– Valóban, szerelmem, ő a múlt kör-estélyen igen forgolódott Teréz körül, szólt Maldertonné férjéhez, ki a városban töltött nap fáradalmai után, selyem kendőbe kötött fővel s lábait a kandalló tűz elibe nyújtva, Porto-borát iddogálta; – nagyon forgolódott; s én újra mondom, hogy minden lehető módon bátorítanunk kell őt. Mindenesetre meg kell őt hívnunk ebédre.
– Kit kell meghívnunk? kérdezte Malderton úr.
– Na s hiszen tudod kit értek, kedvesem – azt a fekete bajszos és fehér nyakkendős fiatal embert, ki az utólsó körestélyen először jelent meg, s kiről most az egész leány világ beszél. Izé – istenem! hogy is hívják – Marianne, mi is a neve? folytatá Maldertonné, kisebbik leányához fordúlva, ki erszény kötéssel foglalkozott s érzelgő arczot csinált.
– Mr. Horatio Sparkins, mamám; felelé Marianne kisasszony, egy Júliaszerű sohajjal.
– Az ám, csakugyan, Horatio Sparkins; mondá Maldertonné. Szó sincs róla, ő a legúriasabb külsejű fiatal ember, kit életemben láttam. Abban a gyönyörű új ruhában melyet a múlt éjen viselt, egészen hasonló volt – egészen olyan volt, mint – mint –
– Mint Leopold herczeg, mamám, – oly nemes, oly érzelemdús! végzé be Marianne buzgó csodálat hangján.
– Fontolóra kellene venned kedvesem – kezdé újra Maldertonné, hogy Teréz most már huszonnyolcz éves, s hogy csakugyan itt az ideje valamihez fognunk.
Malderton Teréz kisasszony egy igen apró, kissé kővér, piros arczú leány volt, de mindig jó kedvű, s még nem járt jegyben, bár – hogy méltányosak legyünk iránta – a baj nem az ő állhatatossága hiányának tulajdonitandó. Hiába tetszelgett tíz éven át; hiába kötöttek Maldertonék széles ismeretséget Camberwell sőt a szomszéd városok házasulandó fiatalaival, nem is említve a fővárosból kirándulókat. Malderton Teréz kisasszony ép oly ismeretes volt, mint a Northumberland palota (vagy a budapesti lánczhid oszlopzata) fölötti oroszlyán, s épen oly valószinűséggel birt helyben maradása, mint emezé.
– Bizonyos vagyok benne, hogy tetszeni fogna neked; folytatá Maldertonné – oly nagyúrias!
– Oly müvelt! mondá Marianne.
– S oly gyönyörüen beszél! tevé hozzá Teréz.
– Irántad igen nagy tisztelettel viseltetik, kedvesem; mondá férjének bizalmas hangon Maldertonné. Malderton köhhentett s a tüzbe nézett.
– Igen, én tudom, ő nagyra becsüli papa társaságát; erősité Marianne.
– Kétségen kivűl; viszhangozá Teréz.
– Úgy van, ezt nekem is nyilvánitá; jegyzé meg Maldertonné.
– Jó, jó; válaszolá a hizelgés által megnyert Malderton; a holnapi körestélyen, ha találkozom vele, majd tán meghivom. Reménylem, tudja, hogy Oak-lodgeban Camberwellben lakunk?
– Természetesen – s azt is, hogy egy fogatú hintót tartasz.
– Majd meglássuk; mondá Malderton, kis gunnyasztásra helyezkedve el; – majd meglássuk.
Mr. Malderton azon embereknek volt egyike, kiknek egész eszmeköre a Lloyd, börze, kelet-indiai társulat és bank körűl forog. Egy két sikerült nyerészlet, homályos és aránylag szegény helyzetéből jólétre emelte őt. Mint ez hasonló esetekben gyakran történik, önmagáról és családjáróli fogalmai vagyona növekedtével rendkivűli magas fokra emelkedtek; előkelő szokásokat, izlést és sok egyéb majmoló bohóságokat negélyeztek, s határozott és méltó irtózattal fordúltak el mindentől, mi közönségesnek volt tekinthető. Vendégszerető volt fitogtatásból, szűkkeblű tudatlanságból, s előitéletes elbizottságból. Az önzés s fényüzési vágy rá vitte hogy pompás asztalt tartson: az ajánlkozó alkalom s a földi jók szeretete pedig temérdek vendéget biztositott neki. Müvelt embereket, vagy kiket ő azoknak tartott, szeretett asztalánál látni; de az „elménczeket“, mint ő nevezé, soha sem tűrhette. – Alkalmasint két fia kedvéért táplálta ő ezen indulatát, kik az ő tisztelt szüleikben erre nézve nem költhettek aggodalmat. A család büszkeségét helyezte abban, hogy magasabb körökben keressen ismeretségeket és összeköttetéseket, mint a minőben maga forgott; s e vágynak – hozzájárulván még a saját szűk körén kivűl fekvő világnak épen nem ismerése, egyik kényszerű következése az lőn, hogy a ki csak magasabb rangú s előkelőbb emberekkel némi ismeretségben állott, az Oak-lodgei asztalhoz Camberwellben biztos útlevéllel bírt.
