s midőn senkit se látott, óvatosan az udvarba osont, a hová az ebédlő ablaka nyilt. Az udvarban nekidőlt a keritésnek, elővette kis cseréppipáját, megtömte, – mr Huxter látta, hogy az ujjai remegtek, – ügyetlenül rágyujtott s aztán, karba tevén két kezét a mellén, látszólag gondtalanul füstölni kezdett… de közben egyre hiuz szemekkel vizsgálgatott köröskörül.
Mr Huxter, a trafikos, jól látta mindezt a boltja ablakából s az idegen furcsa viselkedése annyira izgatta, hogy a világ minden kincseért le nem vette volna róla a szemét.
Egyszerre csak az idegen hirtelen kivette szájából a pipát és zsebre dugta. Aztán eltünt az udvarban. Ekkor azonban mr Huxter, gyanakodván, hogy az idegen lopni akar, gyorsan kijött boltjából, megkerülte a házat, hogy elfogja a tolvajt… Épen jókor ért oda a fogadó hátulsó kapujához: mr Marvel, – mert ő volt az idegen, – e pillanatban osont ki az utcára; egyik kezében nagy batyu, a másikban meg három könyv volt, melyeket, mint később kiderült, a tiszteletes ur cingulusával kötözött össze.
Mikor az idegen meglátta mr Huxtert, meghökkenve jajdult föl, majd hirtelen sarkon fordult és lélekszakadva futásnak eredt.
– Fogjátok meg!… Tolvaj! – kiabált mr Huxter és rögtön üldözni kezdte az idegent.
Amit mr Huxter ez után „tapasztalt“, – pár szóval el lehet mondani. Látta az idegent, amint lóhalálában menekül előtte, látta a föllobogózott falut s azt a néhány embert, aki a zajra feléje fordult… Aztán még egyszer elorditotta, ahogy száján kifért:
– Tolvaj!… Tolvaj!…
De többre már nem emlékezett. Csak még arra, hogy valami láthatatlan erő megragadta a nyakát, nagyot rugott rajta hátulról… ami ez után történt, azt már a falubeliek mondták el… Mr Huxter nagyot bukott hasra, betörte az orrát: – s többé már semmi sem érdekelte, ami a világon történt…
Hogy világosan megérthessük, hogyan és mi történt a fogadóban, vissza kell mennünk odáig, amikor mr Huxter legelőször pillantotta meg mr Marvelt.
Ugyanebben a pillanatban mr Cuss és mr Bunting fönt voltak az ebédlőben. Komolyan tárgyalták a ma reggeli különös eseményt és mr Hall engedelmével tüzetesen megvizsgálták, átkutatták az idegen minden holmiját. Jaffers már ugy, ahogy talpra állt és haza is ment, hogy otthon heverje ki a szörnyü nap gyászos következményeit.
A láthatatlan ember cók-mókja mind egy rakáson volt, ahogy mrs Hall az „eset“ után összehordta; a szobát fölsikálták, kiszellőztették, hogy kimenjen belőle a büz s az asztal mellett, ahol az idegen dolgozni szokott, ketten ültek: mr Cuss és mr Bunting.
Mr Cuss lehajolt és turkált a földön, az idegen holmija közt. Egyszerre csak diadalmasan kapott föl három vastag könyvet, – csupa kézirás volt, – melyek legfelsején nagy betükkel pompázott ez a cim: – „Napló.“
– Ott a naplója! – kiáltott föl, az asztalra dobván a könyveket. – Most hát legalább megtudunk valamit.
A tiszteletes, két karját az asztalon nyugtatván, kiváncsian nézte a három könyvet.
– Ez a naplója! – ismételte mr Cuss és kinyitotta az első kötetet. – Hm… nincs rajta név… Mi a patvar?… Csupa számok… furcsa jelek… és ábrák… Nem értem!…
A tiszteletes fölállt s kiváncsian nézett a könyvbe barátja vállán át.
Cuss idegesen lapozgatott a könyvben s az arca hirtelen elkomorodott.
