(WASHINGTON IRVING. Alhambra.)
Élt hajdan Granadában egy mór király, kinek csak egyetlen, Ahmed nevü fia volt. Ezt az udvaronczok Al Kamel vagy is a „tökéletesnek“ nevezék el, a benne már gyermekségében feltünő ész-túlnyomóság kétségbevonhatlan jeleinél fogva. A csillagászok helybenhagyák e melléknevet, s oly kedvező jóslatokat mondának a gyermekre, minők csak szükségesek, egy herczeget tökéletes és boldog uralkodóvá tenni.
Csupán egy felhő lengett jövője fölött s még ez is rózsaszinü volt: hogy t. i. szerelmes természetü lesz s nagy veszélyeken kellend e szenvedélye miatt átmennie. Ha azonban a szerelem csábjaitól érett koráig vissza lehetend őt tartani, e veszélyek elenyésznek, s további életét háborgatlan boldogságban fogja tölteni.
Minden ilynemü baj megelőzése tekintetéből a király nagybölcsen elhatározá a herczeget elzárt magányban neveltetni, hol nőarczot soha ne lásson, s e szót: szerelem, emlittetni se hallja. E végből az Alhambra fölötti hegy homlokzatán, magas falakkal kerített gyönyörü kertek közepette pompás palotát épitetett, ugyanazt, mely mai nap Generalife név alatt ismeretes. A fiatal herczeg e palotába záratott s a legtudományosabb és hidegvérübb arab bölcsek egyikének, Eben Bonabbennek gondja s nevelésére bizatott, ki élete nagyobb részét Egyiptomban, hieroglyphek tanulása s gúlák és régi sirok kutatása közt tölté, s ki egy egyiptomi mumiában sokkal több kecset talált, mint a legingerlőbb élő szépségek bármelyikében. A bölcsnek meghagyva lőn, hogy a herczeget a tudás minden nemében oktassa, egyet kivéve, – a szerelemnek egészen ismeretlenül kellett előtte maradnia.
– Használj fel minden czélszerü óvszert mit jónak látsz; mondá a király, de tartsd eszedben ó Eben Bonabben, hogy ha őrködésed alatt fiam e tiltott tanból csak legkisebbet is eltanul, fejeddel lész érte felelős.
A bölcs Bonabben aszott vonásain e fenyegetésre száraz mosoly vonult át.
– Legyen felséged szive oly nyugodt fiáért, mint enyém az – fejemért, oly embernek látszom-e én, ki e hiu szenvedélyből leczkéket szokott adni?
A bölcsész gondos felügyelése alatt a herczeg nagyra nőtt a palota és kert zárt körében. Fekete rabszolgák teljesiték parancsait, ocsmány némák, kik mit sem tudtak a szerelemről, vagy ha tudtak is, szavok hiányzott erről beszélni. – Észtehetségeire különös gondot forditott Bonabben, s Egyiptom elvont tudományaiba kezdé őt avatni, de ezekben a herczeg nem nagy előmenetelt tőn, s csakhamar kiderült, hogy a bölcsészethez nincs hajlama.
Egy ifju herczegre nézve azonban, meglepőleg hajtható volt, kész minden tanácsot elfogadni, s többnyire az utolsót követni. Elnyomta ásitásait s türelmesen hallgatá Eben Bonabben tudós hosszu értekezéseit, mikből a tudománynak némi felületes máza reá is ragadt, s igy érte el szerencsésen huszadik évét, mint valóságos csodája a herczegi okosságnak, – de a szerelemről sejtelme sem volt.
Ez időtájban azonban a herczeg viseletén némi változás mutatkozott. Végkép abba hagyta tanulmányait, s inkább a kertben sétált, vagy a csermelyeknél mélázott. Egyéb műtanok között kevés zenét is tanult, s ez most idejének nagy részét foglalá el, s költészeti hajlama feltünővé lett. A bölcs Eben Bonabben megszeppent, s e haszontalan szeszélyeket algebrai szigoru feladatokkal akarta belőle kiüzni – a herczeg azonban csömörrel fordult él ezektől.
– Nem szenvedhetem az algebrát, mondá, kín az nekem és utálat. Valami inkább szivhez szólót szeretnék.
A bölcs Eben Bonabben e szavakra aszott fejét rázta.
– Itt a philosophiának vége van, gondolá, – a herczeg felfedezte, hogy szíve van. – S ezután szorgosan kémlelé növendéke lépteit s tapasztalá, hogy véralkatának rejlő fogékonysága működésben van s csak tárgyat keres. Érzelemrészegültségben, melynek okát maga sem tudta, járta be Generalife kertjeit; édes ábrándjaiban néha órákig elmerengett, majd lantját vette elő s méla bús dallamokat vert rajta s ismét félretevé és keserves sohajokba tört ki.
E szeretési hajlam fokonkint lelketlen tárgyakra is kiterjedt; voltak gyöngéd figyelemmel ápolt kedvencz virágai; aztán különféle fákhoz kezdett ragaszkodni s ezek közt különösen egy szép növésü és hulló lombozatuhoz, melyre bőven pazarlá szerelmi ömledezéseit, nevét héjjába vésve, ágaira koszorukat függesztve, s lantkíséret mellett dalokat énekelve dicséretére.
Eben Bonabben megijedt növendékének e nyugtalan állapotán. A tiltott tan örvénye szélén látta őt már – hol a legcsekélyebb véletlen is elárulhatja neki a végzetszerü titkot. Mind a herczeg biztosságaért, mind pedig saját fejéért remegve sebten ragadá őt ki a kert csábjai közől, s a Generalife legmagasabb tornyába zárta el. E torony díszes lakosztályokat foglalt magában s csaknem határtalan távolbai kilátással bírt, de egyszersmind igen magasan is állt amaz édes légkör és bájoló lugasok fölött, mik Ahmed fogékony kedélyére oly veszélyes hatást gyakoroltak.
Mit volt mit tennie azonban, hogy kibékéltesse őt fogságával, s megkurtitsa unalmas óráit? A kellemes tanoknak minden nemét kimeríté már, s algebráról szó sem lehetett. Szerencsére, Egyiptomban létekor Eben Bonabben a madarak nyelvét tanulta meg egy zsidó rabbitól, kire e tan egyenes hagyomány-vonalban szállott bölcs Salamonról, kit ismét erre Sheba királyné oktatott. E tan emlitésére a herczeg szemei uj lelkesedésben ragyogtak fel, s oly mohósággal fogott tánulásához, hogy nem sokára ép oly jártas lőn benne, mint mestere.
Generalife tornya megszünt magány lenni; közel talált olyanokra, kikkel társaloghatott. Első ismeretsége egy sólyom volt, mely a sugár bástyafal egy hasadékában fészkelt, s onnan prédát keresni messze elcsapongott. A herczeg azonban kevés becsülés vagy szeretetreméltót talált benne. Nem volt egyéb dicsekedő nagy szavu légi kalóznál, ki csak ragadozásról, vérontásról s vakmerő kalandokról tudott beszélni.
Közelebb aztán egy bagolylyal ismerkedett meg, egy széles fejü, merev szemü s szörnyen okos képű madárral, mely a falüregben egész napon át kancsalul pislogva ült, s csak éjjel repült ki. Nagy igényeket tartott a tudósságra, beszélt a csillagászatról és a holdról, s néha a sötét tanokra is czélzott: fő szenvedélye azonban a metaphysica volt, s hosszadalmas előadásait a herczeg még Bonabbenéinél is nyomósabbaknak találta.
Volt aztán egy denevér, mely egy sötét bolthajtás szögletében egész nap mindig lába sarkain függött, szürkületkor pedig csámpásan kiszeleskedett. Ennek azonban mindenről homályos fogalma volt, kigunyolta az általa csak kétesen láthatott tárgyakat, s miben sem látszott élvet találni.
Ezeken kivül volt még egy fecske is, kit a herczeg eleinte igen megszeretett. Csinosan tudott csevegni, de mindig szárnyain, mindig nyughatlanul idestova röpkedve s alig maradva néha egy kis beszélgetésre. Kisült végtére, hogy biz ő csak egy üres fecsegő, ki a dolgoknak csupán felületén simul el, s mindennek tudását követeli, holott mitsem tud jól.