Mr. Horatio Sparkins első megjelenése a körestélyen, a meglepetés és kandiság nem csekély fokát kelté fel a rendes látogatókban, vallyon ki lehet? Láthatólag tartózkodó s látszólag méla bús. Talán pap-jelölt? Ennek igen jól tánczol. Vagy ügyvéd? neve nincs a sorozatban. Igen választékos szavakkal és sokat beszélt. Vagy talán valamely kitűnő külföldi, ki oly czélból jött Angliába, hogy az országot, szokásait s az itteni életmódot leírja; s ki a nyilvános bálakba és közlakomákra azért jár, hogy megismerkedjék a magas körök légzetével, a bevett illemszabályokkal s angol finomsággal? – Nem, kiejtése nem külföldies. Orvos-e, vagy hirlapiró, vagy divatregények szerzője, vagy művész? – Nem és nem, valamennyi ezen sejtelmet megczáfolta valamely érvényes ellenvetés, – „Akkor,“ mondá mindenki, „ő bizonyára valaki. – „Én is annak tartom őt,“ okoskodék Malderton úr magában; miután észreveszi fensőbbségünket s figyelemmel van irántunk.“
Az imént előadott társalgás utáni éj ismét körestélyi éj volt. A hintó pontban kilencz órára Oak Lodge kapuja elibe rendeltetett. Malderton kisasszonyok égszín kék selyem s mű-virággal diszített ruhába öltöztek; Maldertonné, a kicsiny kövér asszony, hasonlólag, s úgy nézett ki, mint kettővel sokszorozott idősb leánya; Malderton Frigyes az idősb fiú, egészen kicsipve, eszmény-minta képe vala valamely piperkőcz pinczérnek; s Malderton Tamás, az ifjabbik, fehér disz-nyakkendőben fényes gombú kék frakkban s veres órazsinórral szerfölött hasonlitott Barnwell György érdekes mellképéhez. A család minden tagja erősen feltette magában, hogy Sparkins Horatio társaságát keresni fogja. Teréz, természetesen, oly nyájas és érdekes leend, mint huszonnyolcz éves férj-leső hölgyek rendesen lenni szoktak; Maldertonné csupa kegy és mosoly lesz; Marianne nehány sor verset fog kérni emlék-könyvébe; Malderton a nagy ismeretlent ebédre hivandja meg; Tom pedig a burnót és szivar érdekes tárgyát választandja a társalgás kezdő betűjeűl. Sőt még maga Malderton Frigyes is, a családi tekintély mindenben, mi az izlés, öltözék, és divatos elrendezéshez tartozik – kinek a fővárosban külön szállása volt, ki a Covent-gardeni szinházba szabadjegygyel birt, ki mindig a havi divat szerint öltözködött, ki nyaranta fürdőkbe utazott, s kinek valósággal volt egy meghitt barátja ki egykor ismert egy gentlemant ki valaha Albániában lakott, – még ő is úgy vélekedett, hogy annak a Sparkins Horácznak ördöngös derék ficzkónak kell lenni, s feltette magában, hogy részesitendi őt egy tekeparthiera felhivás szerencséjében.
Az első tárgy, mely az ekként felkészűlt család szemébe a bál-terembe lépéskor ötlött, az érdekes Horatio volt, a mint homlokáról félre simított fürtökkel, szemeit fel a padra szögezve, merengő kifejezéssel arczán, egy szék karjára hajolt.
– Itt van ő, sugá Maldertonné gyöngén meglökve férjét.
– Szakasztott lord Byron! mormolá Teréz.
– Vagy Montgomery! suttogá Marianne.
– Vagy mint Ross kapitány arczképei! vélekedék Tom.
– Tom, ne beszélj szamarakat! szólt atyja, ki minden alkalommal megrótta őt, alkalmasint hogy valamikép elménczé ne váljék, – pedig e gond nagyon felesleges volt.
Az elegans Sparkins bámulatra gerjesztő festői helyzetében maradt, mig a család a teremen áthalodott. Akkor aztán a meglepetés és öröm legtermészetesebb negélyzésével riadt fel; Maldertonné asszonyt a legnagyobb szivélyességgel szólitá meg, az ifju hölgyeket a legbájolóbb modorral üdvözlé, Malderton úr előtt meghajtá magát, s egész a hódolatig terjedő mély tisztelet kifejezésével fogott véle kezet; a két fiatal ember köszöntését pedig félig kegyes és félig magasztos módon viszonzá, mi ezeket tökéletesen meggyőzte arról, hogy Sparkins kétségkivűl igen jelentékeny s egyszersmind leereszkedő egyéniség.
