Kemp ijedten szaladt föl az emeletre és hevesen kopogott.
– Mi történt? – kérdezte, mikor a láthatatlan ember beeresztette.
– Semmi.
– Semmi?… Hát az a zaj?… a csörömpölés?…
– Dühös voltam, – felelte a láthatatlan ember. – Elfelejtkeztem a sebesült karomról; pedig irtózatosan fáj.
– Ugy látszik, ön nagyon indulatos természetü?
– Bizony az vagyok.
Kemp odament a mosdóhoz s kezdte fölszedegetni az eltört üvegkancsó cserepeit.
– Minden kiderült önről, mondta e közben. – Az ujságok részletesen megirtak mindent, ami Ipingben és a dombon történt… itt, Burdockban… meg a csapszékben is, a domb aljában. A társadalom már tudja, hogy van egy láthatatlan tagja is. De azt senki se tudja, hogy ön itt van…
A láthatatlan ember nagyot káromkodott.
– Most már kipattant a titok, – folytatta Kemp. – Fájdalom, ezen nem segithetünk. De mindegy. Ámbár nem ismerem az ön terveit, mégis kész vagyok rá, hogy mindenben segitségére leszek.
A láthatatlan ember leült az ágyra.
– A villásreggeli már vár bennünket, – szólt Kemp s iparkodott oly elfogulatlanul beszélni, ahogy csak tőle telt s nagyon megörült, mikor látta, hogy vendége mindjárt fölkelt e hivásra.
Kemp ment elől s a hátulsó lépcsőn vezette föl vendégét a dolgozószobába.
– Mielőtt bármihez foghatnánk, – mondta Kemp, – valamivel többet kell tudnom az ön láthatatlanságáról.
Leült, idegesen nézett az ablak elé, majd hirtelen Griffinre bámult, aki az asztalnál ült és épen láthatatlan száját törülte meg a szalvétában, mely csodás módon libegni látszott a levegőben.
– A dolog nagyon egyszerü és hihető, – felelte Griffin, letéve az asztalkendőt.
– Önnek talán igen, – szólt Kemp kacagva, – de nekem?…
– Nos, igaza van!… Mert az első pillanatban nekem magamnak is csodás, hihetetlen volt a dolog. De most már!… Oh, nagy, hatalmas, félelmetes dolgokat müvelhetünk együtt… Tehát: először Chesilstoweban jöttem rá.
– Chesilstoweban?
– Ott, Londonból oda mentem. Tudja, hogy voltaképen orvosnak készültem, de aztán ott hagytam ezt a pályát és a chemiára, fizikára adtam magamat?… Nem tudta?… Nos, igen: hát igy volt… A »fény« megbabonázott.
– A fény?
– Az… A fény fizikája, törvényei… Az optikai csalódások!… Az egész, amit róla tudunk, gyerekség, egyszerü, könnyü theoria, csakhogy sok benne a hézag… Én tehát, huszonkét éves koromban, tele igazi lelkesedéssel, azt mondtam magamban: – „Ez a probléma oly fontos, hogy megérdemel egy egész emberéletet. Én hát neki szentelem az enyémet“. – Hisz ön is tudja, mily bohó az ember, mig fiatal!
– Akkor is, később is! – felelte Kemp sóhajtva.
– Mint hogyha a tudomány kielégithetné az embert bármily tekintetben is!
– Igaza van! – sóhajtott Kemp ismét.
– Tehát hozzá fogtam a munkához – folytatta Griffin, – és dolgoztam, mint egy rabszolga. És alig fáradtam, dolgoztam félesztendeig, egyszerre csak hirtelen rájöttem valamire, ami az első pillanatban megdöbbentett, elvakitott… Megtaláltam a fénytörésnek egy sajátságos törvényét: a négy dimenzióban mozgó fénysugár geométriai formuláját… Oh, abban a három könyvben, amit az a gazember csavargó ellopott tőlem, több ilyen világra szóló fölfedezés van: csupa csodák, hihetetlen dolgok!… Ez a fölfedezés volt a vezető eszme, a világosság sugara… Egyszerü törvény, amelyet azonban fejleszteni, alkalmazni lehetett a gyakorlatban s amely szerint – kivéve bizonyos szineket – bármely testnek fénytörési indexét csökkenteni lehet egész addig, amig azonos lesz a levegő fénytörési indexével.
– Ez nagyszerü! – kiáltott föl Kemp. – De még most sem értem, hogy… Bizonyos, hogy a törvény segitségével, ha a gyakorlatban is beválik, láthatatlanná tehet például egy drágakövet s ellophatja anélkül, hogy látnák… De mi ez ahoz képest, hogy az emberi testet láthatatlanná tegye?
– Persze a különbség óriási, – felelte Griffin. – De ne feledje, hogy a láthatóság voltaképen attól függ, hogy a testek miként hatnak a fényre. Vagy, ha jobban tetszik, forditsunk egyet a dolgon s magyarázzuk azokkal az ismert törvényekkel, melyeket minden iskolás fiu tud.
– Még most sem értem, – csóválta Kemp a fejét.
– Mindjárt megérti. Tudjuk, hogy a testek vagy elnyelik, vagy megtörik, vagy visszaverik a rájuk eső fényt s e tulajdonságaik miatt láthatók. Amely test se el nem nyeli, se meg nem töri, se vissza nem veri a fényt, – nem is látható. Ezt a vörös könyvtáblát például azért látja ön, mert a szine elnyeli a fény egy részét, más részét pedig: – mint a vörös sugarakat – visszaveri. Ha semmit se nyelne el a fényből, hanem mind visszaverné, akkor ragyogó fehér szinü lenne… Például: ezüst!… Ha gyémántból lenne, csak nagyon kevés fényt nyelne el, még kevesebbet verne vissza, hanem megtörné itt-ott s evvel szinte vakitóan átlátszó fényben tündöklenék… Azt mondhatnók, hogy a gyémánt a fény csontváza… Az üveg, például, nem oly vakitó s kevésbbé is látható: mert a fénytörés és visszasugárzás csekélyebb rajta…
Kemp álmélkodva hallgatta Griffin szavait.
– Mi lesz ebből?… hisz ezt mindenki tudja!… Csak nem akarja Griffin lóvá tenni őt?…
Griffin neki melegedve folytatta:
– Következik ebből, hogy például a nagyon vékony, közönséges üvegből készült kocka, illetőleg üres doboz, a félhomályban nem is látható, mert alig nyel el valamelyes fényt s még sokkal kevesebbet tör meg vagy ver vissza. S ha például a közönséges üveget vizbe vagy még sürübb folyadékba teszi, majdnem láthatatlanná lesz, mert a fénysugár, mikor a vizből átmegy az üvegbe, csak alig törik meg, vagy verődik vissza. Az üveg ugyanazon törvény folytán lesz láthatatlan, amely törvény folytán a hidrogén se látható a levegőben.
– Ugy van! – hagyta helyben Kemp, – ez világos. Annyira világos, hogy ma már minden iskolás gyerek tudja.
– Van még egyéb is, amit minden iskolás gyerek tud, – folytatta a láthatatlan ember. – Ha összetörjük az üveget, Kemp, ha porrá törjük, sokkal láthatóbb lesz… a levegőn fehér por lesz belőle, ugy-e? Még pedig azért, mert a porrá törés következtében megsokasodnak élei, lapjai, szóval az a felület, mely a fényt megtöri vagy visszaverheti. Az üveglapnak csak két felülete van: ha pedig porrá törjük, több ezer s ezek mindegyike elnyel, visszaver, vagy megtör valamit a ráeső fényből…
– Ez is igaz, – hagyta helyben Kemp.
– Ámde ha ezt a fehér, porrá tört üveget vizbe teszszük, legott eltünik… láthatatlan lesz! Mert a porrátört üvegnek és a viznek fénytörési indexe majdnem ugyanaz és a fény csak kevéssé törik meg, midőn egyik anyagból a másikba megy át.
– Természetes! – kiáltott fel Kemp érdeklődve.
– Ha ez természetes, – folytatta Griffin, – akkor természetes az is, hogy minden test láthatatlan lesz, mihelyt oly anyagba, környezetbe helyezzük, amelynek fénytörési indexe azonos az övével. Tehát, például, a porrá tört üveg a levegőben is láthatatlan lenne, ha fénytörési indexét valami módon egyenlővé tennők a levegő fénytörési indexével… Igaz-e, Kemp?
– Igaz, igaz… Csakhogy az emberi test nem porrá tört üveg!
– Persze, hogy nem az, – felelte Griffin – mert még sokkal áttetszőbb!
– Ostobaság!
– Micsoda?… S ezt ön mondja… orvos létére?… Csodálatos, hogy felejt az ember! Tiz év alatt igy elfeledte, amit a fizikában tanult?… Jussanak csak eszébe mindazok a testek, amelyek áttetszők, bár nem látszanak annak… Például a papiros: csupa áttetsző rostokból készül s csak azért fehér és nem áttetsző, mert rostjai közé levegő szorult: de ha e rostok közeit kitöltjük – teszem azt, olajjal – ugy, hogy a fénytörés és a fényvisszaverődés csökken, mindjárt oly áttetsző lesz a papiros, mint az üveg… De nem csak a papiros lesz ilyen, hanem a gyolcs, a gyapot, a posztó, a fa, a csont, Kemp, a hus, Kemp, a haj, Kemp, a körmök, Kemp, az idegek, Kemp: szóval az egész emberi test, Kemp… Kivéve a vér vörös szinét és a haj, a szőrök festékanyagát… Mert az emberi test legnagyobb része, az eleven ember rostjai általában ép oly áttetszők, – vagy ha jobban tetszik: átlátszók, – mint a viz.