– Csupa szám! – kiáltott föl boszusan. – Nem értek belőle semmit, Bunting.
– Azt mondta, hogy ábrák is vannak benne? – kérdezte a tiszteletes. – Nézzük a képeket: hátha azok megmagyarázzák a szöveget.
– Nézze meg ön, – felelte mr Cuss. – Csupa szám, meg cirill betü… Azt hiszem legalább, hogy cirill betü és orosz… Ez meg itt mintha görögül lenne… Nos, ez az ön dolga… Ön tud görögül…
– Persze, persze! – mondta a tiszteletes.
És hirtelen elővette a pápaszemét, melyet nagy buzgalommal kezdett törülgetni, bár a veriték szinte gyöngyözött a homlokán… Hogy is ne! mikor a görögöt még az egyetemen elfeledte!
– Persze, persze! – ismételte motyogva: – ha görögül van, akkor sebaj: majd kibetüzöm valahogy.
– Nos, üljön ide és olvassa…
– Előbb csak ugy általánosságban szeretném átlapozni, – felelte a tiszteletes, egyre törülgetve a pápaszemét. – Tudniillik, ha átlapozzuk, mindjárt tudhatjuk, hogy körülbelül mi van benne: aztán pedig részletesen is elolvashatjuk.
Köhécselt, föltette a pápaszemét, igazgatta az orrán, megint köhécselt és titokban azt óhajtotta, bár jönne valaki, aki megzavarná őket, hogy ne kelljen szégyent vallania a görög tudományával… Majd elvette a könyvet Cuss kezéből és hanyagul lapozni kezdett benne…
Ekkor azonban különös dolog történt. Az ajtó hirtelen, kopogtatás nélkül kinyilt és sarkig kitárult.
A két férfiu hevesen összerezzent, körülnézett, de csakhamar megnyugodott, egy pufók képü, tömzsi ember állt a küszöbön: – mr Marvel volt.
– Ez az ivó? – kérdezte halkan, rekedten.
– Nem! – felelte a két ember egyszerre.
– A lépcső alján, barátom, – folytatta mr Bunting.
– És csukja be az ajtót! – tette hozzá mr Cuss boszusan.
– Jól van, – hangzott a felelet; de mintha egész más, ércesebb hang lett volna, mint ahogyan az idegen először megszólalt.
– Bocsánatot kérek, – folytatta a tolakodó, az előbbi halk rekedt hangon.
Majd ismét az érces hang szólalt meg:
– Jobbra át… indulj! – mire az idegen eltünt és becsukta az ajtót maga után.
– Katonaviselt ember, – mondta mr Bunting. – Jó kedvü fickók ezek az obsitosok!… Jobbra át: indulj!… Annyi, hogy eltévesztette az ajtót s megy a dolgára.
– Hanem az bizonyos, hogy megijesztett! – felelte mr Cuss. – Ma különben egész nap ideges vagyok… Szinte leestem a székről, mikor az ajtó oly hirtelen kinyilt.
Mr Bunting elnézően elmosolyodott… pedig ő is majdnem lefordult a székről. Most azonban ismét a könyv fölé hajolt és sóhajtva, megadással mondta:
– Nézzük hát… mi van benne.
– Várjon csak! – szólt Cuss s fölkelve, bezárta az ajtót. – Azt hiszem, most már nem zavar senki.
E pillanatban mintha szuszogott volna mellette valaki, de mr Cuss ügyet se vetett rá.
– Egy dolog bizonyos, – mondta mr Bunting, közelebb huzva székét az asztalhoz; – hogy nagyon furcsa dolgok történtek Ipingben az utolsó napokban… nagyon furcsa dolgok. Én azonban mégsem hiszem el annak a láthatatlan embernek a meséjét…
– Persze, persze, mese az egész! – hagyta helyben mr Cuss. – Ugyan már miféle józan ember hihetné el az aféle őrültséget?… Ámbár bizonyos, hogy… bizonyos… hogy…
– Nos mi bizonyos?