– Teréz kisasszony, szólt Horatio a szokott üdvözlések után s mélyen meghajolva; – megengedi e nekem a vakmerőséget remélhetni, hogy ön engem kegyes lesz boldogítani egy – –
– Azt tartom még nem vagyok ígérkezve; felelt borzasztóan negélyzett közönynyel Teréz, – de valóban – oly sokan kértek fel –
Horatio oly szeretetre méltóan nyomorúlt arczot vágott, mint egy – narancshéjon elsiklott Hamlet.
– Szerencsémnek fogom tartani; mondá végre halkan az érdekes Teréz; s Horatio arcza fényes lőn, mint egy záportól nedves vén kalap.
– Már az igaz, hogy igen derék fiú! jegyzé meg elégülten Malderton, midőn az engedelmes Sparkins tánczosnéjával az épen alakuló négyeshez csatlakozott.
– Viselete és modora kitűnő; gondolá Frigyes.
– Igaz, ő első rendű ficzkó; szólt közbe Tom, ki nagy minden lében kanál volt, – épen úgy beszél, mint árverésen szoktak.
– Tom! mondá ünnepélyesen atyja – úgy hiszem intettelek már, hogy ne beszélj ostobákat. Tom összehúzta magát, mint a kakas essős időben.
– Mily gyönyörteljes – mondá az érdekes Horatio tánczosnéjához, midőn a bevégzett négyes után a teremben sétált vele – mily gyönyörteljes, mily élvezetdús, az élet borongó viharaitól, viszályaitól és bajaitól, ha csak nehány rövidke mulékony perczre is, elvonúlhatni; s e perczeket, bár mily tűnékenyek és gyorsak legyenek is, azon egyén áldott bűvös társaságában tölthetni, kinek borús pillantása halál, hidegsége őrülés, hűtlensége romlás, állhatatossága pedig menyország fogna lenni; kinek hajlamát bírhatni a legnagyobb jutalom leendene, mivel az ég egy embert megáldhat.
– Mily gyöngédség! mily érzelem! gondolá Teréz, a mint egyre sulyosabban nehezedék tánczosa karjára.
– De elég – elég! kezdé újra az elegans Sparkins, színpadi modorral. Mit is mondtam? miként is emlithetek én – én – ily érzelmeket? Teréz kisasszony – (itt kissé habozott) kegyeskedik e megengedni, hogy felajánljam – –
– Valóban, Sparkins úr, vágott szavába az elragadtatott Teréz s arczát a legédesebb zavar pírja futotta el – atyámhoz kell önt utasítanom, beegyezése nélkűl a világért sem mernék –
– Ő semmi esetre sem ellenezheti –
– Ó igen. Ön valóban nem ismeri őt; szakítá félbe Teréz, jól tudván hogy nincs mitől tartani, de a jelenetnek némi regényes szinezetet adni óhajtva.
– Nem, ő semmi esetre sem ellenezheti ajánlatomat, hogy önnek egy pohár czitromvizet hozzak; viszonzá kissé meglepetve az imádandó Sparkins.
– Hát csak ennyi az egész? gondolá magában a csalódott Teréz. Mily nagy feneket kerített – semminek!
– Igen fognék örűlni, Sir, ha ön jövő vasárnap öt órakor ebédre megjelenésével szerencséltetne; Camberwellben lakunk, Oak-lodgeban – ha nincs jobb helyre igérkezve; – mondá az estély végével Malderton, a mint ő és fiai Sparkins Horáczczal beszélgettek.
Horatio köszönve hajtá meg magát s elfogadta a hizelgő meghivást.
– Meg kell vallanom, folytatá a működő atya s új ismerősét burnóttal kinálá – hogy ezen estélyekben fél annyi élvezetet sem találok, mint Oak-lodge kényelmében, hogy ne mondjam, fényében. Ily estélyek öregebb emberekre kevés vonzerővel bírnak.
– S utóljára is, Sir, mi az ember? kérdé a metaphysicus Sparkins – kérdem, mi az ember?
– Ah, úgy van, igaz; felelte Malderton – nagyon igaz.
– Annyit tudunk, hogy élünk és léhlzünk, folytatá Horatio; hogy vannak szükségeink és kivánataink, óhajtásaink és vágyódásaink – –
– Kétségkivűl; szólt Malderton Frigyes elmélyedő arczczal.
– Ismétlem, tudjuk hogy létezünk; folytatá emelt hangon Horatio; de itt megakadunk; itt vége van tudományunknak; itt van ismereteink tetőpontja; itt ne továbbja határoztatásunknak. Mit tudunk egyebet?
