(WASHINGTON IRVING. Alhambra.)
Ős időkben, sok század év előtt, Granadán egy Aben Habuz nevű mór király uralkodott. Megpihent hoditó volt ő, azaz ifjabb napjait folytonos csata és zsákmányolás közt élve le, most midőn gyönge és élemedett lőn, nyugalom után sovárgott, mit sem ohajtva inkább, mint az egész világgal békében élni, s babérjait a szomszédoktól elcsikart birtokkal együtt nyugodtan élvezni.
Történt azonban, hogy ezen szerfölött eszélyes és békeszerető öreg fejedelemnek ifju vetélytársakkal gyült meg a baja, herczegekkel, kikben az ő korábbi hir és harcz vágya lángolt s kik igen sok hajlamot mutattak, őt az atyjaikon elkövetett sérelmekért számadásra vonni. Saját országának némely távolabb fekvő tartományai is, melyeket ifju ereje napjaiban kemény fegy alatt tartott, nyugalomért sovárgó jelen korában lázadással s azzal fenyegeték, hogy őt fővárosa falai közé szorítják. E szerint mindenfelől ellenség által környezve, minthogy ennek jöttét a Granada körüli vad magas sziklabérczek könnyen elfödheték, a szerencsétlen Aben Habuznak folytonos vigyázat és félelem között kelle élni, soha sem tudhatván, mely oldalról támadtatik meg.
Hiába épitetett őrtornyokat a hegyekre s helyezett minden szorosra őröket oly parancscsal, hogy éjen át tűzzel, napközben füstel adják hírül az ellen közelgtét; szemes ellenei, kijátszva minden ovatosságát, majd egy majd más vonalon, melyre nem is gondolt, törtek elő, és orra előtt pusztitva el tartományait, foglyokkal és zsákmány-rakodtan tértek a hegyekbe vissza. Volt e valaha békeszerető és pihenni vágyó hoditó, hasonló kényelmetlen helyzetben?
Mialatt Aben Habuzt e zavarok és bántalmak epeszték, egy vén arab orvos érkezett udvarába. Ősz szakálla övéig folyt le s a hajlott kornak minden jelét viselé; pedig mégis csaknem mindig gyalog jött Egyiptomból semmi egyéb segélylyel, mint egy hieroglyphekkel jelölt bottal kezében. Hire megelőzte őt. Neve Ibrahim Ebn Abu Ajeeb volt; azt mondák róla, hogy Mahomed kora óta él s Abn Ajeebnek, a próféta társai utolsójának fia, s hogy még mint gyermek követte Amru hóditó seregét Egyiptomba, hol az ottani papoktól tanulta hosszu évsoron át a sötét tanokat s különösen a büvészetet.
Mi több, még azt is beszélték, hogy ő az élet meghoszabbitásának titkát felfedezvén, ez által lőn képes két század óta élni, ámbátor már öreg korában jutván e felfedezéshez, csak ősz fürteit s homloka ránczait örökítheté.
E csodateljes öreg embert sok tisztelettel fogadta a király, ki a korosabb fejdelmek szokásához képest, az orvosokat nagy becsben kezdé tartani. Saját palotájában akart neki lakosztályt kijelölni, de a csillagász inkább egy barlangot választa, ama hegy oldalában, mely Granada városa fölött emelkedik, s ugyan az, melyen később az Alhambra épült. E barlangot ő tágabbra ásatá, annyira hogy téres magas csarnokot képeze kerek nyilással tetején, melyen ő az eget és rajta a csillagokat délidőben is szemlélheté. E csarnok falait egyiptomi hieroglyphekkel, cabalisticus rajzokkal s csillagok jegyeivel irta tele, bensejét pedig granadai mesterek által saját vezérlete alatt készített szerekkel butorozta, miknek titkos tulajdonságaikat egyedül csak ő tudta.
Rövid időn a bölcs Ibrahim megbizott embere lőn a királynak, ki minden felmerülő esetben hozzá fordult tanácsért. Aben Habuz egy alkalommal a szomszédok méltatlanságai ellen kelve ki, ama nyugtot nem engedő szakadatlan őrködést panaszlá melylyel berontásaik ellen kell magát védenie; panasza végeztével, a csillagász perczig szótlan maradt, aztán igy felelt:
– Tudd meg ó király, hogy Egyiptomban létemkor, én ott egy hajdankori pogány papnő által készitett nagy csodaművet láttam. Borsa város mellett egy hegyen, honnan Nilus völgye áttekinthető, egy kos alak állott, a koson pedig egy kakas, mindkettő rézből öntve és sarkon forduló. Valahányszor betöréssel lőn a vidék fenyegetve, a kos az ellenség irányába fordult s a kakas kukoríkolt, mire a város lakói mind a veszélyt, mind pedig mely oldalról közeleg az, megtudták, s ideje korán intézkedhettek ellene.