– Persze, persze! – kiáltott föl Kemp izgatottan. – Hisz épen az éjjel gondolkoztam ezen… s eszembe jutottak a lárvák, a kocsonyás-testü puhányok, a naupliusok meg a tornariák…
– Na lássa!… S én tudtam mind ezt már Londonban; de nem árultam el titkomat senkinek… Hobbema, a tanárom, – hisz ön is ismerte, mily becstelen irodalmi kalóz volt! – folyton lesett, vizsgált mindnyájunkat, hogy meglopja fölfedezéseinket, ha kisérletezés közben rájönnénk valamire… Vigyáznom kellett hát, hogy észre ne vegyen semmit s ezért csak lassan, titokban dolgozhattam… De nem törődtem vele; ugy is azt akartam, hogy ne tudjon senki a dolgomról, még csak egészen tökéletes nem lesz; akkor egyszerre, hirtelen állok elő vele s egy csapásra világhirü ember leszek.
– Hihetetlen! – dörmögte Kemp elhülve.
– Hihetetlen, de mégis igaz? – felelte Griffin. – És a véletlen szerencse, mely annyi nagy fölfedezésnek főmestere volt, nekem is segitségemre jött…
– És mi volt az?
– Ah, hogy mi volt az?… Hát ez: Ön tudja, hogy a vér vörös szinét a benne uszkáló testecskék okozzák… Nos, ezeket a testecskéket át lehet változtatni fehérré, anélkül, hogy ez bármi módon ártana szervezetünknek, vagy gátolná, csökkentené a vörös vértestecskék élettani funkcióját.
Kemp hihetetlenül meglepetve kiáltott föl, mialatt a láthatatlan ember fölkelt s izgatottan járkálva folytatta.
– Értem a csodálkozását. Jól emlékszem arra a nevezetes éjszakára… késő éjszaka volt, mert rendesen olyankor dolgoztam, mikor tudtam, hogy senki se zavarhat; s egyszerre csak átvillant agyamon a bóditó gondolat… Egyedül voltam a tágas laboratoriumban s csak a gázlángok halk sercegése hallatszott a csöndes éjszakában… „Láthatatlanná tehetnék akármily állatot: egész testét, kivéve a hajában, szakállában levő festékanyagot… Magam is láthatatlan lehetnék“… És hirtelen görcsösen összerándultam örömömben; hisz albino voltam, csuf arcu, idétlen fiatalember, akitől még tanulótársaim is önkénytelenül borzadtak… Rettenetes dolog volt ez!… Oda támolyogtam az ablakhoz és kibámultam a csillagos éjszakába… „Láthatatlan lehetnék!“… mondogattam magamban gépiesen…
Kemp szinte rémülten bámult rá Griffinre, aki sóhajtott és álmodozva folytatta:
– Azt gondoltam, hogyha megtehetném ezt, valósággal fölébe kerekedhetném felebarátaimnak… Szemeim látták, elmém megsejtette a roppant előnyt, mit a láthatatlanság adománya biztosithatna… A rejtélyességgel járó borzalom, a korlátlan szabadság, a roppant hatalom… Gondolkozzék csak rajta!… És én a csuf külsejü albino, a nyomorral küzködő szerencsétlen tanárjelölt lehetnék ilyen; hirtelen, máról holnapra!… Feleljen őszintén, Kemp, feleljen őszintén… Nem tántorodott volna meg-e ön is?…
Elhallgatott; de midőn Kemp nem felelt, kissé idegesen folytatta:
– Bizonyára mindenki rávetette volna magát erre a fölfedezésre… Épen ugy, mint én… Három álló esztendeig dolgoztam rajta irtózatos, egetvivó erőfeszitéssel… S valahányszor fölkusztam egy-egy szédületes meredekre, megint egy másikat pillantottam meg, amely még magasabb, még szédületesebb lett… A sok részlet, a sok figyelmen kivül hagyott apróság!… És a csüggedés, a kétségbeesés!… És ráadásul Hobbema, aki folyton lesett, kémlelt és egyre kiváncsian zaklatott, hogy mikor teszem már közé rejtélyes kutatásaim eredményeit… Oh, Kemp, bizony-bizony mondom, hogy irtózatos küzdelem volt!
– És mi lett a vége?
– A vége?… A vége az lett, hogy három esztendei képtelen erőfeszités után rájöttem, hogy a titkomat nem valósithatom meg… Lehetetlen volt, – lehetetlen!
– Hogy, hogy? – kiáltott föl Kemp elbámulva.
– Nem volt pénzem! – felelte a láthatatlan ember s az ablakhoz menve, kinézett a csöndes, verőfényes vidékre.
Majd hirtelen megfordult és rekedten mondta:
– Aztán… aztán… megloptam apámat…
Kemp hevesen fölkiáltott és fölugrott; Griffin pedig halkan, szinte suttogva tette hozzá:
– A pénz nem az övé volt… s midőn nem tudott beszámolni a más pénzéről – agyonlőtte magát.
Kemp megdermedve állott egy pillanatig és lélektelenül nézett arra a fejetlen alakra, amely háttal feléje kinézett az ablakon. Majd, mintha eszébe jutott volna valami, gyorsan odaszaladt hozzá, karon fogta és elvezette az ablaktól.
– Ön fáradt, – mondta neki, – üljön le ide a karosszékembe. Én majd sétálgatok, mialatt ön mindent elmond nekem.
Ugy ültette Griffint, hogy ne láthasson ki az ablakon, ő maga pedig folyton ott járt-kelt és mozgott a láthatatlan ember és az ablak között.
Griffin hallgatott egy darabig, majd hirtelen tovább folytatta:
– Mikor ez történt, én már nem voltam Chesilstoweban. A mult évi decemberben történt. Szobát fogadtam Londonban; nagy, butorozatlan szobát a portland-utca egyik ócska házában… Megvettem apám pénzén mindent, amire csak szükségem volt a munkához és hihetetlen szorgalommal dolgoztam. Minden nap közelebb vitt egy lépéssel a célomhoz; ugy tetszett, hogy sürü ködből jövök kifelé, egyre közelebb a világossághoz, a naphoz… Ekkor történt apámmal az a szerencsétlenség. Emlékszem temetésére. Egész valómat ugy betöltötte a munkám, hogy nem is tudtam egyébre gondolni; még csak a kis ujjamat se mozditottam meg, hogy tisztára mossam apám becsületét… Emlékszem a temetésre: olcsó, szegényes temetés volt… rossz fakoporsó, egyetlen egy pap; ez is régi barátja, aki csupa szivességből bucsuztatta el a megboldogultat…
… Emlékszem, hogy egy csöppet sem sajnáltam apámat, amint lassan hazafelé ballagtam a ködös téli napon… áldozata lett beteges érzékenységének; többre becsülte a más pénzét, mint a tulajdon életét… Gyönge volt: elbukott…
… Fölmentem a lakásába. Szomoru, elhagyatott, rendetlen volt… Itt éltem gyermekéveimet… Egy pillanatra, mint valami büvös vizióban, ujra láttam magamat, mint boldog gondtalan, ártatlan fiucskát… A szivem fájni, sajogni kezdett… Aztán láttam azt a lányt, aki tiz esztendővel ezelőtt először hallotta tőlem a szerelmem hazug szavait… Ennek az emléke is fájt, sajgott… De csak egy percig; aztán kitéptem szivemből mindent, a multat összes emlékeivel, minden hiábavaló érzéseivel és mentem haza a szobámba, dolgozni…
… Ah, mily más volt ott minden!… Elememben voltam; müszereim, gépeim közt, amelyek évek óta egyetlen barátaim, vigasztalóim, segitő társaim voltak!… Ez volt az én életem: ez volt a jövő, amely minden szépet és jót igért… még pedig rövid időre, mert minden készen volt immár s csak az utolsó kisérletet kellett megtennem…
… Előbb-utóbb elmondom önnek, Kemp, az egész bonyolult kisérletet. Most nem akarok részletesen foglalkozni vele. Legnagyobb részében ugy is pontosan és tüzetesen leirtam abban a három könyvben, amit az a csavargó elrabolt tőlem… Oh Kemp! vissza kell szereznünk azt a három könyvet: még ha az életébe kerül is annak a gazembernek!… De hagyjuk ezt most!