– Bizonyos, – folytatta mr Cuss, – hogy láttam a ruháját, amely egyenesen állt és nem volt benne semmi… Mikor a széken ült és lehajolt, beláttam a nyakán: s a kabátja üres volt…
– De jól látta? – kételkedett a tiszteletes – Nem képzelődés volt?… Hátha csalódott?… Például, valami tükör lehetett ottan… olyasmi, a hogy a cirkuszi bódékban is tányéron látjuk a beszélő emberfejet, a testét pedig nem láthatjuk, mert tükrökkel födik el…
– Az igaz! – bólingatott mr Cuss.
– Aztán meg az ezermestereknek is annyi fogásuk van! – magyarázta a tiszteletes. – Lássa, némelyik levágja a tulajdon fejét, ott a szemünk láttára, hogy még a vére is csurog!…
– Ez is igaz! – hagyta helyben mr Cuss – s nem is vitatkozom önnel; bár, ismétlem, nagyon furcsa a dolog… Hanem most itt vannak ezek a könyvek… Hátha meg tudunk belőlük valamit?… Például: nézze csak… ez itt, ugy látom, görög irás… Próbálja olvasni.
Odabökött ujjával a könyv lapjára, mire mr Bunting zavartan köhécselt, igazgatta a pápaszemét és látszólag belemerült az olvasásba… Pedig tutajdonképen átkozta a sorsot, mely ebbe a csávába hozta… A faluban mindenki azt hitte róla, hogy kitünően tud zsidóul és görögül, pedig már a betük alakját is elfeledte ama harminc év alatt, mióta a szemináriumból kikerült… Már most mit tegyen? Bevallja-e tudatlanságát, vagy hazudozzék, hogy ezt és azt olvasta a könyvben?…
Mig ezen tünődött, egyszerre csak erős szoritást érzett a nyakán… Föl akarta emelni a fejét, de a szoritás még erősebb lett, ugy, hogy meg se mozdithatá a nyakát… mintha izmos, vasmarok fogta volna meg és szoritaná le az állát az asztalra…
– Meg ne moccanjatok, bitangok! – suttogta valaki, – mert mindjárt összetöröm a fejeteket!
A tiszteletes oldalt pillantott mr Cussre, aki mellette ült s akinek a feje szintén le volt nyomva az asztalra, mintha oda szögezték volna… s a mr Cuss arca eltorzult az iszonyatos rémülettől.
– Sajnálom, hogy durván kell bánnom önökkel, – folytatta a hang, – de kénytelen vagyok vele.
A két boldogtalan mukkanni sem mert.
– Micsoda gazság az, – szólt a hang ismét, – hogy a más naplójában mernek olvasgatni?…
A két koponya kopogva verődött az asztalhoz s a két halálra ijedt férfi nyögve jajdult föl.
– Micsoda gazság az, – ismételte a hang, – hogy be mernek törni egy szerencsétlen ember szobájába?…
A két koponya megint kopogva verődött az asztalhoz s az előbbi, fájdalmas nyögés ismét hallható lett.
– Zsiványok!… bitangok! – folytatta a hang, – hová tettétek a ruháimat?
A két összevert fejü ember mozdulni, szólni se mert, a hang pedig fenyegetően suttogott tovább.
– Hallgassatok ide!… Az ablak be van csukva, az ajtóról pedig lehuztam a kulcsot. Én erős ember vagyok s aztán itt van a piszkavas is… kétségtelen, hogy nyugodtan és kényelmesen megölhetnélek mindkettőtöket s aztán szép csöndesen odább állhatnék: – értitek-e?
Halk nyögés felelt erre a szép biztatásra.
– Látjátok? – folytatta a hang diadalmasan. – Nos, megigéritek-e, hogy ha eleresztlek benneteket, semmi ostobaságot nem követtek el s mindenben szót fogadtok nekem?
A tiszteletes meg a felcser összenéztek s beleegyezően kacsintottak egymásra, mert a fejüket meg se birták mozditani.
– Megigérjük, – mondta mr Bunting.
– Megigérjük, – ismételte mr Cuss is.
