(WASHINGTON IRVING. Alhambra.)
Hajdanában egy kemény öreg lovag volt Alhambra várparancsnoka, ki egy kezét háborúban vesztvén el, közönségesen félkezű parancsnoknak nevezteték. S ő valóban sokat is tartott arra, hogy régi katona, bajuszát szeméig pödré fel, tábori csizmákat s egy nyárs-hosszú toledói kardot viselt, ennek markolatában tartván zsebkendőjét.
E fölött nagy mértékben makacs, szőrszálhasogató s büszke volt ő rangjára és kiváltságaira. Parancsnoksága alatt, Alhambrának mint királyi palota és uradalomnak, szabadalmai szigorúan védve voltak. Senkinek, ha csak nem volt magas rangbeli, nem engedte meg lőszerrel, karddal, sőt még bottal sem a várba lépni; minden lovas a kapunál leszállni s lovát kantáron vezetni tartozott.
Már pedig, miután Alhambra dombja Granada kellő közepéből emelkedik, mintha a fővárosnak volna valami kinövése: a tábornoknak, ki a tartomány főnöke vala, nagy boszuságára volt ezen imperium in imperio, e kis független állomás, kerületének közepette. A jelen esetben ezt még boszantóbbá tette az öreg parancsnok ingerlékeny féltékenysége, mely a tekintély s helyhatóság legcsekélyebb kérdésében azonnal szikrát fogott: úgy szinte csavargó és fegytelen jelleme a népnek, mely lassanként befészkelte magát a várba mint egy szentélybe, s onnan a városi becsületes lakosok rovására csalás és rablásokkal rakonczátlankodott.
E szerint a tábornok és a parancsnok között örökös vita és epéskedés létezett, ez utóbbi részéről annál dühösebb, a mennyiben – méltósága csökkenését két szomszéd hatalmasság közül rendesen a gyengébb szokta inkább félteni. A tábornok díszes palotája a Plaza Nueván, közvetlenül az Alhambra hegy tövében állott s itt az őrök, cselédek és városi tisztviselők örökké tisztelegtek sürögtek és forogtak. A várnak egy kiálló bástyázatáról épen e palotára és térre nyilt kilátás; e bástyázaton járt alkalomszerüleg az öreg parancsnok fel s alá, toledójával oldalán s éles vizsga szemekkel tekintve le vetélytársára, miként a sólyom tekint le a prédára száraz ágon lévő fészkéből.
Ha lement a városba, ez mindig nagy díszmenettel történt; lóháton, testőreitől környezve; vagy pedig disz-hintajában, egy, nyolcz öszvér által vont s faragványos fa és aranyzott bőrből összeállitott ócska és ormótlan spanyol bárkában, futárokkal, fulajtárokkal és inasokkal s ily alkalomkor azt hivé, hogy minden nézője csodálat és tisztelettel bámulja őt mint várurat, ámbár Granada elménczei, különösen a tábornok palotája körül henyélkedők, gúnyosan mosolyogtak e kisszerű pompán s alattvalói csavargó jellemére vonatkozólag, „a koldusok királyának“ csúfolák őt.
A két katonás vetélytárs közötti vitának egyik legkifogyhatlanabb forrásaúl ama, a parancsnok által igényelt jog szolgált, hogy mind azon árúczikkek, melyek a várőrség használatára szükségesek, vám-mentesen vitessenek a városon át. E kiváltság fokonként elharapózó csempészetre adott alkalmat. A vár bensejében s a környék számtalan barlangjában csempészek ütötték fel tanyájokat s a várbeli katonák egyetértésével, tenyésző üzletet rendszereztek.
A tábornok figyelme fel lőn gerjesztve. Értekezett törvénytudó tanácsosa – és factótumával, egy ravasz és bajszövő escribano vagy is jegyzővel, ki nagyon örült az alkalomnak Alhambra öreg potentát-ját zavarba s törvényies cselekbe keverhetni. Azt tanácsolá a tábornoknak, hogy el ne áljon jogától a város kapuján bejövő minden vonatot megvizsgáltatni s e tárgyban egy hosszú jog-követelési levelet irt. A parancsnok egyenes lelkü s tetőtől talpig öreg katona volt, ki az escribanokat az ördögnél is jobban gyűlölte s különösen a kérdésben lévőt jobban mint valamennyi többi escribanot.
– Micsoda! mondá dühösen pödörve bajuszát, a tábornok a toll emberét használja fel engem bajba keverni? megmutatom neki hogy egy öreg katona nem ijed meg a tudákosságtól.