– Az isten nagy! kiáltott fel a békeszerető Aben Habuz; mily kincs volna nekem egy ily a környező hegyekre felügyelő kos, aztán meg egy ily kakas, mely a veszély idejében kukoríkolna! Allah Akbar! mily biztosan alhatnám palotámban hasonló őrökkel ennek tetején!
A csillagász bevárta a király elragadtatásának csillapultát, aztán folytatá:
– Miután a győzelmes Amru (nyugodjék békével) meghóditá Egyiptomot, én az ország vén papjai közt maradtam, hogy megtanuljam bálványimádó hitük szertartásait s magamévá tegyem ama titkos tanokat melyekért ők oly nagy hirben állanak. Egy ízben a Nilus partján egy öreg pappal beszélgetve ültem, midőn ez ama roppant pyramisokra mutatott, melyek az elterülő pusztaságon hegyekként emelkednek. Minden mire mi oktathatunk, szólt ő, semmi az e pyramisokban rejlő tudományhoz képest. A középső gúla kellő közepében van egy temetkezési szoba s ebben mumiája azon főpapnak, ki e bámulatos gúla épitését segéllé, s véle van eltemetve egy csudálatos tankönyv, mely mindennemű tudomány és bűvészet titkait magában foglalja. E könyv Ádámnak adatott bukása után s nemzedékről nemzedékre szállva bölcs Salamon királyé lett, ki ennek segítségével épité a jeruzsalemi templomot. Miként jött végre e gúla épitőjének birtokába, ezt csak az tudja ki mindeneket tud.
– Midőn az egyiptomi pap e szavait hallám, szívem égett e könyv birhatásaért. A hóditó sereg katonáin kivül, született egyiptomiak szolgálatival is rendelkezhettem: munkához fogtam tehát ezekkel, s a gúla szilárd tömegébe mindaddig fúrtam, mig roppant fáradsággal bensőbb és rejtek folyosói egyikébe jutottam. Ezen fölfelé félelmes tömkelegen át menve, sikerült behatnom a gúla kellő közepébe, épen ama temetkezési szobába, hol a főpap múmiája századok óta feküdt. Itt keresztültörtem a múmia külső hüvelyeit, kibontottam a számtalan lepel és kötelékből s végre megtaláltam keblén a becses kötetet. Reszkető kézzel vevém azt fel s kitapogatózva a gúlából, ott hagytam sötét és néma koporsójában a múmiát a feltámadás és utolsó itélet napjáig.
– Abu Ajeeb fia! mondá Aben Habuz; te valóban sokat utaztál s láttál csodálatos dolgokat; de hát mit használ nekem a gúla rejtelme s bölcs Salamon tankönyve?
– Épen e könyv tanúlmányozása által, ó király! lettem én jártas a bűvészet minden nemében s rendelkezhetem szellemekkel terveim kivitelében. Ennélfogva a borsai talizmán titka is ismeretes előttem, s képes vagyok hasonlót, sőt még becsesb tulajdonokkal birót késziteni.
– O bölcs fia Abu Ajeebnek, kiálta Aben Habuz; ily talizmán többet érne a hegyek minden tornyánál s a szorosok valamennyi őrénél. Alkoss nekem egy ily védszert, s álljon kincstáram egész tartalma rendelkezésedre.
A csillagász teljesítendő a fejedelem kivánságát, rögtön munkához látott. Magas tornyot építetett az Albacym hegy tetején álló királyi palotára. A torony Egyiptomból s mint állittatik, a pyramisok egyikéből hozott kövekből épült. Felső részét kerek csarnok tevé, kelet dél nyugot és észak felé nyiló ablakokkal, mindenik ablak előtt asztal állt, melyen mint saktáblán, fából kivágott kicsided lovas és gyalog sereg volt elhelyezve, képmásával együtt az e tájon uralkodó fejedelemnek. E kivül még minden asztalhoz egy hajtűnél nem nagyobb lándzsácska tartozott, melybe némi Chaldeus jegyek valának vésve. E csarnok rézajtaja mindig zárva tartatott egy nagy aczél lakat által, melynek kulcsát a király birta.
A torony tetején érczből öntött mór lovag sarkon forduló alakja volt látható, egy kezében paizsal, másban felfelé tartott lándzsával. A lovag arczczal a városra nézett, mintha őrködnék fölötte, de ha ellenség közelgett, rögtön kellő irányba fordult s kiszögzé lándzsáját.
Midőn e talizmán elkészült, Aben Habuz alig várta az alkalmat próbára tehetni erejét, s épen oly hőn óhajta most egy beütést, mint azelőtt nyugalom után áhítozott.
Kivánsága nem sokára tellyesült.
Egy kora hajnalon a torony őre hirül hozá, hogy az ércz-lovag arcza Elvira hegyei felé fordult, s hogy lándzsája egyenesen a lope-i szoros felé van irányozva.