A láthatatlan kéz rögtön elbocsátotta őket s a felcser is, a tiszteletes is fölegyenesedtek. Mindkettőnek lángvörös volt az arca s mindegyik kényelmetlenül csóválta a fejét.
– Nyugodtan üljetek a széken! – intette őket a láthatatlan ember. – Nézzétek: itt van a piszkavas a kezemben!
S a piszkavas csakugyan ott volt – a levegőben és fenyegetően suhogott, illetőleg táncolt…
– Mikor bejöttem a szobába, – folytatta a láthatatlan ember s a piszkavassal ott hadonászott a két ember orra alatt, – azt hittem, hogy senki se lesz itt. S azt is reméltem, hogy könyveimmel együtt megtalálom a ruháimat is… Hol a ruhám?… Nem! meg ne moccanjatok! Ugy is látom, hogy már nincs itt… Nekem pedig ruha kell… mert ha a láthatatlan ember bátran szaladozhatik ruha nélkül is; az éjszakák hüvösek s én nem akarok dideregni… Nekem ruha kell: értitek?… Ruha és minden más egyéb is… Meg ez a három könyv, amelyhez semmi közötök.
Mialatt ezek a dolgok az ebédlőben történtek s mialatt mr Huxter gyanakodva leste mr Marvelt, aki látszólag egykedvüen pipázott az udvaron, neki támaszkodva a keritésnek, – addig mr Hall és mr Teddy Henfrey élénken beszélgettek a lépcsőházban az ipingi nevezetes eseményről.
Egyszerre csak nagy zuhanás hallatszott fölülről, mintha valaki neki esett volna az ebédlő ajtajának, aztán hangos jajkiáltás, amire… mély csönd következett.
– Hahó, mi az? – kiáltott föl Teddy Henfrey.
– Hahó, mi az? – kiabáltak az ivóból is.
Mr Hallnak nem tetszett ez a dolog.
– Valami nincs rendben odafönt, – mondta a fejét csóválva.
És rögtön, elszántan fölment a lépcsőkön. Vele ment mr Teddy Henfrey is s amint fölértek az ebédlő ajtaja elé, mind a ketten megálltak. Habozva, hallgatózva álltak ott pár pillanatig, majd mr Hall sugva mondta:
– Itt történik valami…
Teddy Henfrey bólintott és gyanusan szimatolt a levegőben. A szobából átható büz szivárgott ki és elfojtott, heves párbeszéd töredékes foszlányai hallatszottak belülről.
– Nincs baj odabent? – kiáltott mr Hall hangosan, bezörgetve az ajtón… majd ismét elülről kezdődött a halk suttogás s egyszerre csak hangosan fölkiáltott valaki:
– Nem! az Isten szerelmére, nem!…
Aztán hallani lehetett, amint egy szék nagy zajjal földül, mire heves, rövid dulakodás támadt… és ismét temetői csönd.
– Mi az ördögöt csinálhatnak odabent? – kiáltott be mr Hall ismét és megdöngette az ajtót.
A tiszteletes felelt, de a hangja csodálatos módon el-elcsuklott:
– Nincs… se-emmi baj… ké-érem… ne-e… Zava-arjon!…
– Ez furcsa! – szólt mr Teddy Henfrey.
– Ez furcsa! – ismetelte mr Hall is.
– Azt mondta: ne zavarjuk.
– Én is hallottam…
– Most meg tüsszentett valaki! – mondta Teddy, a fejét csóválva.
Izgatottan hallgatóztak tovább. Bent ismét elülről kezdődött a halk, elfojtott, heves beszélgetés, mely lassan civakodássá fajult.
– Nem tehetem! – hallatszott a mr Bunting ingerült szava, – nem tehetem, uram!… Nem akarom!
– Mit beszél? – kérdezte Teddy.
– Azt mondja, hogy: „Nem akarom“! – sugta mr Hall. – Talán csak nem nekünk mondta?
– Szerencsétlen – szólt mr Bunting ismét.
– Szerencsétlen! – ismételte Teddy. – Most azt mondta, hogy: szerencsétlen!… Ezt igen jól hallottam.
