Honalapító Árpád a vérrel szerzett új hazában táborjárást tartott s a kijelölt határpontokon a földbe leszúrt dárda azt jelenté: ne bántsd a magyart!
E tábortjáró csapatok egyike forró nyári nap estéjén Sajóvölgyében a martos folyó partján ütötte fel tanyáját s mig az öregebbek Bors az öreg vezér körűl gyülekeztek, az ifju hősek kisebb csoportozatokban a közel lefolyt harczias idők eseményeiről beszélgettek harmatosúló illatos füvön a csillagos ég alatt.
A leventék zajos vidám sorából Kelemér nem csak feltűnő delisége, de búskomoly hallgatagsága által is kivált. Első volt ő a csatákban, de utólsó az áldomásoknál, hol többi társai a harcz torát vígan ülték meg. A szűzeknek érte hasztalan epedő serege „bús dalia“ néven ismeré őt.
Komolyságának oka következő volt. Születésekor a legöregebb táltos, egy köztiszteletben álló galambősz agg, azt jóslá fölötte, hogy ha csak fel nem találja ama hajadont „kit nem apa nemzett s kit még halandó szeme nem látott“ szivét a legbájosabb hölgy sem fogja szerelemre indíthatni. De hogy e választott merre és hol legyen feltalálható, ez több volt, mint a mennyit a táltos a jövőben olvashatott.
E jós-szó súlyát Kelemér csak ifjuvá serdültekor kezdé érezni, akkor, midőn a szerelem szüksége keblében felcsirázott s e titkos benső ösztönnek megfelelő lényt találni képes nem vala. S lehetett-e legkisebb reménye is párjáúl oly szűzre akadhatni „kit nem apa nemzett, kit halandó szeme még nem látott?“ Egyéni bátorságán kivűl e végzete fölötti kétségbeesés vitte őt a csaták legelszántabb rohamába s ugyanez tette őt búskomolylyá ott, hol mások víg kedv zajának éltek.
Most is e hideg közönyösségbe sülyedve szótlanúl hevert a rögtönzött gyeptanyán s alig ügyelt a körűlte zsibongó élénk szófolyamra, míg figyelmét egy vidékbeli púpos félszemű törpe öreg sajátszerű előadása nem kötötte le. A púpos ember a körbe gyűlt vitézeknek helybeli szokásokról, életmódról, eseményekről érdekes dolgokat beszélt s különösen e szavai ébreszték fel Kelemért néma elmerengéséből:
– „Őrizkedjetek ó hős lovagok, szólt a púpos, a Borzova körűli hegységet hold töltekor éjféli időben megközeliteni. E hegyek egyikének teteje mély katlanná van behorpadva s lenn a tágas mélyületben egy iszonyú öblű barlang előtt legforróbb nyárban óriási jégcsapok függenek, valamint a bejárás is alól felűl jéggel van bevonva. Nehány lépésnyire be lehet a jég-csarnokba menni, de aztán meredeken s zugosan hajlik le a síkos út, melyen lemenni akarni annyi volna mint bizonyos halál torkába rohanni. – Ha a hold telik, éjfél tájban megragadó bűvös dal hallszik a mélyületből. Ki ezen távolból lágyszelíden hangzó éneket hallja, legottan legyőzhetlen szender által nyomatik el s álmában a gyönyörű énekesnőt látja. Ámde hajnalban felébredve, soha többé álom nem jő szemeire s a leglángolóbb szerelem és kínos álmatlanság közt rövid időn halálra kell epednie. S azért őrizkedjetek ó leventék a borzovai hegyek vadjainak üldözésétől, hogy az átok alá vett hely közelébe ne tévedjetek!“
A hallgatók egy része az egész jégbarlangot, éneket és álmatlanságot mesének vette; a másik rész ármányt s titkolózási érdeket vélt alatta rejleni; voltak kik némi hitelt adtak a púpos szavainak, de nem törődtek tovább a hallottakkal; csak Kelemér tépelődött nyugtalanúl s ébren egész éjjel a láthatlan énekesnő által felgyújtani szokott szerelem eszméjével.
Következő nap pihenés és áldomás napja volt s a „bús dalia“ a vigadók sorából ellopózva, tegzével és gerelyével az erdős hegyeknek vette útját. Az éjen át határozattá ért benne a szándék meghallgatni a bűvös dalt s aztán meghalni, ha kell, de legalább – rövid ideig bár és birhatlanért – átérezni a szerelem üdvét, kínját.
