– De mégis…
– Ej, ha mondom, hogy nem volt rá más mód!… Aztán guzsba kötöttem kezét-lábát…
– Guzsba kötötte?!…
– Guzsba… sőt betömtem a száját is, őt magát pedig egy lepedőbe csavartam s ugy ahogy volt, háromszor-négyszer is keresztül kötöztem, hogy ki ne bujhasson… Ej ne mereszsze ugy rám a szemeit, Kemp! annak a puposnak revolvere volt s bizonyára lelőtt volna, ha lát. Aztán meg nem kockáztathatom, hogy rám ismerjen később, vagy elmondhassa, milyen ruhákat loptam tőle s hogyan voltam öltözve, mikor a boltjából távoztam!
– De hisz ez szörnyüség! – kiáltott föl Kemp – Angliában, a XIX. században!… S a pupos ráadásul otthon volt, a maga házában; ön tehát… nos, igen… ön tehát kirabolta.
– Kiraboltam!… Vigye el az ördög azt a pupost!… Ön utóbb még azt is kisüti, hogy tolvaj vagyok!… Ej, Kemp, azt hittem, ön már sokkal fölvilágosultabb, semhogy ilyen ócska hurokat pöngessen!… Hát nem érti a helyzetemet?… Nem volt a kés a torkomon?…
– S ön az ő torkára tette a kést!…
A láthatatlan ember hirtelen fölugrott és mérgesen kérdezte:
– Mi az?… Mit csináltam?…
Kemp arca hirtelen elsápadt. A doktor hevesen akart válaszolni, de hirtelen nagyot nyelt és fékezte magát.
– Azt hiszem, – szólt aztán, egészen megváltozva, – hogy nem cselekedhetett másként. Ön zsákutcába került s nem volt csak ez az egy menekvése… Mind amellett…
– Ugy van, zsákutcába kerültem, pokoli zsákutcába… Az a pupos pedig éktelen dühbe hozott, felhuzott revolverrel hajszolt, üldözött és rám zárt minden ajtót… Ön se tett volna másként… Vagy szóljon: kárhoztat-e?… Mondja hát: kárhoztat-e?
– Én sohasem kárhoztatok senkit, – felelte Mr Kemp nyugodtan. – Ez már rég kiment a divatból… De beszéljen tovább: mit cselekedett azután?
– Éhes voltam. A konyhában találtam egy cipót, meg sajtot, amivel elvertem az éhségemet. Találtam szódás brandyt is, aztán pedig megint fölmentem a ruha-raktárba s először is kinéztem az utcára az ablakfüggönyök mögül… Kivül nagy sürgés-forgás volt. Egymást érték a kocsik, az emberek… Sietnem kellett hát, nehogy valaki betérjen a boltba és tetten érjen.
… Mindent összeszedtem, amiről azt gondoltam, hogy hasznát vehetem s aztán elkezdtem válogatni. Eleinte az volt a szándékom, hogy szint festek az arcomra, de mindjárt meggondoltam, hogy ez kellemetlen lenne, mert ha el akarok tünni, ismét le kell mosni a festéket, ami időbe kerül. Azt határoztam tehát, hogy álszakállt, bajuszt ragasztok föl, parókát viselek, az orromra pedig egy tisztességes, bár jó nagy szinházi orrot raktam föl… Aztán felöltöztem, össze-vissza kötöztem a fejemet, mintha baleset ért vagy operáltak volna, végre fölhuztam a pupos ünneplő cipőit, melyek jó nagyok voltak, fölvettem egy ócska, széles karimáju kalapot…
… Készen voltam tehát, de ekkor különös aggodalom szállt meg. Vajon természetes volt-e a külsőm, az ábrázatom?… Megnéztem magamat a tükörben, elülről, hátulról, minden oldalról… A külsőm bizony nagyon furcsa volt; de azért eléggé ember-formáju voltam és senkinek se juthatott eszébe, hogy kisértet vagyok. Most még keztyüt huztam, feltörtem a pupos kasszáját a belső szobában, ahol nyolc font sterlinget találtam aranyban s elvettem azt a pár shillinget is, ami a boltjában volt.
… Most óvatosan kilopóztam az udvarba, a kapun kinéztem az utcára s mikor láttam, hogy nem sokan járnak arra, két kézre fogtam bátorságomat, hirtelen félre rántottam a vasrudat, kinyitottam a kaput és kint voltam az utcán…
A láthatatlan ember nagyot lélekzett és megállt.
– Hát aztán? – kérdezte Kemp izgatottan.
– Aztán?… Aztán gyorsan előre siettem… Tiz-tizenöt lépéssel odább emberekkel találkoztam és fürkészve, szivdobogva néztem őket, hogy nem állnak-e meg, nem fordulnak-e meg utánam… De oly közömbösen mentek el mellettem, mintha észre se vettek volna… Az első nehézségen tehát szerencsésen tulestem.
– Hát a pupos? – kérdezte Kemp. – Mi lett a pupossal?…
– Mit tudom én! – felelte Griffin vállat vonva – Nem hallottam róla semmit, de nem is törődtem vele… Azt hiszem, hogy elvágta a kötelet, amivel megkötöttem, vagy pedig a szomszédjai oldozták ki. De én nem igen kérdezősködtem felőle…
Megint elhallgatott, odament az ablakhoz és kibámult rajta. Kemp azonban, bizonyos okokból, minden áron távol akarta őt tartani az ablaktól és ezért hirtelen azt kérdezte:
– Hát aztán?… Mi történt önnel tovább… az utcán?
– Oh, megint egymást érte a sok csalódás!… Azt hittem, hogy most már szabadon járhatok-kelhetek s azt tehetem, ami nekem tetszik… Akármit teszek, büntetlen tehetem. Elég ha lehányom magamról a ruhát s aztán eltünök, mintha a föld nyelt volna el… Senki se foghat meg, senki se üldözhet… Onnan vehetek pénzt ahonnan nekem tetszik… Elhatároztam, hogy mindenek előtt pompás lakomával ünneplem meg a mai napot, aztán pedig lakást veszek valami előkelő fogadóban és megkezdem a portyázást… De aztán, mikor beléptem egy fényes ebédlőbe s épen meg akartam rendelni az ebédet, hirtelen eszembe jutott, hogy ha eszem, mindenki látni fogja… azaz senki se fogja látni… láthatatlan arcomat s evvel elárulom féltve őrzött titkomat. Azt mondtam tehát a pincérnek, hogy tiz perc mulva visszajövök és dühösen, fogcsikorgatva mentem ki a teremből… Alig hiszem, hogy ön érzett valaha az enyémhez hasonló tantalusi kint!
– Ily furcsán semmi esetre se jártam, – felelte Kemp, – de azért érzem csalódásának a keserüségét.
– Majd a guta ütött meg mérgemben s vagy két óra hosszat céltalanul bolyongtam a városban… Végre oly éhes lettem, hogy szinte szédültem… Elszántan bementem hát egy másik étterembe és kértem, hogy külön szobában teritsenek számomra. – „Az arcom nagyon el van éktelenitve, – mondtam magyarázatképen – és nem szeretném, hogy mindenki rám bámuljon“; – kiváncsian néztek rám, de beérték evvel a magyarázattal s igy végre kaptam ebédet. Nem volt valami jó ebéd, de nekem elég volt… Mikor jó laktam, szivarra gyujtottam és tervelgetni kezdtem, mialatt kint erős hózivatar volt készülőben…
… Minél tovább gondolkoztam a dolgon, Kemp, annál jobban átláttam, hogy a láthatatlanság nagyon is kétes értékü, sőt határozottan veszedelmes „kincs“ az oly hideg országban, mint Anglia s az oly népes városban, mint London… Mielőtt elszántam magamat erre az őrült vállalkozásra, ezer meg ezer előnyét láttam a dolognak; ez a mai nap azonban a csalódások szakadatlan láncolata volt. Kétségtelen, hogy a láthatatlan ember könnyen és veszély nélkül hozzáférhet mindenhez, amire ember csak vágyhatik, könnyen el is veheti, meg is szerezheti… de ha megvan, nem veheti hasznát, nem élvezheti!… Világ-életemben sem szerettem semmiféle emberi hivalkodást; utáltam a politikát, gyülöltem a népszerüséget, nem vágytam dicsőségre… még a szerelem se izgatott; mire való volt hát nekem a láthatatlanság? Csupa ostoba szeszélyből eldobtam magamtól a reális élet örömeit és most ott voltam London közepén, össze-visszakötözött ábrázattal, egyedül, mindenkitől elhagyatva, örökké aggódva, hogy meglepik a titkomat…
Elhallgatott és megint az ablakhoz lépett… de Kemp hirtelen odament hozzá és visszavezette a székbe s ezt kérdezte tőle:
– De hogy került hát Ipingbe?
