A Missisippi! a Missisippi!
Kiáltott volna fel valamely amerikai, ha múlt juniusban a rendkivül megáradt Tiszán velünk teszi az útat Szolnoktól Tokaj felé. Köröttünk jobbra balra mérföldnyi ár, szemfárasztó örökös egyformaság, melyben legfölebb az volt változatos, hogy – a folyam kigyózása az ártengeren nem levén észrevehető – az óranegyed előtt jobbunk felől látott templomtornyot óranegyed mulva már a bal oldalon találtuk.
A rekkenő hőség mindnyájunkat a födélzetre hajtott enyhülést keresni a kis szellőben; s ez alig is volt nagyobb annál, mit egy fölrebbenő sirály ver szárnyaival. Lenn a közös kabinban csak hatan maradtak: három kártyázó, egy ezeket néző, egy napszámban olvasó s végre egy, ki egészséges mély alvással volt elfoglalva.
Egyszer sem utaztam még gőzösön a nélkül, hogy egy mindig alvó és egy mindenkivel ismerkedő egyén ne volt volna közöttünk. Most sem hiányzott e példányok egyike is. Az imént említett alvónak csupán alakját láthatám, mert bundaként mozdulatlanúl feküdt a kabin sötétebb hátsó részének pamlagán s még arczát is leboritá zsebkendőjével az alkalmatlankodó legyek ellen.
Az ismerkedő ellenben régi ismerősünk, azaz nekem és azon olvasóimnak, kik az „egy fürdői évszak“ czimű beszélyemben bemutatott Cz.... pesti dandyre még emlékezni kegyesek. Azóta ő engem felhatalmazott jövőre neve első betüjét egészen kitölthetni s igy én most bátran megemlithetem, hogy Czieraff is velünk volt a gőzösön s megjelenése első perczétől számitott egy óra alatt az utazók mindenikével beszélt. Már az ebédnél igyekezett magát minden módon feltünővé tenni; kalandjairól regélt fennhangon, az ételeket gyalázta, a pinczért szidta, hatodik szomszédnőjének szépségeket kiáltott át, élczeket csinált, melyek, nem mintha dicsérni akarnám, de oly fejre esettek valának, hogy szívből kellett nevetni rajtok. Egyik élcze a többi közt igen roszul sikerült. A kabinban egy kurta lábu öreg borzeb lopózott be s az étkezők előtt szép csöndesen leülve, áhitatos bizalommal várt egy-egy odadobott falatot. Czieraff paprikával tömött meg egy darab kenyeret s azt megzsirozva a szegény Figarónak vetette. Figaro egész mohósággal felkapja, de csakhamar elkezd szörnyen tüszkölni, aztán csalódását keserves vonitással fejezve ki, felszalad a lépcsőkön a födélzetre; s még onnan is hallottuk lehangzani orditását s közben a hajó-kapitány boszús mély hangú kérdését: ki merte bántani kutyáját?
Ebéd után a födélzeten folytatá Czieraff hadműködéseit, ostromállapotba helyezvén a kit csak előkaphatott. Megkérdezte mindenkitől, honnan jő, hova megy, mi járatban van, s viszont kérdezetlenűl ő is elmondta, hogy puszta időtöltésből utazik, mert van módja benne s hogy még soha sem volt ezen az unalmas Tiszán. Továbbá, hogy gróf Lanyházi és báró Endrei, kik e vidéki falusi jószágaikon töltik a nyarat, neki különös jó pajtásai s már régen kinozzák őt meghívásaikkal: töltene nálok néhány hetet. De meg is látogatja őket; mindkettő oly pompás fiu, kiváltkép az az Aladár! (Megjegyzendő, hogy Czieraff az r betüt még mindig gyülöli s igen szépnek hiszi, ha alsó ajkát kissé bekapva, azt v-nek ejti ki.)