A lombkoronás csererdők magányában a púpos jött elébe, ki a táborból tegnap észrevétlenűl veszett el. Kelemér rendkivűl megörűlt a találkozásnak s kérte a törpét, jelölné ki neki a borzovai hegység barlangjához vezető legrövidebb utat.
– S ismered-e ifju magyar hős az általad keresett hely veszélyeit? kérdé félszemével hunyorítva a púpos.
– Hallottam tegnapi előadásodat s el vagyok határozva! felelte a dalia oly szilárd hangon, hogy a púpos minden további szót feleslegesnek tartva, vezetőűl ajánlkozott. Ritkán járt erdei ösvényeken, hol a soha meg nem riasztott őzike is bátor szemekkel bámult reájok, haladva: mint a nap nyugodni szállt s keleten a hold telő arcza merűlt fel, egy magas hegy tetejére értek. A hegytető lapos kopár sík volt, hol zöldet csak a földből kinőtt nagyobb kövek mohain látott a szem.
– Közel vagyunk leventém, szólt itt az egész úton hallgatag törpe kalauz, – közelebb, mint vélnéd. Csak nehány lépést még – így – s most tekints le!
Borzasztó meredek szélén állottak. Lenn a tágas mélyületet köröskörűl egyenesen felnyúló tömör sziklafal foglalta be. A völgy sürű vad fákkal volt ellepve melyeknek sötét zöld lombjai – bár legkisebb szellő sem lengett – bánatosan suttogtak. A letekintők arczára alúlról hives légvonal tolúlt.
– E vad elzárt völgyben van a jégbarlang, melyről tegnap beszéltem. Ha áll határozatod s közelébe jutni ohajtasz, elvezetlek az egyetlen lejáráshoz.
Kelemér szó nélkül követte vezetőjét a helyig hol a rézsút lenyúló szirten, bokrokba s ág-bogakba fogózva lebocsátkozni lehetett. A púpos itt kissé gúnyos hangon sok szerencsét kivánt az ifju hősnek s hirtelen eltávozott; a szerelmet kereső ifju pedig rettenthetlenűl kezdé meg a vakmerő utat.
Fokonkint, a mint leebb jutott, hidegebb lőn körűlte a lég; bár ő a szellet hűs legyintését csak izzó arczain érezé, sőt még jótékonyan hatott az reá a benső titkos tűz ellen, mely ereiben elömlött s mely megóvta őt a téli dermeteg befolyás ellen, midőn a csodás barlang torkolata előtt állott meg.
A púpos előadása eddig szóról szóra valósúlt. A falegyenes barna szirthomlokzatba sok öl magas és roppant széles torkolat nyílt, melyben kékes ködpárázat röpkedett. A félkörben lehajló boltozatról óriási jégcsapok függöttek, mint megannyi hegyével lefordított torony. A homályos csarnokból fagyos légzet csapott fel; s midőn Kelemér a sima jégpadlón nehány lépést tőn, benézett ama meredeken lefutó jégsikátorba, mely az egy arasszal tovább haladót örökre, menthetlenűl elnyeli.
A völgykatlan perczről perczre sötétebbé vált s míg fenn a bércztetőn a bucsúzó nap végsugarai ragyogtak, lenn már éji homály terjengett az egymásra hajló s összeölelkező ágú fagyalfák vad sűrüjében. Egyszerre azonban bágyadt ezüst világosság ömlött el a sudarakon – a nap uralmát a teli hold vette át s bánatos arczával mélán tekinte le a barlang előtti vén iharfa alá telepűlt leventére.
Ez, soha nem tapasztalt feszülésben érzé tág mellét elszorúlni, mi félelem épen nem, de ama közönyös nyugalom se volt, mely eddig ezen ércz mell alatti szivet soha szokottnál sebesebben dobogni nem engedé. Sejtelme mondá, hogy végzetszerű sorsa megfejtéséhez áll most közel – s ki maradhatna ilyenkor nyugodt?