Ezek valának az egyedüli tollas pajtások, kikkel a herczegnek alkalma nyilt az imént tanult nyelvet gyakorolhatni; a többi madaraknak igen magas levén a torony. Rövid időn megunta uj ismerőseit, kiknek társalgásában igen kevés volt az értelmiség, érzelem pedig épen semmi, s fokonként ismét visszaesett magányába. Igy mult el a tél, a tavasz viránya illatot lehelve, kizöldült, s elérkezett a párosodás és fészek-épités boldog korszaka. A Generalife-kert ligeteiből egyszerre átalános madár-zene és dalcsattogás hatott fel a torony magányába. Mindenfelől ugyanazon tárgyat: szerelem – szerelem – szerelem – éneklé s viszhangozá változatos hanglejtéssel ezer torok.
A herczeg hallgatva s töprenkedve figyelt.
– Mi lehet ez a szerelem? gondolá, melylyel az egész világ annyira el van telve s miről én mitsem tudok?
Barátjához a sólyomhoz fordult felvilágosításért. A gonosz madár megvető hangon felelt:
– Ez iránt a föld közönséges békeszerető madaraihoz kell fordulnod, kik nekünk, a lég urainak számára vannak teremtve. Az én mesterségem háboru, s verekedés a gyönyörüségem. Én hadfi vagyok, s nem értek a szerelem-félékhez.
A herczeg boszusan hagyá őt ott, s a bagolyhoz fordult rejtekében. – Ez békeszerető madár, gondolá s képes leend megfejteni kérdésemet. Megkérdezte e szerint a baglyot, hogy mi lehet az a szerelem, miről alól a ligetben valamennyi madár énekel?
A bagoly arczán sértett méltóság rajzolá magát.
– Éjeimet, mondá, tanulmány és kémlődés foglalja el, nappal pedig az éjen át tanultak fölött gondolkodom. Az általad emlitett éneklő madarakkal semmi közöm – megvetem őket dalaikkal egyűtt. Allahnak legyen hála, én nem tudok énekelni, én bölcsész vagyok, s nem értek az ilyes szerelemféléhez.
A herczeg ekkor a boltív alá, hol denevér barátja függött sarkain, ment s előterjeszté kérdését. A denevér csipős orr-fintoritással és zsémbelve kelt ki.
– Mit háborgatod ily haszontalan kérdéssel reggeli álmomat? Én csak szürkületkor, midőn a többi madár alszik, repülök ki s nem törődöm érdekeikkel. Én sem madár, sem marha nem vagyok, s hálát adok érte az égnek. Jól ismerem alávalóságaikat s gyülölöm őket egytől egyig. Szóval, én világgyülölő vagyok – s mitsem tudok az ily szerelemfélékről.
Utolsó segédforrását, a fecskét kereste fel most a herczeg, s épen a toronycsúcs körüli röpkedésében állitá őt meg. A fecskének szokás szerint igen sietős dolga volt, s alig ért rá felelni:
– Becsületemre, mondá, annyi közügyben kell eljárnom s annyira el vagyok foglalva, hogy még időm sem volt e tárgyról gondolkodni. Naponkint ezer látogatást kell tennem s ezer fontos ügyet megvizsgálnom és igy percznyi időm sem marad e csipp-csupp dolgokra. Szóval, én világpolgár vagyok, s nem foglalkozom ily szerelemfélékkel. Ezt mondva a völgybe merült le a fecske s pillanat alatt eltünt.
A herczeg tehát felvilágosulatlan maradt, tudnivágyát azonban e nehézségek még inkább ingerlék. E hangulatban találta őt nevelője a toronyban. A herczeg élénken lépett eléje.
– Ó Eben Bonabben, szólt, te engem a föld sok tudományára oktatál, de van még egy tárgy, miről még szikra ismeretem sincs, s mit tudni igen szeretnék.
– Csak kérdeznie kell a herczegnek alázatos szolgáját, s minden, mit ennek szük körü tudása tartalmaz, parancsára áll.
– Mondd meg tehát nekem ó legfőbbike a bölcseknek, mi az az ugynevezett szerelem?
Mintha a menykő csapott volna Bonabbenbe, reszketett és elsápadt, és ugy tetszék neki, mintha feje mód nélkül inogna vállain.
– Mint jöhetett herczegséged e kérdésre – hol tanulhatta e semmirevaló szavat?
A herczeg a torony-ablakhoz vezette őt. – Figyelj ó Eben Bonabben; mondá neki. A bölcs figyelt. A csalogány egy bokorban a torony alatt kedveséhez a rózsához énekelt; minden virágos ágról minden illatozó berekből dallam emelkedék, és szerelem – szerelem – szerelem – volt mindenütt a dal-tárgy.
– Allah Akbar! az Isten nagy! kiálta fel a bölcs Bonabben. Ki titkolhatja el ezt az emberi sziv előtt, ha maguk a lég madarai is ősszeesküsznek elárulására?
Aztán Ahmedhez fordulva – ó herczeg, kezdé, zárd be füleidet e csábitó hangoknak. Erősitsd lelkedet e veszélyes tan ellen. Tudd meg, hogy ez a szerelem a nyomoru emberiség bajai felének oka. Ez az, mi jó barátok és testvérek közt elkeseredést és vitát szül, ez okozza az orgyilkos megtámadásokat és pusztitó háborukat. Bú és gond, nyugtalan napok és álmatlan éjjel – kisérői. Az ifjuság virágát elhervasztja, örömeit letarolja, s idő előtti aggság kinjaival lep el. Allah védjen meg herczegem, s tartson távol – az ugynevezett szerelemtől!
A bölcs Eben Bonabben erre rögtön távozott s a herczeget még nagyobb zavarba merülten hagyta. Hiába iparkodott ez eszmét lelkéből elüzni, folyvást uralkodott az gondolatain, czélhoz nem vivő gyanitásokkal kinozva és fárasztva őt.
– Annyi igaz, mondá magában, a zengzetes madárdalt hallgatva; hogy e dalokban semmi bánatos nincs, sőt nagyon is vig és örömmel teltnek látszanak. Ha a szerelem oly sok bút és nyomort okoz, mért hogy e madarak nem inkább a magányt keresik, vagy egymást darabokra nem tépik, a helyett hogy vigadva röpkednek a ligetekben, vagy hogy egymással enyelegnek a virágok közt?
Ily megfejthetlen gondolatokkal tépelődve feküdt egy reggel pamlagán. Szobája ablaka nyitva állt, s a korány lanyha szellete narancs virág illatával terhesen lengett fel hozzá Darro völgyéből. A csattogány halkan dalolá szokott tárgyát. A herczeg sohajtozva hallgatá, midőn hirtelen suhogó neszre riadt fel: vércse által üldözött gyönyörü galamb röpült be az ablakon s pihegve esett le a padlóra, mig a zsákmányától elriasztott üldöző tova szállott a hegyekbe.
A herczeg fölvevé a lelkendező madarat, megsimogatá tollait, s keblébe fészkelé. Czirogatásaival lecsillapitván arany kalitkába tette őt, és saját kezeivel adott neki szemen szedett tiszta buzát s friss vizet. A madárnak azonban nem kellett a tápla, epedve, szomoruan, panaszos nyögdécselés közt vonta meg magát.
– Mi bajod van? kérdé Ahmed; nincs-e mindened, mit szived csak kivánhat?
– Ó nincs ám, felelt a galamb; nem vagyok-e elválasztva szivem kedvesétől s épen most tavaszszal, boldog évszakában a szerelemnek?
– A szerelemnek? viszhangozá Ahmed, kérlek, szép madaram, meg tudnád te nekem mondani, mi az a szerelem?
– Meg bizony s igen jól, herczegem. Egynek kín, kettőnek üdv, háromnak pör és ellenkedés, varázserő az, mely két lényt egymáshoz vonz s édes rokonszenvvel kapcsolja őket össze, az együttlétet boldogsággá, a magányt keservvé alkotva. S neked nincs egy ily lényed, kikez e gyöngéd hajlam kötelékei vonzanak?