Miután e grófi és bárói összeköttetéseit mindenkivel közlé, azt hivé, hogy ő minden tekintetben – társalgási könnyűsége, élczei, nagyúri viszonyai s külseje által – közbámulat tárgya lőn. E külső csakugyan vállalkozó is volt. Kerek fehér kalapját öklével szépen behorpasztá, négyszegű szemüvegét bal szemgödrébe nyomá s a jobbal nagyokat hunyorított. Tisztára kiborotvált álla szeretetreméltólag nyúlt ki a magas kemény apagyilkosok közűl, melyekbe cserepcsik gyanánt feje belebbezve volt. Bal halántékán mélyedt forradás nyúlt végig, mit ő négy szem közt párbajban kapott seb helyének lenni állitott, de melyet édes mamája egykor mint görvély-kórt gyógyita. Az apagyilkosok alatt nyakkendője óriási csokrokba volt hanyagúl megkötve; téli öltönye tömérdek zsebü zöld kabátból állott, melyről természetesen a vállon átvetett újdonat-uj útitáska nem hiányzott. Oldalzsebében lévő órájának a gomblyukon átfűzött lánczáról csomó jou-jou függött le s csilingelt minden mozdulatánál. A patsuli-szag már tiz lépésnyiről dőlt róla s egyesűlve a kezében tartott csibuk füstjével, szomszédságát rendkivül kellemessé tevé.
Ő legalább ugy volt meggyőződve s igyekezett is ebben mindenkit részesiteni.
Legelőször is egy Pestről Zemplinbe utazó családhoz csatlakozott, melynek tagjai az apa és anyán kivül két kis leány s egy négy éves fiucska voltak. Ez utóbbi módnélkül eleven gyermek lévén, a födélzeten szüntelen fel s alá szaladgált, mindenütt nyomban követve egy reá ügyelő 15–16 éves csinos pesztonka által. Ugy látszik, hogy ez különösen szemébe tünt a dandynek, mert azon ürügy alatt, hogy a kis Bélával játszik, mindig a pesztonka körül forgott.
Egyszer azonban az elbeczézett fiucska, kis szemöldeit összevonva, haragos képpel szalad szülőihez és sirankozó hangon panaszolja: hogy az a jószagú bácsi mindig bántja a Borcsát, megcsipte arczát, meg másutt is; a gyöngyvirágot elvette melléről, aztán meg akarta harapni a száját. A vádlott épen az utolsó szavaknál lépett a nevető szülőkhez s az eszes kis kópéról valamit himezve-hámozva tovább sompolygott.
A felvont ernyő alatti zöld padok egyikén – vonásairól itélve – zsidó nő olvasott szorgalmasan; mellette tiz éves kis lány szinte könyvet tartott kezében, de amint észrevettem, csak akkor nézett belé, ha látta, hogy valaki reá tekint. Czieraff most ezekhez szegődött; tőle tudtam meg később, hogy a kis lány Klopstock Messiását, az anya pedig Monte-Christot olvassa s hogy ez utóbbi szörnyü mivelt s nem is akar máskép, csak francziáúl beszélni; minélfogva dandym megszökött tőle.
A kormányos emelvénye alatt leteritett köpeny és úti vánkosokon néhány fiatal ember heverészett szivarozva és beszélgetve; ezekről Czieraff, mint bárdolatlan népről nyilatkozott. Alkalmasint lefőzték őt, midőn körükbe tolakodott.
Nem messze ezektől két kisasszony ült, kik kisérő nélkül utaztak, de utazhattak is, mert bizony nem voltak már gyermekek. Hallották – habár ugy tettek, mintha oda sem hallgatnának – a fiatal embereknek gyakran kiméletlen tréfáit s pirúlva bár, de csöndesen mégis megmosolyogták. Mindkettő irtózatos terjedelmü harisnya kötésével töltötte idejét, s az egyik nagyon is ismerhette az idő becsét, mert kebléből minduntalan csésze nagyságu tompak-órát vonván elő, ezen vizsgálta a perczek s talán másodperczek haladását. Egy véletlen azonban elárulta, hogy nem egyedűl e gépezet a kebel lakója. A harisnyából egy kötő-tű leesvén, a dandy épen ezért hajlott le; a tulajdonosnő azonban szinte lehajolván, a mysticus kebelből egész tárháza omlott elő a fésüknek, hajkeféknek, iskátuláknak és ennivalóknak, mik közt egy darab króji sajt is találtatott. Czieraff segitett fölszedni s aztán egy házzal tovább ment.