Ugyanekkor fönt az ebédlőben mintha ismét dulakodtak volna… aztán az ablak hangosan becsapódott.
Hall, Henfrey s valamennyien, akik az ivóban voltak, rögtön kirohantak az utcára… Még látták, hogy a sarkon épen akkor fordult az a különös idegen, aki kevéssel előbb jött be a fogadóba – és mr Huxter ugyanakkor nagyot karikázik és orrára bukik… az utca népe pedig mindenfelől összeszalad.
Mr Huxter ugy hevert a földön, mint a taglóval leütött szarvasmarha: se élt, se halt. Teddy Henfrey ott maradt mellette, mr Hall és két parasztlegény azonban kiabálva szaladtak s végig az utcán, üldözvén a tolvajt. A templomhoz érve még látták, hogy mr Marvel, aki hihetetlen gyorsasággal vágtatott, nekivág az országutnak…
Mind a hárman azt hitték, hogy a menekülő nem más, mint a láthatatlan ember, aki most hirtelen láthatóvá lett: – utána eredtek hát, hogy elfogják.
De mr Hall alig szaladt száz lépést, hirtelen fölorditott és bukdácsolva esett neki az egyik parasztlegénynek, aki mellette szaladt s végig hasalván a földön, ezt is magával rántotta. Később azt mondta, hogy fölrugták. A második paraszt, azt vélvén, hogy mr Hall csak véletlenül esett el, tovább futott, de valaki ugy oldalba vágta, hogy menten összerogyott és elállt a szava. Az első paraszt pedig, mihelyt föltápászkodott mr Hall alól, olyan ökölcsapást kapott a tarkójára, hogy szédelegve kapkodott levegő után, mint az őszi légy.
E pillanatban a rétről szaladt arra néhány ember, hogy megnézze, mi történik. Az első, egy hatalmas timár-legény, aki hires volt a nagy erejéről, ugy bukott el, mint akinek gyors futtában hirtelen gáncsot vetnek; bátyja, aki utána jött, megbotlott benne s majd kitörte a nyakát estében. A mögöttük rohanó bérest ugy fejbe csapta valaki, hogy sikoltani se tudott; aztán még két ember vágódott el, – az egyik, mert mellbe lökték, a másik, mert hátba vágták… s az utánuk tódulók káromkodva bukdácsoltak az elesettek közt; – kit nyakszirten ütöttek, kit kupába vágtak, kit pedig gáncscsal, hirtelen lökéssel vágtak földhöz.
Ugyanakkor, mikor Hall és Henfrey meg a többi ivóbeli vendégek kirohantak azt utcára, mrs Hall, akit sok évi tapasztalatai megtanitották arra, hogy nem jó ilyesmibe avatkozni, visszament az ivóba. De majdnem egyidejüleg kinyilt az ebédlő ajtaja, amelyen mr Cuss rohant ki, rá se nézve a fogadósnéra, lélekszakadva szalad az utcára, – kiabálva, ahogy a száján kifért:
– Fogjátok meg!… Ne engedjétek, hogy eldobja a batyut!… Amig nála van a batyu, addig láthatjátok!… Utána!…
Ő ugyanis nem tudott mr Marvelről, sem arról, hogy a láthatatlan ember az ablakon át kiadogatta a batyut s a könyveket mr Marvelnek. Mr Cuss arca csak ugy lángolt a haragtól és az elkeseredéstől; de ruházata fogyatékos volt: – csak az alsó fehérnemüje volt meg, ami ugyan megjárta kényelmi szempontból juniusban, de tisztességes viseletnek épen nem volt mondható.