– Öreg tanitómat Eben Bonabbent szeretem ugyan jobban mint akárki mást, de ő gyakran unalmas s néha boldogabbnak érzem magam társasága nélkül.
– Ez nem az általam értett rokonszenv. Én a szerelemről szólok, az élet e nagy titka és őselvéről, az ifjuság részegitő rajongásáról, az érettkor józan gyönyöréről. Nézz azért herczegem s látni fogod, miként ez áldott évszakban az egész természet tele van szerelemmel. Minden teremtett lénynek megvan saját párja, a legjelentéktelenebb madár kedveséhez énekel, még a him ökörszem is hódol a nő ökörszemnek a sövényen, s ama pillangók ott, melyeket a torony fölött csapongani s a légben játszani szemlélsz, boldogok egymás szerelmében. Ó herczegem! te e szerint ifjuságodnak annyi becses napját élted le a nélkül, hogy a szerelmet ismernéd? Nincs-e hát egy más nembeli lényed – egy szép herczegnő vagy bájos hölgy, ki lelánczolja szívedet s édes kinok és fájó vágyak lázongásával töltse azt be?
– Kezdem érteni, mondá sohajtva a herczeg, ily lázongást már többször tapasztaltam, a nélkül hogy okát tudnám; de hol keressek hát e szomoru magányban, az általad leirthoz hasonló tárgyat?
Rövid további társalgás következék s a herczeg első szerelmi leczkéje bevégezve lőn.
– Hajh! mondá, ha a szerelem valóban ily üdv s meggátlása oly nagy kinszenvedés, Allah mentsen meg attól, hogy avatottjai bármelyikének örömét megrontsam. Ezzel felnyitá a kalitkát, kivette a galambot, s miután összevissza csókolá, az ablakhoz vitte őt.
– Eredj, boldog madár, szólt, egyesülj szived kedvesével ifjuságod s a tavasz szép napjaiban. Mért tennélek fogolytársammá e rideg toronyban, hova soha be nem juthat a szerelem!
A galamb megcsattogtatá szárnyait örömében, föllengett a magasba, s aztán suhogó szárnyakkal bukott alá Darro virányos ligeteibe.
A herczeg szemeivel kisérte őt s midőn eltünt, keserves bánkodásnak adta magát. Az egykor oly gyönyörködtető madárdal most csak fájdalmát növelé. Szerelem! szerelem! szerelem! Szegény, szegény fiu, most már érté a zengeményt.
Szemei tüzben villantak fel, midőn legközelebb a bölcs Bonabbent láták meg.
– Mért tartottál engem ez ocsmány tudatlanságban? kiáltá. Mért lőn az élet ős elve és nagy titka előlem elrejtve, holott ebben a legkisebb féreg is jártas? Nézd, az egész természet gyönyörben ujjong. Minden teremtmény párjának örül. Ez – ez a szerelem, miről én értesülni kivántam. – Mért vagyok egyedül én elzárva élvezésétől? Miért lőn e tan bájainak nélkülözésével ifjuságom annyi napja eltékozolva?
A bölcs Bonabben belátta, hogy itt minden további tartózkodás sikertelen; miután a herczeg a tiltott és veszélyes tannak tudomására jött. Nem maradt egyéb hátra mint a csillagászok jóslatait s amaz óvásokat nyilvánitani, melyek a fenyegető veszélyek elháritása végett, nevelésében szükségeseknek találtattak.
És most herczegem, tevé hozzá, életem kezeidben van. Tudja meg atyád, a király, hogy te a szerelem szenvedélyét őrködésem alatt ismerni megtanultad s én fejemmel adózom érte.
A herczeg igen méltányos volt, miként a korabeli ifju emberek többnyire szoktak lenni, s nevelőjét el nem árulni annál inkább igérte, minthogy ez igéret megtartása még semmijébe sem került. E fölött, ő valóban ragaszkodott is Eben Bonabbenhez, s még csak elméletileg ismervén a szerelmet, szivesen megegyezett e tant inkább saját keblébe zárni, sem hogy általa a bölcsész fejét veszélyezze.
Föltétele, azonban, próbákra lőn téve. Nehány nappal később, épen midőn a torony bástyázaton elmélkedék, az általa szabadon bocsátott galamb lengedezve jött a légben, s félelem nélkül vállára szállott.
A herczeg szivéhez szoritgatá őt. – Boldog madár! szólt, ki a reggeli szellő szárnyain a világ legtávolabb részeibe repülhetsz. Hol jártál, mióta elváltunk?
– Távol országban, herczegem, honnan én neked szabadságom jutalmául hireket hozok. Röptem vad körében, a mint lapály és hegyek fölött a légben csapongék, mindennemü virág és gyümölcscsel ékes kertet láttam meg alattam. Zöld réten, vándor folyam partjain feküdt az, közepén diszes palotával. A lomb lugosok egyikébe szálltam fáradalmas utamból megpihenni. Alattam zöld gyep ágyon fiatal herczegnő ült, ifju évei bájos virágában. – Szintén ifju hölgyei környezék őt s virágfüzérekkel és koszorukkal halmozák, de a kert vagy mező egy virága sem mérkőzhetett szépségében vele. S mégis itt elrejtve kell nyilnia, mert a kert magas falakkal van keritve, s halandó oda nem léphet be. Mihelyt én e szépséges, ifju és ártatlan szüzet megláttam, azonnal gondolám, hogy im itt van az ég által herczegem szivébe szerelmet ihletni alkotott lény.
E rajz Ahmed gyulékony szivébe szikraként esett; véralkatának eddig rejlő egész szerelmessége egyszerre tárgyat találva a herczegnő iránt határtalan lángra gyuladott. Levelet irt neki, legszenvedélyesb modorban, égő hódolást lehellőt, s szerencsétlen fogságát panaszlót, mely meggátolja felkeresni őt s lábaihoz borulni. Igen gyöngéd s meginditó ékes szóllásu verseket is mellékelt hozzá, mert ő természeténél fogva s szerelem által ihletett költő vala. Levelét, „Az ismeretlen széphez a fogoly Ahmed herczegtől“ czimezé, aztán moshusz és rózsaillattal szagositva a galambnak adá át.
– El, követek leghűbbike! mondá. Repülj hegyen és völgyön sikon és folyón át, ne pihenj meg lombsátorokban s a földre se szállj addig, mig e levelet szivem hölgyének át nem adád.
A galamb magasan emelkedék a légbe s irányt választva egyenes vonalban csapott el. A herczeg utána meredett, miglen kis felhő foltként a hegyek mögött elenyészett.
Napról napra várva várta szerelmi követének visszatértét, de hasztalan várt. Feledékenységgel kezdé vádolni már, midőn egy esten naplementekor a hűséges madár szobájába vergődött s lábaihoz hullva, kiadta lelkét. Valamely kóbor ijász nyila átszögzé mellét, s ő végperczeivel küzdve jött a reá bizottat teljesíteni. A herczeg mélyen megilletődve hajlott a hűség vértanúja fölé, s nyakán gyöngysort vőn észre, melyhez, szárnyai alá piczi arczkép volt csatolva. Ifjan virágzó gyönyörű herczegnőé volt ez, s kétségkivül az ismeretlen kerti szépségé; de hogy ki és hol van ő – miként fogadá a levelet, s az arczkép szerelme jóváhagyásaként küldetik-e? ez a hű galamb szerencsétlen halála miatt kétes rejtély maradt.
A herczeg addig nézett a képre, mig szemei könyekben usztak. Szivéhez és ajkaihoz szoritá azt, órákig ült vég elragadtatásban előtte.
– Gyönyörüséges arczkép! sohajtá, fájdalom, hogy csak kép vagy. Mégis e harmatos szemek oly szeretve sugárzanak reám, s ugy tetszik, mintha e rózsás ajkak bátoritó szavakra akarnának nyilni. Hiu ábránd! Nem épen igy tekintenek-e más szerencsésb vetélytársamra? De széles e világban hol reméljem feltalálni eredetijét? Ki tudja, mennyi hegyláncz, mennyi ország választ el minket – mi balsors alkothat közöttünk választó falat? Talán most is, e perczben hódolók környeznek, mig én itt fogolyként ülök e toronyban s időmet festett árny ímádására vesztegetem.