– Pörögjenek a dobok, harsanjanak meg a trombiták csatára, s egész Granada talpon legyen! parancsolá Aben Habuz.
– Ó király, szólt a csillagász, soha se nyugtalanitsd városodat, s ne szólítsd csatára vitézeidet; nincs nekünk erőre szükségünk elűzni elleneidet. Bocsásd el szolgáidat s menjünk egyedül a torony titkos csarnokába.
Az öreg Aben Habuz a még öregebb Ibrahim Ebn Abu Ajeeb karjára támaszkodva ment fel a torony lépcsőzetén. Felnyiták a rézajtót s beléptek. A lopei szoros felé nyiló ablakot nyitva találták.
– Ezen irányban van a veszély, mondá a csillagász; jer közelebb ó király, s nézd ez asztal rejtelmét.
Aben Habuz király a piczi fa szoborkákkal megrakott sakk-táblaszerű asztalhoz lépett s végtelen meglepetésére tapasztalta, hogy azok egytől egyig mozognak. A lovak szökdeltek és ágaskodtak, a harczfiak fegyvereiket forgaták, s a dob és trombita hangja, a kardok csattogása, a paripák nyeritése olyszerü lágy halk morajba összefolyva volt hallható, mint nyáron át a méhdöngicsélés a déli árnyékban szunnyadónak.
– Tekintsd ó király, folytatá a csillagász, e jelenetet annak bizonyságaúl, hogy ellenségeid most is táborban vannak. Ama hegyek között, a lope-i szoroson kell nekik előjönni; ha rettegést és zavart akarsz csak okozni s azt, hogy életveszteség nélkül vonúljanak vissza, akkor e bű lándzsa tompa végével üss a szobrok közé; de ha vérontást kivánsz, élével vágj közibük.
A békeszerető Aben Habuz vonásai kissé elkékedének, remegő mohósággal nyúlt a bű lándzsa után, s ősz szakálla rezgett fuldokló örömében.
– Fia Abu Ajeebnek! kiálta fel; úgy hiszem egy kis vér nem fog ártani.
Ezt mondva, a bű lándzsa élével a törpe szoborkák közé vágott, néhányra a tompa véggel ütött, mire az elsők halottként terültek el, a többi pedig össze elegyedve s egymás ellen fordulva harczolt.
A csillagász alig birta a legbékeszeretőbb fejdelem kezét nyugvásra s arra birni, hogy valamennyi ellenségét ki ne végezze: végre sikerült neki őt a toronyból lehozni s a lope-i szoros melletti hegyekbe vizsgálókat kiküldeni.
Ezek oly hirrel tértek vissza, hogy a Granada előtti sierra közepén egy keresztyén had nyomult elő, de pártszakadás támadván közöttük, fegyvereiket egymás ellen forditák, s nagy vérontás után visszavonúltak a határszélre.
Aben Habuz el volt ragadtatva a talizman hatásától.
– Valahára, mondá, békében élhetek, s elleneim hatalmamban vannak. Ó bölcs fia Abu Ajeebnek, mivel hálálhatom meg neked e jótéteményt?
– Egy öreg bölcsész igényei, ó király, csekélyek és egyszerűek; csak azt engedd, hogy barlangomat illendő remete lakká alakíthassam, s meg vagyok elégedve.
– Mily nemes a valódi bölcs mérséklete! viszonzá Aben Habuz, alattomban örülve a jutalom olcsóságán. Előhivatta kincstárnokát, s megyhagyta neki, hogy Ibrahimot a remete-lak felszerelésére kivántató összegekkel lássa el.
A csillagász most több rendbeli szobát vágatott a kemény sziklában, melyek csillagvizsgáló csarnokával összefüggésben lennének; aztán pompás ottomanokkal és pamlagokkal bútoroztatá ezeket, s a falakat a legdúsabb Damask szövettel vonatta be.
– Koros ember vagyok, mondá, s nem fekhetem tovább csontjaimmal kő ágyakon, s e nyirkos falakra is szükséges a lepel.
Fürdői is voltak, ellátvák minden nemével az illatos szereknek és regényes olajaknak. – Mert a fürdő, gondolá, nélkülözhetlen a kor merevségének egyensúlyozására s visszaadni a tanulmányok által összezsugorodott test friss voltát s hajlékonyságát.
Termeibe számtalan ezüst és kristály vilárt függeszte, mikben az egyiptomi sírokban talált rendelvény szerinti szagos olaj égett. Ezen olaj kifogyhatlan volt s a mérsékelt napvilághoz hasonló szelíd világitást terjeszte. – A napfény, mondá, nagyon erőszakosan és vakítólag hat az öreg ember szemeire, s a lámpa-világ sokkal összeillőbb egy bölcsész tanulmányaival.