– Dolgozni jöttem ide… Még volt egy reménységem… Félig megérlelődött eszme volt akkor; megerősödött bennem e mai napig… Az volt a tervem, hogy kitaláljam a módját, hogy lehessek ismét láthatóvá… Persze, akkor, amikor nekem tetszik. Amikor láthatatlanul elvégeztem mindent, amit csak akartam s élvezni óhajtom a szerzetteket… És főleg erről akartam önnel beszélni…
– Egyenesen Ipingbe ment Londonból?
– Egyenesen. Csak kiváltottam három könyvemet, vettem alsó-ruhákat, vegyszereket, lombikokat, görebeket, egy szóval mindent, ami a tudományos vizsgálathoz szükséges és aztán legott hozzá fogtam a számitáshoz, a kisérletezéshez… Majd megmutatom, mihelyt a könyveimet megkaptam… Roppant sok van abban a három könyvben… Érdekes fölfedezések, titkok… oh, majd meglátja; nem is hinné, mennyi fontos és hasznos fölfedezéssel gazdagithatom az emberiséget!…
– Ez mind nagyon szép, – felelte Kemp, – csakhogy tegnap, mikor el akarták önt fogni… ha ugyan igaz, amit az ujságok irtak…
– Igaz… ez egyszer az ujságok se hazudtak… Tudom, mire céloz… a dulakodásra, ugy-e?
– Ugy van, arra.
– Talán megöltem azt a durva, konok pandurt?
– Nem, – felelte Kemp. – Jó helyben hagyta ugyan, de remélik, hogy meggyógyul.
– Ez hát szerencséje!… Akkor igazán oly dühös voltam, hogy majd megőrültem… A hitványok!… Miért bántottak?… Miért törtek rám?… Hát az a nyomorult felcser?
– Annak sincs baja… egy-két zuzódáson kivül.
– Ugy kell neki! – dörmögte Griffin boszusan – Minek avatkozik a más dolgába!
– De hát az a szegény csavargó? – kérdezte Kemp. – Az nem avatkozott az ön dolgába, csak véletlenül került az utjába és mégis…
– Nyomorult gazember! – csattant föl a láthatatlan ember dühösen. – Meg akart lopni… Még most is bánom, hogy meg nem fojtottam!
Kemp hallgatott; Griffin pedig keserüen folytatta.
– Higyje el, Kemp, ön nem tudhatja, mi a düh, a kétségbeesés!… Dolgozott volna csak évek hosszu során át, mint én s aztán került volna össze oly hitvány, ostoba, hülye gazemberekkel, mint ezek, akik csupa kiváncsiságból, rosszakaratból keresztül huzzák minden számitását és zavarják becsületes munkájában!… Mind, mind ellenem voltak, holott én sohasem bántottam egyiküket sem!… De ha még ez után se hagynak békémet, esküszöm, hogy ugy tiprom el őket, mint a leghitványabb férgeket!…
Kemp összerezzent, kissé elsápadt és nyugtalanul tekintgetett az ablak felé; majd habozva, tétován kérdezte:
– No és most… mi szándéka van?…
Ezt mondván, hirtelen fölkelt, bizalmasan oda ment Griffinhez és elébe állt, hogy ne láthasson ki az ablakon a dombra, ahol három férfi jött fölfelé, még pedig, ahogy az izgatott Kempnek tetszett, igazi csiga-lassusággal.
– Mi volt a célja, mikor ide jött Port-Burdockba?… És miért jött épen ide?
– Eredetileg itt akartam hagyni Angliát… fölosonni valami hajóra és külföldre szökni, – felelte Griffin. – De amióta önnel találkoztam, megváltoztattam ezt a tervemet… Egyelőre elég meleg van itt is és nem kell félnem, hogy megárt, ha meztelenül járok-kelek a szabadban… Most különben nehéz is lenne észrevétlenül megszöknöm. Mindenki tudja a titkomat s ha felöltözve, bekötözött fejjel járnék, bizonyára rögtön gyanakodnának rám.
– Tehát el akart menni Angliából? – kérdezte Kemp, fölötte nagy érdeklődést szinlelve.
– El. Tudtam, hogy innen, Port-Burdockból, rendes hajójáratok indulnak Franciaországba. Meg akartam kisérteni az átkelést… Onnan aztán tovább mentem volna vasuton… talán Spanyolországba vagy Olaszországba… sőt meglehet, hogy Algériába… Ez nem is lett volna nehéz… Ezekben az országokban meleg van s nem kellett volna félnem az időjárás viszontagságaitól… Tehát láthatatlan lehettem és dolgozhattam volna… Azt a csavargót használtam hordárnak és – pénzes erszényemnek, de később, ha már nem lett volna rá szükségem, futni hagytam volna.
– Ezt értem.
– Jól tartottam, etettem-itattam s a gazember mégis meglopott és megszökött tőlem!… Elvitte a könyveimet, Kemp!… A könyveimet, egész életem munkájának a gyümölcseit!
– Igazán gazfickó! – hagyta helyben Kemp.
– De jaj neki, ha nyakon csiphetem!
– Legelőször is a könyveket kellene visszaszerezni tőle.
– De hol van a gazember?… Ön tudja, Kemp?
– A rendőrségen van; bezárták saját kérelmére, a legszigorubb sötét cellába.
– Gazember! – kiáltott föl a láthatatlan ember, a fogait csikorgatva.
– Ez minden esetre akadálya az ön terveinek.
– Meg kell szereznünk azokat a könyveket… Most ez a legfontosabb, oly fontos, mint maga az élet!
– Minden esetre, – felelte Kemp idegesen és szorongva hallgatódzott, nem hall-e kivül lépteket…
De minden csöndes volt és Kemp sietett hozzá tenni:
– Ez talán nem is lesz nehéz dolog… Hisz az a csavargó nem tudja, mi van a könyvekben s ha például én kérem tőle, hogy megveszem drága pénzen… talán csak ide adja?
– Minden esetre, – felelte Griffin és ugy látszott, hogy elmerül gondolataiba…
* * *
Kemp megijedt. Minden áron folytatni akarta a beszélgetést, hogy elterelje a láthatatlan ember figyelmét a külső világról, de hamarjában semmi okos dolog se jutott az eszébe… Szerencsére Griffin maga szólalt meg.
– Az a véletlen, mely az ön házába vezetett, Kemp minden tervemet megmásitotta… Ön az az ember, akit kerestem, az a szövetséges, akire szükségem van. Bár a titkom nem titok immár, noha a könyveim elvesztek, noha sokat szenvedtem: azért mégis az vagyok, aki vagyok… és sokat tehetek…
– Mindenesetre…
– Nem mondta meg senkinek, hogy itt vagyok? – kérdezte Griffin hirtelen gyanakodva.
Kemp meghökkent, de szinlelt nyugalommal felelt:
– Azt hiszem, szavamat adtam önnek…
– Senkinek? – ismétlé Griffin.