– Semmit, felelte Frigyes, kinél e részben önmagára nézve senki sem lett volna képes jobban felelni. Tom szinte akart volna valamit megkisérteni; de szerencséjére még jókor találkozott atyja haragos nézelletével, s elsuttyant, mint egy csenésen kapott kis tacskó.
– Becsületemre, szólt az idősb Malderton, midőn a hintóban haza felé tértek; ez a Sparkins bámulandó fiatal ember. Oly meglepő tudományosság! oly rendkivűli ismeretek! s oly ragyogó kifejezési tehetség!
– Azt hiszem, hogy valakinek kell neki lenni álnév alatt; mondá Marianne. Mily regényszerű!
– Igen hangosan és szépen beszél; jegyzé meg félénken Tom – de én nem egészen értem meg, mit akar mondani.
– Na hiszen én kétségbe is esem már az iránt, hogy te valaha megértsél valamit; szólt atyja, kit, természetesen, Horatio Sparkins társalgása sokról felvilágosított.
– Úgy látszik Tom, mondá Teréz – hogy te ez este igen nevetségessé tetted magad.
– Szó sincs róla; viszhangozá mindenki – s a szerencsétlen Tom lehető legkissebb térre húzta össze magát. Ez éjjen Malderton úr és Maldertonné asszony hosszasan értekeztek leányuk jövőjéről s a teendőkről. Teréz kisasszony arról gondolkozva feküdt le, valljon azon esetre, ha rangos emberhez menne férjhez, elfogadhatná e lelkiismeretesen mostani ismerősei látogatásait; s egész éjjel álnév alatti főnemesekről, fényes körökről, strucztollakról, nász-ajándékokról és Sparkins Horáczról álmodott.
Vasárnap reggel mindenfélekép találgatták, miként fog a feszűlten várt Horatio megérkezni. – Bérkocsin e, vagy lóháton, vagy a gyorsszekérrel? E s hasonló fontosságú gyanitgatások még inkább növelték Maldertonné s leányai várakozását egész az ebéd idejéig.
– Becsületemre kedvesem, szörnyű alkalmatlanúl esik, hogy az a te közönséges bátyád épen ma hívta meg magát hozzánk ebédre; panaszkodék nejének Malderton. Sparkins eljövetelére számitva szándékosan nem hívtam meg mást, csak Flamwellt. S most ha csak rá is gondolok, hogy bátyád, a kalmár is itt lesz – szinte borzadok. Ezer font sterlingért se venném fel, ha új vendégeink előtt boltjáról kezdene beszélni. Aztán még nem törödném véle, ha elég okosan el tudná titkolni, mennyire szégyenére válik ő a családnak, de hiszen oly veszettűl bolondja üzletének, hogy bizonnyal ki fogja böffenteni: kicsoda, micsoda?
Barton Jakab, az érdeklett egyéniség, jó módú fűszerárus volt, s oly közönséges, oly minden becsület érzés nélkűli ember, hogy soha sem habozott tettleg bevallani, miként ő űzlet-ember volt és marad, „igy szerezte vagyonát, s mit bánja, ha ezt az egész világ tudja is.“
– Ah Flamwell kedves barátom, mint van ön? szólt Malderton úr, midőn egy kicsi pofók emberke, szemein zöld üvegekkel, lépett a szobába. – Vette soraimat?
– Igen, s azokhoz képest im itt vagyok.
– Nem ismeri ön történetesen nevéről mr. Sparkins-t? Hisz ön mindenkit ismer.
Mr. Flamwell ama rendkivűl terjedékeny ismeretkörrel biró egyéneknek volt egyike, kikkel olykor egy egy társaságban találkozunk, s kik azt követelik, hogy mindenkit ismernek, pedig valósággal senkit sem ismernek. Maldertonéknál, kik a nagy világ köréből vett meséket mohó fülekkel hallgatták, különös kegyencz volt ő, s tudván, kikkel van dolga, mindenkivel ismeretségben állása igényének szenvedélyét a végtelenig túlozta. Legnagyobb hazugságait rendesen zárjelek közé szoritva szokta elmondani s oly önmegtagadási arczkifejezéssel, mintha attól félne, hogy dicsekvőnek fogják tartani.
– Nem, e nevéről nem ismerem őt; felelte halkal Flamwell s roppant fontos arczot vágott. – De azért kétségkivűl ismerem. Magas-e?
– Közép termetű; mondá Teréz.
– Fekete hajú? tudakozódék Flamwell, egy merész találgatást kisértve meg.
– Igen; felelt élénken Teréz.
– Orra kissé pisze?
– Nem; szólt lehangoltan Teréz, – római orra van.
– Hát nem római orrot mondtam-e? esett közbe Flamwell. Igen választékos külsejű fiatal ember?