… Tehát: meg kell találnom a módot, hogy oly réteggel veszem körül a testemet, amelynek fénytörési indexe ugyanaz legyen, mint a levegőé… Erről majd később részletesebb magyarázatot adok önnek; egyelőre elég annyi, hogy ezt a kisérletet először egy darab posztón végeztem el…
… Volt két dinamo-gépem e célra s e két kis gépet gázzal hajtottam. A módját is elmondom később: ne higyje azonban, hogy a hires Röntgen-sugarakkal dolgoztam!… Szó sincs róla!… Tehát: a kisérlet fényesen sikerült; a posztó lassan-lassan halványodni kezdett, majd áttetsző lett, mint a köd, a füst… s végre elenyészett, eltünt… nem láttam többé!…
… Ha nem magam csináltam volna, sohse hittem volna el, Kemp!… Nem láttam semmit: de ha odanyultam, megfoghattam a kezemmel – s ugyanaz a vastag, erős posztó volt!… Megrezzenve ejtettem le a földre… s aztán alig tudtam megtalálni!
… Most egy másik, még különösebb kisérlet következett. Nyávogást hallottam az ablakom alatt; kinéztem s láttam, hogy a tüzfalhoz épitett félszer tetején, elgémberedett macska didereg… Hirtelen átvillant agyamon a gondolat: – „Itt a kedvező alkalom a legfontosabb kisérletre!“ – Odamentem az ablakhoz, kinyitottam és gyöngéden, szeliden becsaltam a macskát a szobába…
… Az állat beugrott és duruzsolva dörgölődzött a térdemhez… Félig éhen halt már; én odaadtam neki a tejet, amit reggelire hozattam s amely még ott volt a csészében… A macska mohón megitta mind, aztán óvatosan, szimatolva körüljárt a szobában, hogy megbarátkozzék uj környezetével… Véletlenül rábukkant a láthatatlan posztódarabra is; ah, ha látta volna, mily nagyot ugrott és hogy fujt, prüszkölt ijedtében!… De hamar megnyugtattam; fölvettem az ölembe, szépen megsimogattam s odafektettem ágyamba, az egyik vánkosra.
– S aztán kisérletezett vele? – kérdezte Kemp.
– Ugy van, kisérleteztem, de nem sikerült, Kemp.
– Nem-e?
– Két körülmény hiusitotta meg: a karmok és az a sötét festékanyag, mely a macska szeme mögött van… Ön tudja, mit gondolok.
– Hogyne?… Az a tapetum.
– Ugy van: tapetum… Ez hiusitotta meg… Tehát, miután beadtam a macskának azt a szert, amitől a vérvörös testecskéi szintelenek lesznek, vánkosostól rátettem a készülékre és elaltattam kloroformmal… A két dinamo-gép berregve müködött; a macska és a vánkos lassankint átlátszók lettek, majd végkép eltüntek… de megmaradt két apró, kisértetiesen villogó macska-szem.
– Borzasztó!
– Nem tudom, mi az oka… Történt azonban, hogy az állat fölébredt, még mielőtt végkép láthatatlanná tehettem volna. Mivel elővigyázatból megkötöztem, nem szabadulhatott el, de keservesen nyávogni kezdett… Ugyanekkor kopogtak az ajtómon; egy iszákos vén banya volt, aki a portás-szobában lakott s a macskáját kereste… Hirtelen odaszoritottam a macska orrához a kloroformos szivacsot, mire a szerencsétlen elhallgatott és ismét elbódult…
– Nem az én macskám van odabent? – kérdezte kivül a vén banya egyre kopogtatva.
– Itt nincs macska, – feleltem udvariasan.
… S biztos lévén, hogy a macska alszik, kinyitottam az ajtót. A vén asszony gyanakodva nézett be a szobába; a két kis dinamo-gép vigan berregve dolgozott, a gázlámpás fénye pedig bevilágitotta az egész szobát… Félre álltam, hogy a banya jobban beláthasson a szobába s ez ugy látszik, megnyugtatta, mert udvariasan köszönt és elment.
– Meddig tartott a kisérlet? – kérdezte Kemp.
– Három vagy négy óráig a macskával. Legutoljára tüntek el a csontjai, az idegei, a haja és szőrének tarka végei… De, amint már mondtam, a karmai és a szemei nem lettek láthatatlanok.
… Már rég éjszaka volt, mielőtt a kisérlet véget ért s a macskából csak két szemet meg a karmait lehetett látni. Megállitottam a gépeket és megsimogattam a láthatatlan állatot, mely még mindig bódultan feküdt ott; feloldoztam a zsineget, melylyel lekötöztem s mivel nagyon álmos voltam, ott hagytam őt és magam is lefeküdtem… De nem igen birtam aludni. A nagy izgatottság kiverte szemeimből az álmot: bágyadtan feküdtem ágyamban, ujra meg ujra átgondoltam az egész kisérletet, majd azon tünődtem, mi mindent fogok tenni, ha magam is láthatatlan leszek s mialatt a lázas ábrándok megszálltak, lassankint valami öntudatlan lidércnyomás jött rám…
… Éjfél után két óra tájban hirtelen fölriadtam: a macska ijesztően nyávogott a szobában… Fölugrottam és meg akartam fogni, hogy elhallgattassam, de sehogy se birtam megfogni… Egyre nyávogott s hol itt, hol amott láttam két villogó szemét, amely röpülni, suhanni látszott a levegőben… Végre kinyitottam az ablakot és nagy zajjal kergetni, hajszolni kezdtem… Azt hiszem, hogy erre megijedt és kiugrott… Mert azóta se nem láttam, se nem hallottam többé…
– Hihetetlen!… Hihetetlen! – szörnyüködött Kemp, összecsapva kezeit.
Griffin mélázva folytatta:
… Ekkor, Isten tudja, hogyan, hogyan nem, ismét az apám temetése jutott eszembe… Nem birtam aludni, a fejem zugott… végtelenül fáradt, csüggedt voltam, alig vártam a reggelt… s mihelyt megvirradt, azonnal sétálni mentem.
– Csak nem akarja elhitetni velem, – szólt közbe Kemp hevesen, – hogy egy láthatatlan macska kóborol Londonban?
– Ha csak agyon nem verték, miért ne? – kérdezte a láthatatlan ember.
– Miért ne? – álmélkodott Kemp – Ön tehát azt hiszi?…
– Valószinü, hogy agyonverték, – folytatta Griffin. – Négy nappal később még élt, mert mikor a Tichfield-utcán jártam, egész csomó embert láttam, akik mind azt nézték, honnan jön az a rejtélyes nyávogás, melynek okát sehol sem födözhették föl.
Griffin hallgatott pár pillanatig, majd hirtelen folytatta:
– Nem tudom, hol és merre kóboroltam az nap reggelén, de egyszerre csak ott voltam az Albany-utcában és láttam, hogy a huszárok épen kilovagolnak gyakorlatra… Ekkor már oly rögeszmévé lett bennem a láthatatlanság vágya, hogy mindenáron kész voltam megvalósitani tervemet. De a szükség is kényszeritett rá, a pénzem is fogytán volt s ha nem sietek, ismét elszalasztom az alkalmat… Álmosan, bágyadtan támolyogtam haza, megebédeltem, nagy adag sztrychnint vettem be és ruhástól feküdtem az ágyba… A sztrychnin nagyon jó idegerősitő, Kemp; ha valaha szüksége lenne rá…
– Tudom!… Tudom!…
– Egészen megerősödve, megifjodva keltem fél, de nagyon ideges voltam…
– Oh, ismerem a hatását! – vágott közbe Kemp.
– Hallottam, hogy valaki kopog az ajtón, – folytatta Griffin. – Kinyitottam: a szállásadóm volt… egy vén lengyel zsidó, hosszu, szürke kaftánban, őszes pájeszszel. Fenyegetőleg támadt rám, hogy az éjjel egy macskát kinoztam… ő biztosan tudja, mert többen hallották a szegény állat kinos nyávogását… Tudni akarja tehát, hogy mi történt, mert az állatkinzás szigoruan tilos, ő pedig nem akarja, hogy velem együtt őt is megbüntessék.
… Én tagadtam a macskát. Erre a zsidó azt mondta, hogy a kis dinamogépek zugását az egész házban hallani s a lakók nem tudnak tőle aludni… Ebben igaza volt… Mialatt beszélt, gyanakodva, kémlelődve nézelődött a szobában ezüst-keretes pápaszeme mögül, ugy, hogy én megijedtem, hátha kitalálja a titkomat?… ha megsejti, hogy miben járok és fölád, elárul?…
… Gyorsan oda álltam elébe, hogy ne lássa a két kis dinamogépet, melyet már ugy állitottam föl, hogy csak épen rá kellett ülnöm és meginditanom a motort… Ez azonban csak még jobban fokozta az öreg zsidó gyanuját…
… Mit csinálok itt?… Miért titkolózom ugy?… Miért vagyok mindig egyedül?… Nem tiltja-e a törvény azt, amit teszek?… Nem életveszélyesek-e a kisérleteim?… Az ő házában mindeddig soha semmiféle tiltott dolog nem történt…
… Erre már dühbe jöttem. Hevesen rákiáltottam, hogy rögtön takarodjék ki a szobámból… A vén zsidó tiltakozni kezdett, azt hánytorgatta, hogy övé a lakás, tehát jussa van itt lenni… De én nyakon ragadtam, a gallérja a kezemben maradt… ekkor hátulról megragadtam a vállát és kilóditottam a szobából… Aztán hirtelen becsaptam az ajtót és bezártam…
… Kint a folyosón még toporzékolt egy darabig, de én rá se hederitettem. Aztán elment… De ez végkép megérlelte bennem eddigi szándékomat. Éreztem, hogy sietnem kell, különben nem lesz időm… Ha ki kell hurcolkodnom, megint oda lesz néhány nap s különben is mindössze alig volt husz font sterlingem… El kellett tehát tünnöm nyomtalanul, különben mindennek vége!