Ahmed herczeg elhatározá magát. – Megszököm e nékem gyülöletes börtönné vált palotából, mondá, s mint szerelem zarándoka az egész világot bejárom ez ismeretlen herczegnőért. – A toronyból világos nappal, midőn mindenki ébren volt, szökni bajosan lehetett volna; éjjel azonban a palota alig őriztetett, miután a herczegtől, ki fogságában mindig oly szenvedőleg viselte magát, hasonló merényt senki sem várt. De mint igazodjék el az éji homályban, s a neki egészen ismeretlen környékben? Eszébe jutott a bagoly, ki éjjel szokott kibotorkálni, s kinek minden rejtek utat kell ismernie. Fölkeresvén őt remeteségében, földtani ismereteiről kérdezősködött. A bagoly erre iszonyu önbizott arczczal felelt:
– Tudnod kell, ó herczeg, kezdé, hogy mi baglyok igen régi és terjedt család vagyunk, ámbár már kissé lement napunk, és Spanyolhon minden részében birunk romvárakat és omlatag palotákat. Alig van torony a hegyeken, erősség a rónán, vagy bástyafal a városokban, hol ne szállásolna valamely testvérem, nagybátyám vagy rokonom, s midőn én e számos atyafiságot látogatni jártam, bekukkantam minden szögletbe, s az ország minden rejtekével ismerős lettem.
A herczeg nem győzött eléggé örülni a bagoly helyirati tudományának, tudtára adá neki bizalmasan forró szerelmét s szökési szándékát, kérve, lenne társa és tanácsnoka. – Eredj! szólt kedvetlenül a bagoly, hát oly madár vagyok-e én, ki szerelmi dolgokba avatkozzék? én, ki egész időmet elmélkedésnek és a holdnak szentelem?
– Ne érezd magad megsértve, ó ünnepélyes bagoly, felelt a herczeg, vond el magad egy időre a holdtól és elmélkedéstől, nyujts elillanásomban segédkezet, s mindened leend, mit szived csak ohajthat.
– Megvan ez már nekem, viszonzá a bagoly; néhány egér elegendő szerény asztalomra, e falhasadék elég tágas tanterem, s egy hozzám hasonló philosoph mit kivánhatna egyebet?
– Gondold meg, ó legbölcsebb bagoly, hogy mialatt szobádban álmodozol s a holdat bámulod, tehetségeid a világnak el vannak veszve. Lesz idő, mikor majd uralkodó leendek, s főrangu és méltóságos hivatalba foglak tehetni.
A baglyon, mindamellett hogy bölcsész s az életszükségeket nélkülözni tudó volt, fogott a dicsvágy, s végre rábiratott a herczeg által, hogy megszökjék vele, vezetője és védője legyen vándorutjában.
A szerelmes gyorsan szokta terveit létesiteni. A herczeg összeszedte drágaságait, s magához rejté mint utazási tőkét. Még azon éjjel lebocsátkozott a torony egy erkélyéhez kötött övén, átmászott a Generalife külső falain s a bagoly által vezérelve még hajnal-pirkadás előtt szerencsésen kimenekült a hegyekbe.
Itt tanácsot tartott vezetőjével az ut további folytatása fölött.
– Ha tanácsolhatnék, szólt a bagoly, én részemről a Sevillába menetelt javallanám. Tudnod illik, hogy több év előtt én ott nagybátyámat, egy köztiszteletü hatalmas baglyot, látogattam meg, ki, e város alcazarjának egy rom szárnyát lakta. Éjjeli kirándulásaim alkalmával gyakran vettem észre egy magányos toronyban égő világot, s egyszer az ablakhoz szállva rájöttem, hogy e fény egy arab büvész mécseséből származik; bűbájos könyvekkel volt ő környezve, vállán pedig meghitt öreg hollója ült, ki vele jött Egyiptomból. Én ismerős vagyok e hollóval s tudományom nagy részét neki köszönhetem. A büvész azóta meghalt, de a holló még mindig a toronyban lakik, mert e madarak bámulatos hosszu életüek. Ó herczeg, keresd fel e hollót, nagy jövendőmondó és szellemidéző az, sőt jártas a sötét tanokban is, miről a hollók s különösen az egyiptomiak, nagy hirben állanak.
A herczegre mélyen hatott e tanács ildomossága, s ehezképest Sevillának vette utját. Uti társa kedvéért csak éjjel utazott, nappal pedig valamely sötét barlangban vagy romladó őrtoronyban hevert, mert a bagoly jól ismert minden rejtekhelyet s a régiségek iránt nagy hajlamot tanusitott.
Végre egy reggel, hajnal hasadtakor Sevillához értek, hol a népes utczák zaját és világosságát gyülölő bagoly a városon kivül egy odvas fában ütötte fel tanyáját.
A herczeg bement a kapun s csakhamar feltalálta a büvész tornyát, mely a város többi házai fölé akként emelkedék, mint a pálmafa a pusztaság bokrai fölé; s ez valósággal ugyanazon torony volt, mely még mai nap is áll, s Giralda a sevillai mórtorony név alatt ismeretes.
Hosszu csigalépcsőn ment fel a torony tetejére, s megtalálta a cabalisticus hollót, egy vénrejtelmes, őszfejü és boglyas tollu madarat, hályoggal szemén, mi őt oly kisértetszerüvé tevé. Egy lábán gubbaszkodott s fejét félre forditá, hogy ép szemével a padlóra rajzolt diagramot vizsgálhassa.
A herczeg hódoló alázattal, mit e tiszteletre méltó külső s természetfölötti bölcseség ihletett beléje, közeledett hozzá.
– Megbocsáss legvénebb és legmélyebb eszü holló, rebegé, ha egy perczre zavarom világ csodáját alkotó tanulmányidat. A szerelem egy növendékét látod magad előtt, ki tanácsodat kéri, mint lelhetné föl szenvedélye tárgyát?
– Az az, felelé jelentékeny pillantással a holló, te jósló tehetségemet akarod próbára tenni. Jer, mutasd tenyeredet, hadd magyarázzam meg a szerencse titokteljes vonalait.
– Bocsánat, szólt a herczeg, nem a sors végzeteibe tekinteni jöttem, miket Allah halandó szemei előtt rejtve tart, én szerelem zarándoka vagyok s csak vándor-utam vezérfonalát keresem.
– S nem érted el még czélodat e szerelmes Andaluziában? mondá a vén holló reá pislogva egy szemével; s különösen, nem értél czélt e vig Sevillában, hol minden narancsfa árnyában fekete szemü hölgyek tánczolják a zambrát?
A herczeg elpirult s kissé megütődött, ily szabadon hallván beszélni a féllábával már sirban lévő vén madarat.
– Hidd nekem, mondá komolyan, nem vagyok az a csavargó könnyelmü kalandor, a kinek tartasz. Andaluzia fekete szemü hölgyei, kik Guadalquivir narancs berkeiben tánczolnak, engem nem érdekelnek. Én egy ismeretlen és szeplőtelen szépet keresek, e képmás eredetijét; s kérve kérlek, hatalmas holló, ha csak tudományod vagy mesterséged körében van, adj nekem utasitást, hol találhatom őt fel.
Az őszfejü hollót visszahökkenté a herczeg komolysága.
– Mi közöm énnekem, felelé szárazan, szépséghez és ifjusághoz? én csak a régit és korhadtat, s nem az újat és virulót látogatom, én a sors hirmondója vagyok, ki halál jóslatokat károgok kémény tetőről, s szárnyaimmal csattogok beteg emberek ablakainál. Másutt keress utmutatást ismeretlen szépedhez.
– S hol keressem ezt, ha nem a bölcseség fiainál, kik a végzet könyvében jártasak? Tudd meg, hogy én királyi herczeg vagyok, a csillagok által végzetszerüen egy rejtelmes vállalatra jelölve ki, mitől országok jövője függhet.
