Mikor már alkonyodni kezdett és Iping halálra rémült lakossága lassan-lassan ismét előbujt, a bramblehursti országuton egy alacsony, pocakos ember baktatott a fák alatt. Hóna alatt három nagy könyvet cipelt, amelyek össze voltak kötve, a másik kezében pedig nagy, kék abroszba kötött batyut vitt. Neki vörösödött arca levert, fáradt volt, ő maga pedig kimerültnek, látszott bár azért nagyon igyekezett… mintha valami láthatatlan kéz egyre lökdöste volna.
– Ha még egyszer megpróbálod, – szólt mellette egy hang fenyegetően, – ha még egyszer megpróbálod a szökést… jaj neked.
– Irgalmas Isten, – nyöszörgött mr Marvel, – eszembe se jutott!
– Becsületemre mondom, hogy megöllek; – folytatta a hang.
– Én nem probáltam meg a szökést, – mentegetőzőtt mr Marvel, csaknem sirva. – Esküszöm, hogy nem próbáltam meg… Eszembe se jutott! Mit tudom én, hogy arra a keresztutra nem szabad menni!… Egyszerre csak azt éreztem, hogy leütötték a derekamat…
– Még a fejedet is betöröm! – fenyegetőzőtt a hang.
Mr Marvel menten elhallgatott és behuzta a nyakát; végkép oda volt; ránézni az arcára annyi volt, mint szemtől-szembe látni a kétségbeesés megtestesülését.
– Ugy is elég bajom van ezekkel a gazemberekkel! – csikorgatta fogait a hang. – Most már mindenki tudja, hogy láthatatlan vagyok: s még te is meg akarnál szökni a könyveimmel?… De jaj neked!… Csak azt tudnám, hogy mit tegyek? mihez fogjak?…
– Bár én tudnám! – sóhajtott mr Marvel magában.
– Most már mindegy!… Holnap bent lesz az ujságokban!… Mindenki engem fog hajszolni… Az egész világ tudni fogja a titkomat… Mindenki óvatos lesz és vigyázni fog…
A hang irtózatos káromkodásra fakadt s aztán hirtelen elhallgatott. Mr Marvel arcán a kétségbeesés kifejezése még sötétebb lett; a szegény ember járása meglassusodott.
– Siess! – rivalt rá a hang durván.
Mr Marvel megrezzenve ugrott előre s kis hijja, hogy el nem ejtette a batyut, meg a könyveket.
– Vigyáz a könyveimre, ostoba! – kiáltott rá a hang, és mr Marvel feljajdult, mert hátba ütötték.
– Uram segits, – fohászkodott a szegény csavargó.
– Annyi bizonyos, – folytatta a hang, – hogy hitvány, nyomorult féreg vagy… Nyomorult féreg vagy, de szükségem van rád.
– Ugy van, nyomorult vagyok! – nyögte mr Marvel elkeseredve.
– Az vagy, – hagyta helyben a hang.
– Oly nyomorult, hogy hitványabbat keresve se találhatott volna…
A hang nem felelt. Mr Marvel várt egy kicsit, aztán csüggedten folytatta:
– Én nem vagyok erős…
Néma csönd.
– Én nagyon gyönge vagyok…
– Igazán? – kérdezte a hang gunyosan.
– És gyáva is vagyok… Ezt a kis dolgot, például, jól elvégeztem nagyon… de el is véthettem volna… Oh, Istenem!… Bizony, bizony kis hijja, hogy el nem hibáztam!
– Hát aztán?
– Nincs erőm, se bátorságom arra, amit ön kiván tőlem…
– Semmit se félj, én majd ösztönözlek.
– Oh, ne tegye, kérem… Legjobb, ha elereszt… Én nem árulom el az ön terveit, szándékait… És ha rám bizza, lehet, hogy nem birom végrehajtani… még utóbb elhibáznám.
– Még csak az kellene! – fenyegetőzött a hang.
– Bár meghalnék! – jajdult föl mr Marvel elkeseredve.
A hang nem felelt. Mr Marvel pedig esdekelve folytatta:
– Lássa, könyörgöm, nem is igazság, hogy igy bánik velem… Nekem tökéletes igazságom van… ha egyszer nincs kedvem…
– Rajta siess! – rivalt rá a hang durván.
Mr Marvel meggyorsitotta lépteit s egy darabig némán baktatott az uton. De nem sokáig állta szótlanul.
– Ez borzasztó állapot! – kesergett fájdalmasan.
A hang nem is hederitett rá. A csavargó ismét várt egy darabig, majd ismét elkeseredve szólalt meg:
– Mi hasznom is van az egész életből?… Inkább haljak meg legott, mint sem…
– Oh, befogod-e már a szádat? – kiáltott föl a hang hevesen és megrázta a csavargót. – Majd megtanitlak emberségre, szófogadásra!… Azt teszed, amit parancsolok… És jól elvégezd, amit rád bizok, különben!… Ostoba vagy, nyomorult vagy, de azt teszed, amit parancsolok!…
– Alázattal könyörgöm uram, – siránkozott mr Marvel: – én nem való vagyok önnek… Engedje meg hogy…
– Csönd legyen! – harsogta a hang. – Ha nem hallgatsz: jól elverlek, érted?… Én gondolkozni akarok… Meg ne mukkanj hát, mig csak nem kérdezlek!
E pillanatban két világos ablak vöröslött át a fákon, s amodább egy templom tornya meredezett az ég felé.
– Vigyázz! – szólt a hang hirtelen. – Ráteszem kezemet a válladra, s ugy megyünk végig a falun… Egyenesen menj az orrod után, s vigyázz, hogy ostobaságot ne cselekedjél!… Mert megkeserülöd!…
S a boldogtalan, elgyötört csavargó busan baktatott végig a falun, hátán a batyu, hóna alatt a könyvek… majd a falun tul eltünt az alkonyat sötét homályába.
Másnap reggel tiz órakor mr Marvel kócosan, sárosan, álmosan üldögélt egy kis csapszék udvarában Port-Stowe külső végén. Látszott rajta, hogy fáradt és ideges, a két arcát föl-fölfujta, mintha nagy dologra szánta volna el magát, aztán meg ismét csüggedten horgasztotta le a fejét. Mellette, a padon, volt a három könyv, most már madzaggal összekötve, a batyu azonban már hiányzott. Elrejtették a bramblehursti országut mentén, a kis fenyvesben, mert a láthatatlan ember időközben megváltoztatta a tervét.
Mr Marvel tehát ott üldögélt a padon, két kezét könyökig bedugta a zsebeibe s bár senki se törődött vele, mégis folyton aggódva, lázasan tekintgetett körül, és folyton idegesen izgett-mozgott.
Mikor azonban már vagy egy óráig üldögélt odakint, egy éltesebb matróz jött ki a csapszékből, kezében ujság, és letelepedett melléje a padra.
– Szép idő van, – szólt hozzá a matróz.
Mr Marvel megriadva nézett körül, mintha keresne valakit, s halkan felelt:
– Nagyon szép.
– Egészen olyan idő, amilyen ilyenkor lenni szokott, – folytatta a matróz barátságosan.
– Az ám! – felelte mr Marvel röviden.
A matróz fogpiszkálót vett elő a mellényzsebéből és munkához fogott vele. Eközben nem beszélt ugyan, de egyre kiváncsian szemlélte a csavargót. Mikor ugyanis kijött a csapszékből és mr Marvel felé jött, ugy tetszett neki, hogy pénz-csörgést hallott; mintha a csavargó épen akkor csusztatott volna a zsebébe egy marék pénzt… s ez szeget ütött a fejébe.
… Hogy lehet ennek a toprongyos embernek annyi pénze?…
Kiváncsian nézte hát mr Marvelt, s egyszerre csak eszébe jutott valami, ami már egész reggel nagyon izgatta.
– Könyvek? – kérdezte hanyagul, eltéve a fogpiszkálót, s ráütve öklével a három könyvre.
Mr Marvel megrezzent, mintha őt ütötték volna meg és fanyarul felelt:
– Az ám… könyvek.