… Arra a gondolatra, hogy az utolsó percben hiusulhatna meg a tervem, amelynek megvalósitásán évek óta fáradtam, lázas tetterő szállt meg. Gyorsan összeszedtem könyveimet, meg a checkkönyveimet, mert minden pénzem egy bankban volt – ez most mind annál a bitang csavargónál van! – s a legközelebbi postahivatalban föladtam egy portland-utcai postahivatalba cimezve poste restante.
… Mikor haza jöttem, a lépcsőn találkoztam a házi gazdámmal. Ha látta volna, hogy megijedt, mikor megpillantott és hogy félre állt az utamból!… Én gyorsan fölszaladtam, hevesen becsaptam magam után az ajtót; aztán hallottam, amint az öreg zsidó is fölsompolygott halkan a lépcsőkön, megállt az ajtóm előtt és hallgatózott… Én azonban nem törődtem vele, csak lázasan dolgoztam.
… Azon az estén s a rákövetkező éjszakán mindent elvégeztem… Bevettem a szereket, melyek a vért szintelenitik s amig hatásuktól bódultan hevertem az ágyon, hallottam, hogy ismételten kopognak az ajtómon… Mivel nem feleltem, a kopogás abba maradt; de nem sokára ismét hallottam, hogy valaki oda jött az ajtóm elé s láttam, hogy valami papirost dugnak be a küszöb és ajtó-nyilás közt… Összehajtogatott kék papiros volt…
… Dühösen fölugrottam az ágyról, kinyitottam az ajtót és ráförmedtem a házigazdámra mert ő volt…
– Nos, mi az megint?
… Az öreg zsidó volt; az a papiros pedig hivatalos fölszólitás volt, hogy költözködjem ki a lakásból… A vén ember szótlanul nyujtotta oda a papirost, de valami furcsát láthatott a kezemen, mert meghökkenve tekintett föl az arcomra…
… Megtántorodott és hörögve kapkodott lélekzetért… Aztán hörögve fölsikoltott, elejtette a gyergyát és rémülten, tapogatózva menekült a sötétben… Hallottam, hogy el is bukott, amint lefelé ment a lépcsőkön…
… Becsaptam az ajtót, bezártam s aztán a tükörhöz siettem… Most már értettem a zsidó rémületét!… Az arcom fehér volt, mint a márvány… még fehérebb: mint a gipsz.
… De a kisérlet maga irtózatos szenvedésekkel járt. Ezt nem vártam. Iszonyu, rettenetes éjszakám volt. Képzelhetetlen fájdalmak gyötörtek… Egyik ájulásból a másikba estem s hogy elnyomjam kiabálásaimat, betömtem a számat, csikorgattam a fogaimat s oly rémesen hörögtem, hogy most is megborzadok, ha rá gondolok… Most már értettem, mért nyávogott az a szerencsétlen macska oly rémesen, a mig kloroformmal el nem altattam… Szerencse, hogy csak magam voltam a szobában; mert mikor a fájdalom jobban elővett, ugy nyögtem és hörögtem, hogy irtózatos volt hallani!…
… De aztán vége lett ennek is. A fájdalmak lassankint csillapultak, de ekkor oly bágyadt lettem, hogy mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy megöltem magamat; de nem sokat törődtem vele… eközben virradt s kissé megjött az öröm is… Ah, Kemp!… Sohasem fogom elfeledni azt a reggelt!… Hogy elborzadtam, mikor megpillantottam a kezeimet, amelyek olyanok voltak, mint az átlátszó üveg és egyre jobban elvesztették alakjukat, körvonalaikat; mig végre tisztán láttam rajtuk keresztül is… oly tisztán, mintha semmi se lenne előttem!… És hiába csuktam le a szemeimet is; tisztán láttam akkor is; mert a szempilláim átlátszók voltak!
… Megöltem az álmot, Kemp, mert csukott szemekkel is láttam, mindig láttam, mindent láttam!… És a lábaim, combjaim, a fogaim… s végre csak a körmeim látszottak még homályosan… aztán, azok sem,… csak itt-ott holmi barna folt, amit valami maró sav hagyott rajtuk!…
… Föltápászkodtam fektemből, de eleinte szinte járni se tudtam, mert nem láttam a lábaimat s nem tudtam, hová rakom őket… Gyönge és fölötte éhes voltam. Oda mentem a tükörhöz és belebámultam a semmibe… Ugy van, a semmibe!… Mert semmit se láttam a tükörben, – semmit, csak valami körforma apró kerek foltot; szemgolyóimnak azt a kis festék-anyagát, amely még nem tünt el egészen…
… Valóban, őrült akaraterőre volt szükségem, hogy visszavánszorogjak a gépemhez, hogy ismét ráfeküdjem és bevégezzem a szörnyü, hajmeresztő kisérletet!…
… Aztán egész délelőtt aludtam, kendővel takarva be a szemeimet, hogy sötétben legyek. Dél tájban ismét kopogtak az ajtómon… Most már erős voltam, mert pihentem és fürgén ugrottam föl… Hallottam, hogy suttognak az ajtóm előtt… oda siettem a géphez, amily halkan és nesztelenül lehetett, szétszedtem az egészet, szerte hordtam részeit a szobában, hogy senki se tudja majd összerakni, ha esetleg rá akadnak…
… Közben a kopogás ismétlődött és erősebb lett; majd hangokat is hallottam: először a gazdám, aztán két meglett fia hangját… Hogy időt nyerjek, felelgettem nekik belülről… kezembe jött a láthatatlan vánkos és posztódarab is; gyorsan kinyitottam az ablakot és kidobtam őket… De amint az ablaknyilást meghallották, azok hárman odakint neki feküdtek az ajtónak… Az ajtó recsegett, de az a két vas-tolózár, amit én szögeztem rá belülről, ellentállt…
… Erre meghökkentem, de egyszersmind dühbe is jöttem… Gyorsan kezdtem összehordani mindenféle papirost, ujságot és szalmát, ami csak a szobában volt és oda vezettem a gázt egy gummicsövön át… Az ajtót kegyetlenül döngették… Nem találtam a gyufát! Dühömben az öklömbe haraptam, de nem tehettem semmit!… Szétrugdostam a papirost, visszaforditottam a gázt, kiléptem az ablakon a falhoz épitett félszer tetejére s óvatosan behuztam az ablakot, sőt a függönyt is leeresztettem…
… Aztán vártam, hogy mi lesz… Nagy feszitő vasat dugtak az ajtó alá, egy nagy reccsenés és – bedőlt az ajtó… A házi gazdám meg két fia, hatalmas, termetes suhancok, berohantak a szobába… s mögöttük kullogott az az utálatos vén boszorkány, aki tegnap a macskáját kereste rajtam.
… Meghökkenve, elképedve álltak meg, mikor látták, hogy a szoba üres… Az egyik rögtön az ablakhoz szaladt, fölhuzta a függönyt és kinézett… Kimeresztett szemei, duzzadt ajka, szakállas arca alig volt az enyémtől két arasznyira… Már föl is emeltem öklömet, hogy az arcába csapok, de még idejében meggondoltam a dolgot.
… A fickó nem is sejtette, hogy ott vagyok előtte és körösztül nézett rajtam… Ugyanugy körösztül néztek a többiek is, mert szintén odajöttek; de aztán mind visszarohantak a szobába és mindenütt kutattak engem… Midőn sehol sem találtak, hevesen vitatkozni kezdtek azon, hogy valóban hallották-e a hangomat, vagy csak képzelődtek?… Nekem pedig, amint az ablakra könyökölve néztem őket, nagy megkönnyebbülés szállt a szivembe és szinte szerettem volna fölkacagni!…
… A vén zsidó, amennyire zagyva beszédéből kivehettem, azt állitotta a vén banyával együtt, hogy eleven állatokat boncolok; a két fiu ellenben azt bizonyolta, hogy elektrotechnikus vagyok, ami abból is látszik, hogy két dinamo-gépem és radiátorom van… Ugyanekkor jött arra az a házaló, aki a szomszédszobában lakott egy hentessel; ezt is behivták és elmondták neki az esetet…
… Közben a vén banya kiváncsian nézegette a radiátorokat… Erre megijedtem… Ha valami éles eszü, okos elektro-technikus meglátja ezt a készüléket, rögtön gyanithatja, hogy mi célra kellhetett s akkor féltve őrzött titkom nem titok többé… Gyorsan bemásztam az ablakon, nesztelenül odasompolyogtam a vén asszony háta mögé, kikaptam kezéből az egyik radiátort és teljes erőmből a földhöz vágtam… aztán fölkaptam a másikat is és azt is földhöz vágtam…
… A két készülék izzé-porrá tört… De látni kellett volna ezt a négy embert, hogy elrémült!… Szinte egy percig szólni se tudtak… s mielőtt még magukhoz térhettek volna, óvatosan kiosontam a szobából…
… Lementem a lépcsőn s megvártam, mig kitakarodnak a szobámból… Zajosan, izgatottan beszélgetve jöttek ki, csalódva, hogy semmi „iszonyatos dolgot“ se találtak s egyuttal aggódva is, hogy nem lesz-e valami következménye a törvény előtt is ennek az erőszakos betörésnek… Mig elszéledtek, én ismét fölosontam a szobába, kezemben egy egész skatulya gyujtó… Összekotortam a szalmát és papirost a szoba közepén, oda hordtam a székeket, az ágyat, az asztalt, a gummicsővel odavezettem a máglyára a gázt és avval meggyujtottam…
– Micsoda?!… fölgyujtotta a házat? – kiáltott föl Kemp.