– Senkinek… egy léleknek sem.
A láthatatlan ember nagy lélekzetet vett, hátra tette két kezét s föl alá kezdett járni a szobában.
– Nagy hiba volt, Kemp, mondta gondolkozva, – nagy hiba volt, hogy magamban vállalkoztam erre a dologra. Elfecséreltem az erőmet, időmet s elszalasztottam a kezdet kedvező pillanatait… Egyedül!… egymagam!… Csodálatos, mily keveset tehet az ember egymagában!… Ugyszólván semmit!… Lophat,… talán gyilkolhat is… de avval vége.
– Ugy van, – hagyta helyben Kemp.
– Nekem orgazdára van szükségem, Kemp, segitő cimborára, ahol elrejtőzhetem. Oly helyre, ahol békén alhatom, ehetem-ihatom, ahol senki sem gyanit, senki sem keres… Szövetségesre van szükségem; ha ez megvan, nagy dolgokat mivelhetek!
Kemp alig észrevétlenül összerezzent, de nem felelt.
– Mind idáig, – folytatta a láthatatlan ember – nem is igen volt határozott, bizonyos célom. A láthatatlanság, önmagában véve, nagyon becses dolog; de csak ugy, ha tudjuk hasznát is venni… Tulajdonképen nem arra való, hogy tolvaj legyen, aki láthatatlan; mert, teszem azt, ha tetten érnek és megragadnak, én se menekülhetek… Viszont igaz, hogy megfogni engemet, nehéz dolog… s ez az, amit hasznomra fordithatok. Két esetben becses a láthatatlanság: az első az, ha szökni, menekülni kell; a második az, ha orozva kell megközeliteni valakit… És ez az igazi, az orgyilkosság! Hozzá férhetek bárkihez, akármilyen fegyvere van, arról az oldalról támadhatom meg, amerről nekem tetszik, leüthetem, megölhetem, aztán… köd előttem, köd utánam, kedvem szerint szökhetek, amerre a szemem lát!
Kemp idegesen pödörgette a bajuszát… Nem lépéseket hallott a lépcsőkön?…
– Tehát gyilkolni fogunk, Kemp! – mondta a láthatatlan ember ünnepélyesen.
– Gyilkolni fogunk, – ismételte Kemp gépiesen. – Hallom a terveit, Griffin, de nem igen értek velük egyet… Miért kell épen gyilkolnunk?
– Nem vakon, hebe-hurgya módra kell gyilkolnunk, hanem okosan, tervszerüen. Ez a dolog nyitja… Most már mindenki tudja, hogy van egy láthatatlan ember s ez a láthatatlan ember megteremtheti a Rémuralmat… Ugy van, Kemp, a Rémuralmat!… Nos, miért hökkent meg?… A láthatatlan ember fölüti valahol a székhelyét, például épen itt, Burdockban és terrorizálja a várost. Rendeleteket bocsát ki, parancsokat osztogat… Ezt ezer módon megteheti… Papirosra irja, amit akar s a papirost behajitja az ablakon, bedugja az ajtó alatt… S aki nem engedelmeskedik parancsainak, azt megöli… valamint azokat is megöli, akik segiteni mernek a halálraitélten.
– Hm! – felelte Kemp, kételkedve s most már nem a Griffin szavaira figyelt, hanem arra a halk csattanásra, mit háza kapujának a kinyitása okozott.
Majd, hogy tovább foglalkoztassa a láthatatlan embert, igy folytatta:
– Lássa, Griffin, én azt hiszem, hogy az ön szövetségesének igen hamar meggyülnék a baja a büntető törvénykönyvvel.
– Senki se tudná, hogy az én szövetségesem, – felelte a láthatatlan ember komolyan. – Senki se tudná, hogy…
Hirtelen elhallgatott és fojtott hangon kérdezte:
– Csitt!… mi az?… Mintha a lépcsőkön jönnének…
– Ej dehogy! – felelte Kemp s most gyorsan és hangosan kezdett beszélni:
– Lássa, Griffin, én nem egyezhetem bele ebbe. Értsen meg, igazán nem egyezhetem bele… De miért is törne az emberi nem megrontására?… Hogy is remélheti, hogy jó vége lesz az ily őrült, késhegyre menő küzdelemnek? Minek akar farkas lenni?… mikor hasznos tagja is lehetne a társadalomnak?… Tegye közzé kutatása eredményét, vagy legalább nemzetét ne zárja ki a haszonból, amit ez a roppant fontosságu fölfedezés biztosithat… Gondolja meg, mi mindent tehetne, ha egy millió, tiz millió, harminc millió szövetségese lesz!… Gondolja meg ezt, Griffin – – –
A láthatatlan ember félbeszakitotta Kempet… két karját kitárta, a derekát előre hajtotta és fojtott hangon mondta:
– Lépteket hallok a lépcsőn…
– Ej dehogy! – felelte Kemp.
– Hadd lássam! – kiáltott föl Griffin és az ajtó felé sietett.
Ettől fogva az események gyorsan követték egymást. Kemp habozott egy pillanatig s aztán előre ugrott, hogy elállja Griffin utját… A láthatatlan ember visszahökkent és fölorditott:
– Áruló!…
A következő percben kigombolta vörös szegélyü kaftánját, leült egy székre és kezdte lehányni magáról a ruhát… Kemp három ugrással az ajtónál termett… de erre Griffin is fölugrott, bár a lábai már láthatatlanok voltak s nagyot kiáltva szaladt Kemp után… Ez már kinyitotta az ajtót és kiugrott rajta…
Kint, a lépcsőkön, gyorsan futó lépések zaja hallatszott…
Kemp ügyesen visszalökte a láthatatlan embert, aki utána akart tolakodni és becsapta az ajtót… A kulcs kivül volt a zárban s a következő percben Griffin fogoly lett volna az erkély-szobában, ha valami véletlen közre nem játszik… Amint Kemp hevesen becsapta az ajtót, a kulcs kiesett belőle!…
Kemp halálsápadt lett és mind a két kezével, teljes erejéből huzta a kilincset… Egy pillanatig tartotta is… aztán az ajtó kinyilt hat hüvelyknyire; de Kemp, minden ereje megfeszitésével, még egyszer becsukta… Ám a következő pillanatban egy lábnyira nyilt ki az ajtó s a szük nyiláson megjelent a hálóköntös… Ugyane pillanatban vasmarok szoritotta össze Kemp torkát, aki ijedten, félholtan eresztette el a kilincset, az ajtó egészen feltárult… Kemp fejére csapott a láthatatlan ököl, aztán, mint a zsákot, odalökte a sarokba és rádobta a hálóköntöst…
Fél-uton a lépcsőkön állt Adye ezredes, a burdocki rendőrség kapitánya, akinek Kemp levelet irt reggel… Megkövülve látta Kemp hirtelen kiugrását az ajtón, majd az utána kitolakodó üres hálóköntöst… hallotta az ököl tompa zuhanását Kemp fején… látta, hogy Kemp elbukik, mint a lesujtott ökör… látta, amint még egyszer föltápászkodik és menekülni akar, de megint elbukik… aztán látta röpülni az üres hálóköntöst a levegőben…
A következő pillanatban heves lökést kapott… Semmitől!… Ugy rémlett neki, hogy nagy teher hull reá, magával rántja le a lépcsőkön, a torkát vasmarok szorongatja, mellén pedig két térdet érez… Aztán valaki megrugdossa, végigtapos a hátán… a mögötte jövő két rendőr nagyot kiáltva hanyatthomlok bukik le a lépcsőkön… az utcaajtót hevesen fölrántják és nagy robajjal becsapják.
Adye ezredes a lépcsők aljáig gurult s ott bambán fölült. Látta, hogy Kemp tántorogva jön lefelé a lépcsőkön, a feje bubján ökölnyi daganat, az ajka csupa vér és kékre dagadt, kezében a vörös kaftán.