Aben Habuz kincstárnoka megnyögött a remete-lak felszerelésére naponként kivánt összegek terhe alatt, s panaszait a király elé terjeszté. A királyi szó azonban ki volt mondva; Aben Habuz vállat vonita: – Türelem, szólt, e vén ember Egyiptom roppant düledékei s a pyramisok bensejéből vette bölcsészi elvonultságának eszméjét; de mint minden dolognak, ugy e barlang felszerelésének is egyszer csak vége szakad majd.
A királynak igaza volt, a remete-lak valahára elkészült, s pompás föld-alatti palotát képeze.
– Ki vagyok elégitve, szólt ekkor Ibrahim Ebn Abu Ajeeb a kincstárnokhoz; most már magányomba zárkozom, s időmet tanulmányoknak szentelem. Nincs többé semmi óhajtásom, épen semmi, kivéve egy kis mulatságot, mely az észlelés pihenő közeiben némi szórakozást szerezzen.
– Ó bőlcs Ibrahim, kivánj tetszésed szerint; köteles vagyok magányodat minden kellékkel ellátni.
– Én tehát nehány tánczosnőt kivánok; mondá a bölcsész.
– Tánczosnőt! viszhangozá az elbámult kincstárnok.
– Igen, tánczosnőket; felelt komolyan a bölcs; nehány elég lesz, mert hiszen én kevés igényű s könnyen kielégithető öreg ember és philosoph vagyok. Azonban ifjak legyenek és szépek, mert a szépség és ifjuság látása frissitőleg hat a hajlott korra.
Mig a bölcs Ibrahim Ebn Abu Ajeeb ily ildomosan tölté idejét a remete lakban, a békeszerető Aben Habuz dühös szobor csatákat vivott tornyában. Dicsteljes dolog is volt az egy hozzá hasonló csendes viseletű öreg emberre nézve, hogy ily könnyen viselhete háborút s hogy szobájában, csak ugy mulatva, csoport legyekként törülhete el egész seregeket.
Egy ideig szabad tért engede ő tomboló szeszélyeinek, sőt betörésekre is ingerlé szomszédjait; de ezek lassankint únni kezdék az ismételt vereségeket, s végre egy sem merte átlépni a határszéleket. Az ércz lovag hónapokon át mozdulatlan állott nyugodt talapzatán, egyenesen a légbe feltartott lándzsájával, s az érdemes öreg fejdelem sajnosan kezdé nélkülözni szokott foglalkozását s az egyhangu nyugalmas életben zsémbessé lőn.
Egy napon végtére a talizman ércz lovag hirtelen megfordula sarkán s előre szegzett lándzsájával a Guadix hegyek felé mutatott. Aben Habuz tornyába sietett, de a mondott irányban lévő bűvös asztalon mindent nyugodtan talált; egyetlen szobor sem mozdult helyéből. E körülményen felakadva, lovas csapatot külde vizsgálódni a hegyek közé.
A lovagok három nap mulva vissza tértek.
– Minden hegyszorost kikutattunk, jelenték, de egyetlen sisakot vagy gerelyt sem veheténk szemügyre. Kirándulásunk összes eredménye egy elragadó szépségű keresztyén hölgy, kit délszakban forrás mellett alva találtunk, s foglyul hozánk.
– Egy elragadó szépségű hölgy! kiálta fel Aben Habuz, mialatt szemei lelkesedéstől ragyogtak; hozzátok őt előmbe.
A gyönyörű leány, parancsához képest, elébe vezetteték. A pazar fényüzésnek ama pompájával, mely az Arab uralom idejében a Góthspanyolok közt divatozék, volt ez öltözve. Tündöklő fehérségű gyöngyök vegyültek holló fürtei közé; homlokán szemeinek ragyogásával vetélkedő ékkövek csillogtak. A nyakát körülfolyó aranylánczról kis ezüst lant függött le oldalára.
Sötét szemeinek villanásai tűz szikrákként pattantak Aben Habuz korhadt gyulékony szivébe; lépteinek bájszerű uszását látva, keringett vele a világ.
– Legszebbike a nőknek, kérdé elragadtatva; ki és mi vagy te?
– Ama góth herczegek egyikének leánya, kik nem rég e tartományokon uralkodának. Atyám seregei mintegy bűv hatalom által vesztek el e hegyek közt, ő számüzetett, leánya pedig fogoly.
– Őrizkedjél ó király! sugá Ibrahim Ebn Abu Ajeeb; a leány egyike lehet ama északi boszorkányoknak, kikről már hallottunk, s kik gyakran legcsábitóbb alakot öltenek, hogy megronthassák a vigyáztalant. Ugy tetszik, mintha szemeiből varázs erőt s minden mozdulatából bűbájt olvasnék. Bizonyosan ez lesz a talizmán által mutatott ellenség.