Midőn a hold az ég gyér csillagú boltján oly magasra lépett, hogy a völgykatlanba függőlegesen tekintene le s itt a fák sudarai árnyat sem vetnének: Kelemér egy távoli mondhatlan édes hangot halla megcsendűlni s elmaradó léhlzettel erőszakosan lüktető szivére szoritá kezét. E dal elhaló rezgése oly tündéri volt, mintha a hold ezüsthúrokká vált sugárain játszanék a szellő; oly andalitó oly megkapó folyamú, hogy mennél közelebbről hangzott, annál szédítőbben hatott az érzékekre s midőn végre határozott pontként a jégbarlang mélyéből származása kétségtelenné lőn, a bűvös kéjmámorban ringatózó ifju szemeit lankadtan lehúnyá, ámúlt feje kezéről lehanyatlott s eszméletét vesztve mély álomba merűlt…
Világos nappal volt mire felébredt; előtte pedig a púpos állott, hosszú karjait mellén keresztbe fonva s még gúnyosabb kifejezéssel csúf vonásain, mint midőn távozék.
– Na s mint elégitett ki az álomlátás daliám? kérdé gonoszúl hunyorítva félszemével.
– Ő az! ő az! kiáltá, inkább az álomeszméket folytatólag mint a törpének felelve Kelemér – ő az, „a nem apától nemzett, a soha nem látott“ a legdicsőbb, legbájosabb szűz, ki szívemet lángoló, elhamvasztó, őrült szerelemre birta!
– Ezt mondta még eddig mindegyik, kinek álmában a kis boszorkány megjelent; jegyzé meg vigyorogva a púpos – s miután egyenkint valamennyi ohajtá birni őt, úgy hiszem te sem lész roszabb a többinél?
– Igen, birnom kell őt, mondá hévvel s elragadtatva az eddig érzéketlen s most egyszerre túláradó szerelmű levente, – de hajh! tevé hozzá szép fejét búsan lecsüggesztve, hol, mikor és mikép találhatom fel?
– Erről majd később szólunk; most jer elébb s tudd meg tőlem ki és mint jutott ide a bájos tündér, ki egész lényedet oly hatalmasan megigézte. Aztán nyilatkozz, el akarod-e fogadni a hozzá vezető eszközöket azon az áron, melyet ezért én kivánandok?
– S tehetnéd-e ezt? hatalmadban állana e mód? kérdé kétkedőleg az ifju s feltekinte a törpére – de ez nem volt többé látható, helyette egy bozontos hajú és szakállu óriásra esett bámuló nézelete.
– Válaszom ez; szólt az átváltozott – nevem Baradla, a természet titkai bűvészetem előtt tárva vannak. Jer, kövess! – s ezzel kézen fogva a leventét, szélsebesen vitte őt magával lakába, mely egy hegy roppant ürege volt s ma is Baradla név alatt ismeretes.
– Messze innen, a föld északi végcsúcsán, hol a nyugvó nap tűzkoronát visel s utána az ég ezer színben lángoló sátorrá gyúl ki – kezdé beszédét a bűvész; a fagyos tengereken felhőkig nyúló jéghegyek emelkednek s ezek közt lakik tündérszolgái körében a jég-király. Szil-nek az ősz jégkirálynak sok századévvel ezelőtt egy gyönyörű lánya volt, kit ő azonban a legmagasabb jéghegy bástyázatai közé magányba zárt el, mert szabályúl az állt a jégországban, hogy a második ivadékát megérő király uralmát veszti s más lép helyébe. A szép Szili tehát örökös magányra volt kárhoztatva s unalmas egyhanguságban, de soha nem öregedve epedte le a századokat. Történt, hogy egy hajnali szomorú sétája közben hófehér s édes illatú jégrózsára talált. E pillanat óta szíve titkos vágyai e rózsában öszpontosúltak. Ezt ápolta, ölelte csókolta ő egész szerelemmel. E fölött a virág kristály levelein minden éjen át ragyogó mézédes harmat gyűlt s izlelése Szilinek részegitő kéjérzetére lőn. Egy este azonban a jégrózsa eltűnt – Szili pedig egy csodaszépségű kis leánygyermeknek lett anyjává. Az uralmát vesztett jégkirály bőszültségében feneketlen mélységbe taszitá le leányát; unokáját pedig a kis Sziliczét túl a tengereken egy számára alkotott jégbarlangba zárta. E jégbarlang az, mely előtt te egy egész hónapig aludtál; a jégkirály bájban mindent felülmúló unokája az, kinek énekét hallád, kinek képe álmodban megjelent. Halandó szeme soha még nem látta őt; temérdek ifju álmatlanúl sorvadt el már miatta, még több – ki segélyemmel képes lőn a rejtekbe hatni, nem sietve kellőleg, mielőtt hozzá érhetett volna, jégszoborrá fagyott. S ezt előre mondom, hogy tudjad, mily veszélyes útra vállalkozol.