– Az ember sok furcsa dolgot olvashat a könyvekből, – folytatta a matróz.
– Meglehet.
– De nemcsak a könyvekből…
– Hanem? – kérdezte mr Marvel és gyanakodva tekintgetett maga körül.
– Hanem az ujságokból is, – végezte be a matróz. – Néha igazán furcsa dolgokat olvas az ember az ujságokból.
– Igazán?
– Például ebből is! – szólt a matróz s azt az ujságot mutatta, amelylyel kijött.
– Elhiszem.
– Biz ugy! – felelte a matróz kihivóan.
S erősen a szemébe nézve mr Marvelnek; lassan, nyomatékkal folytatta:
– Például, ebben is van egy furcsa történet… a láthatatlan emberről.
Mr Marvelnek leesett az álla, s kis hijja, hogy ő maga is hanyat nem esett a padról.
– Ugyan már miféle bolondság ez? – kérdezte hebegve. – Ez csak nincs benne?
– Nincs-e?… De bizony itt van a láthatatlan ember!
– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Marvel, megrezzenve és ijedten nézett körül.
– Ha mondom, hogy itt van, – szólt a matróz, mr Marvel nagy megnyugvására, – ugy értem, hogy itt ir róla az ujság… De azt nem mondom, hogy a láthatatlan ember itt van mellettünk…
– Láthatatlan ember? – álmélkodott mr Marvel. – Ugyan ki hinné el az ilyen badarságot?
– Badarság? – felelte a matróz, egyre gyanakodva nézte mr Marvelt. – Már hogy lenne badarság, mikor itt van a nyomtatásban.
– Én már négy napja nem láttam ujságot, – mondta mr Marvel.
– Iping faluból indult el a láthatatlan ember.
– Igazán? – farizeuskodott a csavargó.
– Ugy van: Ipingből indult el. De hogy honnan jött oda, azt a jó Isten tudja… Valamint azt is, hogy hová lett… Itt van ni: – „Szen… zá… ciós… eset… Iping… ben“… S ez az ujság azt mondja, hogy az eset bizonyos… olyan világos, mint a nap!
– Irgalmas Isten!
– Pedig szörnyü furcsa történet ám!… A tiszteletes meg a felcser látták… akár meg is esküsznek rá, hogy látták; azaz, hogy nem látták, mert hát láthatatlan… Hanem a „Postakocsi“ fogadóba volt szállva, és senki se tudott róla, hogy micsoda szörnyü szerencsétlen ember… egész addig, mig egyszer csak összekapott valamin a fogadósnéval…
– Hát aztán? – érdeklődött mr Marvel.
– Akkor mérgében letépte a haját, szakállát, az orrát, és kitünt, hogy a feje láthatatlan… Mindjárt le is akarták tartóztatni, de hát nem lehetett, mert hirtelen lehányta a ruháit, s akkor senki se látta… De mégis nagy dulakodás támadt, s e közben a láthatatlan ember több embert veszedelmesen megsebesitett… például, ahogy az ujság mondja, mr Jaffers is, a falu érdemes pandurját… Na, ugy-e, hogy csinos kis történet?… És itt vannak a nevek is mind!
– Uram bocsá’! – álmélkodott mr Marvel, idegesen fészkelődve a helyén s igyekezvén megolvasni zsebében a beléhullatott pénzt. – Ez igazán furcsa és hihetetlen!
– Ugy-e?… Furcsa és hihetetlen… Az embernek az esze is megáll!… Én még sohase hallottam eféle láthatatlan emberről: de manapság annyi furcsa dolog történik, hogy az ember sohase tudhatja…
– Van még… van még egyéb is? – kérdezte mr Marvel, látszólag könnyedén, bár majd oda volt ijedtében.
– Micsoda?… Hát ennyi nem is elég?
– Azt kérdem, hogy nem tért-e vissza véletlenül?… Vagy az ujságban csak annyi van, hogy megszökött?
– Csak annyi? – csodálkozott a matróz. – Hát még ez se elég? – Ugyan mi kellene még egyéb?
– Oh, ez is elég! – sietett felelni mr Marvel.
– Magam is azt hiszem, hogy elég!… Ennél többet már kivánni se lehet.
– Hát cimborája?… Nem mondja az ujság, hogy volt cimborája is? – kérdezte mr Marvel szorongva.
– Micsoda?… még cimborája is? – méltatlankodott a matróz. – Mintha nem elég isten-csapása lenne ő maga is!
– Persze, persze! – bólintgatott mr Marvel, kissé megnyugodva.
A matróz pedig fejét csóválva folytatta:
– Az embernek végigborsódzik a háta, ha rágondol, hogy ez a fickó szabadon kóborol a környéken!… Senki se tudja, hogy merre jár a cudar, de egynémely jelekből azt hiszik… ez az ujság mondja… hogy erre vette az utját, Port Stowe felé… Hogy a bagó rugja meg! Ez nem afféle amerikai csoda-történet, hanem való igazság! Gondolja csak meg: mi mindent követhet el büntetlenül az a bitang!… Ha például neki megy önnek és fültövön vágja; ki gátolja meg ebben? Ki vonhatja ezért számadásra?… Vagy ha lopni, rabolni, gyilkolni akar?… Köd előttem, köd utánam, mint a mesében, senki se látja és arra megy, a merre neki tetszik!… Mi többiek olyanok vagyunk mint a vakok. S a hogy például én is gáncsot vethetek a vaknak, a nélkül, hogy látná, ki bántja: ép ugy ez a láthatatlan ember is elbánhat velem… sőt meg is ölhet, ha kedve tartja!… Sőt még könnyebben! mert vakoknak rendesen nagyon jó fülük van: én legalább ugy hallottam… És ha például kedve kerekedik inni…
– Akármelyikünk poharából kiihatja a bort, vagy a sört! – felelt mr Marvel. – Annyi bizonyos, hogy elbánhat az emberrel.
– De nagyon is! – bólintgatott a matróz, – még pedig büntetlenül!
Mr Marvel az egész beszélgetés alatt egyre idegesen nézelődött jobbra-balra és feszülten hallgatózott, hogy nem hall-e csöndes, zajtalan lépéseket… Majd, mintha nagy elhatározásra szánta volna el magát, köhécselni kezdett…
– Nos, mi az? – kérdezte a matróz kiváncsian.
Mr Marvel még egyszer körülnézett, ismét köhécselt, majd egész közel hajolt a matrózhoz és suttogva igy szólt:
– Hát… ha épen tudni akarja… én magam is tudok egyet-mást arról a láthatatlan emberről… Egészen privát forrásból.
– Oh! – kiáltott föl a matróz érdeklődve. – Ön?…
– Én! – felelte a csavargó, – ugy van: én!
– Na, ez derék!… S nem mondaná el, ha szabad kérnem…
– Szeme szája eláll, ha meghallja! – suttogta mr Marvel. – Irtózatos!… mondom: irtózatos!…
– Na ez derék! – érdeklődött a matróz s közelebb huzódott mr Marvelhez.
Ez pedig komolyan, bizalmasan suttogva folytatta:
– Hát azon kezdem, hogy…
Egyszerre azonban csak elállt a szava s alig birta kinyögni:
– Jaj!
– Mi az? – kérdezte a matróz megütközve.
– Jajja-jaaj! – nyögött rémesen mr Marvel.
S fájdalomtól eltorzult arcán meglátszott, hogy valami fizikai szenvedés gyötri.
– Mi az? – kérdezte a matróz még jobban megütközve.
– Semmi! – nyögte mr Marvel és a füléhez kapott.
Aztán hirtelen fölugrott, hóna alá csapta a könyveket és gyorsan igy szólt:
– Azt hiszem, már ideje, hogy tovább álljak…
Kitámolyogva, el-elbotolva indult meg, mintha valaki lökdöste volna.
– De hisz ép most akarta elmondani, hogy mit tud a láthatatlan emberről! – tartóztatta őt a matróz.
Mr Marvel tanakodni látszott, hogy mit feleljen.
– Ostobaság! – szólt egy hang.
– Ostobaság az egész! – ismételte mr Marvel.