– Fija Abu Ajeebnek, felelt a király; te, megengedem igen bölcs ember s nagy szellem-idéző vagy, az asszonyok körül azonban mód nélkül járatlan. E tudományban én senkinek sem engedek, nem, még magának bölcs Salamonnak sem, mind a mellett hogy annyi sok feleséget és rabnőt tartott. E hölgyre nézve, én mi veszélyest sem látok benne, sőt igen szépnek találom s megnyerte tetszésemet.
– Halld ó király! viszonzá a csillagász, talizmánom által én neked sok győzelmet szereztem, de a zsákmányban soha nem osztozám. Engedd hát nekem e bitang fogolyt, hadd vidítsa fel magányomat ezüst lantjával. Ha valóban tündér, én birok ellenszerekkel mik varázs erejével daczolnak.
– Mit? még több nő kell? kiálta Aben Habuz. – Hát nincs még elég mulattató tánczosnőd?
– Tánczosnőim vannak, igaz, de nincsenek énekesnőim. Pedig nagyon jól esnék néha néha egy kis dallás, felderíteni tanulmányokban elfáradt lelkemet.
– A manóba, remetés követeléseiddel! mondá türelmetlenül a király. E hölgyet én magamnak szemeltem ki, s igen gyönyörködöm benne, épen ugy, mint Dávid, bölcs Salamon apja, gyönyörködött a Shunamita Abisag társaságában.
A csillagász további kérelmei s szorgalmazásai még tagadóbb válaszra ingerlék a királyt, – igen boszús kedélylyel váltak el egymástól.
A bölcs, remeteségébe zárkozott a kedvetlen ügy fölött tépelődni; mielőtt elment volna azonban, még egyszer inté a királyt, őrizkednék veszélyes foglyától. De hol van az öreg szerelmes, ki tanácsra hallgat? Aben Habuz tökéletes rabja lett szenvedélyének. Egyetlen iparkodása volt, magát a góth szépség szemeiben szeretetre méltóvá tehetni. Ifjusága nem nagyon ajánlhatá őt, az igaz, de annál inkább gazdagsága, s a vén szerelmes többnyire bőkezű is szokott lenni.
A granadai Zacatin legdrágább keleti árui felhányattak; selymek, ékszerek, roppant értékü gyémántok, válogatott illatok, minden mit Ázsia és Afrika ritkát és becsest nyujthatott, a herczegnőre halmozva lön. Színjátékok és ünnepélyek minden nemei rendeztettek mulattatására: dalmüvek, táncz, tornák, bika viadalok; Granada egy időre szakadatlan fényben uszásnak lön színhelyévé.
A góth herczegnő e ragyogó pompát ugy tekinté mint ki a nagyszerű életmódot megszokta. Mindent, rangjának vagy inkább szépségének tartozó hódolatként fogadott; mert a szépség a rangnál is tulzóbb szokott lenni követeléseiben. Sőt alattomban örűlni látszott, ha a királyt oly költségekre veheté, mik alatt kincstára megnyögött, s ha aztán e határtalan pazarlást mindennapi dolognak nézheté.
A tiszteletre méltó szerető tehát legnagyobb törekedése és bőkezűsége mellett sem hizeleghete magának a nő szive megnyerésével. Ez haragosan soha sem nézett ugyan reá, az igaz, de mosolyogva sem. Mihelyt szerelméről kezdett beszélni, a hölgy ezüst lantját zendité meg; valami mysticus varázs volt e hangokban. A fejdelem azonnal szunyadni kezdett, ellenállhatlan szender lepte el, s fokonként álomba merűlt, melyből csodásan épülten de egy időre egészen lehűtött szenvedélylyel ébredt fel. Ez ugyan vágyainak nem volt épen megfelelő; de ellenben e szendergések kellemes álmokat hoztak, mik tőkéletesen lebékózták a szunnyadó szerelmes érzékeit; és igy, ő folytatta álmodozásait, mi alatt egész Granada korholta elkábultságát s zúgott a zenére vesztegetett kincsekért.
Végre olyszerü veszély tornyosult Aben Habuz fejére, mely ellen talizmánja őt nem védheté. Lázadás ütött ki fővárosában, s palotáját fegyveres gyülevész nép fogta körül, élete s keresztyén kedvesének élete ellen fenyegetőzve. Régi harczias szellemének egy szikrája röppent fel kebelében. Maroknyi testőr csapattal támadta meg s űzte szét a lázadókat, s a főlkelést csirájában elfojtá.
A rend visszaállitása után fölkereste a csillagászt, ki még mindig remeteségébe zárkozottan a neheztelés keserű falatán rágódott.
Aben Habuz engesztelő hangon szólitá őt meg.
– Ó bölcs fia Abu Ajeebnek, szólt, te jól megjóslád a szép fogoly által reám háromolható veszélyeket; mond meg hát azt is, te ki oly éles észszel vagy előre látó, miként háríthatom el azokat magamról?