– Óh, mindenesetre.
– Modora rendkivűl megnyerő?
– Óh, igen! felelte egyszerre az egész család. Önnek ismerni kell őt.
– Úgy van, mindjárt gondoltam, hogy ön bizonyosan ismeri őt, ha a nagy világhoz tartozik. – Kinek hiszi őt?
– Önök leirása szerint, mondá fontolgatva s hangját suttogásig mélyesztve Flamwell – erősen hasonlit Fitz-Edvárd Fitz-John Fitz-Osborne Augustus úrhoz. Igen kitűnő eszű fiatal ember s kissé különcz. Nagyon valószinű, hogy valamely czél elérhetéseért álnevet vőn fel.
Teréz szive hangosan dobogott. Valóban Fitz-Edward Fitz-John Fitz Osborne Augustus volna ő? Mily pompásan veendi ki magát e név a fényes látogató jegyeken! Fitz-Edward Fitz-John Fitz Osborne-nő! Az eszme elragadó.
– Öt percz hiján öt óra; szólt Malderton úr zsebórájára tekintve – reméllem, csak nem marad el.
– Itt van! kiáltott fel Teréz, midőn a kapuajtón kettős zörgetés hallatszott. Mindenki oly arczot igyekezett ölteni – minőt az emberek rendesen szoktak midőn a látogatót különösen várják – mintha cseppet se gyanitanák jöttét.
A szoba ajtó nyílt – „Mr. Barton!“ jelenté az inas.
– A manó vigye el! morgá Malderton. – Ah kedves Sir, mint van ön? mi újság?
– Semmi, felelt a fűszerész szokott becsületes nyers modorával. – Semmi különös. Én legalább mit sem tudok. Na s hogy vagytok lányok gyerekek? Flamwell úr – örülök hogy van szerencsém.
– Itt van Sparkins úr! mondá Tom, ki folyvást az ablakon nézett ki – oly fekete lovon jő! – S csakugyan itt is volt Horatio, egy roppant fekete lovon, mely igen veszélyesen ágaskodott és topogott alatta. Eleget rángatta ő jobbra balra a kantárszárat, de a ló annál jobban ágaskodott, horkolt, rugdosott és meg meg iramlott, mig végre csakugyan beegyezett a megállapodásba jó ötven ölnyire a kaputól, hol aztán Sparkins úr leszállott róla, s Malderton groomjának gondviselésére bízta. A bemutatás egész ünnepélyességgel ment végbe. Flamwell, zöld szemüvegei megűl titokszerű fontossággal tekintett Horatióra; a hős Horatiónak Terézre vetett édes pillantásai szavakkal ki nem mondható dolgokat fejeztek ki; Teréz pedig a maga részéről lehetőleg tetszetős lenni iparkodott.
– Hát csakugyan – az a – hogy is hivják – Augustus-e ő? kérdé súgva Flamwelltől Malderton, a midőn Sparkins Terézt, az ebédhez vezetendő, karjára fűzte.
– Nem, legalább nem egészen – felelte e nagy tekintély – nem épen ő –
– De kicsoda hát?
– Csitt! inte Flamwell, sokat jelentőleg rázva fejét, s gyanítni engedve, hogy ő jól tudja, ki légyen; de fontos állam-indokok tiltják a mély titok elárulását. Nem lehetlen, hogy a miniszterek egyike, ki a nép nézeteit ekként akarja kipuhatolni.
– Sparkins ur, szólt az örvendő Maldertonné; legyen szives tarkázni. John, egy széket kell tenni Teréz és Marianne kisasszonyok székei közé. – E szavak egy legényhez voltak intézve, ki a ház szokott rendén félig lovászi, félig kertészi minőségben működött; de kit most, fő feladat lévén Sparkinsra benyomást csinálni, fehér nyakkendőbe és czipőkbe bújtattak, s úgy kicsiptek és összekeféltek, hogy egy másod-inashoz lenne hasonló.
Az ebéd jeles volt; Horatio minden figyelmét Teréz mulattatására fordítá, s mindenki igen jól érezte magát Malderton urat kivéve, ki jól ismervén sógora kedvencz beszédtárgyait, minden perczben rettegett, hogy rákezdi.
– Mikor látta ön utólszor barátját Sir Noland Tamást? kérdé Malderton, egy oldalpillantással Horatióra, kémelve, mily hatást idézend elő ennél ily nagy név emlitése.
– Nem – nem igen régen; Gubbleton lordal tennap előtt beszéltem.
– Ah! reméllem egészséges ő lordsága? kérdé a legmelegebb érdekkel Malderton. Alig szükséges megjegyezni, hogy e pillanatig egészen ártatlan volt ily nevű egyén létezését illetőleg.