– Irgalmas Isten! – nyögte dadogva. – Vége a játéknak:… A sátán megszökött!
Jó időbe került, mig Kemp annyira össze birta szedni magát, hogy elmondta azt a kevés dolgot, ami az utolsó pár pillanat alatt történt. Ott álltak a folyosón, Kemp lázasan összefüggéstelenül beszélt s egyre szorongatta a Griffin ott hagyott kaftánját. Adye ezredes csak nagy nehezen értette meg a dolgok veszedelmes állapotját.
– Őrült! – dadogta Kemp. – Őrült… kegyetlen… Gyilkos!… Maga az önzés… Nem gondolt egyébre, mint a maga hasznára, a maga jólétére… Irtózatos volt végighallgatni, amit beszélt!… Durva, kegyetlen fenevad… Öl, gyilkol, ha dühbe jön… Nem törődik semmivel… Ha meg nem gátoljuk, itt is ölni fog… Rémuralmat akar teremteni… Senki se állhatja utját!… Most dühöng és jaj, akit utjában talál!
– El kell fognunk őt, – mondta Adye. – Az bizonyos… különben baj lesz… El kell fognunk!
– De hogyan? – kiáltott föl Kemp kétségbeesve.
Majd hirtelen ezer eszméje támadt és lázasan beszélt:
– Rögtön hozzá kell fognunk az üldözéshez és talpra kell állitani minden épkézláb embert… Önnek meg kell akadályozni, hogy az a gyilkos elhagyhassa a kerületet… Ha egyszer elmenekül innen, ölni, gyilkolni és rabolni fog utjában… Rémuralmat akar teremteni! Érti-e, rémuralmat!… Sürgönyöznie kell mindenfelé, hogy állják el az utakat, vigyázzanak a vonatokra, a hajókra. Fegyverbe kell szólitani a helyőrséget is… ön pedig sürgönyözzön Londonba, katonaságért és rendőrökért… Az egyetlen dolog, ami még itt tarthatja, az a remény, hogy visszaszerezheti a könyveit. Majd erről is beszélek még… A rendőrségen van egy csavargó… valami Marvel…
– Tudom, – felelte Adye ezredes; – tudom… A könyvekről is tudok… nagyon helyes… De az a csavargó azt mondja…
– Azt mondja, hogy nincsenek nála a könyvek… De a láthatatlan ember azt hiszi, hogy nála vannak… Meg kell tehát akadályozni, hogy ehessék vagy alhassék… A környéken éjjel-nappal talpon kell lennie és vigyáznia, hogy se eledele, se nyugalma ne legyen. Minden élelmiszert gondosan el kell zárni, minden élelmiszert… ugy hogy erőszakkal kelljen betörnie érte… A házakat is mind be kell zárni… ajtót, ablakot… Bár Isten esőt adna; esőt és zivatart, meg hüvös éjszakát! Az egész vidéknek vadásznia kell rá, folyton, lankadatlanul… Mondom, Adye, ez az ember halálos veszedelem, valóságos isten-csapás, ha el nem foghatjuk, oly dolgok történhetnek, hogy rágondolva is égnek mered minden hajam szála!
– Mi egyebet tehetünk még? – kérdezte Adye. – Én rögtön megyek és megkezdem az üldözés szervezését… De miért nem jön velünk ön is?… Persze, csak jöjjön!… Odalent hadi tanácsot tartunk; majd meghivom Hoppsot is, meg a vasuti hivatalnokot is… Szentuccse, a dolog fölötte sürgős és fontos… De jöjjön hát!… Az uton majd szegről-végre meghányjuk a dolgot… Mi egyebet tehetnénk még? Dobja el azt a rongyot és jöjjön!…
Adye ezredes gyorsan lement a lépcsőkön és Kemp utána baktatott. A kapu tárva-nyitva volt s a küszöbön ott állt a két rendőr, kibámulva a semmibe.
– Már elment, uram, – mondta az egyik.
– Rögtön a kapitányságra kell mennünk, – szólt Adye. – Egyiktek szaladjon és hozzon kocsit… De siess! – kiáltott a futó rendőr után.
Majd Kemphez fordulva azt kérdezte:
– Hát még mit tehetünk?
– Kutyákat kell hozatni, – mondta Kemp. – Kutyákat!… A kutyák nem látják ugyan, de megszimatolják… kutyákkal kell üldözni őt.
– Jól van, – hagyta helyben Adye. – Nem szabadna ugyan, de ebben az esetben… Én tudom, hogy Halsteadban vannak igen jó vérebek… azonnal elküldök értük… Hát még?
– Ne felejtse el, hogy az, amit eszik, mindaddig látható a gyomrában, amig csak meg nem emészti. Tehát evés után el kell rejtőznie pár órára… Ezért folyton keresni, hajszolni kell őt. Minden bokorban, félreeső zugban hajszolni kell… És félre kell tenni, el kell zárni minden fegyvert, vagy bármi olyant, amit fegyvernek használhatna… Mindent, mindent, hogy semmi egyebe ne legyen a puszta öklén kivül… Az is sok, mert félelmetes nagy ereje van.
– Jól van, – felelte Adye. – Erre is ügyelek… Hát még?
– És aztán, – szólt Kemp, de habozva elhallgatott.
– Nos aztán? – kérdezte Adye.
– Aztán, – folytatta Kemp halkabban, – üvegcserepeket kell keresztben szórni az utakon… Ez irtózatos kegyetlenség, jól tudom; de gondolja meg, hogy kivel van dolgunk!
Adye elsápadt és hevesen szivta be a levegőt a fogai közt.
– Ez embertelen dolog, – szólt rekedten, a fejét csóválva. – De mindegy!… Ha kell, hát kell!… Gondoskodom róla, hogy beszórják az utakat üvegcserepekkel…
– Az az ember kegyetlen gyilkos, – ismételte Kemp. – Én bizonyos vagyok benne, hogy mihelyt tulesett e mostani szökése izgalmain, rögtön hozzá fog látni, hogy a Rémuralmat megteremtse… Oly bizonyos vagyok benne, mint a hogy most önnel beszélgetek. Egyetlen reményünk a szabadulásra csak az lehet, hogy megelőzzük őt… Ez a Kain elszakadt az emberiségtől; tulajdon fejére szálljon a vére!
A láthatatlan ember szinte őrjöngött dühében, mikor Kemp házából kirohant. Egy kis fiut, aki a kert-ajtóhoz közel játszott, fölkapott a földről s eldobta vagy tiz lépésnyire, ugy, hogy a szegény gyereknek eltört a csipeje. Ez után pár órára eltünt szem elől.
Senki se tudta, hová lett, mit müvelt. Csak gyanitják a később történtekből, hogy vadul vágtatva szaladt a forró juniusi napon egyenesen keresztül a réten, a hintondeani kis erdőbe, amelynek hüvös árnyában megpihent kissé és valószinüleg boszu-terveket kovácsolt. Ezt onnan gyanitják, mert délután két óra tájban szörnyü tragikus eset történt ezen a helyen.
Bizonyos, hogy lelke mélyéig fölháborodhatott Kemp árulásán, akiben annyira megbizott, hogy mindent elmondott neki, sőt szövetségesévé is akarta tenni. De egyelőre, legalább délutáni két óráig, ugy eltünt, mintha sohasem is élt volna.
Ez az elfecsérelt, tétlenül eltöltött idő azonban végzetes lett rá nézve. Mert Burdockban lázasan készülődtek ellene és Kempnek proklamációja élet-halálra szóló küzdelemre hivta föl a környék összes lakosságát. Most már mindenki tudta, hogy a láthatatlan ember nem puszta legenda és mese, hanem félelmetes ellenség, akit el kell fogni, vagy ha nem lehet, üldözni kell, meg kell sebesiteni, sőt meg is ölni mint vérengző fenevadat.