– Távolitsd el körödből az okot – e hölgyet.
– Inkább országomtól válok meg; kiálta Aben Habuz.
– Te mindkettő elvesztésének nézesz elébe; viszonzá a csillagász.
– Ne légy oly szigoru és haragos, ó legmélyebb elméjü philosoph; vesd egy mérlegbe a fejdelem és szerető kettős baját, s mutass utat módot a fenyegető vész megelőzésére. Nem gondolok én hirnévvel, nem hatalommal, nekem csak nyugalom kell; ó volna bár egy csöndes menhelyem, hova a világ s annak zaja, fénye, gondjai elől menekülhetnék, s hol hátralévő napjaimat háborgatlan szerelemnek szentelhetném.
A csillagász egy perczig bokros szemöldei alól tekinte reá.
– S mit adnál, ha egy ily menhelyet szereznék neked?
– Magad határozhatnád meg jutalmadat, s bár mi lenne az, ha csak hatalmamban állna teljesitése, oly szentűl, minthogy élek, megadnám.
– Hallottál e már ó király Irem kertjéről, a boldog Arábia csodaműveinek ezen egyikéről?
– Hallottam e kertről; a korán „Hajnal hasadás“ czimű czikkében van róla emlités; sőt e kivül Mekkából jött vándoroktól is bámulatos dolgokat hallottam róla beszélni, de eddig csupán üres meséknek tartottam ezeket, olyanoknak, minőket távol országokban járt utasok szoktak egyre másra regélni.
– Ne tartsd meséknek ó király az utazott emberek tapasztalásait; jegyzé meg komolyan a csillagász; a világ széleiről hozott becses tanritkaságokat foglalnak azok magukban. Az Irem kertet és palotát illetőleg, mi ezekről mondatik, az mind való: saját szemeimmel láttam mindkettőt – figyelj kalandomra, mert vonatkozással bir az a te kérelmedre.
– Ifju napjaimban, mint pusztaságot lakó arab, atyám tevéit őrizém. Az Aden pusztán haladva át, a tevék egyike eltévedt a többitől s elveszett. Több napig jártam utána, s egy napon déltájban, tikkadtan s elfáradva, pihenni dőltem, s egy pálma fa árnyában gyér vizű forrás mellett elaludtam. Felébredvén, roppant város kapuja előtt találtam magam. Bemenék s nagyszerü utczákat és téreket láttam, de mind néma volt és lakatlan. Igy jártam keltem, mignem egy dicső palota és kerthez értem, mely temérdek szökő kút és halastó, lugas és virág és izletes gyümölcsű fákkal vala ékes; de még folyvást egyetlen lélek sem volt látható. Erre én e magány által megrémülten elsiettem, s a város kapuján kilépve megfordultam még egyszer visszatekinteni; de már ekkor minden eltünt, s csak a végetlen sivatag terült el előttem.
Nem messze aztán egy idős dervissel, ki a táj őshagyományai és rejtelmeiben jártas volt, találkozván, elmondám néki esetemet. Ez, mondá ő, a nagy hirü Irem kert, a sivatag csodáinak egyike. Néha néha mutatkozik az csak hozzád hasonló vándorok szemeinek, megörvendeztetvén azokat tornyok és paloták és diszes berkek látásával, aztán elenyészik s csupán a pusztai magány marad. Története pedig következő. Hajdankorban, midőn e vidéket az Additák lakták, Sheddad király, fia Adnak s dédunokája Noénak, fényes várost alapíta itt. Elkészültével, nagyszerűségét látva, szive kevélység és nagyravágyásban fuvalkodott fel, s egy királyi palota épitését határozá el, kertekkel, melyek a koránban említett mennyei paradicsommal vetélkedjenek. Az ég átka azonban elbizottságáért utólérte őt. Mind ő, mind alattvalói eltörültettek a földről, s a fényes város és palota és kertek örökös varázszsal lőnek illetve, mely őket emberi szem elől elfödi, s csak időnként engedi láthatni, hogy a király bűne örök emlékü maradjon.
E történet ó király s a látott csodák lelkembe vésődtek, s későbben, midőn Egyiptomba s itt bölcs Salamon könyvének birtokába jutottam, határozattá érett bennem visszatérni és Irem kertjét még egyszer megszemlélni. Ugy tevék; a rejtély jártas szemeimnek nyilvánult, s én elfoglalva Sheddad palotáját, nehány napig ez édenben időztem. Az őrszellemek bűv hatalmamnak engedelmeskedének, s felfödözék ama varázs erőt, melyel e kert létesült s később láthatlanná lesz. Hasonló palotát és kertet, ó király, én csinálhatok neked, akár itt is, a város fölé emelkedő hegy tetején. Mert hiszen nem ismerek-e én minden titkos bűv erőt? s nem vagyok-e bölcs Salamon tankönyve birtokában?