Más csoportozatban üzlet-emberek beszéltek repczéről, gyapjuról, gabonáról stb. Gömbölyü pofók izraelita volt közöttük a fő szóvivő, kinek ujjain és mellén gyémántok ragyogtak, fehér ruhája azonban már sok napi szolgálatot tanúsitott. Kővér hájas fején könnyü házisapka ült félrebillentve, mig fényes piros arczairól izzadság szakadt. A dandy demokratikus hajlamainak elismeréseül legyen mondva: ő itt sem tartotta méltósága alattinak közbe szólni s a czikkek árkeletéről tudakozódva, egyszersmind sejtetni hagyá, hogy neki is több száz mázsa vagy köböl lesz eladó.
Volt azonban egy, kihez ismerkedőnk minden igyekezete daczára sem férhetett: a hajó-kapitány. Becsületes, de kissé mord magyar arcza még mordabb kifejezést öltött, valahányszor a dandy közeledett feléje. Lehet, hogy a divatbábi negélyzett külső nem fért össze rokonszenvével; s talán arról is értesült, ki adott Figarónak paprikás kenyeret. Pedig mennyire szerette volna mutatni az én Czieraff barátom, hogy ő a kapitánynyal meghitt viszonyban áll! El is szánta végre magát s egy alkalommal a födélzeti hidon összefont karokkal álló kapitányhoz közeledve, felkiáltott hozzá:
– Capitano! micsoda falu az ott balra?
– Kürü! felelte a kérdett s elfordúlt a kérdőtől.
A beszédet természetesen folytatni nem lehetett; a dandy tovább ment, de óranegyed mulva, mialatt más tízzel kezde társalgást, ismét ott termett a födeleket összekötő hid alatt s ismét felkiáltott:
– Hát az ott jobbra miféle helység, capitano?
A capitano végig nézte a kérdőt s kis szünet után boszús hangnyomatékkal mondá:
– Kürrü! s nehány dobogó lépést menve, hangcsövén a gépfűtőkhöz intéze pár szót.
Új óranegyed telt el s a Tisza kigyózása az imént látott helységet ismét a baloldalon tünteté föl. A dandy ezt nem vette észre s ártatlanságában rettenthetlenűl harmadszor is megkérdé:
– És ez itt előttünk micsoda falu, capitano?
– Mondtam márr hogy Khürrü! dörgé le határozott boszusággal a mord kapitány s hozzá tevé: mit jár annyit nyakamra az úr? ott lenn a konduktor.
Az ostrom e szerint határozottan vissza levén verve, Czieraff tanácsosnak hitte felhagyni a rohamok ismétlésével s ezeket inkább oly pont felé irányozni, honnan nem félhetett a kapitányéhoz hasonló erélyes tüzeléstől.
E pontot éles látásu szeme, melyen t. i. üveg nem volt, hamar feltalálta. A nő-kabin tikkasztó hőségét többé nem tűrhetve, ifju nőke jött onnan a födélzetre s a gőzöst övedző padok egyikén helyet foglalt. Szelid szép arczában nemcsak semmi kihivó nem volt, sőt bátortalan tekintete, melyyel a hátrahagyott hullámokra meredett, arra látszott mutatni, hogy nem ohajt társaságot. A dandy azonban rögtön mellé telepedett, még pedig akként, hogy szinte elzárta utját a tovább vonulhatástól. Megszólitá őt s feleletét sem várva bemutatá neki valamennyi szép tulajdonságát.
– Szegény asszonyka, mondá súgva nőm – arczáról olvasom, mennyire szeretne ezen izetlenségektől menekülni!