Alig hallotta meg a holló, hogy ez ügy szerfölött fontos, melyben a csillagok is érdekelvék, azonnal megváltoztatá hangját és modorát, s mélyen figyelt a herczeg történetére. Bevégeztével igy felelt:
– E herczegnőt illetőleg, részemről nem adhatok értesitést, miután én nem szoktam kertekben s hölgyek lugasaiban röpkedni; de siess Cordovába, s keresd fel ott a nagy Abderahman pálma fáját, mely a fő moshea udvarában áll; e fa tövében egy hires utazót találandsz, ki a világ minden vidékét bejárta s királynék és herczegnők kedvencze volt. Ő bizonyosan utba fog igazithatni.
– Ezer köszönet e becses tanácsért, szólt a herczeg. Élj boldogul, legtisztelendőbb varázsnok.
– Élj boldogul, szerelem zarándoka – viszonzá hidegen a holló, s ismét a diagram vizsgálatába merült.
A herczeg kisietett Sevillából, fölkereste uti társát a baglyot, ki még mindig a faoduban gunyasztott, s megindult Cordova felé.
Függőleges kertek s Guadalquivir bájos völgyét ellepő narancs és czitrom ligetek közt érkezék e város kapuihoz, hol a bagoly egy homályos falüregbe repült fel, a herczeg pedig bement fölkeresni a nagy Abderrahman által hajdankorban ültetett pálmafát. Ez a fő moshea udvarának közepén narancs és czyprusfák közt emelkedék a magasba. – Dervisek és fakirok ültek csoportokban az oszlopzatok alatt, s a hivők közől néhányan, mielőtt a mosheába lépnének, a kutaknál végzék mosdásaikat.
A pálmafa tövében ülő csoportozat élénken figyelt szavaira egynek, ki nagy könnyüséggel látszott beszélni környezőihez.
– Ez lesz ama hires utazó, gondolá a herczeg, ki engem ismeretlen herczegnőmhez útasitand.
A tömeg közé vegyült, de mennyire meghökkent, tapasztalván, hogy az, kinek beszédére minden ember figyel, nem egyéb mint egy papagály, ki az ő világoszöld ruhájában, okoskodó szemeivel s délczeg búbjával, önmagával igen megelégedett madárnak látszik.
– Mint van az, kérdé a herczeg a körülállók egyikétől, hogy ennyi sok komoly egyén örömét lelheti egy madár csacsogásában?
– Nem tudod, kiről beszélsz, felelé a kérdezett, e papagály ama hires persiai papagály ivadéka, ki regemondó tehetségei által oly nagy nevet szerze magának. Kelet minden tudománya kis ujjában van, s költeményeket ép oly készséggel szaval, mint a mily gyorsan beszélni tud. Több külföldi udvarnál mulatott s mindenütt a miveltség csodájaként becsültetett. Kegyencze volt a szépnemnek is, mely a verseket szavalni tudó okos papagályokat nagy becsben szokta tartani.
– Elég, vágott szavába a herczeg, e kitünő utassal magán beszédbe kell bocsátkoznom.
Ezt megnyeré s elmondá utazása czélját. Alig emlité azonban, midőn a papagály oly rikácsoló hangos nevetésbe tört ki, hogy szinte a szemei is könyekben usztak.
– Bocsánat jó kedvemért, mondá, de engem a szerelemnek már csak puszta emlitése is megnevettet.
A herczegre roszúl hatott az idétlen tréfa.
– Hogyan? kérdé, hát nem a természet fő titka, nem az élet ős elve, nem a rokonszenv köz lánczolata-e a szerelem?
– Az ám a manó! szakasztá őt félbe a papagály, kérlek, hol tanultad ezen érzelgő fecsegést? hidd el a szerelem egészen kiment a divatból, jó társaságban s szellemdus emberek közt hallani sem lehet róla.
A herczeg, barátjának a galambnak egészen különböző véleményére emlékezve felsohajtott. Pedig e papagály, gondolá, udvarokban élt, gavallér és szellemdusnak látszik, s az ugynevezett szerelemről még sem akar tudni. – Nem akarván a szivében csordultig telő érzelmet továbbá is nevetség tárgyává tenni, egyenesen látogatásának közvetlen czéljára tért át.
– Mondd meg nékem legtökéletesb papagály, folytatá, te ki a szépek legtitkosb rejtekeibe bejárattal dicsekhetel, nem találkoztál-e hosszu utazásaid alatt e képmás eredetijével?
A papagály körmei közé vette a képet, s fejét egy oldalról másra forgatván, szemeivel felváltva nézegeté azt.
– Becsületemre, mondá, csinos arcz; igen csinos; de mikor az ember annyi csinos arczot lát, ha sokat utazik, hogy alig – de lassan – engem ugyse – most már emlékezem – nem lehet kétség, ez Aldegonda herczegnő; miként is feledhetém őt, kinek oly választott kegyencze valék?
– Aldegonda herczegnő! viszhangozá a herczeg; s hol találhatom őt fel?
– Csendesen, csendesen! szólt a papagály, feltalálni könnyebb őt, mint elnyerni. Ő a Toledóban uralkodó keresztyén király egyetlen leánya, s azoknak a minden-lébe-kanál csillagászoknak holmi jóslatai következtében, a világtól, tizenhetedik születés napjáig, elzárva tartatik. Nem fogod megláthatni őt – ez halandónak lehetlen. Én mulattatása végett eléje bocsáttatám, s egy világot látott papagály becsületszavára mondom, hogy sok nálánál együgyűbb herczegnővel is társalogtam már.
– Egy bizalmas szóra kérlek, kedves papagályom; sugá a herczeg. Én korona-örökös vagyok, s egykor még trónon fogok ülni. Látom, hogy te szép eszü madár vagy s forogtál a világban. Nyujts nekem segédkezet e herczegnő elnyerhetésében s én udvaromnál magas hivatalba helyezlek.
– Szivesen, felelt a papagály, csakhogy e hivatal majd lehetőleg valami gondtalan állomás legyen, mert mi lángeszek nem igen szeretünk dolgozni.
Megegyeztek hamarjában; a herczeg ugyanazon kapun, melyen bejött, ismét kisietett Cordovából; előhivta a baglyot a falüregből, s mint rokontudóst mutatta őt be az uj utitársnak, s igy szépen tovább utaztak.
A haladás azonban a herczeg nyugtalanságához mérve igen lassu volt; a papagály fényes életmódhoz volt szokva s nem szerette reggeli álmát zavartatni; mig más részről a bagoly délig aludt s igen sok idő veszett el hosszu délesti pihenései által. Régiségtani hajlama is egy akadálya volt az utnak: meg kellett állni minden omladéknál, meg kellett szemlélni azt, s ő a vidék minden romvára vagy tornyáról hosszas legendákat meséle. A herczeg azt reménylé, hogy a bagoly és papagály, mindkettő tudós madár lévén, gyönyörködni fognak egymás társaságában, de soha sem csalatkozott jobban. Örökös pörlekedésben állottak. Az egyik lángész volt, a másik philosoph. A papagály verseket idézett, uj müveket birálgatott és csekélységek fölött volt ékesen szóló: a bagoly mindezt haszontalanságnak tekinté, s csak a metaphysikát tartotta dicsőnek.
A papagály dalokat dudolgatott, tréfált és élczeket szórt komoly szomszédjára s irtózatosan kaczagott saját élczein; mely eljárást viszont a bagoly méltósága sértéseként tekinté, s daczolt és morgott és pöffeszkedett, és néha egész nap egy szót sem szólt.
A herczeget sokkal inkább elfoglalák ábrándos álmai s a gyönyörüséges herczegnő arczképének szemlélése, sem hogy társai zsörtölődésére sokat ügyeljen. Igy utaztak át Sierra Morena vadregényes szorosain, La Mancha és Castilia nap által letarolt sikjain, s partjain az „arany Tájó“-nak; mely tündéres kigyózataival Spanyolhon és Portugal felét befonja. Végre egy sziklafokon épült s bástyákkal és tornyokkal körülvett erős várost láttak meg, mely alatt a Tájó folyam vad hullámokkal zugott el.