– Ó bölcs fija Abu Ajeebnek, kiálta fel vágy remegve Aben Habuz; te valóban dús tapasztalatú utas vagy s bámulatos dolgokat láttál és tanultál! Teremts nekem ily édent, s kivánj akár mit, ha bár országom fele része lenne is.
– Hajh! felelé az előbbi; jól tudod, hogy öreg ember s könnyen kielégithető bölcsész vagyok; minden jutalom, mit kérek, az első teher hordó állat a rajta lévő teherrel, mely e palota kapuján bemenend.
A fejedelem szivesen egyezett ez olcsó árba, s a csillagász megkezdé munkálatait. A hegy tetején, közvetlenül földalatti remete laka fölött, hosszu folyosót épitetett, mely egy erős torony közepe alatt végződik.
A torony kül-csarnokának magasan domboruló boltive alatt izmos kapuszárnyak zárták el a bejárást. E kapu homlokzatára a csillagász saját kezeivel faragott egy roppant idomu kulcs alakot, a külcsarnok boltivére pedig egy óriási kezet. Hatalmas talizmánok voltak ezek, melyek fölött ő ismeretlen nyelven mondatokat ismételt számtalanszor.
Midőn e mű elkészült, két napra csillagászi termébe zárkozott, s rejtélyes varázslatokkal foglalkozék, a harmadikon fölment a hegyre, s az egész napot tetején tölté. Az éj késő órájában jött le, s Aben Habuznak jelenteté magát.
– Valahára ó király, elkészültem munkámmal. A hegycsúcson áll a legdiszesebb palota, minőt valaha emberi agy kigondolhatott, vagy emberi szív kivánhatott. Vannak ékesnél ékesb csarnokai, termei, bájló kertjei, hideg forráskútai, illatos fürdői; szóval az egész hegy paradicsommá van alakítva. Irem kertjéhez hasonlólag, nagy hatalmu bű-szó védi s rejti el halandók fürkésző szemei elől, kivévén azokat, kik a talizman titkát birják.
– Elég, vágott közbe örvendetesen Aben Habuz, holnap virradatkor azonnal felmegyünk s átveszszük. – A boldog fejdelem keveset aludt ez éjjel. Alig csillámlott meg az első napsugár Sierra Nevada hólepett fokán, midőn ő már lovára ült, s válogatott csekély kisérettel lovagolt fel egy meredek és keskeny uton a bérczre. Mellette, fehér paripán, a góth herczegnő nyargalt drága kövekkel ragyogó ruhában, s az ezüst lanttal oldalán. A csillagász a király másik oldalán mendegélt hieroglyphes botjára támaszkodva, miután ő soha semmiféle lóra nem ült.
Aben Habuz kiváncsian tekinte fel meglátni a tündöklő kastély tornyait s a kerteknek a magasban elnyúló terraszait; de semmi ilyest nem fedezhete fel.
– Épen ebben fekszik rejtelme és biztonsága a palotának, – mondá a csillagász; mig a varázsilletett kapun át nem haladsz, s magad a birtokba nem helyezéd, addig semmit sem lehet látni.
A külcsarnokhoz közeledve a csillagász megállott, s a bolt íven és a kapu fölött lévő faragott kulcs és kézre mutatva folytatá:
– Ezek, ugymond, a bejárást megtiltva őriző talizmánok. Mig ama kéz le nem nyúl s meg nem ragadja a kulcsot, sem emberi hatalom se bűbájos mesterség nem vehet erőt e hegy urán.
Mig Aben Habuz tátott szájjal s néma csodálattal bámulta e természet fölötti talizmánokat, a herczegnő paripája előre haladt s a kapu felé, a folyosó közepéig vitte őt.
– Im, kiáltá a csillagász, ez a nekem igért jutalom, az első állat a rajta lévő teherrel, mely a bűvös folyosón bemenend.
Aben Habuz mosolyogva hivé hogy az őreg ember csak tréfál, de midőn látta hogy ez komolyan veszi a dolgot; ősz szakálla reszketett mérgében.
– Abu Ajeeb fia! szólt komor arczal; minő kétértelműség ez? Te jól tudod az igért jutalom értelmét: az első teher hordó állat terhestől, mely e palota folyosójába lép. Vedd a legerősebb öszvért ólaimból, rakd meg kincstáram legértékesb czikkeivel, s tied leend: de ne merészelj ahhoz emelkedni gondolatban, ki az én szivemnek gyönyörűsége.
– Mi szükségem van nekem értékre? dörgé boszusan a csillagász; nem enyém-e bölcs Salamon tankönyve, s általa a földteke minden rejtett kincse? A herczegnő jogszerűen enyém, te királyi szavad adtad, s én sajátomnak követelem őt.