– Az árt! az árt! – Kiálta nyugtalanúl az ifju, – kivánd bár véremet, életemet az üdv egy rövid perczeért!
– Csendesen; szólt Baradla, ki e közben ismét elébbi púpos törpe alakját ölté magára; sem egyiket se másikat nem kivánom – egészen. Mindössze csak nehány évet kérek, mely a te életedből az enyémhez fog csatoltatni. Mert látod, minden hatalmam mellett eként kell tengetnem lételemet. S most, először is adj fürteidből egy szálat és ereidből három csepp vért.
Kelemér minden habozás nélkül teljesité a parancsot.
Baradla a hajszál végét a földbe ülteté, az ifju véréből három cseppel megöntözé s im szemlátomást zöld növénnyé terjedett az, melynek bokrosodó ágai rügyezni, leveleket hajtani kezdtek; s percz múlva már a kis fa tele volt apró vérvörös bogyókkal.
– E bogyók, szólt a púpos, utat fognak neked nyitni a barlang mélyébe vezető s különben járhatlan sikátoron. Minden leszakitott s magad elibe vetett szem alatt gránitlépcsővé vál a meredek sima jég. A lépcsőzeten lehaladva, hosszu jég folyosókon fogsz végig menni, míg a pompás terembe érsz, hol a gyönyörü s örök fiatalságban élő tündérleány lakik. Fogd őt kezénél s vezesd ki börtönéből. De kettőre teszlek figyelmessé. Először: oly sietséggel járj, hogy egy óra alatt visszatérve ismét künn légy, mert a granit lépcsőket ezen időn túl megmászhatlan jéglemez vonja újra be s akkor benn rekedsz mint már sok előtted; másodszor; tudd meg, hogy e vérvörös bogyók mindenike egy egy hó életedből, mi általad leszakítva és elvetve, azon esetre, ha a barlangból többet vissza nem térnél, az én napjaimat növeli. – Ezek a feltételek; ha áll az alku törd le tövéről a fácskát, vidd maggaddal s kisértsd meg szerencsédet. –
Kelemér a bűvész előadásából meggyőződvén, hogy a neki szánt bájdús hölgy „kit nem apa nemzett s kit halandó szeme soha nem látott“ a jégbarlang fogoly tündérnője: elszánt bátorsággal ment sorsa elébe s minden válasz helyett letörte tövéről az apró vérvörös bogyókkal sürűn megrakott fácskát.
Az alku e szerint meg volt kötve s Baradla a törpéből ismét óriássá nyúlva, még sebesebben mint jövet vitte magával a leventét s tette le a sötét völgykatlanban a kék ködpárás barlang-torkolat előtt. Gúnyos mosolya most már valóságos hahotába tört ki, melyet a völgy még rögtöni eltűnte után is viszhangozott. A káröröm sátáni gúnykaczaja volt az; a bűvész jól tudta az ifju előtt elhallgatott ama körülményt, miszerint Szilicze barlangja olyszerű varázs alatt áll, hogy minden oda belépő, mielőtt még a tündért megláthatná, jégszoborrá mered elébb utóbb a szerint, a mint életében több vagy kevesebb hölgycsókot élvezett. Eladott életét pedig aztán az álnok és csábitó Baradla örökli. –
Ismét oly holdfényes éj következék mint első alkalommal, épen egy hó előtt, bár az ifju ezt csak tegnapnak hivé. Éjfél tájban ismét megzendűlt a távoli halk, andalító ének, de hatása többé nem álomhozó, sőt ellenkezőleg buzdító, lelkesítő volt.
Kelemér határozottan a ködlő csarnokba, a meredek jégsikátor szélére lépett, habozás nélkül szakíta le egyet a bogyók közűl s maga elibe veté. A helyen, hova az esett, vörös kő-lépcső pattant ki a vastag jéglemezből. Az elsőt második harmadik negyedik követte – az ének fokonként tisztábban s közelebbről hallszott s az égő vágy által ragadott ifju nem elégelte a lassú haladást, marokkal szórta maga elébe a bogyókat, csak hármat hagyván meg a fácska ágain. Az élet nem kimélt hónapjai árán egy percz alatt hatszáz granit fokú lépcsőzet csavarodott le a mélységbe; a delejes erő által vont levente a másik percz alatt lesietett ezen s leérve, egymásba nyiló magas fényes termeken s ezeket összekötő folyosókon ment végig, nem ügyelve a mozdulatlan jégszobrok merev szemekkel reá bámuló alakjaira, melyek mellett minden lépten elhaladott. Ama szerencsétlen ifjak szobrai voltak ezek, kik Szil az egykori jégkirály által e helyre tett varázs következtében, czélhoz érhetés előtt jéggé változtak s kiknek életét most a csalárd púpos élte. Jelmezeik arra mutatának, hogy különböző nemzetek és századok gyermekei.