Kapta tollát s egy rövid, tyúkláb iratú levelet firkantott, melyben, nem tartván méltónak ok-adatokba bocsátkozni, kutatástól-ment behozatali jogához ragaszkodék s kijelenté, hogy minden vámtiszten fényes boszut áll, ki szentségtelen kezét az alhambrai zászló védelme alatt lévő szállitmányra meri tenni.
Mialatt a két hatalmasság közt e kérdés tárgyaltatott, történt hogy egy, a várőrség számára való szerekkel megterhelt öszvér érkezett egy napon a Xenil kapuhoz, melyen s a külvároson át vezetett fel az út Alhambrába. A szállitmányt egy nyakas öreg káplár vezénylé, ki sok ideig szolgált a parancsnok alatt s szive szerinti ember volt; ép oly rozsdás és kopott mint egy ócska toledo kard. A város kapujához közeledve az öreg káplár az öszvér nyergébe tűzé Alhambra zászlóját s tökéletes feszesre nyujtva ki magát, bátran ment előre, ama oldal pillantásokkal, minőkkel a kakas megy át az ellenséges téren, minden pillanatban készen a csipésre és veszekedésre.
– Megállj, ki vagy? kiáltá a kapu melletti őr.
– Alhambrai katona; felelte a káplár oda sem pillantva.
– Mit viszesz?
– Élelmi szereket az őrség számára.
– Mehetsz.
A káplár előre ment, kisérve a szállitmánytól, de alig haladott nehány lépést, midőn egy egész zuhataga a vámtiszteknek, rohant ki elébe egy kis őrházból.
– Hallo hó! kiálta a főnök. Öszvérhajtó, megállj s bontsd fel a kötegeket.
A káplár megfordult sarkán s csata állásba helyezte magát.
– Tisztelet Alhambra zászlójának, mondá; e tárgyak a parancsnok tulajdona.
– Mit nekünk parancsnok mit nekünk zászló? Öszvérhajtó mondom, megállj.
– Saját vesztedre állitod meg a szállítmányt! kiáltá a káplár, felhúzva puskája sárkányát. Öszvérhajtó, előre!
Az öszvérhajtó jót húzott az állatra; a vámtiszt elébe ugrott s megfogta a kantárt; mire a káplár felkapta fegyverét s agyonlőtte őt.
Az utcza rögtön fellázadt. Az öreg káplárt megfogták s nem kevés ütés rúgás és döfés után, mi Spanyolországban a néptömegtől rendesen kijár, előizeként a törvényszabta későbbi bünhödésnek, lánczra verték s a városi börtönbe vitték, társainak megengedtetvén az átkutatott szállítmánynyal Alhambrába felmehetni.
Az öreg parancsnok meghallván káplárja elfogatását s a zászlóján elkövetett méltatlanságot, iszonyú dühbe jött. Egy ideig idestova járt a mór csarnokokban, a bástyákon szaladgált s tűz és kard tekinteteket szórt le a tábornok palotájára. Ki szellőztetvén első felindulását, követet küldött a káplár kiadatásáért, miután kizárólag őt illetné a jog, a vezénylete alá tartozók fölött biráskodni. Az örvendező escribano tolla által segitett tábornok nagy hosszasan felelt, hogy miután a merény a város falai között s a polgári tisztek egyike ellen követteték el, az ügy világosan az ő helyhatósági köréhez tartozik. A parancsnok követelése ismétlésével válaszolt, mire a tábornok egy még hosszabb s még törvényesebb élű viszon-választ adott; a parancsnok egyre tüzesebb s követelőbb, a tábornok egyre hidegebb és terjedelmesb lőn irataiban, mig nem az oroszlányszivű öreg katona tökéletes dühben őrjöngött hogy a törvényies perlekedés tömkelegébe ennyire bebonyolíttaték.
Mig a ravasz escribano ekként mulatá magát a parancsnok rovására, a káplár ellen vizsgálat intézteték s ez előhozaték a fogház egy szűk börtönéből, melynek csak egy kis rostélyzott ablaka volt, hol vas-gyúró arczát mutathatá s barátai vigasztalását elfogadhatá.
Az ernyedetlen escribano, régi spanyol szokáshoz képest az irott tanúbizonyságokból egész hegyet tornyoza fel, mikkel a káplár végképen legyőzetett. Gyilkolási vádban marasztaltatván el halálra lőn itélve.
Hiába kért és fenyegetőzött a parancsnok, Alhambrából. A végzetszerű nap felvirradt, a káplár in capilla, vagy is, a börtön kápolnájába tétetett ki.