És a hajtóvadászatra készülő lakosság hihetetlen gyorsasággal szervezkedett. Például két óráig délután a láthatatlan ember még megszökhetett volna, ha fölkapaszkodik valamelyik vonatra, de két óra után ez már lehetetlen volt, mert minden személyszállitó vasut ajtai légmentesen be voltak zárva, a teherforgalmat pedig csaknem teljesen fölfüggesztették a Southampton-Winchesteri és a Brightonhorshami vonalon. És körülbelül husz mértföldnyi körben Port-Burdock körül, puskával, revolverrel, doronggal fölfegyverzett emberek cserkésztek mindenfelé, hármasával-négyesével s majd minden csapatban voltak kutyák is.
Az országutakon lovas rendőrök vágtattak végig, megállva minden ház, korcsma és major előtt, figyelmeztetni a lakókat, hogy jól zárják be a házukat s ha kimennek, vigyenek fegyvert magukkal. Három órakor bezárták az iskolákat s a gyerekek futva szaladtak haza.
Kemp proklamációját, amelyet ő csak megirt, de voltaképen Adye irt alá és bocsátott ki, délutáni öt órára már minden utcasarkon kifüggesztették. Ebben röviden minden megvolt, ami szükséges lehetett a sikeres küzdelemre: hogy nem szabad pihenni hagyni a láthatatlan embert, hogy vigyázni kell minden enni valóra, gondosan el kell zárni minden fegyvert, stb.
S a hatóság oly gyorsan intézkedett, a lakosság oly föltétlenül hitt a láthatatlan ember veszedelmes voltában, hogy még az éjszaka előtt több száz négyszög-mértföldnyi terület valósággal ostromállapotban volt… És, hogy a lakosság még nagyobb erélylyel segitsen a hatóságoknak a veszedelmes ellenség megsemmisitésében, egy szörnyü hir kelt szárnyra: a mr Wicksteed meggyilkolásának rejtélyes hire.
Ha a rémes eset mellék-körülményeiből következtetni lehet, a láthatatlan ember, mint fönt is irták, a hintondeani kis erdőbe vonult pihenni, de kora délután már ismét előjött onnan; hogy mily szándékkal, azt persze nem tudhatjuk. De, hogy semmi jót nem forralhatott, bizonysága az a vasdorong, amit nem tudni, hol szerzett s amelylyel mr Wicksteedet agyonverte.
A gyilkosság részleteiről természetesen semmi bizonyosat nem tudhatunk. Csak azt tudjuk, hogy az országut mentén, az árokparton történt, alig kétszáz lépésnyire lord Burdock kastélyának parkjától. Minden jel arra mutat, hogy a gyilkos és áldozata hevesen küzködtek; a fü körös-körül le volt taposva, mr Wicksteednek egész teste tele volt sebekkel és ütésekkel, ketté tört sétabotja csonka darabját görcsösen szorongatta még holtában is s a koponyáját valósággal péppé verte szét a gyilkos.
Ez a kegyetlenség már az őrültséggel volt határos, legkivált, ha megfontoljuk, hogy mr Wicksteed, ez az ötvennégy-ötvenhat éves ember, lord Burdock inasa, igen csöndes, békeszerető és szelid természetü volt, aki ugyan össze nem veszett volna senkivel, aminthogy soha még csak szóváltásba se keveredett senkivel a környéken… Ugy látszik, hogy a kegyetlen gyilkos utját állta a békés embernek, aki haza igyekezett ebédelni, megtámadta, leütötte a vasdoronggal s aztán őrült dühében szétverte a fejét.
De két körülmény ellene mond ennek az utóbbi föltevésnek. Az első az, hogy a hely, ahol az áldozatot találták, kivül esett mr Wicksteed utjának az irányán s körülbelül háromszáz lépésnyire volt attól az ösvénytől, amerre járni szokott. A második körülményt egy kis iskolás leánytól tudjuk, aki, midőn az iskolába ment, látta, hogy mr Wicksteed különös módon „baktatott“ a mezőn keresztül az árok felé. Ugy tett, mintha kergetne valamit, mert a botjával egyre csapdosott a földre s mind untalan előre kapott, mintha meg akarna valamit fogni…
Ez a kis lány látta őt legutoljára élve; holttestére két óra tájban akadtak rá az emberek.
E két körülményből azt gyanithatjuk, hogy Griffin nem gyilkos szándékból hordozta magával azt a vasdorongot. Lehet, hogy mr Wicksteed épen arra jött s meglátta a vasdorongot, amely megmagyarázhatatlan módon járt, libegett a levegőben… Mit sem tudván a láthatatlan emberről, önkénytelen kiváncsiságból utána szaladt a járó vasdorongnak s a kis leány ezt láthatta… Már most, ha meggondoljuk, mily hirtelen természetü volt a láthatatlan ember s különben is mily elkeseredett lehetett a Kemp árulása miatt, könnyen érthető, hogy első dühében vakon rohant rá az éltesebb emberre, akit ott menten kegyetlenül leütött és megölt.
Ám ez csak föltevés, bizonyos ellenben az hogy a hullát megtalálták az árokban s tiz-tizenöt lépésnyire tőle megtalálták a véres vasdorongot is, a bokrok közt. A fegyvernek ez az elhajitása azt mutatná, hogy Griffin, elkövetvén a szörnyü gyilkosságot, eliszonyodott és borzadva dobta el véres fegyverét. Bizonyos, hogy fölötte önző és hirtelen ember volt, de lehet hogy áldozatának – első áldozatának – láttára fölfakadt az ő sivár lelkében is a megdöbbenés, a lelkifurdalás fájó érzése, mely megutáltatta vele a kegyetlen vérontást.
Ugy látszik, hogy mr Wicksteed meggyilkolása után el is akart menni a környékről. Legalább beszélik, hogy napszállat táján többen hallották Fern-Bottom közelében, amint valaki – akit nem lehetetett látni – hangosan beszélgetve, néha nyögve, szinte zokogva sietett tova az országuton, egyenesen völgynek le a magas rozs-vetés között… De lehet, hogy ez is csak mende-monda.
Ellenben bizonyos, hogy a láthatatlan embernek csakhamar volt alkalma tapasztalnia, hogy Kemp komolyan vette az üldözést és hogy ez a vidék kezd szük lenni neki. Bármerre ment mindenütt zárt ajtókra talált s uton-utfélen olvashatta Kemp kegyetlen proklamációját… Alkonyat felé pedig erdő-mező megnépesült fegyveres emberekkel s minden felől kutyaugatástól visszhangzott a vidék.
Ez a hajtóvadászat végtelenül elkeseritette és leverhette a láthatatlan embert. Bizonyos, hogy azon a napon nem mert csinálni semmit és gondosan kerülte üldözőit, ha látta is őket valahol… Ám az éjszaka tanácsot hozott… Alighanem eleséghez jutott valami uton-módon és jól alhatott is, mert másnap ismét a régi lett… erélyes, dühös, szivtelen és önző, szóval félelmetes ellenség, aki lázasan készülődött utolsó nagy csatájára a világ ellen!
Kemp doktor különös levelet kapott; gyürött, piszkos papirosra ceruzával irt levelet, melyet növekvő rémülettel olvasott.