– De bent van az ujságban! – tiltakozott a matróz.
– Mindegy! Azért mégis ostobaság! – felelte mr Marvel. – Ismerem azt a bitangot is, aki világgá bocsátotta ezt a hazugságot… Hazugság az egész: – láthatatlan ember nincs, nem is volt, nem is volt soha!… Mondtam: lóvá tették önt!
– Lóvá?… engem?… De mikor itt van az ujságban!
– Egy szó se igaz belőle! – kiáltott föl a csavargó hangosan.
A matróz rábámult és fölvette az ujságot. Mr Marvel félénken tekintgetett körül.
– Várjon csak! – szólt a matróz vontatva és fölkelt. – Ön tehát azt állitja, hogy…
– Ugy van: azt állitom! – felelte mr Marvel szilárdan.
– Akkor hát mért unszolt és biztatott, hogy mondjam el az esetet szegről-végre?… Vagy azt hiszi, hogy az orromnál fogva lehet engem vezetni, mint a bolondot?
Mr Marvel fölfujta a pofáját. A matróz hirtelen elvörösödött és ökölre fogta a kezét és mérgesen mondta:
– Egy fertály óráig beszélgettem veled tisztességesen, te rongyos csavargó s te benned még annyi becsülettudás sem volt, hogy…
– Hallja az ur! az öregapját tegezze! – feleselt mr Marvel.
– De meg is puhitlak, betyár…
– Előre! – szólt a hang.
És mr Marvel neki lódult, mintha nagyot löktek volna rajta.
– Jobb is, ha elviszed az irhádat! – kiáltott utána a matróz.
– Ki viszi az irháját? – felelte a csavargó.
De többet már nem mondhatott, mert innentől kezdve ugy bukdácsolt előre az uton, mint akit ököllel, térddel biztatnak. Valamivel odább pedig ugy tetszett, hogy hangosan pöröl, felesel valakivel.
– Bitang csavargó! – kiáltott utána a matróz; kimenvén az országutra, szétvetette a két lábát, karba tette a kezeit s ugy nézett a bukdácsolva baktató ember után. – Még te mersz belőlem bolondot üzni, hitvány?… Mikor itt van az ujságban?!
Mr Marvel visszafordult, hogy majd megfelel a matróznak, de nem birt szólni s ugy megtántorodott, hogy majd hanyatt esett. Aztán pedig az ut kanyarulatánál eltünt a fák alatt. A matróz azonban csak állt az ut közepén, mint a tilalomfa, mig egy parasztszekér el nem zavarta onnan. Akkor megfordult s a fejét csóválva, dörmögve ment vissza a csapszékbe:
– Akaszszák föl a hitvány gazemberét!… Még lóvá akar tenni!… Pedig szóról szóra bent van az ujságban!
Később ismét hallott valami furcsa, nagyon furcsa dolgot, ami nem messze történt attól a csapszéktől. Ez pedig az volt, hogy „egy marék pénz“ szabadon járkált, röpdösött a levegőben, mintha szárnya lett volna… Egy matróz-pajtása látta ezt a csodálatos dolgot ugyanaz nap reggel. Utána is szaladt a pénznek, de hasra vágódott, mielőtt elérte volna, mert megbotlott valami láthatatlan akadályban s mire föltápászkodott, a pénz már eltünt… A mi matrózunk ugyan nem nagyon babonás és hiszékeny ember volt, de ez már neki is sok volt. Később azonban ő is másként gondolkozott.
Mert ennek a levegőben szálló, járó pénznek a története igaz volt. Az egész környéken tudtak róla és sokan voltak, akik látták is: az országut menti majorokból, csárdákból, házakból, – amint a „marék pénz“ szép lassan sétált a levegőben: sovereignek, shillingek, koronák és pennyk; amelyek hirtelen eltüntek, ha valaki utánuk eredt. S aki jól utána nézett, azt is látta, hogy a pénz mindig annak a tömzsi, rongyos, fáradt csavargónak a zsebében tünt el, aki ott üldögélt a port-stowei csapszék előtt ama bizonyos matrózzal.
Tiz nappal később, – amikor már szájról-szájra jártak a burdocki eset részletei is, – ugyanez a matróz összevetette a maga tapasztalatait ezekkel a részletekkel s akkor meggyőződött, hogy az a csodálatos, láthatatlan ember ugyancsak közel járt hozzá Port-Stoweben azon a juniusi reggelen.
Kora alkonyat táján dr Kemp a dolgozószobájában ült, kis tornyu villájának sarok-szobájában, mely a Burdock fölé emelkedő dombon épült. A kis szobának három felé is volt ablaka: éjszaknak, nyugotnak és délnek, közepén nagy iróasztal állt, az egyik ablaknál mikroszkóp és egyéb tudományos müszerek, a falak mentén könyves polcok, tele mindenféle orvosi és vegytani könyvvel.
Dr Kemp már meggyujtotta a lámpását is, bár még világos volt, de az ablakok belső fatábláit nem csukta be, mert kivülről ugy se leshetett be senki. Ez a doktor Kemp magas, szikár fiatalember volt s azt remélte, hogy értekezésével, amelyen dolgozott, a tudományos akadémia pályadiját is megnyeri…
Most épen föltekintett munkájáról és kinézett az ablakon. A nap már hanyatlott s nyugaton az ég alja biborvörös fényben uszott… Egyszerre csak kivált ebből a fényből egy fekete pont, mely gyorsan nagyobbodott és közeledett: – apró, zömök ember volt, aki lélekszakadva futott Burdock felé, oly gyorsan, hogy a lábai szinte ugy forogtak, mint a kerék küllői.
– Megint egy futóbolond! – dörmögte dr Kemp. – Párja annak a másiknak, aki majd levert a lábomról ma reggel, mikor orditva elrohant mellettem: – „jön a láthatatlan ember!“ – Föl se foghatom, mily őrült babonás a nép!… Mintha csak a XIII. században élnénk.
Fölkelt, odament az ablakhoz és kitekintett.
– Ugy látszik, igen sietős az utja! – folytatta lenézve a rohanó emberkére. – De nagyon lassan fut, mintha ólmot rakott volna a zsebeibe…
A szemközti villa most elfödte egy percre a futó embert, aki azonban mindjárt ismét előbukkant a ház mögül… aztán megint eltünt a második, majd a harmadik, a negyedik ház mögött…
– Futóbolond! – mondta dr Kemp mégegyszer és visszament dolgozni az iró-asztalához.
De azok, akik egész közelről látták a futó embernek rémülettől eltorzult arcát, nem osztották a doktor megvetését. A szerencsétlen nem nézett se jobbra, se balra, csak nyargalt, mint az őrült, lefelé a domb lejtőjén és kimeredt szemeit egy percre se vette le a kivilágitott ablakokról, melyek felé lóhalálban igyekezett. A szája tátva volt, habos tajték gyült meg az ajkain s a lélegzete oly hörgő, ziháló volt, hogy szinte szörnyü volt hallani… s akik látták, mind meghökkenve álltak meg és egymást kérdezgetve tünődtek, hogy mitől ijedhetett meg ily nagyon?…
S akkor egyszerre, fönt a dombon, egy kutya vonitva menekült az országutról az árokba: a bámuló emberek pedig ugy érezték, hogy valami elsuhan mellettük, majd hallani vélték a meztelen lábak gyors futásának zaját; – pad, pad, pad: – s valakinek a lihegő lélegzését.
Mind ijedten sikoltottak föl s a kiáltás futó tüzként terjedt tova s még előbb beért a városkába, mint mr Marvel az első utcáig eljuthatott… S e kiáltásra rémült mozgalom támadt az utcán: hirtelen bezárták a házak kapuit, a boltokat, az ablakokat, szóval minden nyilást… Mr Marvel látta ezt; még egy őrült erőfeszitést tett s végső kétségbeeséssel rugaszkodott neki… de már késő volt! A szörnyü hir a rettegés megelőzte s az egész városban hangzott a rémes kiáltás:
– A láthatatlan ember!… Jön a láthatatlan ember!…
* * *
A „Vörös ökör“ korcsma épen a domb tövében van, ahol a lóvasut pályája kezdődik. A korcsmáros kikönyökölt az ablakon s épen a lovakról beszélgetett egy nyurga, vérszegény kocsissal, mig bent az ivóban egy fekete szakállu, szürke ruhás vendég sajtot evett és politizált a szolgálattevő rendőrrel.