– Egészséges, se baja – igen jól van. Ördöngös jó ficzkó; a Cityben találkoztam vele, tömérdeket összefecsegtünk. Nekem ő meghitt barátom. – Azomban nem maradhattam vele oly sokáig, mint szerettem volna, mert egy bankárnál volt dolgom, ki szörnyű gazdag ember s parliamenti tag, s kivel szinte meglehetős, sőt mondhatom igen bizalmas lábon állok.
– Tudom, kit ért ön; mondta reá mosolyogva a házi úr; holott valójában annyit tudott a dologról, mint maga Flamwell.
– Üzlete igen nagyszerű.
Ez a beszédet veszedelmes térre vitte.
– Üzletről lévén a szó; szólalt fel az asztal derekáról Barton; minap egy úri ember, kit ön Malderton igen jól ismert mielőtt önnek az az első nyerészlet oly szerencsésen sikerűlt, boltunkba szólt be, és – –
– Barton, adjon csak egy burgonyát; – szakitá őt félbe a szerencsétlen házi gazda reméllve, hogy a dolgot még csirájában elfojthatja.
– Itt van; felelt a fűszerárus, legkevésbé sem sejtve sógora szándékát; – és egész egyszerűen kérdé –
– Liszteset kérnék! szakitá őt meg ismét Malderton, félve a történet végig mondatásától, s iszonyodva e szónok „bolt“ ismétlésétől.
– Azt kérdé, hogy aszongya – folytatá a bünöncz miközben a burgonyát átnyújtá – aszongya, hogy foly az üzlet? Én tréfásan, mint már szoktam, aszondom neki, hogy biz én már csak megmaradok üzletemnél, s reméllem, hogy engem se hágy el üzletem. Ha, ha!
– Sparkins úr! szólt a zavarát eltitkolni hasztalan törekvő házi úr; egy pohár bort?
– Kész örömmel Sir!
– Örvendek, hogy szerencsém van!
– Köszönöm.
– Minap este; folytatá Horátióhoz a házi úr, részint hogy az új ismerős társalgási ügyessége kifejthetésének tért nyisson, részint a fűszerész elbeszélését eltukmálni akarva – minap este az ember természeti tulajdonairól beszéltünk. Ön okoskodása engem igen meglepett.
– És engem is; mondá Frigyes. Horatio bájtelyesen hajtá meg fejét.
– S kérem, miként vélekedik ön a nőről Sparkins úr? kérdé Maldertonné. A lánykák somolyogtak.
– A férfi, válaszolta Horatio; a férfi akár egy második éden ragyogó, vidám, virághimes berkeiben andalogjon, akár pedig a kopárabb, sivár, s mondhatnám ama köznapi téren forogjon, melyet megszokni a mai világban kényszerülünk; a férfi, ismétlem, bár mily körülmények közt, vagy bár mily helyen, akár a rideg éghajlat fagyasztó zivataraival küzdve, akár az egyenlitő izzó sugarai alatt tikkadva – a férfi, nő nélkül, mindig és mindenütt – egyedűl lenne.
– Igen örülök, hogy ön ily nemes véleménynyel van Sparkins úr! jegyzé meg Maldertonné.
– Én is; tevé hozzá Teréz. Horatio gyönyörtelve tekinte reá s az ifju hölgy telyes pünkösdi rózsává pirúlt.
– Már az én véleményem – kezdé Barton –
– Tudom, mit akar mondani; vágott közbe Malderton, erősen eltökéllve, hogy sógorát nem engedi másodszor szóhoz jutni – tudom, mit akar mondani, de az nem áll.
– Mi nem áll? kérdé a bámuló fűszerész.
– Sajnálom, hogy máskép vagyok meggyőződve Barton; felelte a házi úr, oly határozott modorral, mintha csakugyan vitatna egy állitást, mit a másik tőn – de nem egyezhetem olyanba, mit én képtelenségnek tartok.
– De hiszen én azt akarom mondani, hogy –
– Ön soha sem fog engem arról meggyőzni; szólt megbikacsolt arczkifejezéssel Malderton. – Soha.
– Én pedig; mondá Frigyes, apja támadását utánozva – nem egyezhetem egészen Sparkins úr nézeteibe.
– Hogyan? kiáltott fel Horatio, ki látván, hogy a család női része csodáló gyönyörrel hallgatja őt, még metaphysikaibb és okoskodóbb lőn – hogyan? hát a következés nem az ok okozata-e? vagy az ok nem előzi e meg a következést?
– Ez a dolog veleje, jegyzé meg Flamwell.
– Úgy van; erősité Malderton.
– Mert ha a következés az ok okozata, s ha az ok megelőzi a következést, akkor, úgy hiszem, önnek határozottan nincs igazsága; tevé hozzá Horatio.