„Ön fölötte ügyes és erélyes volt, – igy szólt a levél, – de hogy mi hasznot remélt ebből, azt igazán nem tudom. Ön ellenem esküdött. Egy álló napig hajszolt, üldözött, még az éjszakai nyugalmamtól is meg akart fosztani. De hiába erőlködött, volt mit ennem, sőt aludtam is és a játék voltaképen csak most kezdődik… A játék; értem a haláltáncot… Ez a levelem proklamálja a Rémuralom első napját. Port-Burdock nem az angol királynő városa többé: megmondhatja ezt ezredesének s a többieknek is; Port-Burdock az én birtokom, a Rémuralom székvárosa. Ez a nap az uj korszak első esztendejének a napja, evvel kezdődik a Láthatatlan Ember Rémuralma. Kezdem pedig avval, hogy példaadás okáért halálra itélem egyik lázadó alattvalómat, egy Kemp nevü árulót. A Halál ma délután indul érte. Bezárkózhatik, elrejtőzhetik, körülvétetheti magát katonákkal, rendőrökkel; a Halál, a láthatatlan Halál mégis elviszi. Csak hadd óvja magát minél jobban, annál megdöbbentőbb lesz a játék és a lecke a többi alattvalóimra nézve… Ezt a levelet a postás fogja elvinni s ez a levél a Halál hirnöke… A játék tehát kezdődik, a halálra itélt Kempnek ma van az utolsó napja!“
Mikor Kemp másodszor is elolvasta a levelet, halálsápadtan dadogta:
– Ez már nem tréfa… Ráismerek a hangjára és érzem, hogy komolyan beszél…
Megforgatta a levelet s látta, hogy azon a felén, ahol a cim volt, a hindondeani postahivatal bélyege van rajta, mellette pedig ez a prózai részlet: – „2 d. to pay“… Vagyis, mivel a föladó nem tett rá bélyeget, még neki kellett érte 2 pencet fizetni.
Épen villás-reggelizett, mikor a levelet kapta; de rögtön elment a kedve az evéstől. Lassan fölkelt és fölment dolgozószobájába. Aztán csöngetett a házmesternek, meghagyta neki, hogy járja körül a házat, vizsgáljon meg minden ajtót és ablakot és minden ajtót, ablaktáblát zárjon be. Ő maga mindjárt bezárta dolgozószobájában az ablakok belső fatábláit. Aztán elővette kis revolverét, gondosan megtöltötte és bele tette a kabátja zsebébe. Majd több levelet irt: egyet Adye ezredesnek s ezt rögtön oda is adta inasának, hogy vigye el.
– Bátran mehet, – mondta az inasnak, – nincsen semmi veszedelem.
S magában hozzá tette:
– Legalább téged nem fenyeget.
Mikor az inas elment, Kemp még tünődött pár percig, aztán ismét lement az ebédlőbe és lassan, gondolkodva evett. Majd hirtelen nagyot ütött öklével az asztalra és fölkiáltott:
– Megcsipjük a gazembert!… Én leszek a csalétek s ha ide jön, jaj neki!
Megint fölment dolgozószobájába és gondosan bezárt maga után minden ajtót.
– Veszedelmes játék, – mondogatta magában, – nagyon veszedelmes!… De minden körülmény engem segit, mr Griffin, ámbár ön láthatatlan!… Majd meglátjuk!… Griffin… contra mundum… A láthatatlan ember… az egész világ ellen!… Gyönyörü játék, az bizonyos, csakhogy meg is kell ám nyerni!
Kinézett az ablakon a napsütötte, verőfényes dombra.
– Minden nap ennie kell s eledelt csak élet-veszélylyel szerezhet… Valóban, nem irigylem a sorsát!… Vajon csakugyan aludt-e a mujt éjszaka?… Lehet, hogy aludt valahol a mezőn, vagy valami fa tetején… Bár jégeső lenne, vagy jó hideg idő, tartós nyári zivatar…
Hirtelen összerezzent és szorongva mondta:
– Lehet, hogy kivülről leselkedik rám…
Egész közel ment az ablakhoz és kinyitotta a belső fatáblát… E pillanatban nagyot koppant valami a falon, mindjárt az ablak mellett s Kemp ijedten hökkent vissza.
– Bolondság! – mondta mintegy önmagát biztatva. – Ideges vagyok…
De azért elmult jó öt perc, mielőtt ismét oda mert menni az ablakhoz… Megint kitekintett s nem látva semmit, megnyugodva mondta:
– Bizonyosan valami veréb röpült neki a falnak.
Egyszerre csak hevesen csöngettek az utcai ajtón és Kemp sietve leszaladt a lépcsőn. Levette a vasrudat, megforditotta a kulcsot és óvatosan kinyitotta a kaput… Adye volt, az ezredes, aki hirtelen besurrant, mire Kemp rögtön becsapta a kaput.
– Megtámadták az inasát, Kemp, – szólt Adye, köszöntés helyett.
– Micsoda? – hökkent vissza Kemp.
– Ugy van. A láthatatlan ember. Elvette az ön levelét az inastól és most itt csatangol. Zárja be az ajtót.
Kemp hirtelen ráforditotta a kulcsot, előre tolta a vasrudakat és hüledezve bámult Adye, aki szemmel láthatóan elégedett volt, hogy a kapun belül lehet. Nagyot lélekzett és gyorsan folytatta:
– Megrohanta az uton… Földhöz verte… Elvette tőle a levelet…! Az inas ott van a rendőrségen… Félig ájult, félig őrült az ijedtségtől… A láthatatlan ember pedig itt van!… Mit irt hát abban a levélben?
Kemp keservesen följajdult:
– Mily őrült voltam!… Pedig tudhattam volna!… Hisz Hintondeátől idáig csak egy óra-járás! Hát már itt van?
– De mi történt hát? – kérdezte Adye türelmetlenül.
– Jöjjön, jöjjön! – mondta Kemp és fölvezette az ezredest dolgozószobájába.
Ott aztán kezébe adta a láthatatlan ember levelét:
– Olvassa ezt!
Adye elolvasta és halkan fütyürészni kezdett.
– S ön?… mit irt nekem? – kérdezte aztán.
– Kieszeltem, hogy hogyan kerithetnők csapdába… Ezt irtam meg és az inasomra biztam… Mily őrült voltam!… Ah, mily őrült voltam.
Adye elkáromkodta magát, majd biztatni igyekezett Kempet.
– Ez a levél csupa frázis, mondta. – Esküdni mernék, hogy már el is tisztult a környékről és csak rá akart önre ijeszteni.
– Szó sincs róla! – kesergett Kemp. – Amit igér, meg is tartja.
E pillanatban csörömpölve tört be az ablak a földszinten… Kemp összerezzent, Adye pedig meglátta Kemp zsebében a revolver csövét.
– Ez az ebédlő ablaka volt, – szólt Kemp halkan.
A következő percben egymásután két másik ablak csörömpölt, ugyancsak az ebédlőben, majd a dolgozószobára került a sor, melynek három ablaka egymás után tört darabokra, ugy, hogy az üvegcserepek mindenfelé szétszóródtak s egy kő majd eltalálta Kemp fejét.
– Mi ez? – hökkent meg Adye.
– Ez a kezdet! – felelte Kemp.
– Nem lehet kivülről fölmászni idáig?
– Nem. A fal sima, mint a tükör.
– Vasrácsok nincsenek?
– Ide fönt nincsenek, de a földszinten minden ablakon vannak… Ah, a gazember…
A kis villa tulsó felén is egymás után csörömpöltek a bezuzott ablakok.
– Már folytatja! – mondta Kemp elkeseredve. – Ugy látszik, nem akar kegyelmezni egyetlen ablaknak sem!… Őrült, bolond!… Minden ablak fatábláját bezárattam s az összetört üveg mind kifelé hull le a földre s a bolond még elvágja benne a lábát.
– Hát itt miért nem csukta be a fatáblákat? – kérdezte Adye.
– Itt is becsuktam, de az előbb, hogy kinéztem, ki kellett nyitnom.
Megint egy ablak csörömpölt és Kemp meg Adye tanácstalanul néztek össze.
– Megvan! – kiáltott föl Adye hirtelen. – Adjon egy botot, vagy valami fegyvert… Visszamegyek a rendőrségre és elhozom a vérebeket… Azok majd elbánnak vele!