– Micsoda kiabálás ez! – kérdezte a vérszegény kocsis és kissé fölebb ment a dombon, hogy szétnézhessen.
– Talán tüz van valahol! – mondta a korcsmáros.
Rohanó lépések zaja közeledett a dombról lefelé… majd hirtelen megjelent mr Marvel, aki inkább gurult, mint szaladt a lejtőn lefelé: mint a bomba, hullott be a korcsma ajtaján, – haja csapzott a veritéktől, kalapja nem volt, a ruhája össze-vissza tépve; – az ajtóban elbukott, hirtelen fölugrott, roppant erőfeszitéssel be akarta csukni az ajtót: de nem birta, mert kötéllel ki volt kötve.
– Jön! – nyögte eliszonyodva. – Már itt van!… A láthatatlan ember!… Engem kerget!… Az Istenért!… Segitség!… segitség!…
– Be kell csukni az ajtót! – kiáltott föl a rendőr. – Ki jön?… Micsoda lárma ez?…
Fölugrott, eloldozta a kötelet és becsapta az ajtót; a szürke ruhás vendég pedig a másik ajtót csukta be az alatt.
– Hadd menjek be! – könyörgött mr Marvel, csaknem sirva és egyre görcsösen szorongatva a három könyvet. – Hadd menjek beljebb, a belső szobába… Zárjanak be valahová?… Mondom, hogy engem kerget!… Megugrottam tőle!… S azt igérte, hogy megöl…
– Itt nem kell félnie semmitől! – mondta a fekete szakállas. – Az ajtó be van zárva… De hát mi történt?
– Hadd menjek beljebb! – könyörgött mr Marvel ujra.
Majd őrülten fölsikoltott, amint az ajtót megdöngették kivülről s valaki hangosan kiabált, hogy ereszszék be.
– Halló! – szólt ki a rendőr, – ki van odakint?
Mr Marvel őrjöngve tapogatta a falakat s mindenütt ajtókat keresett, egyre mondogatván:
– Megöl… Tudom, hogy megöl!… Már van kése is!… Oh, az Isten szerelmére!…
– Bujjon be ide, – mondta a korcsmáros és kinyitotta a söntés ajtaját. – Itt nem bánthatja.
Mr Marvel beszaladt s ugyanekkor kivül ismét hangosan döngették az ajtót.
– Be ne ereszszék, az Isten szerelmére! – kiabált mr Marvel, – könyörgöm, be ne ereszszék!… Oh, jaj! hová bujjak előle?
– Hát ez a láthatatlan ember? – kérdezte a fekete szakállas. – Ideje volna, hogy már lássuk is egyszer.
Az ivó ablaka hirtelen betört s az üvegcserepek csörömpölve hullottak a földre, mialatt odakint sikoltozva menekültek az emberek… A rendőr ott állt a zárt utcai ajtó mellett s a kulcslikon kinézve erőltette a szemét, hogy nem lát-e valakit.
– Senki! – mondta rekedten, összerántva a szemöldökeit.
– Akkor ő az! – felelte a korcsmáros.
Háttal állt a söntés ajtajának és nézte a betört ablakot. Majd kinyitotta a mellékszobát s oda tuszkolta a remegő mr Marvelt.
– Ide menjen, – mondta neki, – ennek kulcsa is van; bezárhatja, ha akarja.
Mr Marvel még hálálkodni is elfelejtett; bement, illetőleg beugrott a szobába s mindjárt belül vette a kulcsot is, hogy bezárhassa.
Ekkor egyszerre mély csendesség támadt.
– Szeretném, ha itt volna a furkósbotom, – szólt a rendőr habozva. – Ha kinyitjuk az ajtót, akkor bejön és nem birunk vele.
– No csak ne igen nyitogassuk azt az ajtót! – mondta a vérszegény kocsis aggodalmasan.
– De csak nyissuk ki bizony! – szólt a fekete szakállas. – Ha bejön, majd szivesen látjuk…
És kivette zsebéből a töltött revolvert.
– Az nem lehet! – intette őt a rendőr. – Ez gyilkosság.
– Tudom, hogy mi lehet, mi nem, – felelte a fekete szakállas. – Csak a combjába lövök… Ki kell nyitni az ajtót…
– Az nyissa ki, akinél a fegyver van! – mondta a korcsmáros.
– Hát jól van! – felelte a fekete szakállas.
Elszántan oda ment az ajtóhoz, levette a keresztrudat, fölhuzta a revolverét, kissé kinyitotta az ajtót, háta mögé rejtette a pisztolyt és testével elállván az ajtónyilást, halkan kiszólt:
– Hát jöjjön be!…
De senki sem jött be; az ajtó meg se mozdult… Öt perccel később, mikor kivülről egy reszkető lóvasuti kocsis bedugta a fejét, még mindig mozdulatlanul álltak ott mind az ajtó előtt, a mellékszobából pedig Marvel dugta be fejét és siró hangon kérdezősködött:
– Be van zárva minden ajtó?… Mert az a gyilkos körüljárja a házat és mindenütt szerencsét próbál!… Oly agyafurt és ravasz, hogy még az ördög eszén is tuljár!
– Huj, az áldóját! – kiáltott föl a korcsmáros ijedten, – hátul bejöhet!… Vigyázzatok erre az ajtóra…
Mr Marvel ijedten zárta magára a mellékszoba ajtaját, mialatt a korcsmáros kirohant az udvarra, a konyha felől… Egy perc mulva már ismét bejött; hosszu konyhakés a kezében.
– Az udvari ajtó nem volt bezárva, – mondta rekedten és halálsápadt volt.
– Akkor már lehet, hogy a házban is van, – szólt az első kocsis.
– A konyhában nincs, – mondta a korcsmáros. – Ott csak a két asszony van… Össze-vissza szurkáltam mindenfelé evvel a késsel… S ők is azt mondják, hogy nem hallották bejönni…
– Bezárta-e legalább az udvari ajtókat is?
– Most már be, – felelte a korcsmáros.
– Csak késő ne legyen! – mondta a fekete szakállas és ismét zsebébe tette revolverét.
E pillanatban nagyot recscsent az az ajtó, amely mögött mr Marvel szorongott… aztán hirtelen sarkig kitárult és rögtön aztán mr Marvel oly éktelenül és kétségbeesetten sivalkodott, mint a malac, mikor ölik…
Valamennyien berohantak a szobába, hogy megszabaditsák… Elsőnek a korcsmáros ért a küszöbre s megdöbbenve állt meg: látta, hogy mr Marvel őrülten küzködik, tusakodik valami láthatatlan erővel, mely a konyha felé hurcolja…
A rendőr gyorsan félrelökte a csaplárost és épen jókor ért oda, hogy meggátolja mr Marvel megfojtását, akinek arca már kékülni kezdett. A rendőr megragadta azt a láthatatlan kezet, mely a csavargó nyakát szorongatta, de a következő pillanatban akkora ökölcsapást kapott az arcába, hogy megszédülve tántorodott meg. Ám ugyanekkor a második lóvasuti kocsis megmarkolt valamit, mig mr Marvel vadul vergődött, hogy kiszabaduljon a láthatatlan vasmarkokból.
– Megvan! – kiáltott föl a kocsis.
Most a pohos korcsmáros is rávetette magát a láthatatlan ellenségre és sikerült is átfognia a derekát.
– Én is fogom! – kiáltott föl ujjongva.
Mr Marvel, akit a láthatatlan ember elbocsátott, négykézláb mászott a földön a dulakodó emberek mögé s igyekezett visszamenekülni a szobába, mert a láthatatlan ember már egészen a konyha küszöbéig hurcolta.