De nem menekülhetett. Egy óránál tovább tartott a – hogy keményebb kifejezéssel ne éljek – makacs ostrom.
Este felé végre Tisza-Bő elé értünk, hol gőzösünk a parthidhoz csatlakozott. Nehányan kiszálltak, nehány új érkezett, kiknek láthatására az utasok nagy része a gőzös bejárása előtt csoportba gyűlt. Az alkalmat felhasználva ide sietett az asszonyka is s utána Czieraff, ki, mint láttam, karját ajánlá, de ez vissza lőn utasítva.
Az újan érkezettek közt volt gróf Lanyházy Aladár (ugyanaz, ki Czieraffot meghivásaival kínozza, neki jó pajtása s oly pompás fiu) nejével és nővérével. Amint azonban a föllépőket a dandy megpillantotta, egyszerre, mintha elsülyedt volna, eltűnt a födélzetről. Láttam, mint rohant le hanyat-homlok a lépcsőzeten a köz kabinba.
A gőzös tovább indult; a gróf külön kabint nyittatott maga és családja számára; az asszonyka félve tekintett körül és szinte könnyebben lélekzett, midőn a dandyt nem látta közelében.
– Bocsássanak meg önök nyiltságomért, szólt hozzánk vagy inkább karomon csüggő nőmhöz: már épen önök védelme alá akartam menekülni némi tolakodások elől. Soha többé egyedűl nem utazom.
Nőm szívesen elfogadá a mivelt modorú hölgy társaságát s a folytatott beszélgetésben, mely ismeretlenek között természetesen csak általános tárgyu lehetett, elmondák egymásnak utjok czélját.
Ő Szolnokról jött anyjától s Tisza-Fürednél fog kiszállani, honnan saját lovain megy haza férjéhez, ki sürgetős mezei munkák miatt nem jöhetett érte. Azt hivé, hogy e kis utat szobaleánya kiséretében is megteheti; többé azonban férje nélkül nem mozdul ki hazulról.
– Mi gömöri és zemplini rokonaink látogatására indultunk; de út közben, jegyzé meg nőm; férjem egyik régi jó barátját is szándékozik meglátogatni s ez okból Rofnál kiszállunk.
Ezen általános, de női közlékenység által érdekessé tett tárgyakról folytatott beszélgetésünket különös jelenet szakitá meg. A köz kabin felső tornáczának ajtajából borzas fő bukkant elő. Egyik arcza sötét piros, a másik halavány, mindkét szeme álomtól ragadozó s a világossággal küzdő volt.
– Közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? e szavakkal csipte el az arra menő konduktort.
– Itt van előttünk; lőn a válasz. Csak hogy már egyszer elhagytuk.
– Elhagytuk!? hogy hagytuk el?
– Hát ugy, hogy a ki ott ki akart szállni, az kiszállt.
– Tyühű! hisz én is ki akartam szállni! miért nem jelentették?
– Bocsánat, én kétszer is bekiáltottam a kajütbe jó fennhangon, hogy: Tisza-Bő! mondá a konduktor; s úgy is volt; de az elkésett úr jó izűt aludván, föl sem ébredt mind addig, mig az Aladár pajtása elől leszökő dandy, a kabin sötétes hátsó részében egy kiteritett zsebkendőre nem ült, mely alatt azonban az általa észre nem vett alvónak orra, szeme, szája, szóval, egész arcza rejlett. Erre mindketten ijedten ugrottak fel, rövid, de egy részről heves szóváltás keletkezett, melyet a dandy alázatos bocsánatkéréssel végezett be, a szerencsés álmu úr pedig feljött megtudni, közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? – Minthogy azonban ezen állomást elhagytuk, kénytelen volt velünk jönni Rofig s ő nyugodtan meg is adta magát sorsának, elfoglalta előbbi fekhelyét s folytatta megszakasztott álmát.