– Fogjátok meg! – orditott lihegve. – Ellopta a nadrágomat!… meg a tiszteletes ruháját is…
Alighogy elnyargalt mr Huxter mellett, – aki még mindig földön hevert, s Teddy alig birta fölmosni, – ő is elbukott, még pedig ugy, hogy hármat is hentergett a földön… egyuttal pedig valaki kegyetlenül rátaposott a kezére. Mr Cuss fölorditott fájdalmában, nagy keservesen föltápászkodott, de megint leütötték a derekát, ugy, hogy csak négykézláb tudott odább vánszorogni: ekkor meg valaki hátulról fölrugta…
A szerencsétlen ember sántitva kelt föl, de kis hijja, hogy ismét fel nem lökték, el nem gázolták: a rétről mind őrülten menekültek az emberek a faluba, s amint mr Cuss, mint a sereghajtó, leghátul baktatott, egyszerre megint fültövön csapták hátulról, amitől ismét orrára bukott… Erre kétségbeesve fölorditott, összeszedve minden erejét, s mintha egyszerre meggyógyult volna: vadul vágtatott vissza a fogadóba.
Mögötte, amint épen beugrott a fogadó kapuján, a nagy kiabálás közt éles, dühös fájdalom-orditást hallott, mely hangos csattanásra következett, mint mikor valakit hatalmasan arcul ütnek… Megismerte, hogy a hang a láthatatlan ember hangja volt: – a dulakodásban valaki bizonyára véletlenül eltalálta…
A következő pillanatban mr Cuss már odafönt volt az ebédlőben, ahonnan mr Bunting ki se mert mozdulni.
– Jön vissza, Bunting! – kiáltotta lihegve. – Meneküljön!
Mr Bunting az ablaknál állt és szégyenlősen takarózott a szőnyegbe mit a földről vett föl meg egy nagy ujságpapirosba.
– Ki jön? – kérdezte ugy megrezzenve, hogy majd lebukott róla a szőnyeg.
– A láthatatlan ember! – felelte mr Cuss, és az ablakhoz szaladt. – Legjobb lesz, ha eltisztulunk innen… Az az ember megőrült!… öl, gyilkol mindenkit, akit előtalál.
Evvel sarkon fordult és kirohant a szobából.
– Irgalmas Isten! – jajdult föl mr Bunting kétségbeesve.
Pár pillanatig habozott, hogy mit tegyen. Röstelte, hogy igy, félmeztelenül mutogassa magát a falubeliek előtt… de ekkor a dulakodás zaja már a fogadó kapujához ért… a tömeg hanyatt-homlok rohant be a házba. Most már mr Bunting se habozott többé: kinyitotta az ebédlő ablakát, összehuzta magán a szőnyeget, kiugrott s aztán lélekszakadva rohant haza a főutcán, ország-világ csudájára és álmélkodására.
* * *
E pillanattól kezdve lehetetlen részletesen elmondani, hogy mi történt Ipingben. Lehet, hogy a láthatatlan embernek nem volt egyéb szándéka, mint az, hogy födözze mr Marvel menekülését, aki a lopott ruhát és a könyveket vitte. De úgy látszik, hogy gonosz természete elragadta és boszura ösztönözte az ipingiek ellen, akik annyi keserüséget okoztak neki: – s ezért üldözte, ütötte-verte, csépelte őket.
A falu főutcája tele volt rohanó, menekülő alakokkal, akik a szó szoros értelmében dulakodtak, hogy a házakba bejuthassanak. Betörtek a trafikos boltjába, bedöntötték az öreg Fletcher kapuját… aztán mindenfelől csapkodták az ajtókat, ablakokat és bezártak mindent… az egész falu mintha kihalt volna: – csak itt-ott, a betett fatáblák mögül, leselkedett egy-egy ember az ablakon át, hogy csöndes-e minden az utcán?
A láthatatlan ember avval mulatott egy darabig, hogy a „Postakocsi“ valamennyi ablakát betörte, aztán levett egy utcai lámpást és bedobta a mr Grogram szalonjába. Bizonyára ő vágta el a telegráfdrótokat is az adderdeani országuton, a Higgins majorja mögött… Ez volt utolsó gaztette Ipingben: – ettől kezdve senki sem látta ott többé, ami már azért is könnyü volt, mert egyáltalában láthatatlan volt.
De azért jó két óra elmult, mielőtt bárki is ki mert volna jönni.