Itt, a küszöbön folyt a vad dulakodás. Most először hallották a láthatatlan ember hangját, aki fájdalmasan fölorditott, mert a rendőr rátaposott a lábára… De ugyanekkor ugy dolgozott a két öklével, mint két cséphadaróval… Az egyik kocsis hörögve jajdult el és kétrét görnyedt az ütéstől, mit a gyomrára kapott. A rendőr nagyot lökött a láthatatlan emberen, aki átrántotta magával ellenfeleit is a konyhába… Mr Marvel, aki csak ezt várta, hirtelen becsapta az ajtót és kulcscsal is bezárta… A négy ember ugyanekkor azt vette észre, hogy egymással, illetőleg a levegővel viaskodik.
– Merre mehetett? – kiáltott föl a fekete szakállas lihegve.
– Csak erre! – mondta a rendőr s az udvarba nyiló félig nyilt ajtóra mutatott.
A fekete szakállas a küszöbre ugrott s mindjárt aztán egy nagy kődarab süvöltött el a feje mellett s neki ment a konyha-edényeknek.
– Lelövöm a gazembert! – kiáltott föl a fekete szakállas dühösen…
S kirántva pisztolyát először a hajitott kő irányában, majd az udvar egész szélességében, mint ahogy kaszálni szoktak, kilőtte az öt golyót.
Csönd lett… Mind feszülten hallgatóztak… semmi nesz.
– Öt golyó! – mondta a fekete szakállas. – Bizonyos, hogy valamelyik eltalálta… Lámpást kell hozni és tapogassuk végig az egész udvart, mig rá akadunk a testére.
Dr Kemp nyugodtan irogatott tovább dolgozószobájában, mig a lövések zaja föl nem riasztotta… krakk, krakk, krakk… dördült el egymás után az öt lövés.
– Halló, mi ez? – hökkent meg dr Kemp hallgatózva, – ki az ördög lövöldöz ily vadul Burdockban?… Végkép elment az eszük ezeknek a szamaraknak?
Odament a déli ablakhoz, kinyitotta, rákönyökölt az ablakdeszkára és kibámult a sötét éjszakába, le a városra, melynek lámpásai, kivilágitott ablakai apró bogarakként pislogtak.
– Mintha csődületet látnék amott a korcsmánál, – dünnyögött magában és tovább nézegetett, hallgatózott.
A hold első negyedében volt s csak kevéssel előbb bukott föl a domb mögül; a csillagok fényesen ragyogtak, s az éjszaka csöndes volt… Dr Kemp még nézegetett, hallgatózott egy darabig, aztán boszusan becsukta az ablakot és visszament az iróasztalához.
Körülbelül egy óra hosszat dolgozott, mikor valaki meghuzta az utcai csengőt… Erre megállt kezében a toll; ő maga pedig figyelt, várta a késői látogatót. Hallotta, hogy a cseléd lemegy a lépcsőn, kinyitja a kaput… dr Kemp megvárta, hogy feljön és megjelenti, ki volt itt és mit akart… De a cseléd csak nem jött…
– Ugyan ki csöngethetett? – tünődött magában dr Kemp.
Tovább akart dolgozni, de nem birt. Valami ideges nyugtalanság hajtotta; fölkelt, kiment a folyosóra, lecsöngetett a cselédnek s a lépcsőkorláton áthajolva lekiáltott neki, hogy ki járt itt.
– Talán levelet hoztak? – kérdezte.
– Nem, uram, – felelte a cseléd. – Valami csavargó rántotta meg a csengőt.
– Ma este nagyon ideges vagyok, – mondta magában dr Kemp.
Visszament a szobájába s ezuttal erős akarattal ült neki a munkának… Nemsokára lázasan dolgozott is. – A szobában mit se lehetett hallani, csak a fali óra halk, egyhangu ketyegését, meg a toll gyors percegését a papiron.
Két óra lehetett éjfél után, mikor dr Kemp fölkelt az iróasztaltól. Nagyot ásitott, nagyot nyujtózkodott és fáradtan indult a hálószobájába. Már a kabátját és a mellényét is levetette, mikor egyszerre csak eszébe jutott, hogy szomjas. Fölvette a gyertyát és bement az ebédlőbe, hogy majd szódás whiskyt iszik.
Tudományos foglalkozása fölötte kifejlesztette dr Kempben a megfigyelés képességét; a mint lefelé ment a lépcsőkön, egyszerre csak valami sötét foltot látott meg a linoleum szőnyegen… kezdetben ügyet se vetett rá; de aztán, mikor ismét visszafelé ment szobájába, megfordult, letette a szódát meg a whiskyt s lehajolva megdörzsölte ujjával a foltot… kissé meglepte, hogy az a folt aludt vér: – legalább ő annak nézte.
Megint fölvette a szódát és a whiskyt s fölfelé mentében azon tünődött, honnan kerülhetett oda az az aludt vér?… Fölérve azonban, meghökkenve állt meg; – hálószobája ajtajának a kilincse is véres volt.
Ránézett a kezeire: – mind a kettő tiszta volt. Aztán eszébe jutott az is, hogy mikor lejött a dolgozószobájából, hálószobájának az ajtaja nyitva volt, tehát meg se kellett fognia a kilincset… Sőt, mikor lement a szobájából a szódáért meg a whiskyért, akkor se csukta be az ajtót; most ellenben be volt csukva és a kilincse véres volt…
Dr Kemp nem szokott megijedni az árnyékától. Szemei véletlenül az ágyra tévedtek… Látta, hogy a vánkos véres, a takaró pedig félre van hajtva; az ágy szélén pedig gyürött a lepedő, mintha valaki ült, vagy feküdt volna rajta… Az előbb mikor bejött, mind ezt nem vette észre, mert egyenesen az öltözőbe ment és vetkőzni kezdett.
Mind ez ugyan különös volt; de még különösebb volt, hogy ugyanekkor ugy rémlett neki, mintha valaki halkan a nevén szólitaná:
– Kemp!… Irgalmas Isten!… Kemp!
Dr Kemp meghökkenve, révedező szemekkel bámult a rendetlen ágyra… Valóban hallotta ezt a halk hangot, vagy csak hallucinál?… Megint körülnézett, de csak a véres ágyat látta… Majd világosan hallotta, hogy valaki járkál a szobában a mosdó-szekrény mellett.
Minden ember, bármily müvelt és fölvilágosodott is, többé kevésbbé babonás természetü. Ez a szorongó babona jött rá most dr Kempre is. Becsukta az ajtót, előre jött s letette a szódát, meg a whiskyt az asztalra… S ekkor majd megtántorodott: – közte és a mosdó-szekrény közt egy vérfoltos, vizbe áztatott kötést, a tulajdon törülköző-kendőjét pillantotta meg a levegőben!…
Álmélkodva nézte ezt a kötést. Rendesen megkötözött, orvosi sebkötés volt; – de üres volt, teljesen üres és magától állt, libegett a levegőben.
Kemp oda ugrott, hogy megfogja, de valaki visszatartotta; ugyanakkor, egészen mellette ismét megszólalt az előbbi halk hang:
– Kemp!…
– Mi az?! – riadt vissza Kemp s a szája is tátva maradt.
– Maradjon higgadt, Kemp, – felelte a hang; – én láthatatlan ember vagyok.
Kemp szólni se tudott egy darabig, csak egyre az üres kötést bámulta. Majd habozva kérdezte:
– Láthatatlan ember?…
– Az; én láthatatlan vagyok.
Az a badar história, amit az nap reggel hallott a láthatatlan emberről, hirtelen átvillant a dr Kemp agyán… Ugy látszott, hogy nincs nagyon megijedve, vagy talán csak palástolta a meglepetést.
– Azt hittem, hogy mese az egész, – szólt aztán. – És ez a kötés… az ön testén van?
– Ott van.
– Oh, ez badarság! – szólt egyszerre Kemp. – Badarság, vagy csalás… De majd a végére járok…
Hirtelen közelebb lépett és a kötés után kapott. De a kezét láthatatlan ujjak fogták meg.
Kemp visszahökkent s az arca szine elváltozott.
– Legyen józan, Kemp, az Isten szerelmére!… Nagyon bágyadt vagyok… Ne bántson!