– Egyébiránt – jegyzé meg valaki a födélzeten, hol az esemény felett nevettünk – ez nem először történt most vele. Egy ízben Gönyőnél akart kiszállani, de elaludván az állomást, Pozsonyig ment föl, honnan másnap a gőzössel visszajött ugyan, de Gönyő mellett ismét Morpheus úr tartá őt izmos karjai közt egész Komáromig s igy történt, hogy csak harmadnap érkezhetett meg az igéret földére.
A dandy nem mutatkozott többé a felső társaságban; hihetőleg meg akarta magától tagadni az örömet, hogy ott jó pajtásával Aladárral találkozzék. Csak akkor láttuk őt viszont, midőn a közelgő éj s keletkezett szél a köz kabinba éji tanyát keresni leszorított. Erre azonban roszak voltak a kilátások. Fekvésről szó sem lehetett oly sokan valánk; legfölebb ülheténk szorosan egymás mellett. Czieraff hamis szemhunyoritással súgá nekem, hogy ő mindamellett jó fekhelyre teend szert; felséges módot tud hozzá; csak vigyázzak majd rá.
Elhelyhezkedtünk nagy nehezen; nehány fiatal ember a hajó csúcsában asztal körül kártyázott; az elkésett úr morogva panaszkodott, hogy az ember a gőzhajókon ki sem alhatja magát; az említett gömbölyű izraelita kényelmesen levetkőzve hálóköntöst öltött s fejébe háló-sapkát húzott; mellette Czieraff barátom ült, nem messze tőlök én.
– Ah mily szerencse, hogy nem nagyobb a viz, külömben az ablakon jönne be! jegyzé meg naivul a dandy, hallván, mily közel az ablak alatt mosódnak el a hullámok. Az őszintén gondolt mondatot némelyek élcz gyanánt nevették meg; a kártyásoknál az elfogott ultimo zajt ütött; aztán lassanként elcsöndesedett a zsibongás.
Gőzösünk kerekének moraja s a haboknak a hajó oldalához csapkodása oly egyhangú volt, hogy az ülő helyzet minden kényelmetlensége mellett is elnyomó félálom kezdett jönni szemeimre. Ebből nemsokára sajátszerü hangok ébresztének föl, melyeknek eredetét első perczre nem tudtam megfejteni.
– Krrrr – hau! hangzék nem messze tőlem.
– Mí az? mi bhaja van az úrnak? kérdé rögtön a hálósapkás gömbölyű egyéniség.
– Krrrrrr – hau hau, ham! ismétlé az elébbi, kiben Czieraffot már arról is megismertem, hogy a sok r-ret nagyon v-szerüleg recsegtette.
– Az isthenért! mi lelthe az urat? vagy talán álmodik? iszonykodék szomszédja.
– Kilencz év előtt veszett kutya havapott meg; nem jól évzem magam – krrrr – ham! ismétlé ez harmadszor is s egyúttal a hálóköntös felé kapkodott.
Ennek tulajdonosa azonban nem vette tréfára a dolgot, rémülten felszedközött s veszedelmes szomszédja mellől el- a lépcsőzeten fel- s a födélzetre kirohant, mint csak birt. A megüresült helyen a dandy végig nyújtózva, ezt sugta felém:
– Ugy-e, hogy jó gondolat volt!
– Eredeti! feleltem én, bár már régen ismertem az anekdotát, mit ő jelenleg csak alkalmazott.
Nem sokáig élvezhette azonban élcze hatását, mert alig telt el öt percz s a megfutamodott fél kiséretében a hajó-kapitány lépett a kajütbe, kijelentvén, hogy közbátorsági rendszabályoknál fogva oly egyén, kin a düh kitörő félben van, perczig sem maradhat tovább a hajón, annál kevésbbé ennyi utas között; minélfogva az illető beteg rögtön hagyja el a kajütöt, első alkalommal partra fogván tétetni.
Hasztalan szabadkozott a mi dandynk, hogy az egész csak tréfa volt, hogy, ha tetszik, vizsgálják meg őt tetőtől talpig s nem találandnak rajta legkisebb marás-nyomot: a kapitány, kinek különben is foga volt reá, kérlelhetlen maradt, és Czieraff úr kénytelen volt a csellel kivívott fekhelyet elhagyni, s az időt, további rendelkezésig, a födélzeten tölteni.