– Semmi esetre sincs! mondá a lekenyerezett Flamwell.
– Azt tartom legalább, hogy ez a természetes és logicai következtetés? szólt kérdő hangon Sparkins.
– Kétségkivűl; esett ismét közbe Flamwell. – Tökéletesen megoldja a kérdést.
– Jó, lehet hogy megoldja; mondá Frigyes. – Az imént nem láttam be egészen.
– Én még most sem látom be; gondolá a fűszerész, – de Isten neki, legyen igazsága.
– Mily bámulatos müveltségű ember! súgá Maldertonné leányainak, midőn a hölgyek ebéd után a nappali szobába távoztak.
– Óh, a legszeretetre méltóbb! szólt egyszerre mind a két leány, – úgy beszél, mint egy fél-isten. Sokat kellett a nagy világban forognia.
A férfiak magukra maradván, szünet állott be, mely alatt mindenki igen komoly arczot vágott, mintha egészen át volna hatva az iménti vitatkozás mélysége által. Flamwell, ki feltette magában, hogy Sparkins Horácz tulajdonképeni ki létét minden áron kipuhatolja, első törte meg a csendet.
– Bocsánat Sir: kezdé a kitűrő férfiú – azt tartom, hogy ön az ügyvédi pályára készűlt? Magam is ügyvéd akartam egykor lenni – s valóban igen bizalmas viszonyban is állok e derék kar legelső nevezetességeivel.
– Nem, nem épen! felelt kissé habozva Horatio, – nem egészen!
– De ha nem csalódom legalább, sokat forgott ön a selyem ruhák1) között? tudakozódék Flamwell.
– Csaknem egész éltemen át; viszonzá Sparkins.
A kérdést e szerint jóformán megfejtettnek látta Flamwell. Ő bizonyára egy ifju gentleman, ki most fog még ügyvéddé feleskűdni.
– Én nem szeretnék ügyvéd lenni; – mondá Tom, most szólalva meg először s körűltekintve, vallyon méltatja-e valaki figyelmére e megjegyzést.
Senki sem felelt.
– Nem szeretnék parókát viselni; tevé hozzá Tom, második megjegyzésre is merészkedve.
– Tom, kérlek ne tedd magad nevetségessé; szólt hozzá atyja. Halgass szépen, okúlj a hallottakból s ne tégy egyre ily oktalan megjegyzéseket.
– Igen is, atyám; hebegé a szerencsétlen Tom, ki egy szót sem szólott, mióta fél hatkor még egy darab sűltet kért; most pedig nyolcz óra volt.
– Jól teszed Tom; biztatá jó indulatú nagybátyja; – ne gondolj vele, én veled tartok. Én se szeretnék parókát viselni. Inkább viselek kötényt.
Malderton úrra erőszakos köhögés jött. Barton folytatá: –
– Mert ha az ember körén túl hág –
A köhögés tizszerezett rohammal ujúlt meg s meg se szűnt mindaddig, mig ennek ártatlan okozója, ijedtében egészen el nem feledte, mit akart mondani.
– Sparkins úr, szólt Flamwell újra kezdve a kérdezősködést, – nem ismeri ön történetesen Delafontaine urat, ki a Bedford-téren lakik?
– Óh igen, jegyem is van nála, gyakrabban volt alkalmam némi szolgálatokat tenni néki; felelt Horatio s kissé elpirúlt, alkalmasint, mivel kényszerüleg elárulta magas ismeretségét.
– Ön igen irígylendő, ha alkalma volt e nagy férfiút lekötelezni; jegyzé meg, mély tiszteletet fejezve ki Flamwell.
– Nem tudom, hogy voltaképen ki legyen; súgá Maldertonnak bizalmasan, midőn Horátiót a hölgyek szobájába kisérték; – de annyi bizonyos, hogy a jogi pálya embere, igen jelentékeny egyén s fényes összeköttetései vannak.
– Mindenesetre, mindenesetre; viszonzá társa.
Az est többi része igen élvezetesen folyt le. – Malderton úr félelme azon körülmény által, hogy sógora Barton mélyen elaludt, eloszolván; lehető legnyájasabb és beszédesebb lőn. Teréz kisasszony „Páris veszedelmét“ zongorázta, még pedig Sparkins szerint müvészileg; s Frigyes is hozzájuk csatlakozván, mindhárman egy sereg dalt énekeltek össze, és ama kedves felfedezésre jöttek, hogy hangjaik gyönyörűen folynak össze. Az igaz, hogy mindhárman a primo-t énekelték, s Horatio, ráadásúl egy csepp zenészeti hallással sem birván, ehhez még egyetlen zene-jegyet sem ismert, de azért az idő igen kedélyesen tölt el, s éjfél már elmúlt, midőn Sparkins a halottas-szekér-szerű paripát előhozatni rendelte – mely parancsa csak azon világos kikötéssel teljesítetett, hogy látogatását jövő vasárnap ismétlendi.