Dr Kemp ki akarta rántani kezét, de a láthatatlan kéz, melyen a sebkötés volt, hirtelen átölelte… aztán egy másik kar is átfogta a derekát s következő pillanatban dr Kemp az ágyon feküdt… Kiáltani akart, de ekkor a láthatatlan ember hirtelen szájába tömte a vánkos csücskét, őt magával pedig erősen lenyomva tartotta az ágyon.
Dr Kemp nem mozdulhatott, de az öklei szabadon lévén, irtózatos csapást mért a levegőbe… s érezte, hogy ökle szilárd testbe ütközik; s ez a szilárd test olyan volt, mintha emberi test lett volna… sőt Kempnek ugy tetszett, hogy bordákat is érez.
– Csöndesen, őrült! – csikorgatta fogát a láthatatlan ember.
Kemp még egyre küzködött, de a láthatatlan ember most már egész testével ráfeküdt és lefogta.
– Megfojtalak, ha nyugodtan nem maradsz! – hörögte a láthatatlan ember dühösen.
Kemp megijedt és moccanni sem mert, a láthatatlan ember pedig igy folytatta:
– Ha kiáltani mer, szétzuzom a fejét!… Én láthatatlan vagyok… Ez se nem badarság, se nem bűvészet. Valóban láthatatlan vagyok… és szükségem van önre… Nem akarom önt bántani; de ha oly őrülten ficánkol, kénytelen leszek vele… Hát nem emlékszik rám, Kemp?… Én Griffin vagyok… Griffin, és tanulótársa voltam önnek az egyetemen!
– Hadd keljek föl, – könyörgött Kemp. – Nyugodt leszek és meg se mukkanok… Csak hadd gondolkozzam egy kissé.
Fölült és a nyakát tapogatta.
– Én vagyok Griffin, – folytatta a hang. – Griffin, az ön volt tanulótársa… Én láthatatlanná tettem magamat. Máskülönben épen oly ember vagyok, mint bárki más… Hiszen ön ismert is!… csak láthatatlan vagyok.
– Griffin? – kérdezte Kemp.
– Az, az: Griffin! – felelte a hang. – Fiatalabb voltam önnél… Szőke, csaknem albino… hat láb magas, széles vállu fickó… az arcom sápadt volt, a szemeim vörösek… Én nyertem meg az első dijat a chémiából.
– Zavart vagyok, – mondta Kemp. – Az agyam háborog… Mi köze önnek Griffinhez?
– Az a Griffin én vagyok.
Kemp álmélkodva nézett körül s nem látván semmit, kételkedve kérdezte:
– Ön… Griffin! Ez szörnyüség!… De mi az ördögnek kellett történnie, hogy láthatatlan lett?
– Ebben nincs ördöngösség… Bonyolódott, de érthető vegyi folyamat az egész.
– Szörnyüség! – kiáltott föl Kemp.
– Ugy van, szörnyüség!… De én most megsebesültem… Szenvedek és fáradt vagyok… Irgalmas Isten!… Oh Kemp, ön férfi!… Legyen hát józan és higgadt… Adjon valamit ennem és innom s hadd üljek le magam is, az ön szállásán, az utolsó menedékhelyemen.
Kemp rábámult a sebkötésre, amely fölemelkedett, libegve végigment a szobán a karosszékig; aztán a karosszék odagördült az ágyhoz, – recseget és az ülése lesüppedt vagy egy arasznyira.
– Ez több, mint a kisértetek! – mondta Kemp, megdörzsölve szemeit és ostobán fölkacagott.
– Hála Isten, csakhogy már nyugodtabb! – szólt a láthatatlan ember. – Jobb is igy.
– Hihetetlen!… Hihetetlen! – dörmögte Kemp és a nyakát tapogatta.
– Adjon whiskit! – szólt a hang. – Azt hiszem, mindjárt meghalok, oly bágyadt vagyok.
– No, nem mondhatnám! – felelte Kemp, az előbbi dulakodásra gondolva. – De merre van ön?… Ha fölállok, nem ütöm meg?… Ah, ott van?… Helyes!… Tessék; itt a whisky… Hová tegyem?
A szék ismét megreccsent és Kemp érezte, hogy valaki huzza ki kezéből a whiskyt. A doktor vonakodva eresztette el a palackot, mely megállt a levegőben, aztán szép lassan meghajlott fölött és hallani lehetett csöndes kotyogását, a mint a láthatatlan ember jót huzott belőle.
– Ez… ez hipnotizmus! – dadogta dr Kemp elképedve. – Ön hipnotizált engem s elhitette velem, hogy láthatatlan.
– Ostoba beszéd! – felelte a hang s levette szájáról a palackot.
– Ez szörnyüség! – csapta össze Kemp a kezét.
– Ej, dehogy az! Csak hallgassa végig…
– Ma reggel, – kezdte Kemp, – kétségtelen módon bebizonyitottam, hogy…
– Ki törődik avval, hogy mit bizonyitott be, mit nem? – vágott közbe a hang nyersen. – Éhes vagyok… és fázom is igy, meztelenül, mert az éjszaka hüvös.
– Akar enni? – kérdezte Kemp.
– Hogyne! – felelte a láthatatlan ember; s a palack magától oda állt az asztalra. – Van talán házi kabátja?
Kemp meghökkenve csóválta a fejét, oda ment szekrényéhez és elővett egy vörössel szegett nappali kaftánt.
– Jó lesz ez? – kérdezte.
A láthatatlan ember kikapja kezéből. A kaftán egy darabig szállt, libegett a levegőben, aztán a két karja egyenesen állt, a ruhadarab lelógott a földig, szép rendesen begombolódott tetőtől talpig s végre – illedelmesen leült a székbe.
– Nadrág, harisnya és papucs szintén kellene, – szólt a hang követelően. – Most pedig enni szeretnék.
– Minden meglesz… De ez a legőrültebb dolog, amit valaha életemben láttam!
Előszedett mindent, amit a láthatatlan ember kért s aztán lement az ebédlőbe eleségért. Néhány szelet hideg marhasülttel jött vissza, jókora darab kenyeret is hozott s mindent letett az asztalra.
– Kés nem is kell! – szólt a vendég… s az egyik darab hus mindjárt föl is emelkedett s hallani lehetett a láthatatlan fogak rágását.
– Mindig szeretek felöltözni, ha eszem, – folytatta a láthatatlan ember, – pedig hát ez csak ostoba szokás.
– Azt hiszem, hogy elég jó a hus? – kérdezte Kemp.
– Nekem az, mert éhes vagyok.
– Ez oly furcsa és szokatlan hogy…
– Igaza van. De még furcsább, hogy véletlenül az ön házába tévedtem. Ez az első szerencse, ami annyi baj után ért! Ámbár… az volt a szándékom, hogy… De semmi, no!… Most már csak meghálok ebben a házban… Kellemetlen ugy-e, látni a véremet, hogyan szivárog?… Azért kötöztem be vizes ruhával. Amint látja, mihelyt megalszik, rögtön látható is lesz a vérem. Csak az élő test, a müködő szerveket birtam láthatatlanná tenni… ha meghalnék, azt hiszem, ismét látható lenne egész testem… Tudja-e, hogy már három óra óta itt vagyok a házában?
– De hogyan cselekedhette ezt? – kérdezte Kemp, szinte magán kivül és elkeseredve. – Átkozott eset!… Elejétől kezdve oly képtelen és hihetetlen…
– Sőt ellenkezőleg, – vágott közbe a láthatatlan ember, – nagyon is érthető és hihető.
Megint fölvette az asztalról a whiskys palackot és nagyot huzott belőle, mialatt Kemp szájtátva bámult az üres kaftánra, mely ily mohón evett-ivott.
– Mi volt az a lövöldözés? – kérdezte aztán. – Ki kezdte?… És miért lövöldözött?
– Egy hitvány gazember… akit szövetségesemmé tettem… hogy akasztanák föl a bitangot! – szólt a láthatatlan ember. – El akarta lopni a pénzemet… Sőt el is lopta!… És megszökött vele.