A herczegnő büszkén nézett le paripájáról, s megvetési gyönge mosoly játszott rózsás ajkain, midőn a két ősz szakál az ifjuság és szépség birtokáért vitázott.
A fejedelem dühe nagyobb volt mint méltányossága.
– Puszták alacsony fia te! orditá, sok mesterséget tudhatsz, engem azonban uradúl ismerj s ne merészelj kikötni királyoddal.
– Uramúl! viszhangozá a csillagász; királyomúl?! Egy vakand túrás királya akar uralkodni a fölött, ki bölcs Salamon talizmánjait birja? Élj boldogúl, Aben Habuz; kormányozd piczi országodat s élvezd a te – bolondok számára megrendelt paradicsomodat; részemről, én nevetni foglak bölcsészi elvonultságomból.
Igy szólva, megragadta a paripa kantárát, botjával a földre ütött s elsülyedt a góth herczegnővel együtt. A föld ismét bezáródott fölöttük s nyoma sem maradt a nyilásnak melyen eltűntek.
Aben Habuz megdöbbenésében nehány perczre szavát vesztve állott. Magához terve ezer munkással ásatott lefelé a kellő irányban, de hasztalan, a köves alap daczolt ásóikkal, vagy ha sikerült is kissé behatni, gyorsabban telt be ismét földdel a nyert nyilás, mint ők felhányhaták. Aben Habuz a barlang torkolatát is, mely a csillagász földalatti termeibe vezetett, keresteté, de erre sehol sem lehetett akadni. A bejárás egykori helyét ős szikla lemez boritá.
Ibrahim Ebn Abu Ajeeb eltűntével megszűnt a talizmánok ereje is. Az ércz lovag arczával a hegy felé fordúlva maradott, s lándzsáját ama pont felé szegezé, hol a csillagász elsülyedett, miként ha ott leskelődnék Aben Habuz leghalálosabb ellensége.
Időről időre zene és női dal el-elhaló hangjai voltak a hegy mélyéből hallhatók, s egy pór hirül hozá egy napon a királynak, hogy a múlt éjen hasadásra talált a sziklában, ezen befelé mindaddig mászott, mig egy földalatti csarnokba tekinte le, hol a csillagászt pompás pamlagon szenderegni látta s szundítani a herczegnő ezüst lantjának zengésére, mi érzékeire bűvös hatást látszék gyakorolni.
Aben Habuz keresé a szikra hasadást, de ez már ismét bezáródott. Megkisérté ujolag kiásni vetélytársát, s megint sikertelen. A kulcs és kéz varázsereje sokkal hatalmasb volt hogy sem emberi erőködéssel lehessen egyensúlyozni. A hegytetőn, az itt igért palota és kert helyett, kopár pusztaság maradt; e nagy várakozásu édent vagy bűbáj tevé láthatlanná, vagy csak a csillagász meséje volt az egész. A világ ez utóbbit kegyeskedék gyanitani, s némelyek e helyet „A király bolondságának,“ mások pedig „A bolond paradicsomának“ nevezék el.
Hogy Aben Habuz bánata tetőpontját érje el, szomszédjai, kiket nem rég ingerlett és tetszése szerint vert, midőn még a talizman ércz lovag hódola parancsának, tapasztalván, hogy már többé nem védi őt bűverő, minden oldalról betörtek tartományaiba, s a legbékeszeretőbb király hátralévő napjai szakadatlan csatározásoknak lőnek lánczolatává.
Végre meghalt Aben Habuz s eltemetteték. Azóta századok múltak. Az eseménydús hegyre az Alhambra építetett, s némi arányban valósitja az Irem kert meseszerű gyönyöreit. A varázs illetett toronykapu még épen áll, kétségkivűl a rejtelmes kéz és kulcs által oltalmazva; s jelenleg az Igazságkaput, a vár fő bejárását képezi. E kapu alatti földalatti lakában mondják, tartózkodik még mindig a vén csillagász, pamlagán s a herczegnő ezüst lantjának zengése mellett szunyókálva.
Az öreg sérvitézek, kik e kapunál őrt állanak, hallják néha a dallamot nyári éjeken, s a szenderítő hatásnak engedni lévén kénytelenek, nyugodtan gunyasztanak állomásaikon. Sőt a mi több, oly álomhozó szellem lengi körül e helyet, hogy még a világos nappal őrködők is fej bólingatva láthatók a folyosó kőpadjain, vagy jó izűt alusznak a közeli fák alatt, annyira hogy ez mindenesetre a legálmosabb őrszem állomás az egész keresztyén világon.
Régi legendák azt tartják, hogy mind ez örök időkig igy leend. A herczegnő a csillagász foglya marad, a csillagászt pedig a herczegnő bűvös álomban tartja, egész a végső napig, mindaddig mig a rejtelmes kéz meg nem ragadja a végzetszerű kulcsot s a megbűvölt hegy varázslatát el nem oszlatja.