– De talán Sparkins úr holnap este is velünk tartana? inditványozta Maldertonné, – férjem a lánykákat a szinházba akarja vinni.
Sparkins meghajtá magát s megigérte hogy az előadás alatt a 48 számú páholyban tiszteletét teendi.
– Délelőttjét nem akarjuk elrabolni; mondá Teréz megnyerőleg, – mamánkal fogunk boltokba járni s egyetmást vásárolni. Jól tudom azonban, hogy az urak módnélkül irtóznak ily foglalkozástól. – Sparkins ismét meghajtá magát, s kijelenté, hogy bár szerencséjének tartaná, de fontos ügyek által lesz elfoglalva délelőttje. Flamwell jelentőleg tekintett Maldertonra. – Délelőtt törvényszéki ülés van! súgá.
Más nap tizenkét órakor az egyfogatú hintó Oak-lodge kapuja előtt állott, Maldertonnét és leányait a kitűzött helyekre szállitandó. A nap tervét úgy intézték el, hogy egy ismerősüknél fognak ebédelni és szinházba öltözködni; s először is a kalap- és ruhatartókat ezen ismerősüknél letéve, London félrefekvőbb boltjaihoz hajtattak, hol jutányosabban lehetett vásárolni. A hölgyek a hosszas út unalmait Sparkins Horácz magasztalásával űzték el, aztán mamájukat támadták meg, hogy egy shilling megkimélése végett ily messzire viszi őket, s azt hitték, hogy talán már soha sem érnek helyre. Végre megállott a kocsi egy piszkos külsejű bolt előtt, melynek kirakati ablakában minden nemű árú czikk, a reá tűzött árakkal együtt volt látható. Egyszersmind az ablak üveghez illesztett s nagy betűkkel írt pár sor jelenté, hogy „itt mindenféle kelme igen olcsón, a rendes ár felére szállitva le, kapható.“
– Na ugyan mamám szép helyre hozott bennünket! panaszkodék Teréz kisasszony, – mit gondolna Sparkins, ha itt látna!
– Az ám! szörnyűködék Marianne a puszta eszmére is.
– Mélztassanak leülni nagyságtok. Először is mit parancsolnak? kérdé a fehér s roppant csokorra kötött nyakkendőt viselő fő-segéd.
– Selyem kelméket szeretnék látni; felelt Maldertonné.
– Azonnal nagysád. Smith úr! Hol van Smith?
– Itt vagyok! kiáltá egy hang a bolt mélyületéből.
– Kérem siessen Smith úr! szólt haragosan a fő-segéd. – Ön soha sincs itt, mikor szükség van önre.
Az ekként lehető legnagyobb sietségre serkentett Smith, ügyes könnyüséggel szökött át a boltasztalon s az imént érkezett vevők elibe állott. – Maldertonné gyöngén felsikoltott; mire Teréz, ki épen ülő nővéréhez hajoltan ezzel beszélt, feltekinte s maga előtt látta – Sparkins Horatiót.
„Fátyolt vonunk – mint regényirók szokták mondani – a jelenetre, mely következék. A rejtélyes, a bölcselő, a regényes, a metaphysicai Sparkins – ki az érdekes Teréz előtt ifju herczegek s költői lángeszek megtestesűlt eszmény-képének látszott, minőkről ő olvasott és álmodott de színről színre láthatni soha sem reméllt – hirtelen Smith Sámuellé, egy piszkos, bizonytalan lételű, olcsó bolt másod segédévé változott. Az Oak-lodgei hősnek e váratlan látogatók előli méltóságteljes elsompolygása csak ama ebéhez hasonlítható, mely e húsos fazékból elkövetett csenés miatt leforrázva lőn. A Maldertonok minden reményei egy percz alatt tönkre silányúltak s elolvadtak, miként a czitromfagylalt elolvad hosszú nyári ebéden; az Almack-ok és előkelő köröktől ismét oly távol álltak mint az éjszaki földsarktól; s Teréz kisasszony körűlbelől újra annyi kilátással birt a férjhez menetelre, mint Ross kapitány birt az éjszak-nyugoti tenger-út meglelésére.
Évek múltak e borzasztó reggel eseményei óta. Az ibolyák háromszor virágoztak a camberwelli kertmezőn, a verebek háromszor ismételték tavaszi csiripeléseiket a camberwelli lugasban, de a Malderton kisasszonyok még mindig hajadonak. Teréz helyzete napról napra kétségbe esettebbé válik; Flamwell azonban a nagyrabecsülés zenithjén áll, s a család még folyvást a régi előszeretettel viseltetik az aristocratia egyénei iránt s növekedett utálattal minden közönséges ellen.