– Ő is láthatatlan?
– Nem.
– Várjon csak… Nincs több enni valója?… Szeretnék jól lakni, mielőtt a dologhoz fogok… Szinte beteg vagyok az éhségtől; ön meg azt kivánja, hogy meséljek!…
Kemp fölkel és azt kérdezte:
– Hát nem ön lövöldözött?
– Persze, hogy nem én!… Valami őrült gazember, akit soha életemben se láttam, találomra lövöldözött rám… Hanem megtáncoltattam őket az bizonyos!… Erre aztán mind rám rohantak… Átkozott kutyák!… Hallja-e, Kemp, mondtam már, hogy éhes vagyok!
– Mindjárt megnézem, van-e még valami odalent, – felelte Kemp. – De félek, hogy nem igen sok lesz.
A láthatatlan ember, miután jóllakott, – és pedig három ember helyett evett, – szivart kért. Mohón leharapta a végét, még mielőtt Kemp kést adhatott volna neki, s aztán nagyot káromkodott, mert a külső dohánylevél levált róla.
Különös volt látni, amint szivta a szivart: – a szája, torka, orra és tüdeje csupa gomolygó füst volt; de ennél egyebet nem lehetett látni.
– Nagyszerü Isten áldása ez a szivarzás! – mondta a láthatatlan ember, s csak ugy okádta a füstöt. – Igazán szerencsés vagyok, hogy önre bukkantam, Kemp. Ön segiteni fog rajtam… segitségemre lesz mindenben… Lám, hogy épen most találtam meg önt! A legutolsó percben, amikor már majdnem megőrültem!… Micsoda dolgokon mentem keresztül!… De sebaj! Most már, ketten együtt, oly dolgokat müvelhetünk, hogy…
Elhallgatott, fogta a whiskyt meg a szódát, megtöltötte a poharat és jóizüen ivott. Kemp is fölkelt, keresett egy másik poharat, és szintén tele töltötte.
– Őrült eset, – mondta a fejét csóválva: – de azt hiszem, hogy azért ihatom.
– Ön nem sokat változott, Kemp, e tiz-tizenkét év alatt, – szólt a láthatatlan ember. – De nem csoda… Nyugodtan, rendszeresen élt… Én ellenben… Nos, hát együtt dolgozunk?
– De hogyan cselekedte mindezt? – kérdezte Kemp. – S hogy lett ilyen… ilyen… láthatatlan?
– Hadd szivarozzam egy kicsit nyugodtan az Isten szerelmére! – csattant föl a láthatatlan ember, – aztán majd ugyis mindent elmondok önnek.
De azon az éjszakán még se mondta el a történetét. A válla, hol a sebet kapta, kegyetlenül sajogni kezdett, majd a láz gyötörte, össze-vissza beszélt mindenről, – hogyan rohant le a dombról, hogyan dulakodott a korcsmában… majd meg ismét másról fecsegett, előhozta Marvelt, akit szidott, átkozott,… egyre gyorsabban, hevesebben szivta szivarját, a hangja pedig rekedtebb, fulladozóbb lett.
Kemp nagyon odafigyelt, hogy megértse amit vendége beszél, de nagyon keveset tudott kivenni belőle.
– Félt tőlem, a hitvány, félt tőlem, – ismételte a láthatatlan ember többször. – És mindig meg akart szökni… folyton ezen járt az esze. Óh, mily őrült is voltam!
– A bitang! – szólt közbe Kemp.
– Dühös voltam, hogy meg akart lopni… Szerettem volna megölni…
– S hol vette a pénzt? – kérdezte Kemp hirtelen.
A láthatatlan ember elhallgatott, mintha meghökkent volna. Majd kis vártatva igy felelt:
– Ma már fáradt vagyok… majd máskor mondom el.
Hirtelen följajdult, mintha nagyon fájna a sebe, s aztán előre hajlott, egész közel Kemphez.
– Kemp, – szólt csaknem suttogva, – már közel három napja, hogy nem aludtam. Csak néha-néha szundikáltam egy-egy órát… Most már nagyon álmos vagyok és aludni akarok.
– Hát aludjék az én szobámban… Átengedem a szobámat.
– De hogy alhassam?… Ha alszom, az a gazember megszökik… Oh, jaj!… De mit törődöm vele?!
– Nagyon fáj a sebe? – kérdezte Kemp.
– Fáj, de nem veszedelmes… Csak fölhorzsolta a bőrt… Irgalmas Isten, mily álmos vagyok!
– Nos hát miért nem alszik?
A láthatatlan ember hallgatott… mintha merően nézte volna Kempet… Majd lassan, vontatva mondta:
– Mert nem szeretném, ha álmomban elfognának.
Kemp összerezzent.
– Mily őrült vagyok! – kiáltott föl a láthatatlan ember dühösen, és nagyot ütött öklével az asztalra. – Most magam sugalmaztam ezt a gondolatot önnek!
Bár meg volt sebesülve, s a fáradtságtól, kimerüléstől alig állt a lábán, a láthatatlan ember még se érte be Kemp becsületszavával, aki égre-földre esküdözött, hogy nem fogja elárulni őt.
– Tartsa meg a becsületszavát! – mondta mogorván.
És elkezdte vizsgálni a szobát, hogy van-e belőle menekvés, ha esetleg rátörnék az ajtót. Kinyitotta az ablak fatábláit és kinézett. Az ablakok a dombos rétre nyiltak, elég alacsonyak voltak, hogy veszedelem nélkül leugorhatott a földre, s a ház körül nem volt kerités. Erre tehát bármikor megszökhetett.
Most szemügyre vette az ajtókat; mindben bent volt a kulcs és valamennyit bezárhatta belülről. Ez jó volt; – ha esetleg zajt ütnek, mielőtt betörhetnék az ajtót, kiugorhatik az ablakon.
– Ez már jól van, – mondta elégedetten Kempnek.
Visszament a hálószobába, leült a karosszékbe és nagyot ásitva folytatta:
– Sajnálom, hogy ma éjszaka már nem mondhatok el mindent, ami velem történt. De nagyon fáradt és álmos vagyok… Ne vágjon közbe, kérem… Ez a csoda az én találmányom. Nem akartam elárulni senkinek, de a szükség rávitt, hogy társat keressek. Az első, akit találtam, megcsalt, rászedett, elárult. De ön… Ah, mily nagyszerü dolgokat fogunk müvelni együtt!… Hanem hagyjuk ezt holnapra. Most pedig jó éjszakát, Kemp, mert én mindjárt leesem a lábamról.
Kemp a szoba közepén állt és álmélkodva nézte a fejetlen kaftánt, mely lassan fölemelkedett, mialatt beszélt, s most szintén egyenesen állt előtte.
– Azt hiszem, ideje lesz, hogy menjek, – szólt dadogva. – Ez a dolog szörnyü… hihetetlen. Ha még egy, vagy két ily eset történnék velem, azt hiszem, beleőrülnék… És mégis valóság!… van még szüksége valamire?
– Nyugalomra, Kemp! – felelte a láthatatlan ember.
– Akkor hát jó éjszakát! – szólt a doktor, s megrázta a láthatatlan kezet, mely az övét kereste.
Mialatt féloldalt az ajtó felé ment, a kaftán utána sietett és megállitotta.
– Értsen meg jól! – rivalt rá fenyegetően. – Nehogy eszébe jusson valami ostobaság!… Ha elárul, vagy kisérletet tesz rá, hogy elfogasson… Vigyázzon!…
Kemp kissé elsápadt és meghökkenve felelte:
– Azt hiszem, szavamat adtam önnek…
Mikor kiment az ajtón, a láthatatlan ember rögtön bezárta a szobát. Amint álmélkodva, révedezve állt ott a folyosón, hallotta, hogy az öltöző és a társalgó szoba ajtaját is bezárják belülről; a láthatatlan ember teljesen elszigetelte magát.
Kemp megdörzsölte a homlokát és tünődve gondolkozott.
– Nem álom ez?… Megőrült a világ?… Vagy én lettem őrült?…
Fölkacagott, és megpróbálta kinyitni a bezárt ajtót, de a kilincs nem engedett.