Pedig ez nem volt a legkellemesebb idötöltés. A szél felhőket vert össze s aztán elállt, cserében a felhőkből permetezett alá apró de sürű eső. Az éj egyre sötétebb lőn, a gőzös csak lassan haladhatott előre. A kormányoson kivül csak az egyetlen dandy volt a födélzeten s járt felalá nagy léptekkel, gondolván, hogy igy kevesbbé ázik meg, mintha egy helyben ül. Sokáig hallottuk lenn gyors léptei döngését.
Tiz és tizenegy óra közt éjfél előtt a kapitány dörgő hangja szólalt meg oda fenn s hallatszott le hozzánk az éji csendben.
– János, Péter! ti vagytok a legerősebb ficzkók, szólt ez valószinűleg pár matrózhoz; mihelyest jelt adok, ragadjátok meg s dobjátok a vízbe.
– Jól van, kapitány úr; de ba nem birunk vele, elhívhatjuk-e Hanzit is?
– Segithet ő is. Csak készen álljatok; tíz percz alatt egészen sötét lesz, ha igy borúl; akkor aztán a jeladásra egy lökéssel a Tisza fenekén legyen. Értitek?
– Meglesz irgalom nélkül, kapitány úr; feleltek jó kedvvel a matrózok.
Nekünk lenn a hátunk borsózott ezen iszonyú parancs és készületek hallatára. Némelyek s köztök a gömbölyü izraelita, azt hivék, hogy a dandyn valósággal kitört a dühkór s ez az egyetlen mód szabadulni tőle; mások a kapitányt vádolák gyilkos kegyetlenséggel s álliták, hogy itt közbe kellene járni a tett meggátlására, de azért senki sem mozdult; míg nehányan sokkal nagyobb képtelenségnek tartottuk az egészet, mintsem tréfa vagy ijesztésnél egyéb lehessen.
Egyszerre azonban a gőzös kerekének forgása elállt; a kapitány szócsövén át jelt adott, mire oly locscsanás következék, mint minőt nagyobb testnek vizbe-dobása szokott eléidézni. Hajónk megállt s perczig ugy tetszett, mintha visszafelé mennénk.
Sokan kezeiket összecsapva és szörnyüséget emlegetve ugráltak fel megtudni a történteket, midőn egy tapasztaltabb utas ekként nyugtatá meg a kedélyeket:
– Maradjanak az urak, nincs semmi baj; a sötétség miatt tovább nem mehetvén, a kapitány vízbe dobatta – a horgonyt. Ez az egész.
És lőn nagy nevetés, aztán fokonkint elcsöndesült minden; a nagyobb részt elnyomta az álom, kik pedig ébren maradtak, hallhaták ama velőrázó horkolást, melyet hálósapkás útitársunk kövér torkának fűrészmalmával elkövetett.
A gőzösön töltött júniusi éjeknek azon egyetlen jó tulajdonuk van, hogy rövidek. Éjfél után két órakor hajónk ismét elindult, három után hajnalodni kezdett s négykor már fenn voltam a födélzeten, tanúja a nap keltének, mely a Tisza távoli árjából látszott szakadozott felhők közől kiemelkedni. A léget az éji eső felfrisité, a redőtlen sima folyam piros hajnalhasadást tükrözte vissza, míg két oldalt hosszasan levonuló két habfodor, olyforma, minőt a viz szinére hosszában fektetett kötél okozna, a vízmeder rendes széleit jelölé, melyeken túl a végtelen ár ömlik el.
A gyönyörű reggel kárpótolta a nyugtalan éjet. Hat óra tájban mindenki talpon volt már, kivéve a Tisza-Bőnél elkésett urat, ki az éjen át hely szűke miatt csak keveset alhatván, helyre akarta hozni az elmulasztottakat s a megürült pamlagon talán eldorádói gőzös kényelmeiről álmodott.