– Ime, kiálta fel a bagoly, ez itt Toledo ős nevezetes városa, s régiségeiről nagy hirben álló. Nézzétek e tiszteletreméltó templomokat és tornyokat, időtől szürkék azok s legendai nagyság lebeg fölöttük, – bennük sok ősöm elmélkedett.
– Puff! szakitá félbe ünnepélyes elragadtatását a papagály; mi közünk nekünk a régíségekhez, a legendákhoz, és ön őseihez? Nézd inkább herczegem, mi sokkal érdekesb, az ifjuság és szépség tanyáját, a te sokáig keresett herczegnőd lakhelyét.
A herczeg a papagály által mutatott irányba nézett, s kies zöld mezőben, a Tájó partján viruló kert ligetei között egy diszes palotát pillanta meg. Épen olyan volt e hely, minőnek a galamb festé az arczkép eredetijének lakását. Dobogó szivvel tekinte reá. Talán e pillanatban is, gondolá, ez árnyas ligetekben andalog a szép herczegnő, vagy könnyü léptekkel lejt a téres erkélyzeten, vagy talán a büszke födelek alatt nyugszik! – Közeledvén tapasztalá, hogy a kert falai igen magasak s daczolnak a megmászással, körűle pedig fegyveres őrök járnak körszemlét.
A herczeg a papagályhoz fordult. – Ó legtökéletesb madár, szólt hozzá, te fel vagy ruházva az emberi nyelv adományával. Siess e kertbe, keresd fel lelkem bálványát s mondd, hogy Ahmed herczeg a szerelem zarándoka, csillagoktól vezérelve érte jött a Tájó virányos partjaira.
A követségére büszke papagály a kert felé repült s átkelve a magas falakon, miután kis ideig a berkek és lugasok fölött lebegett, egy patakra hajló kerti lak erkélyére ereszkedett. Itt benézvén a terembe, a herczegnőt látta pamlagára dőlten s egy papirszeletre meredő szemekkel, mialatt halvány arczát könyek nedvesiték.
Megborzolván kissé szárnyait, világoszöld ruháját megegyengetvén s fej-bubját előre emelvén, udvarias mozdulattal melléje helyezé magát a papagály, aztán telhető szelid hangon igy szólt:
– Szüntesd könyeidet szépséges herczegnőm, vigasztalást jöttem hozni szivednek.
A herczegnő felriadt az emberi hang hallására, de megfordulván s csak a zöld ruhás hajlongó kis madarat látván; – hajh! mily vigasztalást hozhatnál te nekem, mondá; tekintve, hogy te csak egy papagály vagy?!
A papagályra érzékenyen hatottak e szavak.
– Már hiszen én magam idejében sok szép hölgyet megvigasztaltam, felelé, – de hagyjuk ezt most. Jelenleg egy királyi herczeg követeként jövök. Tudd meg, hogy Ahmed, a granadai herczeg, éretted jött, s e perczben Tájó virányos partján táboroz.
E szavakra a szépséges herczegnő szemei, koronája gyémántjainál is fényesebben ragyogtak. – Ó papagályok legkedvesbike, sipegé; te valóban örvendetes hirt hozasz, mert én már kimerült és beteg valék s csaknem halálra gyötrött az Ahmed hüsége fölötti kétség. Siess vissza hozzá s mondd néki, hogy levelének minden szava szivembe van vésve s hogy költeményei lelkemnek tápja. Mondd néki azonban azt is, hogy irántami szerelmét fegyverrel kezében is kell tanusitnia, holnap van tizenhetedik születésnapom, s atyám a király ekkorra nagy tornát hirdetett, több herczeg lépend a sorompók közé, s a győztes kezemet nyerendi jutalmul.
A papagály ismét szárnyra kelt s keresztül csörtetve a berkeken, visszarepült oda, hol a herczeg várt reá. Ahmed a fölötti öröme, hogy az imádott arczkép eredetijét nem csak fel – de hozzá vonzódónak és hűnek is találta, csupán azon szerencsés halandók által képzelhető, kiknek osztályrészül jutott éber álmaikat valósithatni s az árnyékot megtestesiteni; csak egy zavará elragadtatását – a közelgő torna. S valóban Tájó partjain már mindenfelé fegyverek csillogtak s megharsantak trombitáik a fényes kisérettel érkező lovagoknak, kik az ünnepélyben részt venni délczegen haladtak Toledo felé.
A herczegnő bájainak hirét inkább emelvén mint elhomályositván tizenhét éves koráig a világ elől zárva tartatása, több hatalmas herczeg kérte meg kezét, atyja azonban, a nagy mértékben eszélyes király, hogy részrehajlás által ellenségeket ne szerezzen magának, oda utasitá őket, hogy fegyver határozzon közöttük. A kijelelt vetélytársak közől többen erő és ügyességről hirhedettek valának.
Mily balkörülmény a szerencsétlen Ahmedre nézve, ki sem fegyverrel ellátva nem volt, sem bánni azzal nem tudott. – Ó én boldogtalan herczeg! kiálta fel, hogy egy bölcsész szemei előtt, magányban kelle neveltetnem! Mi hasznomra van nekem az algebra és philosophia szerelmi ügyekben? Ó Eben Bonabben! mért mulasztottad el, engem a fegyverforgatásban oktatni?
Ekkor a bagoly megszólalt, ájtatos imával kezdvén beszédét, minthogy jó muzulman volt.
– Allah Akbar! az Isten nagy! kezeiben van minden rejtett ügy – ő kormányozza a herczegek sorsát. Halljad ó herczeg! ez ország telve van rejtelmekkel, miket csak az olyan láthat, ki mint én, tudomány után sötétben is képes tapogatózni. – Van a közel fekvő hegyekben egy barlang, e barlangban egy vas asztal, a vas asztalon bűvös fegyverkészület fekszik, mellette pedig varázsilletett harczi mén áll, mely oda több nemzedék előtt záratott.
A herczeg bámult a csodán, mig a bagoly, nagy karika szemeivel pislantva, s füleit hegyezve folytatá:
– Több év előtt atyám e vidékre, egy jószágán lévő toronyba utazván, vele jöttem én is; s akkor időztünk e barlangban, s igy lőn előttem tudva a rejtelem. Családunk őshagyománya ez s még igen kis bagoly-fiók koromban hallottam nagyapámtól: hogy e fegyver-készület egy mór büvész sajátja volt, ki, midőn Toledo a keresztyének által bevétetett, e barlangba menekült s itt meg is halt, varázsszóval illetvén előbb paripáját és fegyvereit, melyhez képest ezek csak mozlim által használhatók, s ez által is csak napkeltétől délig. Ezen időközben velük akárki legyőzhető.
– Elég, keressük fel e barlangot! sűrgeté Ahmed.
Legendadús barátja vezetése mellett a herczeg föllelé a kivánt helyet, mely a Toledót környező sziklabérczes vadonok egyikében annyira el volt rejtve, hogy csak egy bagoly egerésző szeme vagy egy régiségbuvár lehetett képes a nyilásra akadni. Síri mécs kifogyhatlan olaja terjeszte itt ünnepélyes világot. A barlang közepén levő vas asztalon feküdt a bű-fegyverzet, hozzá támasztva egy lándzsa állt, s mellette az arab ló harczra nyergelten, de szoborként mozdulatlanul. A fegyver rozsdafolt nélkül ugy csillogott mint hajdanában, s a paripa is oly jó husban vala, mintha most jönne a legelőről; s midőn Ahmed megsimogatá nyakát, ágaskodni kezdett s olyat nyeritett örömében, hogy a barlang falai is szinte megrázkódtak bele. E szerint bőven ellátva „nyargalható lóval s forgatható fegyverrel“ a herczeg eltökélé magát megküzdeni a dijért a közelgő tornán.