– Ugy van, fölgyujtottam! Mert ez volt az egyedüli módja, hogy elpalástoljam a nyomaimat… A ház különben is biztositva volt. Aztán nyugodtan lementem a lépcsőn, ki az utcára… Láthatatlan voltam és most kezdtem meg az uj életet, melynek vad, vakmerő tervei már egymást kergetve kóvályogtak fejemben…
Kemp végigsimitotta homlokát reszkető kezével, mi alatt Griffin tovább folytatta elbeszélését:
– Mig lementem a lépcsőn, váratlan nehézség lepett meg; kétszer is elbuktam, mert nem láttam, hogy hová rakom lábaimat a lépcsőn… kiérve az utcára, olyas valamit éreztem, amit ön érezhetne, ha a véletlen egyszer oly városba vezetné, ahol csupa vakok laknak… Nagyon ingerelt, ösztönzött valami, hogy tréfáljam meg az utcán járó-kelőket; gáncsot vessek ennek… hátba vágjam amazt… leüssem kalapját az egyiknek… megráncigáljam fülét a másiknak…
… De alig értem a Portland-utca szögletére, ahol a nagy szabóüzlet van, mindjárt valami csörömpölést hallottam mögöttem és erős lökés érte a hátamat, hogy majd orromra buktam… Megfordulva egy szolgát láttam, aki nagy kosár szódásüveget vitt a vállán és meghökkenve nézett terhére… Ámbár a lökés kegyetlenül sajgott, az ember álmélkodása oly furcsa volt hogy mégis önkénytelenül elnevettem magamat.
– Az ördög ütött szállást ebben a kosárban! – kiáltottam föl.
… S kikapván a kosarat a bámész ember kezéből, magasra tartottam a levegőben.
… De egy őrült kocsis, aki épen akkor jött ki a szemközti sörházból, egyenesen nekem rohant s el akarván kapni a levegőben lógó kosarat, kinyujtott kezével a képembe vágott, persze akaratlanul és tudtán kivül… Én hozzávágtam az egész kosarat s a következő pillanatban egész csődület volt körülöttem, – minden felől összeszaladt a nép s egyik ember jobban kiabált, mint a másik…
… Csak most kezdtem átlátni, mily ostobaságot cselekedtem s átkozva őrült hevességemet, egy kirakatnak a mélyedésében huztam meg magamat, lesve a pillanatot, amelyben észrevétlenül megszökhessem… De nem habozhattam; a csődület egyre nagyobb lett… Hirtelen elszántam hát magamat, félre löktem egy bámész mészároslegényt, aki szerencsére nem nézett utána, hogy ki lökte meg s következő pillanatban már a kocsis kocsija mögött voltam… Aztán, mit se törődve avval, hogyan intézik el az összecsődültek az ügyet, gyorsan átszaladtam az uton, mely szerencsére szabad volt ebben a pillanatban és neki vágtam a Oxford-utcának.
… Együtt akartam menni a hömpölygő emberáradattal, de oly nagy volt a tolongás, hogy lépten-nyomon lökdösték, tiporták a lábamat. Lementem a kövezetről a lovasoknak föntartott utra, de ott meg a murva és a kavicsok nagyon bántották a lábamat… Át akartam menni a tulsó oldalra, de egy kétkerekü kocsi rudja ugy megütötte a lapockámat, hogy a lélekzetem is elállt. Tántorogva ugrottam félre s kis hijja volt volt, hogy le nem ütöttem a lábáról egy ladyt… De most a kocsi mögé jutottam…
… Ez volt a megmentőm!… Mindenütt a kocsi mögött mentem s igy kikerülhettem az összeütközést… Ijedten és remegve ballagtam a kocsi után, nem hittem, hogy első kirándulásomban is ennyi veszedelem ér!… Remegtem, de reszkettem, dideregtem is a nagy hideg miatt: januárius volt s én ruhátlanul bolyongtam London utcáin!… az a sár pedig, mely ujjnyi vastagon födte az utcát, hideg volt, mint a jég, sőt tán fagyott is!… Én pedig, ámbár láthatatlan voltam, a hideget csak épen ugy éreztem, mint az előtt.
… Ekkor egyszerre az jutott eszembe, hogy bele is ülhetnék a kocsiba… Gyorsan megkerültem, észrevétlenül bele ültem és dideregve bujtam meg a sarkában… Igy mentem a kocsiban jó darabig, mig aztán valahol a Mudie táján egy lady megállitotta a kocsit és beleült… Épen csak annyi időm volt, hogy észrevétlenül kiugorhattam a másik oldalon… de a lóvasuti kocsi majd hogy el nem tiport!
… Fogvacogva igyekeztem a British Muzeum felé, ahol sohasem szokott sok nép járni, midőn egyszerre csak egy kis, fehér kutya szaladt ki az egyik házból és mérgesen csaholva utánam iramodott… Eddig még sohasem törődtem avval a furcsa igazsággal, hogy a kutyának tulajdonképen a szimatja a szeme, most azonban magamon tapasztaltam ezt… Az a dög egyre ugatva hajszolt engem, s bár futottam is, el nem maradt tőlem mindaddig, mig a Montague-utca sarkán föl nem rugtam, hogy hatot is bukfencezett… Akkor aztán vonitva elmenekült…
… Alig fordultam be a Montague-utcába, mikor az első kereszt-utcából hirtelen nagy néptömeg özönlött felém, hangos zeneszó mellett… Megijedtem, ezen a tömegen nem törhetek keresztül ugy, hogy észre ne vegyenek… ha pedig visszafordulok, megint csak oly népes utcába jutok, ahol ezer veszedelem környékez… Fölszaladtam tehát a Muzeum keritésével szemben álló házak egyikének fehér lépcsőire s ott vártam meg, mig a menet elhaladt…
… Az „Üdv hadserege“, mert ez volt a menet, fülsiketitő zenével járta be az utcákat s ép akkor gyujtott rá egy indulóra, mikor szemben találkoztam vele… Bum-bum-bum!… Csinnadratta-bum!… „Ha szinről-szinre látjuk őt“… Ez volt az induló s a kürtök ugy harsogtak, a nagy dob ugy zuhogott, hogy egy pillanatra szinte elkábitott s nem is vettem észre azt a két suhancot, aki megállt annak a lépcsőnek az alján, amelyre én fölszaladtam.
– Nézd csak, nézd! – szólt az egyik.
– Mit nézzek? – kérdezte a másik.
– Hát ezeket a sáros lábnyomokat…
– Hát aztán!…
– Meztelen lábu ember járt erre…
… A két suhanc szájtátva nézte a sáros lábnyomokat, miket én hagytam ott, mi alatt a lépcsőkön fölszaladtam… A járó-kelők lökdösték, taszigálták őket, de a két suhanc nem tágitott… „Bum-bum-bum… Ha szinről-szinre… csinadratta… látjuk… bumma-csinnadratta… Őt, az ég urát… bum-bum-bum!“ Harsogott a banda, de a két suhanc már nem is törődött vele!
– Itt egy mezitlábas ember ment föl a lépcsőkön, – mondta az egyik. – Látod-e?
– Már hogyne látnám!… De hova lehetett?… Mert nem látszik a nyoma, hogy le is jött onnan felülről…
– És a lába is vérzett! – mondá ismételten az első.
… A nép zöme már elment mellettünk, de a két suhanc csak nem akart mozdulni!
– Nézd csak, Ted! – kiáltott föl most a második hirtelen.
… És meglepetve mutatott oda, ahol a lábam volt… Letekintettem és meghökkenve láttam, hogy a lábamra tapadt vékony sárréteg egész jól megmutatja a talpam és a sarkam körvonalait… Szinte megdermedtem az első pillanatban.
– No már ez furcsa! – szólt az öregebbik. – Átkozottul furcsa!… Akár csak valami kisértetnek a lába volna!…
… Habozva közelébb lépett s lehajolva a lábam felé nyult. Egy ember meg egy leány, akik épen arra mentek, megálltak s kiváncsian nézték, mit akar fölvenni a suhanc… Ez pedig már majdnem megfogta a lábamat… Most megjött a hidegvérem és az eszem… Hirtelen előre léptem, a suhanc nagyot kiáltva hátra hőkölt, én pedig egy ugrással bent termettem a szomszédház kapujában. De a fiatalabbik suhancnak fölötte éles szeme volt, meglátta a gyors ugrást s még mielőtt bent voltam a házban, már kiabálta, hogy merre szöktem.
… Mind oda szaladtak, meglátták sáros lábaim nyomait a fehér márványon és meghökkenve tanakodtak.