– Ez képtelen ostobaság… ha csakugyan az… kizárt a tulajdon hálószobámból! – mondta halkan.
Végigment a folyosón, a lépcsőig; ott megállt, visszafordult és ismét fejcsóválva nézte a bezárt ajtót.
– Nem álmodom, nem! – dörmögte félhangosan, és megtapogatta nyakát, mely fájt egy kissé a láthatatlan ember kezeinek szoritásától.
– Nem álmodom, nem! – ismételte csüggedten és lassan lement a lépcsőkön.
– De hogy lehet ez?…
Az ebédlőben meggyujtotta a lámpást, szivart vett elő, rágyujtott és szivarozva járt föl s alá a szobában. Közben ki-kitört belőle az egymással küzködő gondolatok kiáltó szava.
– Láthatatlan! – szólt hirtelen megállva s nagyot dobbantott a lábával.
– Hát van-e élő lény, amely láthatatlan?… A tengerben, minden esetre van… Ezer, százezer millió is!… A naupliusok és tornariák, egynéhány kocsonyás testü puhány, a lárvák, egész csomó apró állat?… Sőt a tengerben több a láthatatlan élő lény, mint a látható!… Hogy ez sohsem jutott eszembe azelőtt!…
Megállt, gondolkozott, majd a fejét rázta!
– A tengerben, lehet!… De a levegőben?… a levegőben!… Soha!… Szó sincs róla!…
Megint megállt és tünődött:
… És miért ne lehetne?… Ha lehet a vizben, lehet a levegőben is!…
Hirtelen dühösen dobbantott a lábával:
… Megőrülök!… Ez lehetetlen!… Ha a legfinomabb üvegből lenne, még akkor is látható volna!…
Egyre jobban belemerült az észvesztő töprenkedésbe… Három szivart szitt el egymásután szótlanul s a fehér hamu mind ott hevert a szőnyegen, ahol leverte járkáltában… Ekkor egyszerre fölkiáltott és bement a rendelő szobájába.
A szoba kicsiny volt s tulajdonképen semmi szükség se volt rá, mert Kemp nem igen fogadott betegeket; elég jó módu volt, hogy ne kellesen a gyógyitással fáradoznia.
Egyenesen az asztalhoz sietett, melyen még fölbontatlanul hevertek az aznapi ujságok. Hirtelen fölkapta az elsőt s alighogy belenézett, rögtön megtalálta az „Ipingi furcsa eseményt“, melyet a port-stowei matróz oly részletesen magyarázgatott mr Marvelnek.
Kemp gyorsan átfutotta a hirt és meghökkenve kiáltott föl:
… Hát csakugyan?!… Be volt kötözve… Egy falatnyi se látszott sem az arcából, sem a kezéből… Senki se tudta, kicsoda, honnan jött… Azt hitték, baleset érte… Kerülte az embereket…
Az ujság kiesett Kemp kezéből.
– Tehát mégis igaz?!…
Hirtelen megpillantotta a Sz. James Gazette-et, mely szintén az asztalon hevert. Fölkapta és lázasan olvasni kezdte.
De alig pillantott bele, álmélkodva hökkent vissza. Három oldalon tárgyalták az esetet s a cikk élén feltünő nagy betükkel meredt feléje az a szenzációs cim:
„Egy egész falu megőrült Sussexben“…
– Irgalmas Isten! – jajdult föl Kemp.
És mohón olvasta el másodszor is ugyanazt, amit az imént olvasott a helyiérdekü lapban. A komoly londoni ujság szóról-szóra lenyomatta a vidéki lap szenzációs közleményét és Kemp ujra elolvasta a nevezetes esemény alcimeit:
… Elmenekült… Aki elébe került az uton, fellökte, megöklözte… Jaffers pandurt félholtra verte, fojtogatta… Mr Huxter még mindig oda van… Nem tudja elmondani, hogy mit látott… A tiszteletesről minden ruhát lehuzott… A nők félig megőrültek ijedtükben… Beverte az ablakokat… Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa… De a nyomdafestéket minden esetre megérdemli…
Az ujság kihullott Kemp kezéből, aki révedezve bámult maga elé a semmibe.
– Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa…
Fölvette a lapot s nagyon figyelmesen még egyszer elolvasta.
– De hát az a csavargó?… Hogy került a dologba az a csavargó is?… És miért kergette, üldözte?… Nekem azt mondta, hogy szerette volna megölni…
Megborzadva ült le a karosszékbe és remegő kezeivel végigsimitotta veritéktől gyöngyöző homlokát.
– Nem csak láthatatlan, – suttogta rekedten. – hanem őrült is!… Gyilkos!…
És mikor a hajnali szürkület világossága beszürődött az ablakon. Kemp még mindig föl s alá járkált az ebédlőben, egyre szivarozva és iparkodva megérteni, fölfogni a hihetetlen eseményt.
Sokkal izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. Az inas, meg a szobalány, mikor álmosan lejöttek takaritani, ott találták őt föl s alá járkálva az ebédlőben s azt hitték, hogy reggelig dolgozott. Nem igen ütköztek meg a dolgon, mert ilyesmi már többször megesett vele.
Kemp azt a szokatlan, de világos utasitást adta nekik, hogy két személyre teritsenek a villásreggelihez a dolgozószobában s aztán ne háborgassák őt egész nap. Ő maga pedig tovább járkált föl s alá az ebédlőben mindaddig, amig megjöttek a reggeli ujságok.
Ezekből sem okosodott ki, bár igen sok volt bennük a láthatatlan emberről. A tegnapi események megerősitéseül szegrül-végre le volt irva a Burdockban történt eset, amelyből Kemp megtudta, mi történt a csapszékben, mi volt az oka az öt lövésnek; megtudta azt is, hogy a csavargót, akit a láthatatlan ember hajszolt, Marvelnek hivják.
– Huszonnégy óráig voltam a rabszolgája, – vallotta mr Marvel a rendőrbiztos előtt.
Az ipingi eset néhány apróbb részlettel megbővült: megirták például azt is, hogy a láthatatlan ember elszakgatta a telegráfdrótokat…
De arról, hogy micsoda viszony volt közte és a csavargó közt, semmit sem irtak a lapok, – mert mr Marvel egy szót se szólt a könyvekről és a pénzről, melynek ellopásával a láthatatlan ember joggal vádolhatta őt. Ám az bizonyos volt, hogy az eset nem volt kacsa; ma már az ujságok is oly határozottan irtak róla, mint kétségtelenül megtörtént dologról s egész sereg reporter járt utána, hogy apróra földeritse a titokzatos eset minden részletét.
Kemp az utolsó betüig elolvasott mindent s aztán elszalasztotta a szobalányt, hogy vegyen meg minden reggeli ujságot, amit csak kaphat. Aztán, mikor megjöttek, ezeket is mind elolvasta.
– Láthatatlan! – mondta magában. – Olyan, mint a mese… és ez a mese rögeszméje lett sok ezer embernek… Meg nekem is!… Ah, irgalmas Isten!… Micsoda szörnyü, rettenetes hatalma van ennek a nyomorultnak!… Mennyi gazságot követhet el büntetlenül!… És most odafönt van a szobámban!… S most oly szabad, mint a madár!… Oh csak tudnám, hogy mit tegyek?…
– Szószegés lenne-e… megsértése lenne-e az adott becsületszónak, ha?… Nem!
Fölugrott, oda sietett a kis asztalhoz, amelyen a receptjeit szokta irni és levelet kezdett irni… Még félig se volt vele készen, mikor izgatottan összetépte és másikba kezdett… Ezt végig megirta, gondosan elolvasta, boritékba tette és elkezdte irni a cimet:
„Colonel Adye“
„Port Burdock“.
A láthatatlan ember épen most ébredhetett föl s alighanem nagyon rossz kedve volt, mert Kemp, aki hirtelen fölugrott s a lélekzetét visszafojtva figyelt, hallotta hogy két szék nagy robajjal földül s aztán valami edény csörömpölve törik darabokra: a mosdó-szekrény vizes kancsója volt.