Az eseménydús reggel felderült. A sorompók készen álltak a Végán vagy is a Toledo sziklafalai alatti sikon, hol egyszersmind dúsan szőnyegezett s felvont selyem ernyők alatt árnyban tartott páholyok és karzatok emeltettek a nézők számára. E páholyokba az ország valamennyi szépe összegyült, alúl pedig apródjaiktól kisért tollas sisaku hősök szökdeltek ménjeiken, legkitünőbbek lévén közöttük a mai tornán küzdendő herczegek. Az ország valamennyi szépe azonban elhomályosult, midőn Aldegonda herczegnő a királyi páholyban, s a világ bamuló tekintetének először megjelent. Mindent felülmuló kecsei meglátására az ámulat moraja terjedett el a tömeg közt, s az eddig, bájainak csak hire után kezére vágyó herczegek, tizszeres vágygyal néztek az ütközet elé.
A herczegnő azonban szomorunak látszék. – Arczának szine minduntalan változott s szemeit nyugtalan és elégületlen kifejezéssel jártatá körül a tollas lovagok csoportjain. A trombiták már már jelt valának adandók az összeütközésre, midőn a hirnök egy idegen lovag érkeztét jelenté, és Ahmed a szin helyére nyargalt. Gyémántokkal rakott aczél sisak emelkedék turbánja fölött, mellvérte aranynyal volt kiverve, kardja és gerelye Fez müve, miknek markolata ékkövektől ragyogott. Arab lovának takarója gazdagon himezve a földig ért, s a délczeg állat, ujra láthatván fegyver-villogást, ágaskodott és prűszkölt és nyeritett. A herczeg könnyüded büszke modora mindenki figyelmét felgerjeszté, s midőn „a szerelem zarándoka“ név alatt jelenteték, a hölgyek soraiban általános susogás és mozgalom keletkezett.
Ahmed a sorompókhoz lovagolt, de ezek bezárattak előtte; a tornában, mondaték neki, részt csak herczegek vehetnek. Kijelenté ekkor nevét és rangját. Még roszabb – ő mozlim volt, s nem vivhata ott, hol keresztyén herczegnő keze a dij.
Vetélytársai fenyegető nagyratartással vették őt körül s egy szemtelen viseletü és herculesi termetü lovag lenézve gyermeteg könnyű alkatát, gunynyal illeté szerelmes czimét. A herczeg haragra lobbant. Párbajra hivta ellenét. Szét mentek; aztán száguldva összeütközének, s az izmos gunyoló, a bűlándzsa első érintésére nyergéből kivetve a fövenyen hevert. Ezt a herczeg megeléglé, de hajh! pokoli fegyverrel és lóval gyült meg a dolga – ha ezek egyszer mozgásba jöttek, mi sem állithatá meg többé. Az arab mén a legsürübb tömeg közé rontott s minden akadályt legázolt; a szelid herczeg ide s tova vágtatott a téren, s szegényt és gazdagot, boldogot és boldogtalant földre teritett, módnélkül restelve önkénytelen hősi tetteit. A király háborgott és dühösködött az alattvalóin és vendégein elkövetett gyalázatért. Kirendelé testőreit – percz alatt ezek is leüttettek lovaikról. Erre a király maga leveté palástját, pajzsot és lándzsát ragadott s fellovagolt, hogy az idegent a felség megjelenésével félemlitse meg. De fájdalom! a felség sem járt a közembernél jobban – a gerely és paripa senkinek nem volt tisztelője; Ahmed, véghetlen bánatára, teljes erővel a király ellen rugaszkodott, kinek sarkai pillanat mulva levegőben voltak, és őmaga a porban hentergett.
E perczben a nap délpontra ért; a varázs szó visszanyerte erejét, az arab mén végig szökött a harcz téren, át a sorompón, a Tájóba ugrott s keresztül uszva ennek vad hullámát, a léhltelen és alélt herczeget a barlangba vitte, hol a vas asztal melletti helyét elfoglalva szoborként állott meg. A herczeg szives örömest szállott le róla, s hogy a sors további intézkedéseit elkerülje, a fegyvert visszatette helyére. Aztán leülve, kétségbeesett állapotán, melybe őt e sátáni paripa és fegyver helyezé, töprenkedett. Miként mutassa magát ismét Toledóban, miután ennek lovagjait annyira megpiszkolta s a királyt is szégyenbe keveré? S mit fog a herczegnő is gondolni durva és lázongó viseletéről? Aggodalom telten, szárnyas követeit kiküldé hireket gyüjteni. –
A papagály elment minden nyilvános helyre és gyülekezetekbe, s nem sokára egy sereg pletykával tért meg. Egész Toledo le van verve. A herczegek eszméletlen vitettek a palotába, a torna zavarban oszlott szét; minden ember a mozlim lovag hirtelen megjelenéséről, bámulatos tetteiről, és sajátságos eltűnéséről beszél. Némelyek mór büvésznek hiszik őt, mások emberi alakot öltött sátánnak, mig ismét mások hagyományszerü történeteket regélnek hegyi barlangokban lévő elbűvölt lovagokról, s ezek egyikének mondják őt. Abban mindnyájan megegyeznek, hogy nem közönséges halandónak kell lennie, ki ily csodákat tőn, s a legvitézebb legelső keresztyén harczosokat nyergeikből kivetette.
A bagoly éjjel repült ki a sötétlő város fölé, s háztetőkbe és kéményekbe kapaszkodék. Aztán a királyi palotára szállt, mely Toledo legmagasabb pontján állott, s huhogva járta be a bástyákat, teraszokat és csatornákat, bekukkant nagy kancsal szemeivel minden nyiláson és világitott ablakon, annyira, hogy két vagy három udvari hölgy görcsöket kapott ijedtében. Csak midőn a hajnal kezdett a hegyek fölött szürkülni, tért vissza egerészeti kirándulásából s a tapasztaltakat elmondá a herczegnek.
– A palota legmagasabb tornya körül kémlődve, kezdé, egy ablakszárnyon át a gyönyörü herczegnőt láttam. Nyugágyon pihent, szolgák és orvosok által környezve, a nyujtott szereket azonban nem akará elfogadni. Midön ezek távozának, levelet vőn elő kebléből, elolvasá és csókolgatá s hangos zokogásba tört ki, ugy, hogy philosoph létem daczára, magam is megindultam rajta!
Ahmed érzékeny szive e hirek hallattára elszomorodott.
– Nagyon is igazak voltak szavaid ó bölcs Eben Bonabben, mondá; bú és bánat és álmatlan éjek osztályrésze a szeretőknek. Allah óvja meg a herczegnőt sorvasztó befolyásától az ugynevezett szerelemnek!
Bővebb értesitések Toledóból megerösiték a bagoly jelentését. A városban nyugtalanság és félelem uralkodott. A herczegnő a palota legmagasabb tornyába vitetett, s az oda vezető folyosók szorosan őriztettek. Emésztő mélakórság vett rajta erőt, melynek okát senki sem tudta kitalálni – visszautasitott magától minden tápot, s hallani sem akart vigasztaló szót. A legügyesb orvosok hasztalan kisérték meg rajta tudományukat, azt hitték már, hogy valami bűverő gyakoroltatott ellene, s a király felhivást tett közzé, nyilvánitván, hogy a ki meggyógyitja őt, a kincstár legdrágább ékkövét nyerendi jutalmul.
Midőn a szögletben szundikaló bagoly e felhivásról értesült, tág szemeit rejtélyesebben forgatá mint valaha.
– Allah Akbar! kiálta fel, szerencsés ember lehet az, kinek e gyógyitás sikerül, csak a királyi kincstárból választani tudjon!
– Mint érted ezt, legtiszteltebb bagoly? kérdé Ahmed.