– Megint egy ablak tört darabokra.
– Nincs revolvere? – kérdezte Adye.
Kemp a zsebébe nyult, de aztán habozva mondta:
– Volna egy… de azt… nem adhatom oda.
– Majd visszahozom! – mondta Adye. – Hisz itt ugy se érheti önt veszély!… Az egész ház be van zárva.
Kemp, elszégyelvén magát pillanatnyi kishitüségeért, átadta a revolvert Adyenek.
– Most pedig ereszszen ki, – mondta Adye.
Lement a lépcsőkön s mialatt a kapu mögött csöndesen álltak, hallották, hogy a láthatatlan ember egymás után veri be az ablakokat az épület hátsó részén… Most itt volt hát a kedvező alkalom!… Kemp gyorsan és nesztelenül hátra tolta a vas-rudakat, megforditotta a kulcsot. Az arca nagyon sápadt volt.
– Gyorsan lépjen ki! – sugta halkan az ezredesnek.
A kapu félig kinyilt, Adye hirtelen kiugrott a szük résen, Kemp pedig rögtön becsapta és bezárta a kaput.
Az ezredes pár pillanatig habozva állt meg a legfelső lépcsőn… Biztosabban érezte magát, hogy a háta födve volt… De aztán megemberelte magát, lement a lépcsőkön, egyenesen keresztül vágott a kerten, neki az ajtónak… Ekkor ugy tetszett neki, hogy valami szellő suhan végig a gyöpös uton; valaki járt a közelében!
– Álljon meg! – rivallt rá a láthatatlan ember.
Adye megállt, mintha lábai a földbe gyökereztek volna és görcsösen markolta meg zsebében a revolver agyát.
– Nos, mi az? – kérdezte mogorván.
Az arca halálsáppadt volt, minden idege a megpattanásig feszült.
– Legyen szives és menjen vissza a házba! – folytatta a hang, ép oly parancsolóan, mint az imént.
– Sajnálom, de nem arra van az utam, – felelte Adye kissé rekedten s megnedvesitette ajkait a nyelvével.
A hangot balra, elülről hallotta s hirtelen átvillant az agyán, hogy hátha rálőne találomra?…
– Hová megy? – kérdezte a hang ismét.
Adye hirtelen arra fordult s a napsugár fényesen csillant meg revolverén, melyet egyre szorongatott.
– Hogy hová megyek, – felelte vontatva – az az én dolgom…
Még jóformán ki se mondta e szavakat, mikor hátulról elkapta valaki a nyakát, a térdével nagyot lökött rajta, ugy hogy Adye előre bukott. Villámgyorsan fölugrott, megfordult, kirántotta revolverét és lőtt… A következő percben irtózatos ökölcsapást kapott az arcába s a revolvert kicsavarták a kezéből… De ő is megragadta a láthatatlan ember egyik lábát, ez azonban nagyot rugott rajta és Adye hanyatt esett a füvön.
– Átkozott cudar! – hörögte dühösen.
A láthatatlan ember gunyosan fölkacagott.
– Megölhetném önt, – mondta, – ha nem sajnálnék egy golyót elpazarolni.
És Adye látta a revolvert a levegőben hat lábnyira tőle s a fegyver csöve egyenesen a mellének állt.
– Nos, mit akar? – kérdezte Adye a füben ülve.
– Keljen föl! – parancsolta a hang.
Adye talpra állt.
– Vigyázzon! – figyelmeztette őt a hang szigoruan, – nem türök semmiféle ostobaságot! Ne feledje, hogy én látom önt, de ön nem láthat engem s ügyelek minden mozdulatára. Vissza kell mennie a házba.
– Ugy sem eresztenek be! – felelte Adye.
– Azt igazán sajnálnám, – mondta a láthatatlan ember, – mert ennek ön inná meg a levét, pedig önnel semmi bajom.
Adye ismét megnedvesitette ajkait a nyelvével. Ránézett a revolver fénylő csövére, majd másfelé tévedt a szeme és látta a távolban kéklő tengert, a zöldelő rétet, a sárgán hullámzó kalászokat, a domb alján nyüzsgő várost… és érezte, hogy édes az élet!… Mindez egy másodpercig se tartott s akkor tekintete ismét ráesett a fénylő fegyverre.
– Hát mit tegyek? – kérdezte halkan.
– Hogy mit tegyen?… Hisz már megmondtam!… Vissza kell mennie a házba… Nem akarom, hogy nyakamra hozza a rendőreit!
– Jól van, megkisértem. De, ha beeresztenek, megigéri, hogy nem tör be velem együtt a házba?
– Én semmit se igérek, – felelte a hang nyersen. – Különben is mondtam már, önnel nincs semmi bajom.
Kemp rögtön fölszaladt a lépcsőkön, mihelyt Adyet kieresztette a házból. Óvatosan odalopózott az ablakhoz s az üvegtörmelékek mögül leskelődve lenézett a kertbe… De, mire fölért, a revolver már a láthatatlan embernél volt s Kemp nem hallhatta a lövést, mert a folyosónak igen vastag falai voltak.
– Nini! – szólt megdöbbenve, – Adye beszélget valakivel…
Nem látva senkit, megrémülve hökkent vissza:
– A láthatatlan ember!… De hát miért nem lő rá Adye?
Ismét kinézett az ablakon s ekkor látta megvillanni a revolver csövét… A fegyver a levegőben libegett!
– Elvette Adyetől! – hörögte Kemp eliszonyodva.
Adye épen ezt ismételte:
– Igérje meg, hogy nem tör be velem együtt a házba… Ne kényszeritsen a végletekre… Ha már elvette a fegyveremet…
– Ne feleseljen! – rivallt rá a hang. – Én nem igérek semmit!… Azt mondtam, hogy menjen vissza a házba!
Ugy látszott, hogy Adye hirtelen elszánja magát e szavakra. Megfordult, egyenesen a háznak tartott, a kezeit hátra tette és lassan ment az uton… Kemp álmélkodva nézte… A revolver hol eltünt, hol fölcsillant ismét s a megrémült Kemp iszonyodva látta, hogy a levegőben libegve lépésről lépésre követi Adyet!…
Aztán az események nagyon gyorsan követték egymást. Adye nagyot ugrott hátra, hirtelen hozzá kapott a revolverhez, de nem tudta megfogni… éles, rövid dörrenés csattant el, az ezredes föltárta két karját s aztán egész hosszában arcra vágódott s a levegőben kis, kékes füstfelhő gomolygott… Kemp szinte nem is hallotta a dörrenést, csak látta, hogy Adye még föltápászkodik a félkarjára, még egyet vonaglik s aztán mozdulatlanul nyulik el a füvön.
Kemp kővé meredve nézte egy darabig a mozdulatlan Adyet. Rekkenő hőség és csöndes idő volt, semmi sem látszott élni köröskörül, a temetői csöndben egy levél se rezdült, csak két pillangó kergetőzött a kertben… Adye ott hevert a kertajtó közelében… Valamennyi dombon fekvő villa ablakai be voltak zárva, csak az egyik, zöldre festett, nyári lakás verandáján ült valaki fehér ruhában s ugy látszott, hogy alszik…
Kemp szétnézett, nem látja-e valahol a revolvert, de a kis fegyver eltünt… Szeme ismét rátévedt Adyere… Ah, a játék jól kezdődött!
Most hevesen csöngettek, dörömböltek a kerti kapun, de a cselédség, Kemp utasitásainak megfelelően, a fülét se mozgatta az éktelen lármára… Aztán mély csönd következett… Kemp hallgatózott egy darabig, majd óvatosan kinézegetett a dolgozószoba három ablakán, de mit se látott… Fölvette a piszkavasat és lassan lement a lépcsőkön, egyre hallgatózva… Végigjárta az egész házat és valamennyi földszinti ablakot ujra megvizsgált, hogy jól be vannak-e zárva s elég erős-e a vasrostély… Minden szilárd és csöndes volt.