– Mi történt? – kérdezte valaki.
– Egy láb… egy gazdátlan láb!… Erre szaladt! – kiáltoztak össze-vissza.
… Három üldözőm kivételével a tömeg mind az Üdv Hadserege után tódult, de e kiabálásra többen megálltak. Éreztem, hogy nincs vesztegetni való időm; gyorsan fölrugtam hát az „éles szemü fickót“ s a következő percben már nyakló nélkül rohantam a Russel-uton lefelé… Nyomomban hét-nyolc üldöző vágtatott s mivel sáros lábaim nyomát elég jól láthatták a fehér és tiszta kövezeten, könnyü volt követniök.
… Négyszer futottam körül a nagy oszlopos palotát, ujra meg ujra keresztezve előbbi nyomaimat s midőn gyors futástól fölmelegedett lábaimon megszáradt a sár s mi nyoma sem maradt a kövezeten, hirtelen neki vágtam a Tavistock-utnak s ott hagytam üldözőimet tanácstalanul a keresztül-kasul futó lábnyomok tömkelege előtt…
… Ebben a futásban kissé kimelegedtem s most már nyugodtabban, bátrabban jártam a kevésbbé népes utcákon. De azért el voltam keseredve, mert ez a kirándulás keserves tapasztalatokkal végződött. A torkom és a fejem fájt a kocsis durva öklétől, vállapockám sajgott a kocsirud lökésétől, egyik lábamra kissé sántitottam, mert hüvelykujjamat valami cserép elvágta… közben még kétszer-háromszor beleütköztem a járó-kelőkbe, akik ugyancsak álmélkodva kapkodták a fejüket, mikor meghallották káromkodásomat, de engem nem láthattak…
… Közben hatalmasan meghültem s bárhogy erőlködtem is elfojtani, minduntalan elővett a tüsszentés. Ha pedig kutyát pillantottam meg, siettem mindjárt messzire kitérni, mert ezek az átkozott dögök mind szörnyen szimatolták a nyomomat.
… Aztán nagy kiabálást, zürzavart hallottam messziről. Majd utca-gyerekek, nők és férfiak vegyest, rohantak az uton lefelé, kiabálva, hogy tüz van… Rögtön agyamba szökkent a vér és öröm megdobogtatta szivemet: bizonyos voltam benne, hogy az a ház ég, amelyben laktam… a ruháim, gépeim, egész laboratóriumom: egy szóval mindenem… kivéve három könyvemet, ami a portland-utcai postahivatalban volt… Fölégettem tehát hajóimat magam után s mikor az utca sarkára értem, láttam, hogy a ház lobogva ég… Többre nem nem is voltam kiváncsi!
A láthatatlan ember elhallgatott és gondolkozni látszott. Kemp idegesen nézett ki az ablakon és izgatottan mondta:
– Jól tette… hanem, folytassa, kérem.
… Igy tehát, január végével, épen mikor heves hózivatar volt kitörőben, fáradtan, éhesen, átázva-fázva, csüggedten, testben összetörve, lélekben megtörve, megkezdtem uj életemet, amelynek kinszenvedéseire magam itéltem önmagamat.
… Nem volt a világon senki, akibe bizhattam volna; nem volt senki, akinek elmondhattam volna nagyszerü és rettenetes titkomat… mert tudtam, éreztem, hogy ha elmondom, egyszerre végem lesz s legfölebb csak mint ritkaságot mutogatnának…
… Egynéhányszor mégis ugy elővett a magam inségének és nyomoruságának az érzése, hogy szinte-szinte megszólitottam egy-két jóságosabb arcu járó-kelőt: – „könyörülj rajtam!“ – De még idején megembereltem magamat és elszántan ugyan, de már fásultan kóboroltam tovább…
… Mivel a hózivatar, ha kitör, okvetlenül elárul, mert a testemre hulló, rátapadó hó egész alakomat rögtön láthatóvá tenné, első ösztönöm az volt, hogy födél alá meneküljek a hózivatar elől, már csak azért is, mert kegyetlenül fáztam… Később majd ráérek a jövőről tervezni…
… Egyelőre azonban, bár láthatatlan voltam, keservesen tapasztaltam, hogy a londoni házak kapui nem nyilnak meg nekem; a zárakat, lakatokat és vasrudakat nem birtam leverni a kapukról s most már aggódni kezdtem, hogy a hózivatar a nyakamba szakad s előbb-utóbb vagy megfagyok, vagy éhen pusztulok el.
… Ekkor azonban fényes ötletem támadt. Kóborlásaim közben elértem a Tottenham-Court-Roadig, amelynek sarkán a nagy áruház van; tudja, az a roppant raktár: „Omnium“ a neve, ahol mindent lehet venni: lisztet, kenyeret, hust, butorokat, ruhákat, cipőt, sőt még olajfestményeket, gépeket is, egy szóval mindent, ami csak szükséges az életben.
… Azt gondoltam, hogy ha bejutok ide, elláthatom magamat mindennel, amire csak szükségem lesz. Az ajtó azonban be volt csukva és várnom kellett, mig jön valaki… Az első vevőnek nyomában én is besurrantam a nagy áruházba s épen abba az osztályba jutottam, ahol keztyüket, szalagokat, harisnyákat s más eféle szövött holmit árultak. Óvatosan tovább mentem a nagy áru-hegyek közt s igy értem oda, ahol a kosarak és fonott butorok raktára volt.
… De itt sem lehettem biztonságban, mert a nép egyre hullámzott föl s alá s minden pillanatban válságos helyzetbe jutottam, hogy megszorulok a vevők között s aztán láthatatlanságom dacára is megragadnak… Fölsurrantam tehát a lépcsőkön az emeletre, ahol meghuztam magamat és kényelmesen végig nyujtóztam.
… Itt már kellemes meleg volt s el is határoztam, hogy itt maradok. Az idő lassankint későre járt és kezdték becsukni a raktárt. Én csak erre vártam. Ugy okoskodtam, hogy éjszaka, ha majd egészen magam leszek, lopok eleséget, ruhát, kikutatom az egész raktárt, alszom reggelig s ha megint kinyitják a boltot, szépen megszököm.
… Tervnek jó volt a terv, de a megvalósitása nem ment oly könnyen, mint hittem. Ruhát akartam szerezni; beburkolni magamat ugy, hogy elfogadható emberi formám legyen s lopni egy kis pénzt is, hogy kiválthassam könyveimet a portland-utcai postahivatalból. Aztán majd lakást fogadok valahol s terveket eszelek ki, amelyek segitségével teljesen kiaknázhatom azokat az előnyöket, – mert azt hittem akkor, hogy vannak ily előnyök! – amelyekkel láthatatlanságom kinálkozik.
… Nemsokára aztán be is csukták az üzletet. Alig hevertem egy óráig a derékaljak tetején, mikor kezdték lehuzni a külső ablakok vas-redőnyeit, a vevők pedig mind kitódultak az ajtókon. A segédek és hivatalnokok pedig bámulatos gyorsan visszarakták helyére az el nem kelt árut, ugy, hogy rövid fél óra alatt tiszta volt az egész roppant raktár s amit el nem adtak, mind be volt rakva a szekrényekbe, vagy szép rendben ott állt a polcokon.
… A segédek és hivatalnokok, köztük igen sok fiatal leány is, mihelyt elvégezték dolgukat, rögtön siettek haza; aztán jött egy csapat háziszolga és kisöpörte az egész raktárt, összeszedte a szemetet, kihordta az utcára, mialatt én még mindig fönn kuporogtam a derékaljak tetején. Végre körülbelül egy órára rá, hogy bezárták a raktár külső ajtait, kezdték bezárogatni az udvarra nyiló ajtókat is… majd eloltották a gázt és végre halálos csönd lett… Még vagy félóráig vártam a helyemen s mikor semmi neszt se hallottam, szép lassan lemásztam rejtekhelyemről.
… Koromsötét volt és tapogatózva indultam arra felé, ahol bejöttem, mert ott árulták a harisnyákat és szövött alsó ruhát. Mindenek előtt gyujtót kellett keritenem és sok keresgélés után találtam is az egyik pénztáros fiókjában, melyet feltörtem; ugyanott találtam gyertyát is. Ezt most meggyujtottam és hozzá láttam az öltözködéshez.
… Nem sokáig kellett keresgélnem; kéznél volt ott minden. Jó meleg alsó ruhát választottam ki, fölhuztam egy pár gyapju-harisnyát s aztán átmentem a szabó-osztályba. Találtam ott is, ami kellett: nadrágot, mellényt, kabátot, téli bundát és cipőt, meg egy széles karimáju jezsuita-kalapot, amely fél-arcomat eltakarta. Most már, hogy félig-meddig ember voltam, enni szerettem volna.
… Fönt az emeleten volt a buffet; odamentem hát. Itt már nem kellett félnem, hogy meglátják a világosságot kivülről; meggyujtottam hát a gázt, jól laktam hideg sülttel és a gázon még kávét is melegitettem. Erre tovább indultam kutatni; eljutottam a füszeres-osztályba, majd a cukros boltba, ahol kitünő süteményeket találtam s mikor itt másodszor is jól laktam, megittam rá egy üveg fehér burgundit.