– Jól figyelj ó herczeg, arra mit mondani fogok. Tudod, hogy mi baglyok tudós testület vagyunk s a homály- és penész-lepett tárgyakkal sokat foglalkozunk. Utolsó kirándulásom alkalmával Toledo templomai – és tornyaiba, egy ódondász bagoly társulatra akadtam, mely üléseit a királyi kincstár boltives tornyában szokta tartani. Épen a kincstárban felhalmozott gyémántok és ékkövek, arany és ezüst edények alakjai, feliratai, rajzai s mindeniknek kora és hazája fölött vitatkozának; de leginkább érdekelve látszának lenni bizonyos ereklyék és talizmánok által, mik a kincstárban még góth Roderik idejéből maradának. Ezek közt különösen egy keleti mivű s aczél lemezekkel erősitett szandalfa szekrény volt, mysticus jelekkel boritva, miket csak kis számu tudósok érthetnek. E szekrény felirása a társulat által már több ülésben tárgyaltatott, s hoszszas és komoly vitatkozásokra adott alkalmat. Jelenlétemkor egy, Egyiptomból imént érkezett igen öreg bagoly ült a szekrény födelén s a felirást olvasgatá, és azt bizonyitotta ki belőle, hogy a szekrény bölcs Salamon trónjának selyem szőnyegét tartalmazza, mely Toledoba kétségkivül ama zsidók által hozatott, kik ide Jeruzsalem pusztulása után menekültenek.
Bevégezvén ódondászati előadását a bagoly, a herczeg kis ideig gondolatiba merülten hallgatott.
– Hallottam én már, törte meg a csendet, a bölcs Bonabbentől emlittetni csodateljes tulajdonságait e talizmánnak, mely Jeruzsalem pusztulásakor eltünt s örökre elveszettnek tartatott. A toledói keresztyének előtt hihetőleg tökéletes titok ez. Ha birtokába juthatok, megalapitám szerencsémet.
Következő nap a herczeg levetközé dús öltözékét s pusztai arab egyszerü mezébe öltözött. – Arczának rézbarnás szinezetet adott, és senki sem ismerhette volna meg benne a fényes lovagot, ki oly nagy csodálatot és zavart okoza a tornán. Bottal kezében, táskával oldalán, s nyakáról lefüggő kis pásztorsippal ment Toledoba a királyi palota kapujához, s a herczegnő meggyógyitásáért igért jutalomra vállalkozónak jelenté magát. Az őrök ütleggel akarták őt elkergetni. – Mit tehetne egy csavargó arab ott, mondák, hol az ország legjelesbjei nem birtak segiteni? A király azonban meghallván a zajongást, maga elé vezettetni rendelé az arabot.
– Leghatalmasb király! szólt Ahmed; felséged egy beduin arabot lát szine előtt, ki élete nagyobb részét a puszták magányában tölté. E puszták, mint jól tudva van, manók és gonosz lelkek tanyái, melyek minket szegény pásztorokat megszállanak, nyájainkba bujnak, s néha még a türelmes tevét is dühödté teszik; ezek ellen óv- és segédszerül mi a zenét használjuk, s vannak nemzedékről nemzedékre hagyománykép szállt dalaink, miket énekelve és sipolva, elűzzük a rosz szellemet. Én az ezt eszközölni képeseknek vagyok egyike s e tehetség teljes hatalmamban áll. Hogy ha leányod ilyszerü varázs hatása alatt szenved, fejemmel állok jót, hogy megmentem tőle.
A királyba, ki okos ember volt s tudta, hogy az arabok csodálatos titkokhoz értenek, uj reményt sugallott a herczeg határozott beszéde. Rögtön a sugár toronyba vezette őt, melynek legtetején a herczegnő szobája volt. Az ablakok oszlopzatos erkélyre nyiltak, honnan egész Toledóra s az alól elterülő vidékre lehete lelátni. Ezen ablakok függönyei most le valának bocsátva, mert a herczegnő emésztő s enyhithetlen fájdalom áldozataként feküdt benn.
A herczeg a tornáczon vőn helyet, s pásztorsipján néhány vad arab dallamot fuvott, mit a granadai Generalifeben szolgáitól tanult el. A herczegnő érzéketlen maradt, s a jelenlévő orvosok hitet nem adólag s megvetéssel rázták fejeiket: a herczeg végre félretette a sipot, s levele nyilatkozó szerelmi verseit egyszerü dallamra kezdé énekelni.
A herczegnő megismeré a verseket – szivébe repeső öröm szállott, fejét fölemelé s figyelt; könyek tolultak szemeibe s hullottak arczaira; keble indulatosan hullámzott. Szerette volna a dalnokot maga elé kivánni, de szüz szemérem tiltá le szavát. A király eltalálta óhajtását s Ahmed a szobába vezetteték. A szeretők ildomosok valának, pillantásokat váltottak csupán; de e pillantások köteteket foglaltak magukban. Zene soha sem ünnepelt nagyobb diadalt. A rózsák visszatértek a herczegnő szende arczaira; ajkaira a mosoly s a harmatos fény epedő szemeibe.
Az orvosok megdöbbenve bámultak egymásra. A király az arab dalnokot csodálattal vegyes tisztelettel nézte. – Csodatévő ifju! szólitá meg, ezentul te lész első udvari orvosom, s dalzenéden kivül nem veendek egyéb rendelvényt. Mostanra nézve – vedd el jutalmadat, kincstáram legbecsesb ékkövét.
– Ó király, viszonzá Ahmed, nem kell nekem arany ezüst vagy drágakő. Van egy ereklye kincstáradban, mely a mozlimektől – Toledo egykori uraitól maradt ottan, – egy szandalfa szekrény, selyem szőnyeggel belsejében, add ezt nekem s én meg vagyok elégedve.
A jelenlévők bámultak az arab szerénységén, s még jobban bámultak, midőn a szandalfa szekrény előhozatott s a szőnyeg kivéteték belőle. Finom zöld selyem szövet volt ez, héber és chaldeus betükkel himezve. Az udvari orvosok egymásra néztek, vállat vonitának s mosolyogtak az uj gyógyász együgyüségén, ki ily rongyos dijjal is meg birt elégedni.
– E szőnyeg, mondá ez, egykor bölcs Salamon trónját ékesité, s méltó arra, hogy a szépség lábai elé tétessék.
Igy szólva kiterité azt egy ottoman alá, mely a herczegnő számára az erkélyre hozaték, aztán lábaihoz ülve –
– Ki ellensúlyozhatja – folytatá – azt, mi a sors könyvébe van irva? Im, a csillagászok jóslata teljesült. Tudd meg, ó király! hogy lányod és én titokban rég szeretjük egymást. Ismerd meg bennem a szerelem zarándokát!
E szavak alig hagyták el ajkait, midőn a szőnyeg légbe emelkedék, magával vivén a herczeget és herczegnőt. A király s az orvosok szájtátva s elmeredt szemekkel néztek utána, mig egy fehér felhő alatt kis ponttá válva, a kék láthatárról eltünt.
A király dühösen hivatá kincstárnokát.
– Mint van az, támadá meg, hogy te e talizmánt egy hitetlen birtokába engedéd jutni?
– Fájdalom, felséges ur! nem ismertük erejét, s a szekrény felirását sem tudtuk olvasni. Ha ez valóban bölcs Salamon trónjának szőnyege, akkor büverővel bir, s képes tulajdonosát a légben egy helyről másra szállitani.
A király hatalmas sereget gyüjtött s a szökevényeket üldözni Granada alá ment. Hosszu és fáradalmas utat hagyva maga után, tábort ütött a Végán, s hadi követet külde leánya visszaadatását követelni. A király maga jött eléje egész udvarával. Benne a dalnokot ismeré meg az atya, mert Ahmed a trónt atyja halála után öröklé s a gyönyörü Aldegonda szultánája lőn.
A keresztyén király, megértve, hogy leánya megtarthatja vallását, csakhamar kibékült. Véres csaták helyett tehát vigalmak és ünnepélyek váltották fel egymást, melyek után a király elégülten tért vissza Toledoba, az ifju pár pedig épen oly boldogan mint bölcsen uralkodott Alhambrában.
Megemlitendő még, hogy a bagoly és papagály kényelmes haladással s külön külön követték a herczeget Granadába; az első éjente utazott s családja több rendbeli örökös birtokaiban meg meg állapodott; az utóbbi, minden utjába eső város vig köreiben szerepelve mulatott.
Ahmed hálásan megjutalmazá őket vándorutjában tett szolgálataikért. A baglyot miniszterelnökké, a papagályt főudvarmesterévé nevezé. Felesleges mondanunk, hogy ország soha bölcsebben nem kormányoztatott, s szabatosabban rendezett királyi udvar soha sem létezett.