A „bús dalia“ keblét azonban lángolóbb tűz hevité, mint valaha s fel nem tartóztatva lépett a legékesebb legtündöklőbb kristálypalotába, hol a jégkirály unokája, a leirhatlan bájában mindent felűlhaladó szűz, kezében hófehér liljomot tartva, egy trón-emelvényen űlt.
A szeme fényét vesztő s túlvilági kéjben úszó levente a trón előtt féltérdre esve, csak ennyit mondhatott:
– Fölleltelek végre, téged, a nekem igértet „kit nem apa nemzett, kit halandó szeme soha még nem látott“!
Szilicze pedig lélekbe rezgő hangon ezt válaszolá:
– Eljőttél végre, szívem rég várt, rég epedett ifja; te a nekem szánt, az egyetlen „kinek ajkain soha még nő csókja nem égett“!
S ezzel leszállva magános trónjáról, szeliden felemelte a térdelőt, és egy kezével ennek kezét, a mással még mindig a liljomszálat tartva, kifelé indúlt véle a földalatti csillámló termekből.
A jégszobrok mellett elmenve, Szilicze ezek mindegyikét a hófehér liljom szál végével érinté s tüstént mindenik visszanyerte egykori testalkatát, vérét, életét, és hódoló tisztelettel követte az ifju párt; annyira, hogy midőn a már-már jegesülő granit lépcsőzeten fel a nyílt csarnokba értek, e kiséret háromszáz megmentettből állott.
A pillanatban, midőn ezek közűl az utólsó is fel lőn a varázstól szabadítva, távoli tompa dördűlet volt hallható.
– Baradlát, a gonosz bűvészt elérte méltó büntetése; szólt környezetéhez Szilicze – a hegynek ama végcsúcsa, melynek ürében lakott, véle együtt örökre elsülyedt. Századokon át bitorolta ő a tőletek elcsalt életet s ez most reátok visszaszállván, neki egyetlen percze sem maradt. – Ő volt nagy atyámnak azon irígy ellensége, ki a bűvös jégrózsát anyám elibe játszá, hogy megrontsa véle őt s az öreg jégkirály uralmát. Ez engem, a jégtündérek honából száműzöttet, e palotába oly titkos határozattal zárt el; hogy csak oly ifju mindent feláldozó szerelme hozhasson ki innen, ki soha még – tettleg, vágyban, gondolatban vagy álomban nőt nem csókolt; más lemerészkedő pedig lelketlen tömeggé jegedjen, mig az engem kötő varázs megszűntével életét visszaadhatom. E varázs megtört régen várt jöttöd által szerelmes, tiszta, hős leventém, ki a boldogtalan tündérleányt boldog halandóvá – mert nőddé s első csókodra érdemessé teszed!
Mondá Szilicze s a jégbarlang torkolatából a völgy pázsitára lépve, kezéből a liljomszál ezüstlő köd gyanánt enyészett el – Kelemér pedig mennyei üdvtől feszülő keblére ölelé a föld legbájosabb hajadonát.
A háromszáz – bolgár és szláv, morva és khazar, hun, avar és csabamagyar ifjakból a jéggé változás hosszú korszaka alatt kihűlt az őrjöngő láng s megmentőik iránti mély hálaérzetből ezentúl urok és úrnőjükként tisztelékőket. Egy részük nem messze a jégbarlanghoz, hol elbűvölve valának, – más részük pedig alább a Sajóvölgy egy erdős vadregényes zugában telepűlt meg s az új telepeket boldog úr- és úrnője neveiről Szilicze és Kelemérnek nevezé el.
Mindez ősidőkben, midőn e földet még tündérek is lakták, közel ezredéve történt s mint régi dologról mondani szokás: talán már nem is igaz. Annyi bizonyos, hogy a hegytetőbe horpadt mély völgykatlan s ebben a jégbarlang, a torkolat boltívéről nyárközépen lefüggő óriási jégcsapokkal s úgy mint azt e rege folyamán tájképezni igyekvém, mai nap is látható Torna megye Borzova és Szilicze helységei közt.