… A cukros-bolt mellett volt a játékszerek osztálya s ekkor pompás gondolatom támadt. Találtam néhány álarcos orrot, persze csuf, nagy orrokat, de evvel nem igen törődtem, hanem szemüvegeket is kerestem, hogy elfödjem láthatatlan szemeimet. De a raktárban nem voltak szemüvegek. Ez bosszantott ugyan, de nem segithettem rajta. Egyelőre tehát beértem a mesterséges orral, meg az álszakállal és bajuszszal, aminek segitségével ugy, ahogy mégis emberi külseje lett láthatatlan ábrázatomnak.
… Erre aludni mentem s mondhatom, hogy nagyon jó kedvem volt. Azt gondoltam, hogy reggel majd észrevétlenül kiszököm a raktárból, az arcomat bekötözöm, mintha valami baleset ért volna, szemüveget veszek a pénztáros fiókjából ellopott pénzen s igy aztán teljesen fölismerhetetlen leszek… Elaludtam, látni véltem a csuf kis lengyel zsidót, két bámész fiát, amint üres szobámba léptek, meg azt a vén banyát, aki a macskáját kereste rajtam… Majd hirtelen ugy rémlett, hogy kint vagyok a temetőben és látom apám koporsóját a megásott sir szélén…
– Te is menj le vele a föld alá! – rivalt rám egy dörgő hang s én hiába igyekeztem szabadulni… Láthatatlan kezek megragadtak és lökdöstek, vonszoltak a sir felé… Fölorditottam, de a temető-szolgák nem hallották hangomat, nem látták küzködésemet; hisz láthatatlan voltam!… A koporsót lebocsátották, a tilos erő nagyot lökött rajtam… és én is lebuktam a nyitott sirba, a koporsóra, a sirásók pedig rám lapátolták a földet…
… Irtózatos erőlködéssel sikoltottam még egyet és fölébredtem… A szürke londoni hajnal már virradt s a roppant raktárban kétes, fantasztikus félhomály derengett. Fölültem a derékaljon s az első pillanatban valóban nem tudtam, hogy hol vagyok; néma csönd, a boltozatos roppant terem, az egymásra halmozott áruk oszlopai megrémitettek… De lassankint visszatért öntudatom s ekkor mindjárt beszélgetést hallottam…
… Lent a földszinten, ahol már fölhuzták egy pár ablaknak a vasredőnyeit, két embert pillantottam meg. Ijedtemben hirtelen fölugrottam, de erre a neszre mind a ketten hirtelen oda néztek s valószinüleg meglátták az alakomat, mely lopva osont le a derékalj-hegyről…
– Ki az ott? – kiáltott föl az egyik.
– Megállj! – orditott a másik.
… Én pedig lélekszakadva menekültem a keskeny folyosón s amint a szegleten befordultam, kalap nélkül, tehát látható fej nélkül, egy tizenöt éves suhanc jött velem szemközt… Mikor meglátott ugy, fejetlenül, iszonyodva fölsikoltott, én leütöttem és rohantam tovább, de a következő szögletnél hirtelen meglapultam a fal mögött s hallottam, hogy rohannak el mellettem az üldözőim.
– Be kell csukni az ajtókat! – kiabálták többen, mig mások meghökkenve kérdezősködtek:
… A lélekzetemet is visszafojtva lapultam a falhoz s annyira meg voltam rémülve, hogy eszembe se jutott a menekülés egyetlen, biztos módja, pedig csak a ruhámat kellett volna levetni!
… Ám ez nem jutott eszembe; azt hiszem azért, mert ruhástól akartam kiszökni a raktárból s ez volt a baj. Az egyik segéd megpillantott a földszintről s elorditotta magát:
– Ott van ni!
… Egyenesen felém rohant a lépcsőkön, én pedig fölkaptam egy széket, hozzá vágtam s aztán futottam előre… A fickó megtántorodott, még hangosabban kiabált, de nem maradt el: folyton a nyomomban járt. Ekkor, a fordulónál, fölszaladtam a lépcsőkön. A második emeleten roppant hegyekbe rakva álltak a festett vázák és edények, amelyekkel a lakásokat szokták disziteni… Fölkaptam egyet és fejbe hajitottam vele üldözőmet… Még most is hallom rémes sikoltását, amint elterült a földön… Aztán megrugtam az egész hegyet s a cserép-edények óriási robajjal zuhantak alá a lépcsőn, szinte eltemetve az ájult embert.
… De ekkor már minden oldalról futó lépésben közeledtek felém az üldözők. Kétségbeesve szaladtam föl a buffetbe, ott azonban egy fehér ruhába öltözött ember – azt hiszem, a szakács – állta utamat. Félre löktem: még egy emelettel följebb rohantam, ahol lámpásokat és bronz-tárgyakat árultak; s midőn a szakács utánam szaladt, fölkaptam egy nehéz csillárt és hozzá vágtam… Ugy terült el, mint a bika, ha homlokán éri a tagló; én pedig menekültem tovább.
… Most már megjött a mentő gondolat… Kezdtem vetkőzni; a kabát, a mellény, a nadrág le is jött valahogy: de a gyapju alsóruha ugy rám tapadt, mintha második bőröm lett volna… Mögöttem egyre közelebb jöttek az üldözők: a szakács ájultan hevert a lépcsőkön s nekem megint menekülnöm kellett… szerencsére az üldözők megálltak egy percre a szakácsnál s ez elég volt, hogy közben kibujhassak az alsó ruhából is…
– Rendőr!… rendőr!… csak erre! – kiabált valaki ebben a pillanatban.
… Végső erőfeszitéssel rántottam le magamról a gyapju alsó-inget is és ujra szabad voltam… ugyanabban a pillanatban, amikor a rendőr és három segéd a szögleten befordultak. Mint a hiénák rohantak rá elhányt ruháimra melyeket diadalmasan kapkodtak föl a földről.
– Elhányta, amit lopott! – kiáltott föl az egyik.
– Ide bujhatott valahová! – kiabálta a másik.
… És keresni kezdtek, mint a tüt; én pedig lihegve, fáradtan néztem őket egy darabig az oszlop mögül, átkozván a balszerencsét, mely ismét megfosztott a ruháimtól. Aztán fölosontam a buffetbe, ittam egy kis tejet, amit ott találtam és leültem a tüz mellé, elmélkedve helyzetemről és a jövőről.
… Nem sokára két segéd jött be és fölötte izgatottan beszélgettek az esetről. Azt beszélték, hogy a tolvajok több száz font ára holmit loptak az éjjel, s az egyik véletlenül itt rekedt a raktárban de estig okvetlenül megcsipik, mert a rendőrség már elállt minden kijárást… Megvetően mentem ki a buffetből, lelopóztam a raktárba s azon tünődtem, hogyan csinálhatnék egy csomagot mind abból, amire szükségem van s hogyan küldethetném el a raktárból valami postahivatalba…
… De nem tudtam a szállitás módját, s mivel nem mutathattam volna magamat a postahivatalnál sem, abba hagytam ezt a tervet, s átláttam, hogy nincs mit keresnem a raktárban tovább. Tizenegy óra tájban tehát, mivel a hó már csak szállingózva esett s hulltában mindjárt el is olvadt, elhatároztam, hogy ismét neki vágok Londonnak és másutt próbálok szerencsét.
– Most már talán ön is kezdi átlátni, mily szörnyü nehézségekkel járt az uj állapotom, – folytatta a láthatatlan ember. – Nem volt lakásom, nem volt ruhám, nem volt mit ennem: valósággal olyan voltam, mint a bélpoklosok az ókorban, akiket a társadalom kiközösitett a kebeléből… És még ha lett volna is mit ennem: akkor se ehettem volna, mert a meg nem emésztett eledel látható lett volna bennem!
– Erre nem is gondoltam! – szólt közbe Kemp.
– Én magam se, – felelte Griffin. – A hó pedig uj veszedelmekre figyelmeztetett. Hóeséskor nem járhattam az utcán, mert a hó rám rakódhatott s akkor a körvonalaim láthatókká lettek volna. Az eső szintén megmutatta volna testem alakját: mint a buborék, olyan lettem volna az esőben – s a ködben szintugy megláthatták volna testem páraszerü formáit… Továbbá a por, a sár, amit utjártamban nem kerülhettem ki, előbb-utóbb vékony réteggel vonhatta volna be testemet, amely ily módon szintén látható lett volna.
– Ebben igaza van, – hagyta helyben Kemp.
– E gondolatokkal tépelődve, – folytatta a láthatatlan ember, – lassankint ismét oda kerültem, ahol azelőtt laktam. Az utcasarkon azonban megálltam, mert a nép még sürü tömegben állt a ház előtt, melyet fölgyujtottam… A ház egyre füstölgött s ugy látszott, hogy gázrobbanás is történt, mert az utca tele volt mindenféle törmelékkel.
… Legelső gondom most az volt, hogy ruhát szerezzek. Az egyik zug-boltban, amely mindenféle ócska holmit árult, a játékszerek közt egész csomó álarcot, szakállt pillantottam meg s ekkor rögtön eszembe jutott, amit a nagy áruházban akartam megcselekedni… Nekem mindenek előtt ruha kellett: ruha s más egyéb, olyan holmi, amivel az arcomat is elfogadható ember-ábrázattá tehetem.