Fenn és lenn reggelihez tétettek készületek s a köz beszéd a dandy mult éji esetéről folyt. Maga a hős azonban nagy meglepetésünkre sehol sem volt látható. Az ifjak egyike a második helyet is összekereste, minden zugot felkutatott, de a dandyt sehol sem találta. A kormányos szerint partra senki sem szállítatott. Hova lett tehát? Voltak, kivált a nők között, kik komolyan aggódni kezdtek, hát ha csakugyan ő volt az éji locscsanás alkalmával lemerűlt áldozat!
Hogy olvasóimat Czieraff barátunk sorsa iránt tovább függőben ne tartsam, elmondom, hogy őt a mult éjen csakugyan víziszony lepte meg, mit benne a kapitány erélyes intézkedése idézett elé. Egészen ártatlan volt-e a kapitány s a pár matróz a tréfában, vagy pedig a parancs ugy volt intézve, hogy azt a horgonyon kivűl más élő lényre is lehessen érteni? mai napig sem tudtam elhatározni; annyi azonban bizonyos, hogy Czieraff azt kizárólag saját személyére kiadottnak hivén, képzeletet meghaladó rémület és iszony fogta el a sötét eszmétől, hogy „mihelyest besötétedik, három izmos matróz által irgalom nélkül a Tisza fenekére vettessék.“
Fogai és térdei összevaczogtak félelmében; de mégis megemberelte magát s a matrózok egyikének sok pénzt igért, ha valami csellel megmenti vagy elbujtatja őt. A matróz vállalkozott s a dandyt, előre lefizetett husz ezüst forintért, a matróz-karám egyik függő ágyának pakróczai közé rejté el. A helyzet nem volt ugyan kényelmes, de annál rondább és népesebb, mert a menekvő csakhamar minden oldalról kezdé érezni, mily jó volna most egy fél-meszely persiai féregvesztő por! Pedig, kivált eleinte, fülig kellett takaróznia, nehogy kutatás esetére fölfedeztessék; a szűk sötét karám fojtott legében csurgott róla a veriték, szive gőz-gép gyanánt dolgozott s e közben a locscsanást sem hallotta, mely talán enyhített volna méltó aggodalmain.
Ez volt tehát ama felséges mód, melylyel ő jó fekhelyre tett szert. Az éj egyébiránt nem barátja az embereknek; a reggel új reményt és bátorságot csöpögtetett belé, de ez valóban csöpenként is tért vissza, mert hősünk csak akkor mert fektéből mozdulni, midőn meghallá, hogy a rofi állomáshoz közeledünk.
Rofnál kikötve, gőzösi ismerősinktöl bucsuzánk s különösen a szelid szép nőcskétől, kivel nőm legtöbbet s legörömestebb társalgott. A partról még egyszer visszatekintve, egy alakot láttunk a második helyi utasok tömegéböl kibontakozni s egy kezében börönddel a másikban úti-táskával kifelé törekedni. Alig, hogy épen ráért, mert kilépte után a padlók rögtön bevonattak s a gőzös tovább indult. A dúlt vonásu poros, borzas alak Czieraff barátom volt, hirtelen megjelenése az utasok közt általános vidámságot idézett elé, mit még inkább növelni látszott ama körülmény, hogy a Tisza-Bőnél elkésett nagy alvó ismét keservesen nézett a födélzetről az elhagyott part felé.
Rof környékén töltött két kedves nap után Lajos barátomhoz rándultam, ki Rof és Tiszafüred közötti falusi jószágán szenvedélyes gazda s év óta boldog férj. Első gondja volt nejét nekünk s minket nejének bemutatni.
– Ah, mily derék, hiszen mi már ismerjük egymást! szólt csaknem egyszerre s meglepve a két nő.
– A növeldéből talán? kérdé Lajos.
– Nem oly régen; ezelőtt két nappal a gőzösön utaztunk együtt; mondá férjének a szelid szép nőcske.