Erre ismét fölment az emeletre, a dolgozószobába és kitekintett. Adye még mindig mozdulatlanul hevert ott, ahol elbukott… Lent a dombra vezető uton két rendőr jött sietve a villa felé.
A halálos csöndet nem törte meg semmiféle nesz… Kempnek ugy tetszett, hogy a két rendőr csiga-lomhasággal közeledik… S mialatt őket nézte, azon tünődött, hogy hová lehetett halálos üldözője…
A feleletet csaknem rögtön megkapta rá. A földszinten nagy zuhogás hallatszott s az egész ház visszhangzott a nehéz csapásoktól s az összetöredező fa recsegésétől… Kemp ijedten rezzent össze, habozva hallgatózott pár pillanatig s aztán óvatosan lefelé indult a lépcsőn… A zuhogás egyre tartott s most már tisztán hallotta a vas éles csengését is…
Megforditotta a kulcsot a konyha-ajtóban és benézett… Majd összerogyott ijedtében… Az ablak-ráma még ép volt ugyan, de már ingott eresztékeiben, a vasrács pedig félelmetesen rendült meg minden ujabb ütésre… Kivülről pedig egy fejsze suhogva, nagy erővel sujtott le ujra meg ujra a megrongált ablakra, hogy a vakolat, a téglák csak ugy hulltak a konyhában… Egyszerre aztán eltünt a fejsze, a rombolás munkája szünetelt…
Kemp látta, hogy a revolver kint fekszik az ablak alatt a gyepen, de most hirtelen fölugrik… Kemp ijedten ugrott ki a konyhából s alig hogy becsapta az ajtót, eldördült a fegyver, a golyó süvöltve furta át a konyha-ajtót s a folyosó falán eltompulva a földre hullott… Kint a kertben Griffin ujjongva kacagott s a következő pillanatban ismét visszhangzott a ház szilaj fejsze-csapásaitól.
Kemp lélektelenül állt a folyosón és gondolkozni igyekezett. A láthatatlan ember minden percben betörhetett a konyhába. Ha szétverte az ablakot, ezt az ajtót egy csapásra bedöntheti és akkor…
Most ismét csöngettek a kerti ajtón… Ezek bizonyára rendőrök lesznek… Kemp gyorsan oda szaladt, kiszólt az ajtón, hogy ki az s mikor megbizonyosodott, hogy csakugyan a rendőrök, kinyitotta nekik. A két ember egyugrással bent termett s aztán megint bezárták az ajtót.
– A láthatatlan ember! – szólt Kemp rekedten. – Van revolvere is… még két golyó van benne… Adyet agyonlőtte… Vagy legalább sulyosan megsebesitette… Nem látták a gyöpön?… Ott fekszik!
– Kicsoda? – kérdezte az egyik rendőr.
– Adye! – felelte Kemp.
– Mi nem a főajtón jöttünk, – mondta a másik rendőr.
– Micsoda zuhogás ez? – kérdezte most az első rendőr.
– A láthatatlan ember! – felelte Kemp. – Most veri be a konyha ablakát… Mindjárt itt lesz… Egy fejszét talált valahol.
Hirtelen az egész ház megrendült; a láthatatlan ember már a konyhában volt s a folyosón nyiló ajtót döngette… A szobaleány sikoltva ugrott ki a mellékszobából és egyenesen az ebédlőbe menekült. Kemp gyorsan, szakgatottan beszélt és igyekezett fölvilágositani a két rendőrt a helyzetről… A konyhaajtó recsegve-ropogva engedni kezdett…
– Erre, erre! – kiáltott föl Kemp az élet-ösztön lázas hevével és betolta a két rendőrt az ebédlőbe.
– Itt a piszkavas!…
Azt amit magával hozott oda adta az egyik rendőrnek, a másiknak pedig kezébe nyomta az ebédlő kandallójának piszkavasát… Ő maga pedig beugrott az ebédlőbe, előre tolva a két rendőrt a küszöbre.
Épen idején… A konyha ajtaja nagy robajjal kicsapódott…
– Vupp! – kiáltott föl az egyik rendőr s a piszkavassal a fejszére ütött…
A revolver eldördült, de a Kempnek szánt golyó elkésve érkezett s egy becses olajfestményt likasztott át… A másik rendőr rácsapott piszkavasával a kis fegyverre, mely nagyot koppanva esett le a földre: ugy, mint mikor a darazsat, vagy méhet leütik a földre.
A szobalány, mikor a lövést meghallotta őrülten fölsikoltott és egyenesen az ebédlő ablakának rohant, mintha arra akarna menekülni… Ez az ablak oldalt volt, oly helyen, hogy csak az ajtóból lehetett oda látni, de a folyosóról nem…
Kint a folyosón ott állt a láthatatlan ember, a fejszét lábához eresztve, ugy látszott, hogy neki támaszkodik a konyha ajtófélfájának… A két rendőr jól hallotta, hogy fáradtan liheg.
– Menjenek innen önök ketten! – szólt a láthatatlan ember. Nekem csak avval a Kemppel van dolgom.
– Nekünk pedig önnel! – felelt a rendőr.
S hirtelen előre lépve, odasuhintott a piszkavassal, amerről a hangot hallotta. A láthatatlan ember valószinüleg visszaugrott, mert a piszkavas a puszta levegőt érte s a két rendőr, akit a hirtelen mozdulat előre rántott, neki esett az esernyőtartónak…
Ekkor fölemelkedett a fejsze, suhogva szelte át a levegőt, lecsapott a megtántorodó rendőrre, akinek sisakja hitvány papirosként horpadozott össze s a szegény ember kettőt is fordulva eszméletlenül roskadt le a földre.
De a másik rendőr, a fejsze mögé suhintva a piszkavassal, valami lágy testet ért, mely nagyot koppant… A láthatatlan ember fájdalmasan fölkiáltott s elejtette a fejszéjét… A rendőr ismét feléje sujtott, de csak a levegőt érte… Aztán megállt s előre tartva a piszkavasat, figyelt, hallgatózott a legcsekélyebb neszre is…
Hallotta, hogy az ebédlő ablaka kinyilik s kivül a kertben gyorsan fut valaki… Most a társa is föleszmélt kábultságából és felült a földön; arcából csurgott a vér…
– Hol van? – kérdezte bágyadtan.
– Nem tudom, – felelte a másik. – Én eltaláltam és megsebesitettem. Itt kell állnia valahol a folyosón, ha csak el nem surrant a hátad mögött, pajtás… Dr Kemp!… Hej, uram!… Dr Kemp!…
– Dr Kemp! – kiabált a rendőr.
A másik rendőr nagynehezen föltápászkodott a földről és bágyadtan neki dőlt a falnak. E percben hallani lehetett, hogy valaki mezitláb fut lefelé a konyha lépcsőin…
– Itt van! – kiáltott az első rendőr.
És hirtelen utána hajitotta a piszkavasat. De a fegyver csak egy kis gázcsillárt zuzott darabokra.
A rendőr utána akart eredni a láthatatlan embernek, de aztán meggondolta a dolgot… Fontosabb volt, hogy Kemp doktort megoltalmazza s ezért bement az ebédlőbe.
– Dr Kemp! – kezdte harmadszor is, de aztán hirtelen elhallgatott; még a szája is tátva maradt bámultában.
– Ez a dr Kemp igazi hős! – szólt pajtásához, aki lassan utána jött.
– Az ám!… anyámasszony katonája! – felelte a második rendőr, zsebkendőjével törülgetve a vért, mely lassan csurgott végig az arcán.
A rendőrnek igaza volt; az ebédlő ablaka tárvanyitva volt és sem a szobalánynak, sem doktor Kempnek nyoma se volt a szobában!