… Óvatosan odamentem tehát ehez a bolthoz, amelyről később megtudtam, hogy szinészeknek való ócskaságokkal kereskedik; de mialatt az uton átmentem, majd elgázolt egy kocsi.
Ugy történt a dolog, hogy egy duhaj mészároslegény, aki utánam jött, gyorsabban menvén mint én, elért és ugy félre taszitott, hogy majdnem elbuktam az utca közepén; ugyanekkor egy kétlovas kocsi fordult be a sarkon és egyenesen nekem hajtott, kis hijja volt, hogy le nem ütött a lábamról… Mérgemben jó nagyot vágtam öklömmel a kocsis hátára s aztán fáradtan, lihegve ültem le egy padra, az omnibusz-megálló mellett; de ott sem maradhattam sokáig, mert nagyon csiklandozott a tüsszentés és féltem, hogy elárulom magamat, ha tüsszentek.
… Fölkeltem hát és bementem a boltba, melynek ajtaja a Drury-Laneről nyilt. A bolt ócska, alacsony, sötét volt, a ház pedig négyemeletes… Mielőtt beléptem, belestem az ablakon, hogy van-e bent valaki?… Látván, hogy üres, benyitottam; a csengő élesen megszólalt: az ajtót nyitva hagytam s gyorsan az egyik szögletbe surrantam, egy papirból készült páncél mögé… Vagy fél percig senki se jött; akkor nehéz lépteket hallottam a bolt mögötti szobában, melynek küszöbén megjelent a boltos.
… Most már egész határozottan tudtam, hogy mit akarok és mit fogok cselekedni… Megvárom az alkalmas pillanatot, felöltözöm, szerzek hamis orrot, álszakállt, parókát, szemüveget s aztán neki indulok a világnak. Lehet, hogy furcsa lesz az alakom, de semmi, ha elfogadható alak lesz… Persze, ha lehet, lopni is fogok a házban; például a boltnak minden pénzét elviszem.
… A kereskedő zömök, pupos emberke volt s ugy látszott, hogy épen evett, mikor megzavartam. Várakozva nézett szét a boltban, de mikor nem látott senkit, az arca haragos lett.
– Bitang kölykek! – dörmögte magában.
… Lejött a lépcsőn az utcaajtóig, lábával boszusan berugta az ajtót és megint vissza cammogott a hátulsó szobába.
… Én lassan utána lopóztam, de lépteim neszére hirtelen fülelve megállt. Magam is hirtelen megálltam; de a pupos éles hallása nagyon meglepett… Mire ismét utána akartam menni, már fölment a pár lépcsőn és becsapta az ajtót az orrom előtt.
… Habozva álltam meg… Egyszerre csak hallom, hogy megint jön… kinyitotta az ajtót, megállt a küszöbön és vizsgálódva nézett szét a boltban. Aztán lejött a pár lépcsőn, dörmögve az utca-ajtóhoz ment, kinézett és kételkedve csóválta a fejét… Mivel pedig a hátulsó szobába vezető ajtót nyitva hagyta, amig ő az utcára kinézett, én beszöktem.
… Kis, négyszögletes szoba volt, kevés butorral, de a szögletei tömve voltak mindenféle szinész-kosztümökkel. Az asztalon ott volt az ebédje; s mondhatom, Kemp, kegyetlenül izgató, boszantó volt, érezni a kávé és pecsenye illatát… Csakhamar visszajött a kereskedő is és folytatta megkezdett ebédjét, ami még jobban ingerelt és dühbe hozott…
… A kis szobának három ajtaja volt: az egyik a boltba nyilt, a másik az emeletre, a harmadik az udvarba, azaz a konyhába. De mind a három ajtó be volt zárva s amig a boltos ott volt, én se szökhettem meg. De mozogni se igen mozoghattam, oly éles hallása volt hogy még talán a fü növését is hallotta volna… Kétszer majd eltüsszentettem magamat s csak nehezen tudtam a tüsszentést elfojtani.
… Végre megebédelt a pupos; összeszedte edényeit és ment velük a konyhába. Mivel mind a két keze tele volt, nem csukhatta be maga után az ajtót s igy én is utána osonhattam… A konyha félig a pincében volt s a pupos mindjárt kezdte elmosogatni az edényeit. Mivel nem volt mit keresnem odalent s a tégla különben is hideg volt a lábaimnak, fölmentem a szobába s leültem a kandalló előtt. A tüz csak pislogva égett, én hát rátettem néhány darab szenet.
… E kis neszre a pupos rögtön fölszaladt és megállt a küszöbön. Meglátva a föllobbanó tüzet, oda jött a kandallóhoz s az arca alig volt egy arasznyira az enyémtől. Vizsgálódva nézett szét a szobában, de látszott az arcán, hogy nincs megelégedve… Majd kifelé indult; a küszöbön még egyszer megállt, körülnézett és fejcsóválva lement.
… Megvártam mig visszajött, de ez majd egy századig tartott. Csak keresztül ment a szobán, egyenesen le a boltba s én utána osontam.
… De ekkor majdnem baj történt. A lépcsőn ugyanis oly hirtelen állt meg, hogy majdnem beleütköztem. Gyorsan megfordult és szemtől szembe állt velem, de persze nem látott. Hallgatózott egy darabig, előre nyujtotta a nyakát, majd boszusan dörmögte:
– Pedig esküdni mertem volna rá, hogy…
… Lassan ment le a két-három lépcsőn. Keze már rajt’ volt a kilincsen, akkor ismét megállt és megfordult s az arca ujra elárulta mérges szorongását. Ugy látszik, hihetetlenül éles hallása volt s megint meghallotta lépteim zaját a háta mögött. Most éktelen dühbe jött és hangoson fölorditott:
– Hát van itt valaki…
… Nem szólt többet csak a zsebébe nyult, kotorászott benne s nem találván meg, amit keresett, vissza rohant a szobába s alig hogy félre tudtam előle ugrani. Kis vártatva visszajött, leszaladt a lépcsőn és – becsapta az ajtót az orrom előtt. Ugy látszik, mániája volt, bezárni, becsapni az ajtókat.
… Magam maradván, elhatároztam, hogy kikutatom a házat. Vén rozzant épület volt, csupa omladék, a falak nedvesek, hogy a papirkárpit sok helyütt rongyokban lógott le róluk. Az ajtók vasrudakkal voltak elzárva belülről s ezek oly rozsdásak voltak, hogy nem mertem hozzájuk nyulni, mert féltem, hogy a pupos meghallja csikorgásukat. A szobákban mindenütt szinházi butorok, lim-lom ruhák, palástok hevertek rakásban. A pupos szobája mellett volt egy raktár-féle, benne egész halom ócska, viseltes ruha…
… Mindjárt neki estem ennek a lim-lomnak s elkezdtem keresgélni benne a nekem való holmit. Közben elfelejtettem a pupos éles hallásáról… Egyszerre csak arra rezzentem össze, hogy halk lépteket hallok… Ép idején fordultam meg s láttam, hogy a félig nyilt ajtón bekukkant, kezében a régi, rozsdás revolver… Meg sem mozdultam. Pár pillanatig halálos csönd volt, de a pupost ez már nem csalta meg…
– Itt kell lennie! – dörmögte félhalkan. – De várj csak!…
… Óvatosan becsukta az ajtót s rögtön ráforditotta a kulcsot. Aztán hallottam, hogy elmegy. Vagy egy percig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az ajtóhoz, majd az ablakhoz futottam, hogy folytatni fogom a ruhaválogatást. Ám amint hozzányultam a nagy halomhoz, egyszerre összedült. Ennek zajára ismét visszajött a pupos és most már egyenesen nekem tartott. Nem birván kitérni előle, belém ütközött…
Ijedten, hörögve ugrott vissza s jó időbe került, amig kissé lecsillapodott… Ugy állt ott, mint a kőszobor, ujja az ajkán és hallgatózott. Óvatosan a háta mögé akartam lopózni, hogy majd kiszököm az ajtón, de az egyik deszka megrecscsent a lábaim alatt. Erre ismét nagyot ugrott, de mindjárt aztán kiszaladt a szobából, egyik ajtót a másik után bezárta s a kulcsot a zsebébe tette.
… Ez végkép kihozott a sodromból. Most már rabja voltam és nem menekülhettem. Elfutott a méreg s mivel tudtam, hogy teljesen egyedül van az egész házban, nem sokáig haboztam, hanem leütöttem.
– Micsoda! – kiáltott föl Kemp elszörnyedve. – Hát leütötte azt a szegény embert?…
– Le… Fejbe vágtam az öklömmel, mikor a lépcsőkön lefelé ment. Épen csak hogy elájult… ugy gurult le, mint a krumplis zsák…
– De ugyan Griffin!… Az emberség, a becsület törvényei!…
– Ezek csak a közönséges polgárokra nézve kötelezők. De nekem minden áron ki kellett jutnom abból a házból, Kemp; még pedig ugy kellett kijutnom, hogy emberek közé mehessek, tehát felöltözve… Ennek pedig csak ugy ejthettem módját, ha megszabadulok ettől az éles hallásu hörcsögös természetü szörnyetegtől…