Az öreg parancsnok látván, hogy a dolog már végletekig megy, elhatározá személyesen vetni magát közben. E czélból kirendelé disz-hintóját s ebben, testőreitől környezve, legördült az Alhambrából a városba vezető fasorok közt. Az escribano házához hajtatván, a kapuhoz hivatá őt ki. Az öreg parancsnok szeme fénylett, midőn a törvény emberét öröm vigyorogva látta feléje közeledni.
– Mit hallok, kezdé, ön katonáim egyikét halálra itélteté?
– Csak a törvény értelmében – a legszigorúbb igazság szerint, mondá az önmagával megelégedett escribano, torkát ráspolyozva, és kezeivel szárazra mosdva. Megmutathatom excellentiádnak a hitelesitett tanúvallomásokat.
– Hozza ön ide, felelt a parancsnok. Az escribano hivatalszobajába rohant, végtelenűl örvendve, hogy ismét alkalma nyilt eszélyességét a daczos aggastyán rovására kitüntethetni.
Egy zsák irattal tért vissza s egy hosszú vallomást kezde ügyesen pergő nyelvvel olvasni. Ezalatt temérdek ember csoportosúlt össze, előre nyújtott nyakkal s tátott szájjal hallgatózva.
– Kérem önt nem jönne ki azon tolongó csordából, ide mellém a hintóba, hogy jobban halhassam szavát; mondá a parancsnok.
Az escribano a hintóba lépett; az ajtó pillanat alatt reázáródott, a kocsis megsuhintá ostorát s öszvérek, hintó, őrök, minden, villámgyorsan elvágtatott, bámész ámulatban hagyva ott a sokaságot. A parancsnok meg sem is pihent addig, mig ragadmányát Alhambra legerősebb börtöneinek egyikébe el nem helyezé.
Katonai modorú fegyverszüneti zászlót külde le ekkor, egyezkedést ajánlva – a jegyzőt a káplárért. A tábornok sértve érezé büszkéségét; megvető tagadással válaszolt s a káplár kivégzésére egy erős magas bitót állítatott a Plaza Nueva közepén.
– Ho ho! igy játszunk hát? szólt a parancsnok s rendeletéhez képest rögtön bitófa emeltetett a Plaza Nueva-ra tekintő bástyafok kimeredő szélén.
– S most, felelt a tábornok követének, akasztassátok fel, ha úgy tetszik, katonámat, de ugyanazon perczben, melyben ő lenn a téren függend, nézzetek fel s látni fogjátok, mint veri össze bokáit a légben az escribano.
A tábornok kérlelhetlen volt; katona csapatok foglalák el a tért, dobok pörögtek, a harangok meghúzattak. Roppant műkedvelő csapat gyülekezett össze nézni a végrehajtást. Másrészről, a parancsnok is kirendelé a bástyafokra a várőrséget s a Torre de la Campana-ban meghuzatta a jegyző halál harangját.
A jegyző felesége, egy egész apró escribano ivadékkal maga után, tolakodott keresztül a sokaságon s a tábornok lábaihoz borulva kérve könyörgött; ne áldozná fel férje életét s gyermekei és saját jövőjét ily büszkeségi szeszélynek.
– Jobban ismeri ön az öreg parancsnokot, mondá, sem mint kétkedni lehetne hogy fenyegetését foganatba veszi, ha ön felakasztatja a katonát.
A tábornokot legyőzék a könyek, a siránkozás s a csipegő fajzat jajveszéklése. A káplárt őrizet alatt felküldé Alhambrába, még mindig a halálra itélt fogoly mezében, csuklyás barátként; de folyvást emelt fővel és vasgyúró arczczal érkezett ez meg. Cserébe, az egyezkedéshez képest az escribano követeltetett. A nem rég oly nagy szavú elbízott törvényes ember félholtan került ki börtönéből. Minden csacskasága és önhittsége elpárolgott; haja, mint mondják, csaknem megőszült félelmében s bamba levert pofával jelent meg, mintha már nyakán érezné a kötelet. A vén parancsnok csipőjére szegezvén két karját, nehány perczig kemény mosolylyal mérte őt végig.
– Ezentúl barátom, mondá neki, mérsékeld buzgóságodat mások irányában; ne hidd magad oly igen biztosnak s mindenek fölött, jól meggondold magad, mielőtt egy öreg katonát törvényes fogásokkal akarnál kijátszani.
Vége a III kötetnek.